Dunántúli Napló, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

Mo^‘h fílmek, nézők TAKÁCS DEZSŐ: BÉKE-AKNA Ha sír egy kisgyerek, mi sokszor nem értjük meg, miért teszi, Ma én sem tudom, hogy mi okból kesergek, lelkem bű eszi, Mintha a szél panasszal szólna, s az eső is sírdogálna, mintha a nap máshogy lobogna s hangod is más volna máma! Margarita Aliger: Egy asszony sikoitva felkiáltott, s ki látta, félelem járta át. ... így kezdődött, ez a sikoltás voll mi kimondta a kínok szavát. Ádáz s hatalmas lesz a fájdalom, nem tudjuk előre, hány napig, s ha erőtlen csend ég az ajkakon, enyhült kínja — mondják — valamit... (Ford.: Kovács Sándor! Richard után, Lear előtt ká, süketté tette minden őszinte, igaz emberi érzéssel szemben. S a dráma öt felvo­nása alatt amint mind mé­lyebbre sodródik, úgy válik ismét alkalmassá arra 'légy az emberi érzéseket, sorsokat a maguk őszinteségében es igazában újra megismerje. — Milyen színészi problé­mákat jelent a Lear király szerepe? — A III. Richárd történe­tében is egységesebb, filozó­fiájában pedig szűkebb kör­ben mozgó szerep. A Lear ki­rály hallatlan nehézségét a? okozza, hogy egy filozófiai mélységeket megjáró, s kéte­lyeivel, problémáival meg­viaskodó ember küzdelmeit kiséri végig. Én azt remélem, hogy a III. Richárdhoz ha­sonlóan; világos, fölösleges eszközöktől megtisztított áb­rázolással segíthetek a néző­nek abban, hogy figyelme a mű emberi mélységeire, mű­vészi értékeire irányuljon. Lear király szelepével év­adot kezdeni egy művész szá­mára nagyon jó kezdet. Az ősi kelta Lear király drámá­ja a szétzüllő család és gyer­meki hálátlanság megrázó történetén túl a világban egy­mással mindig szemben álló jó és gonosz ádáz viadala. Egy bemutató előadásra iósol- ni nem lehet, minek is. egy produkció sikere egyébként is sok mindentől függ. Minden­esetre az a körülmény, hogy a Lear király „együttese” Do­bál Vilmos főrendezővel. Bán- ffy György főszereplővel s másokkal együtt' nagyjából megegyezik a nagy sikert meg írt XIX. Richárd együttsével: .előrejelzésnek” éppen nem .■ossz, (Ti t A HA EGY RENDSZERES mozilátogatónak feltennék a kérdést: milyen a pécsi film­színházak kihasználása? — bizonyára ilyeneket mondana, hogy sokan járnak moziba, az em berek szeretik a filmet Csak akkor döbbenne meg, amikor a választ mi fogal­maznánk meg, valahogy így: az összes előadások felén üres nézőtér előtt pereg a film ... Nincs semmi félreértés, ez pontos és igaz, mert a pécsi filmszínházak kihasználtsága ötven százalékos, kétmillió nyolcszázezer eszmei látogató helyett, mindössze egymillió négyszázezer volt a múlt év­ben. Az okok eléggé bonyolultak és szerteágazók. Az utóbbi években sokat foglalkoztak vele az illetékeseik, ma szú- nőben van a vita, de józan, megfontolt cselekvés is. Kár. Ugyanis a mozilátogatók szá­mának évről évre történő csökkenésének tendenciája hovatovább annyira aggasztó, hogy a film végülis elveszít­heti azt a nagy szerepet, ame­lyet be kellene töltenie a tudatformálásban, a művészi élmény-nyújtásában, szóra­koztatásban. Az egyik probléma és gond az, hogy a kulturált, nagy befogadóképességű filmszín­házak a város belterületén találhatók. Pécsett húsz mozi működik. A területi megosz­lást vizsgálva azonban kitű­nik, hogy két olyan lakóte­lep, mint Űjmecsekalja és Kertváros, valamint a perem- területi Malom és Nagyárpád filmellátása részben vagy tel­jesen megoldatlan. A Ságvári Endre Művelődési Otthonban ugyan van keskenyfilmvetítés, de ez már nem elégíti ki az igényeket. Teljesen indokolt a régen beharangozott új film­színház megépítése, a Nehéz­ipari Minisztérium keretéből. A tervdokumentáció már el­készült, a minisztériumnak mielőbb meg kellene kötnie a kivitelezési szerződést. Kert­városban egyáltalán nincs mozi, Nagyárpádon és Mé­lámban szűk, korszerűtlen körülmények között keskeny- filmeket vetítenek. A Mesze­sen felépült művelődési ház­ban — most már ne keres­sük miért — nincs meg a fel­tétele a korszerű vetítésnek, most született a hivatalos döntés, hogy készítsék el a s-ükséges átalakítások _ ter­vit. Ennek nem lehet más kö­vetkezménye mint az, hogy '--eket a mozikat kevesebben ’• lógatják és bizonyos^ közle­kedési nehézségek, idő miatt nem utaznak a belvárosba, a kényelmesebb megoldást vá­lasztják: kétszer is meggon­dolják a filmek megtekinté­sét vagy éppen papucsban, köntösben a képernyő elé ül­nek. MA MAR EGYRE INKÁBB ? köztudatba került az a fel­ismerés, hogy nem mindegy hol, müven körülmények kö­rött vetítenek. Az emberei fényesek, a szórakozást és m űélvezetet kellemes körül- mények között akarják meg- >- - pni. Etekintetben a pécsi mozik helyzete általában ki- f-ögítő. Minden normál film- sT>nházat szélesvásznúvá ala­kítottak át, gépházberendezé- s"ket. épületeket újítottak fel. ,\ z utóbbi három évben több r'nt három millió forintot ' ’töttek ilyen célra. Most t • -i goznak a Kossuth-mozi I ij'Ós külső és belső felújítá­sán és napirendre került a Park-mozi nagyobb mérvű át­alakítása is. Ezt mindenki rendbenlévőnek tartja, mégis v-n ok az elégedetlenségre. A ■"ozi üzemi Vállalat elkészí- t - tte például a pécsszabolcsi 1 ószerencsét filmszínház fel­újításának tervét. Sajnos, ki­vitelező hiányában a munka nem indulhatott meg, s úgy határoztak, hogy a jövő evre ismét előirányozzák. Minden­ki tudja, hogy a szélesvásznú- sttás csak egyik fontos felté­ve a korszerűsítésnek. Szé­les vászonnal ugyan megnö- »ekszife a képméret, de nem vanoziK meg a néz» látószö­ge, a terem akusztikája. Nyu­godtan mondhatjuk, hogy a nagy összegeket igénylő kor­szerűsítéssel is a mozik több­sége nem korszerű, de tegyük mindjárt hozzá: az erre a célra fordítható költség nagy­ságát a népgazdaság teher­bíróképessége határozza meg. A televízió nagyfokú térhó­dításának idején elöntötte a aggodalom a lapokat, értekez­leteket, hogy ez a mozik vé­gét jelenti, ezután már csak a versenytársat pártfogolják. Versenytárs? Elmúlt néhány esztendő, kissé lehiggadtunk és reálisabban, a tapasztalatok birtokában vizsgálhatjuk a té­nyeket. Ha a TV-tulajdono- sok között közvéleménykuta­tást rendeznének, akkor ter­mészetesen az tűnne ki, hogy többsége megnézi a képernyő­re kerülő filmeket. De min­den felmérés nélkül leszögez­hetjük: ugyanezen nézők va­lamennyien szidják, ócsárol­ják ,a műsorszerkesztést, a sem szórakozást, sem művészi élményt nem nyújtó ósdi, rossz kópiájú, hangú filme­kért. Hogy ennek ellenére mégis otthon maradnak? A versenytárs megjelenése és elterjedése, valamint minden ezzel járó körülmény még nem ösztönözte eléggé cselek­vésre a filmipart. PÉCS BIZONYOS vonatko­zásban kiváltságos helyzetben van. A premier filmszínhá­zak Budapesttel egyidőben mutatják be a legújabb fil­meket, évente mintegy százhet­venet, az úgynevezett után­játszó mozik meghatározott ranglista alapján kapnak fil­met. Ez azonban nem nyug­tathat meg bennünket, a néző számára teljesen mindegy, hogy a középszerű, esetleg ép­pen gyenge filmet első, avagy a negyedik-ötödik héten lát­hatja. A filmek többsége nem alkalmas arra, hogy a közön­séget a moziba csalja, estén­ként a látványos előzetes vonzást gyakorol, ám a csa­lódás méginkább kiábrándít­ja őket. Ebben nem a Mozi- üzemi Vállalat a ludas, csak a MOKÉP tervét ^valósítja meg, amely néha megoldatlan gondot okoz a helyi szervek­nek. Az utóbbi években a városi filmszínházak műsorai­ban megnövekedett az, úgy­mond, csak szórakozást nyújtó és a kapitalista országokból importált filmek száma. Ok: gazdasági és más filmek gyen­gesége. Vélt okok ezek. hiszen változatlanul egyre keveseb­ben járnak moziba, a Riói kaland-ot például háromne­gyed ház előtt vetítették, az Éjszaka világa pedig a várt látogatók felének érdeklődését csigázta fel. Könnyű mon­dani, de ez az igazság: jó fil­meket kell készíteni itthon, többet mint eddig és a legki­válóbb alkotásokat vegyük meg külföldön. A teljes igazsághoz azon- í ban annak kimondása is hoz- s zátartozik, hogy gyakran a- mondanivalójában, kiállításá­- ban kiváló filmalkotások sem i kapják meg a megfelelő el­- ismerést a nézőktől. íme két- példa: az Elvtársak című olasz- filmet, Mastroianni főszereplé­- sével mindössze 634-en néz­■ ték meg, a nagydíjas, külföl- J dön másutt is elismert fil- t műnkre 2763-an voltak kíván- t csiak. Jó, jó — mondják erre i — ez a kritikusok vélemé­■ nye, amely sokszor nem egye- i zik a közvélemény álláspont­■ jával. Akkor hadd idézzek i még egy példát: a Ki volt i dr. Sorge hetven százalékos ■ sikert ért el, közel tizenöt­- ezren ismerkedhettek meg a i szovjet felderítő életével. S ■ nézetem szerint itt van a ■ probléma lényege: a nézők i filmen is végig kísérhették ' izgalmas életútját, amelyet s azonban hónapokkal a bemu­■ tatás előtt egy rendkívül ' nagyméretű sajtókampány elő­zött meg. A félreértések el­. kerülése végett, nem a fil­mét ajánlották, akkoriban so­kan még létezésér® sem tud­tak, hanem a lapok folytatá­sokban közölték, fényképek­kel illusztrálva dr. Sorge his­tóriáját. Könnyű belátni, hogy ez a „szervezetlen” propagan­da milyen szerepet játszott az érdeklődés felkeltésében. MERT A MI SZERVEZETT propagandánk — sajnos — egyelőre még nem képes meg­felelően ajánlani a jó filme­ket, felhívni a figyelmét az alkotás szépségedre, értékeire. Ez egyaránt vonatkozik a sajtóra, a rádióra, a televí­zióra, a MOKÉP és más szer­vek tevékenységére is. A rossz példáknak bővében va­gyunk, kár lenne sorolni, an­nál is inkább, miután rövi­desen terv készül a hirdető objektumok elhelyezéséről, if­júsági filmvetítésről, a nép­művelési formák felhasználá­sáról, esetleg délelőtti előadá­sokról, Csupán három apró ötletet említenék. Az NDK- ban az egyes filmekhez kis füzetet nyomtatnak, ebben a témával kapcsolatos irodalmi részletek, képek kapnak he­lyet, történelmi 'adatokat is­mertetnek és közlik az író életrajzát. Igazán értékes mű­vek ismertetésére megpróbál­kozhatnánk alkalmazásával, esetleg közzé lehetne tenni benne néhány kritikát is, ma­gyarázva az összefüggéseket. A jelentősebb művelődési há­zakban helyes lenne megszer­vezni a filmklubokat, ahol rendszeresen, minél több né­zőt bekapcsolva, neves film­esztéták vezetésével vitatkoz­hatnának bemutatott filmek­ről és általában a filmművé­szetről. És végül: meg kellene találni a módját annak, hogy a közönségszervezői munka a színházakban kialakult szín­vonalra emelkedjen. A filmművészet nevelőha­tása rendkívül nagy. Mindent meg kell tennünk, hogy ez a hatás minél több embert ér­jen, a látogatók számának csökkenése helyett a növeke­dés tendenciája érvényesül­jön. Mai gondjaink elemzése és megoldása hozzásegít eh­hez. B. J. A színész számára az év júniusban befejeződik, s szep­temberben kezdődik. A szep­tember, a maga különös fa­nyarságával, meggondolt, érett vonásaival, s a színészi újra­kezdés nagy lehetőségével. A művész nagy előnye: ha van talentuma s energiája, akkor újrakezdhet, de egyben ez alapos próbatétel is: tegnap még Claudius volt. ma Othel­lo, holnap Lear király lesz. Bánffy György már korábban is népszerű művésze volt a Pécsi Nemzeti Színháznak, de színészi pályáján különösen a múlt évad volt jelentős: egy­részt a III. Richárd címsze­repének kitűnően sikerült ala­kítása (amit a januári tele­víziós közvetítés révén az egész ország megismerhetett) másrészt a sorozatos művészi munka állami elismerése: a Jászai-díj. Bánffy György az utóbbi hónapokban a fővárosi Irodalmi Színpadon, a televí­zióban s a rádióban szerepelt, az évadnyitó társulati ülés óta azonban ismét Pécsett van, s az évadnyitó előadás címsze­repére készül. — A III. Richárd televíziós közvetítése ismételten felhív­ta az ország figyelmét a Pé­csi Nemzeti Színházra — mondja Bánffy György. — A közvetítés után nagyon sok elismerő levelet kaptam ma­gam is, és számomra külön örömet jelentett, hogy ezek­nek a leveleknek nem kis ré­sze Pécsről, illetve Baranyá­ból érkezett. Azután ezt a si­kert követte pályámon a Já­szai-díj első fokozata. Ügy gondolom, ez a kitüntetés rajtam keresztül a Pécsi Nem­zeti Színháznak szólt, amelyet a fővárosi színházakkal egyen­értékűnek ismernek el. — Ez volt a múlt évad, s mit ígér a következő? — Számomra nagy örömet jelent a következő feladat is, amire készülök: szeptember 24-én lesz Shakespeare: Lear király című drámájának be­mutatója, Lear királyt ját­szom. Az elmúlt négy év alatt évenként eljátszottam egy-egy Shakespeare-főszerepet. Az Othellót, Claudiust, Richár- dot, most pedig majd Leart. Nagy szó ez egy színész pá­lyáján. — Többen megjegyezték, hogy fiatal Lear király szere­pére. — Először én is arra gon­doltam, hogy ráérnék erre a szerepre tíz, tizenöt év múlva is, de elkezdtem foglalkozni a szereppel, s oldalról oldalra megértettem s láttam, hogy a drámának általános, minden emberhez szóló mondanivaló, ja van, s ebben a színész tényleges életkorának nagyon kevés jelentőséget kell tulaj­donítani. Példát is mondha­tok: az angolok nagyszerű s méltán világhírű Lear-je; Scoffield csak öt évvel volt idősebb nálam, amikor ezt a szerepet eljátszotta. Amit Sha­kespeare a Lear királyban a néző elé tár, azzal a problé­mával ma is lépten-nyomon találkozhatunk. III. Richárd a hatalom féktelen, ördögi meg­szállottja. Lear más típus, szerencsétlenebb it, mert a sok évtizedes uralkodás vak­Ragzul Gamzatov:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents