Dunántúli Napló, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

T7 labont este a lakásán egy idézés várta. Megszokta, hogy baidézgették a hivatalokba, a hivatal az élet mechanikája, gondolta ilyenífcor. Lefeküdt, s biztonság kedvéért még egyszer átgondolta a napot; egész idő alatt esett az eső, délelőtt szokás szerint kint volt az uszodában, azután megebédelt, mint a többi ember, s délután beült egy olcsó kis moziba. Nem volt egy különleges nap, gondolta az álmosságtól éL- erryedve, aztán elaludt.

Másnap megkereste a hivatalt, ahová beidézték, egy fiatal titkárnő fogadta. A nő szőke volt, jólápolt s értelmesnek látszott, Fiaton végignézett rajta: szép, de egy fokira] többet napozhatna, gondolta derűsen, artém átnyújtotta az idézést. A nő belenézett, Fiaton nem vette észre a görcsös kis mozdulatot a szája szélén, mintha egy mosolyt fojtott volna vissza. A nő bement egy ajtón, majd kis idő múlva visszajött.

— Várni kell egy, percet — mondta.

Fiaton egykedvűen bólintott; nem félt az

idézéstől s nem félt a hivataltól, A szőke nőt nézte, a nő nem volt több húsz évesnél, kimutatásokat egyeztetett, Fiaton csak nézte a nőt, élteit több mint tíz perc, de nem haragudott, amiért megvárakoztatták, aztán megkockáztatott egy kérdést, a tájékozott emberek hanyag fölényével, mintha gyakran szokott volna itt megfordulni.

— Régóta dolgozik ezen az osztályon T

A nő furcsán nézett rá,

— Hivatalunk a múlt héten alakult — mondta.

Fiaton megértette, hogy nem lehet bizalmaskodni, majdnem elrontottam az egészet, most kitalálhatok valamit, amivel kiengesztelem, gondolta, azután kinyílt az ajtó, s egy alacsony tisztviselő lépett be, fontoskodva végigmérte Fiatont.

— Alá kell írnia egy nyilatkozatot *— mondta.

— Milyen nyilatkozatot?

— Kötelességet vállal, hogy nem lesz többé szomorú.

Fiaton meglepődött, s bár a tisztviselő egész idő alatt mogorván nézett. Fiaton nem tudta -komolyan s tárgyilagosan felfogni a helyzetet, haladékot kellene kérni, gondolta jókedvűen, s azt hitte, hogy egy különös tréfa áldozata.

— Miért éppen rám esett a választás? —

kérdezte.

— Ez egy világakció.

— És ha e^ napon történik velem valami és szomorú leszek? Ki fogja ezt ellenőrizni?

— A lelkiismeretére bízzuk.

Fiaton szeretett volna feltenni néhány kérdést, de egy idő óta a kérdezősködés kiment a divatból, el kellett volna innen utazni, gondolta idegesen, aztán a tisztviselő kiment, behozta a már korábban aláírt nyilatkozatokat; látja, ezek már mind megértették az akció jelentőségét, mondta, s érezni lehetett, hogy nem bátorítja Fiatont, de nem is akarja megfélemlíteni. Fiaton csak nézte a nyilatkozatokat, nem több ezer darabnál gondolta, a leikébe kis hideg bizonytalanságok férkőztek be, mintha egyre inkább áldozata lett volna valaminek, talán mert barátságtalanok hozzám, gondolta, azután alákanyarította a nevét. Egy ember lépett be a szobába ekkor, s Flatonnak úgy tűnt, hogy egy pillanat alatt minden befejeződött. Megállt az utcán, úgy érezte: amíg bent volt a hivatalban, legalább tizenöt fokkal lecsökkent a hőmérséklet.

M

ásnap a szokásosnál korábban ment ki az uszodába, leült a medence szélére, s a kipihent, zöld színű vízbe bámult, megpróbált felkészülni annak a lehetőségére, hogy ami tegnap még fölösleges volt, az holnapra esetleg különös hangsúlyt kap, az is lehet, hogy a nyilatkozatok, amiket a tisztviselő behozott, hamisítványok voltaik, gondolta, dühös lett, időre lett volna szükségem, hogy kételkedjek vagy latolgassak, de könnyelmű voltam, gondolta, azután bélévé gc-dott a vízbe, mintha meg alkart volna halni, teljes erőből leúszott négyszer ötven métert, azután visszaült a medence szélére: nem fogok ellenszegülni, vigasztalta magát, ha elvállaltam, akkor csinálnom kell.

A nyilatkozat aláírása után hosszú idő telt el.

A világnak tehát nincs szüksége szomorú emberekre, gondolta Flanton, s igyekezett az életét ennek megfelelőén berendezni, amiben látszólag semmi különbség se volt egy szerda vagy egy szombat között. Nagy lelki erővel fojtott vissza magába mindent, elvégezte a munkáját, leúszta az ötezer métereket, ennyi volt a napi adag, az érzéseit, a gondolatait viszont homály fedte, de aki alaposabban megfigyelte Fiatant. az észrevehette rajta a kis ideges változásokat, az ősz szokott így közeledni; az arca megnyúlt, mintha lesoványodott volna, a járása ólmo- san elnehezedett, s a fogása egy idő után óvatos lett, mintha mindent csak egyetlen pillanatra fogott volna meg. Feszes idegállapotban élt, állandóan kimerültnek érezte magát. Különös, lelkileg kimerítő párharcot vívott a szomorúságaival, s egy idő után már nem is annyira az aláírt nyilatkozat iránt érzett felelősséggel, mint az egészségtelenül elhatalmasodó szomorúságokkal kellett neki megküzdeni. A jelentéktelen szomorúságok, amik azelőtt semmivel sem okoztak Fiaton számára nagyobb problémát, mint egy szabályosan közlekedő autónak a kerékvető kövek, ezek a szomorúságok most megrohanták s kifárasztották, mintha nem tudott volna különbséget tenni az anyja tra^ gikus halála, egy gondatlan részegség, vagy az elrontott utazások nosztalgiája között. — Nyomasztó volt ez az alaktalan állapot, és egy idő után kezdett elviselhetetlen lenni.

A

zután jött egy nap, megint esett az eső. Fiaton háromezer méter után kimászott a víziből s végigfeküdt a medence szélén. Fiaton eredetileg úszónak készült, a víz a barátja volt, tiszta és férfias barátság volt ez, ezerötszázan jövőd van, mondta neki az edzője, s Fiaton sokáig azt hitte, hogy az élet semmivel se bonyolultabb, mint egy medence víz, és nem értette: hogyan lehet a vízbe belefulladni. Fiaton hosszában, mozdulatlanul feküdt a betonon, mint egy kidöntött fa, el fogok így merevedni, gondolta, azután meghallotta az edzője barna, rekedtes hangját, beszélgetett valakivel, az edző a lejárati lépcsőn ült, nem láthatták egymást. Fiaton egy idő után rájött, hogy róla beszélgetnek s nem mozdult — Azt hittem, hogy világcsúcsokat fog úszni — mondta az edző a végén csalódottam.

Fiaton még sokáig ott feküdt a medence szélén, ezalatt mindenki hazament az uszodából, azután felállt úszni akart, a mai adagból kétezer még hátra van, gondolta fásultan, beledőlt a vízbe, de nem ment az úszás, mmtha egy fontos mozgásélemet kifelejtett volna. Egy ideig erőszakoskodott a vízzel, aztán megadta magát, befejezte az edzést, felöltözött hazament s feldúlta a lakását, mintha keresett volna valamit. Egy fokkal se voltam hanyagabb vagy kisebb képességű, mint a többiek, gondolta, azután kezdte megérteni, hogy mindennek az az oka, hogy egész életében úgy viselkedett, mint egy romantikus hős, azt hitte: majd jön egy váratlan mozzanat, ami egy csapás,!'a megold mindent.

Este egy téglagyár vendéglőjében kötött ki. Félóra alatt leitta magát. A pincémő fiatal volt ég szőke, ez is szőke, gondolta Fiaton Werten, s az ujjávai különös kis ábrákaf rajzolt az asztalterítő kis kockáira. Rendelt egy üveg pálinkát, azután hajósnak adta ki magát.

— Most jöttem Alexandriából — mondta a pincémének.

A pincémő közelebb hajolt, de semmivel se bizalmasabban, mint szokott, szappanszaga volt és azt mondta: nem sokra megy velem, ha megvár, fizetési nap van, reggel négyig tartunk nyitva s nagyon fáradt leszek. Azután egy macskaarcú ember lépett Fiaton asztalához.

— A város legjobb nője — mondta. Fiaton ivott és a pincérnő után nézett.

# ‘— Hol van ez az ezertötszáz méteres világcsúcshoz — morogta s valami olyasmit akart még mondani, hogy Alexandriában ennél sokkal jobb nők is vannak, azután töltött egy üres pohárba, s a pálinkát barátságosan a macskaarcú elé tolta, — Legalább azt tudnánk pontosan. ho>gy mennyi a világcsúcs, igaz?

A macskaarcú részeg volt, .megitta a pálinkát, bólintott, mintha esy parancsot vetf volna tudomásul, majd én megkérdezem, morogta, azután széles mozdulattal szembefordult a vendéglővel., s mindazzal, amit a? ember a.z ilyen vendéglőkben másnap meg szokott utálni, elkurjsmtotta maeát. mint a halászok, ha elakad a háló, eev oillanati0 csend lett, azután a macskaarcú felröhösött tetszett neki a csend, azután egy vörös- képű ember az öklét rázta feléjük, s a lárma Vözömböisen összezárult a macskaarcú rrt^^Ä+t;

■p tetőn hazament otthon ruhástól dőlt í- le az ágyra, megpróbálta végiggondolni az életét, de túlságosan részeg volt. s csak annyit ériétt meg, hogy a rend, amire

fegyelmezett**! törekedett, tulajdonképpen csati látszat volt, s az egészből annyi letl. hogy a közepessé® látszatát keltette. Ostoba álma volt, reggel izzad tan, kimerültem ébredt föl, mintha egész éjszaka fantomokkal csatázott volna. Üj életet fogok kezdeni, gondolta mosakodás közben, kissé még széde- legve, az ébredő emberek gyermeki derűjével. azután eszébe jutott a nyilatkozat, de egy cseppet sem volt zavart vagy ideges inkább megfontoltnak látszott, egy ideig szórakozottan kibámult az ablakon; nem halasz: hatom tovább, mi lesz. ha a hivatalnak eszébe jut és számomkéri a szomorúságaimat, tűnődött, a fürdőszobából átlebegett a mentolos fogkrém illata. Fiaton felbontott egy üveg sört. de nem ivott belőle, csak letette az asztalra, egy pillantást vetett a vekker- órára, éjjel félháromkor megállt; erre se bízhatom rá magam, gondolta, s érezte, hogv most minden csak egyetlen pillanaton múlik Ez a nap is veszélytelennek és családiasnak indult, mint egy horgászverseny, gondolta dühösen, ekkor valami különös, nyomasztó sietség szállta meg, mintha attól félt volna, hogy valaki megelőzi. Egy ideig össze-vissza mászkált a szobában, megsimogatta a kis tárgyakat, mintha elbúcsúzott volna tőlük, azután leült az asztalhoz s elkezdett írni, folyamatosan, erőlködés nélkül, az életre szóló elhatározások rendíthetetlen biztonságával és könnyedségével.

„Megpróbáltam eleget tenni az adott szavamnak, csaikhogy a szomorúságot nem tudtam száműzni az életemből, ez az igazság.

Egészen idáig azt hittem; az életben mindent jól megfigyeltem s felkészültem, de tegnap az uszodában kiderült, hogy valami nem stimmel. Mentségemre szolgáljon, hogy különös gyermekkorom volt, amit tetéztek a bombák meg a halottak, s ez kihatott az életemre. A lelkem mélyén hobó szerettem volna lenni, egy időben mindenre kapható is voltam, azután megtanultam izgulni az igazság győzelméért, de volt idő, amikor azért Imádkoztam, hogy a bűnös ép bőrrel menekülhessen meg. Később elkezdtem gondolkozni a különbségekéin. Már huszonöt éves voltam, de azt hittem: legalább ötven vagyok. Az életre két tanácsot kaptam, az egyiket az apámtól, a másikat egy frontharcos katonától. Az apám azt mondta: csak addig menj be egy erdőbe, ahonnan a magad erejéből vissza tudsz jönni, de az apám tanácsa egy idő múlva kezdett bennem visz- szájára fordulni, körülbelül így: ne menj be messze abba az erdőbe, mert hosszú és fárasztó lesz visszajönni. A frontharcos azt mondta: ne hidd, ha azt mondják, hogy jobb éhezni, mint jóllakni, ne hidd, Ha azt akarják bebizonyítani, hogy jobb gyalog, mint hintón járni. Ezekből is megállapítható, hogy ón még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik ha levelet ír egy fontos embernek, tele van hátsó gondolatokkal s állandóan attól fél: ha megmondja az igazat, akkor menthetetlenül lemarad valamiről. Önök biztos igazat adnak nekem. Ha azt mondom: az ember élete sorozatos lemondásokból áll, nem hazudok, s boldogok is tulajdonképpen csak kizárásos alapon lehetünk: minél kevesebbről kell lemondanunk, annál boldogabbnak érezzük magunkat. Elismerem: amit tudok, az nem a teljes igazság, de ez is igazság, s ez

veit a legtöbb, amit megtehettem. A szomorúság nem a legfontosabb az életemben, de szükségem van rá. A víz nein lehet meg partok nélkül, azt hiszem, ez a helyes magyarázat. Nem lehetek más, mint ami vagyok. ez tegnap óta világos előttem. Kérem, hogy a nyilatkozatban adott szavam alól údjanak föl”.

Fiaton, miután befejezte az írást, egy ideig még az asztalnál ült, kissé megroskadva s tartás nélkül, mintha halálosan kimerült volna, később a levelet egy borítékba tette, át sem olvasta, elküldte a hivatalnak s türelmesen várt a válaszra. Az uszodából időközben teljesen elmaradt sokszor gondolt arra. mi lesz majd. vagyis a jövőjére s bizakodó volt: olyan ez. mint '> terser, gondolta ilyenkor, csak a partról nézve befejezetlen s félelmetes. A második hó- o végén még azzal vigasztalta masát hog’ u tisztviselőknek valószínűleg kevés az idelök, azért késik a válasz, azután elkövetve^' t a holtpont, már nem vigasztalhatta magét, nem volt mivel, és biztosnak látszott, hofiv ien' fog választ kapni.

E

gyik reggel elindult; ilyen ügyekc-"n úgy látszik csak személyesen lehe< s - kereket elérni, morogta, s egész úton rosszkedvű volt. Még jól emlékezett az útvonalra, meg a nagy kreol színű épületre végigment a földszinti folyosókon, ott kell lp,ir a hivatalnak a kanyarban, gondolta, de ott nagy meglepetésére egy térképészeti hi ve te) volt. Talán eltévesztettem, töprengett Fiaton a meszelt falhoz támaszkodva, lenézet* a zárt kőudvarba, ahol a városi tűzoltók gyakorlatra készülődtek, azután megpróbálko- zott az első emelettel, azután a másodikat, majd a többivel, közben már dél is elmú a lifttel visszament a földszintre, meglepő önuralommal újrakezdte az egész expedíciót, ajtóról ajtóra, némelyik gyanúsabb ajtón be is nyitott, azután megint az ötödik emeleten volt, világosan emlékszem, hogy a földszinten írtam alá a nyilatkozatot, tűnődött Fiaton, azután váratlanul megadta magát, mintha nagy túlerővel állt volna szemben Lement a portáshoz. A portás egy újságol böngészett, olvasás közben mozgott a szája, azután kiállt a fülkeajtóba és végighall ertta Fiatont, közben furcsán, bizalmatlanul nézett rá.

— Lehet, hogy egyszer volt itt ilyen hivatal, de most nincsen — mondta.

— Dehát én emlékszem, hogy az előszobában egy fiatal szőke nő vette el tőlem az idézést.

A portás arca kifejezéstelen volt, nem tudta miről van szó, nem is érdekelte, a fülkében biztonságban érezte magát, kissé fölényben is.

— Sok szőke nő dolgozik ebben a házban — mondta s Fiatomra nézett, kifogástalanul, udvariasam.

Fiaton kilépett az utcára. Hideg, ügyetlen zavar kerítette hatalmába, egy ideig még a kapu közelében ácsorgott, mintha arra várt volna, hogy visszahívják, s a lelke mélyén nem tudta eldönteni: valóban nem volt ilyen hivatal, vagy egyszerűen félrevezették. Dehát van még időm, legfeljebb elmegyek a hirdető irodába, s keresek magamnak egy másik uszodát, gondolta, azután elindult, s a járda szélén a fák, a kék színű vasiketrecekben zavartan bámultak utána.

cA qőnosz tündér

(Bányászmese)

Közreadja: Dr. Rónai Béla

Történt egyszer, hogy a legszegényebb bányász is lent dolgozott a föld alatt. Egyszerre csak hirtelen-váratlan irtózatos szél kerekedett. Reese gett-ropogott, zúgott körülötte minden. Azt hitte, hogy az egész ácsolat menten ösz- szeomlik, s a bánya maga alá temeti. Annyi telt csak tőle, hogy meglepetésében, ijedtében felkiáltott:

— Segítség! — Se-gít-ség!

— Mit óbégatsz ilyen veszettül! Még semmi bajod nem esett! Meg különben sem hallja senki!

— Már nem félek, csak mondd meg, ki vagy te, aki így váratlanul rámrontottál?

— Majd azt is megtudod, de előbb te felelj a kérdésemre! Hajlandó vagy-e nekem egy kerek esztendeig szolgálni?

Erre bizony a szegény ember nem volt elkészülve. Csak hümmögött-hámmogott. hogy mi lesz akkor a családjával, ha ő egy álló esztendeig más nak szolgál. Olyannak, akit még nem is ismer.

Az ismeretlen hang azonban egyre türelmetlenebbül bíztatta:

— Semmire ne legyen gondod! Ha beó.llsz hozzám szolgálatra olyan bért kapsz tőlem, amelyből meggazdagodhatsz. De ha ajánlatomat visz- szautasítod, innen többet el nem szabadulsz. Persze azt is tudni akarod, hogy ki vagyok. Hát megmondom: én vagyok a gonosz tündér. Minden, amit körülötted látsz, ami fölötted és lábod alatt van, a bánya töméntelen kincse mind az enyém.

— Ilyen sok kincs! Ilyen nagy gazdagság! Mind a tiéd! Hiszen akkor nem is kell neked a magamfajta szegény bányász szolgálata! Mit tehetek én hozzá a te vagyonod- hoz?

— Szabadíts meg az átok alól! Atyám Atka alól!

— Hogyan? Hát téged elátkoztak?— kérdezte a bányász.

— El bizony! Király atyám a halálos ágyon átkozott el. Igaz, megérdemeltem. Két leánya között igazságosan elosztotta ezt a roppant föld alatti birodalmat. De én keveselltem részemet, s szemrehányást tettem, hogy a másik lányát jobban szereti, mint engem. Erre atyám nagy haragra lobbant, s azt mondta, legyen az enyém az egész birodalom, de ne tehessek soha semmi jót, törjek a bányákba merészkedő emberek életére. veszejtsem el őket. s fájdalmukban, szenvedéseikben leljem kedvemet, JArjakkeljek a bányában hol patkány, hol béka, hol denevér képében. Törjek, zúzzak, rontsak, amerre csak elmegyek. Testvérem szó nélkül belenyugodott atyánk döntésébe, ezért 6 lett a jóságos tündér. Ahol tud, jót cselekszik. Segít a bányászokon. Előre jelzi a közelgő veszedelmet. Kimenti őket a bajból. Ezért áldják is őt a bányászok. Engem meg átkoznak, gyalázn- >, mert én vagyok a gonosz tűn-, dér. Az átok alól csak akkor szabadulhatok, ha helyettem, más valaki tesz jót egy álló esztendeig. Ezért van szükségem a szolgálatodra.

A jó fizetés, meg a gazdagság motoszkált a szegév'i bányász fejében, ráállt hót az ajánlatra. Csak azt kért- a gonosz tündértől, hogy engedje haza, mert a felesérte meg a gyerekei nem tudják, él-e. hal-e.

A gonosz tündér nem engedte el a szegény embert Azt mondta neki:

— Nem ér semmit a szolgálat, ha azt rajtad kiflii más földi ember is megtudta. De ne ess kétségbe, m -i nálam csak három napb í! áll egy esztendő.

Mit volt mit tenni, a szegény bányász beleegyezett a szolgálatba. A gonosz tűn*

4

r