Dunántúli Napló, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
APRILY LAJOS: zent Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajában küldte előre szilaj, hűst leheli" követét. Majd a hegyek koszorújából lerohant ~ Dunáig s csattogtatta tüzes mennyei ostorait. Alvó kis falukat vert fel riadó rob'' 'v-al, ablakon át láttam: lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaraját beratvogri 'ága. rémképpé magasít egy lobogó jegenyét. Am a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz s a kialudt tűznek egy ura lett: ?. 'ötét. Fulladozott a csatorna a bő zápor rohamától India fellege ont ily zuhogással eső'. Kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint 3zeszt az a korhi akinek ínye soká várta a drága ita’i Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon. élvezném, hogy a víz hogy fut alá tö'«s harsognám a cikázó fényben a zápor«. Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! BEÜTÖK LÁSZLÓ: sta napok a iHti'ösban Minek jöttél? Senkise hívott! Elegen vagyunk. Sziszegik szemek kertjébe idomított kígyók, megvadult idegek, párologják idegen arcok közönyös állóvizei, rekedt, nem is létező hangosbemondó repeszti vele az eget, kipufogócsövek gomolygó bűze böködi orrlyukadba, lelkiismereted árvize agyad gátjaira sodorja, és bámulsz a tegnapi partra... Minek jöttél? Senkise hívott! Húsvétra pingált álmaidra ráül kotolni a valóság s költ majd arcodra rideg függönyt, füledbe hangtompító vattát, szeges ideget, könyököt, vágynak meleg falusi estét, jószagú erdőt, üdezöld sóskázó rétet, frissvízű gyerekkort.. Kakukkfiók! Kakukkfiók! Ordítod majd, ha megpillantod. HEINRICH ROLL A NEVETŐ a foglalkozásom iránt érdeklődnek meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-habogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőmű vés vagyok. Irigylem a borbélyokat, a könyvkereskedőket és írókat a beismerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és tffV nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: neveU vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után van, mert a második kérdés: „És miből él?” — a valóságnak megfelelően „Igen”- nel kell válaszolnom. S én valóban a nevetésemből élek, és jó élek, mert nevetésemnek — kommetsznyelven kifejezve — keletje van. Jól képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, min én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csinját-binját. Hosszú ideig —, hog a magyarázkodást elkerüljem — színészinél mondtam magam, de a mimika- és besze készségem annyira korlátozott, hogy ez o megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak. Szeretem az igazságot; nevető va- gyok. Nem vagyok csepürago, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derült séget reprodukálom: úgy nevetek, akár eo római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszázadot, minden társadalmi és korosztályt: egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is megtanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés, finden előírása szerint. Nélkülözheteilenné váltam, hanglemezeken, magnószalagon nevetek, s o rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos jegyszedője, vagy az élelmiszercég inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és nevetés az alkonyaiban, szóval ezeket mind-mind megcsinálom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad, és negyedrangú komikus számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől. És majd minden este a varietékben ülök, ciqueur subtilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. De én kimerültén lopózom a ruhatárba, felveszem a kabátom, boldogan, hogy végre- ralahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szükségünk van nevetésére. Felvétel kedden", s néhány órával később mát gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre: a fejő boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja ott. '•on többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy üggyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészáros a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket. Én ezt mind megértem, mert " ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának, tartanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben 6 tó rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arc- izmaimat, lestrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túlságosan emlékeztet a szakmámra. így csöndes, békés ' ézaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést: néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én is mosolygok.^ Csak halkan beszélünk egymáshoz, mert gyűlölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevő termekben tombolja ki magát. Akik nem, ismernek, zárkózott lénynek tartanak. Tálán az is vagyok, mert túl sokszor kell nevetésre görbítenem a számat. M erev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sápadt mosolyt, és gyakran gondolkozom affelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Vgy hiszem: nem. Testvéreim is iga_ zőlhatják, világéletemben komoly gyerek voltam. így hát sokféleképpen nevetek, de a ma-1 gam nevetését még nem ismerem. APATHY GÉZA fordítása. \ FÖLDES. GYÖRGY Gondos apa A kikor változott meg Gerde Sándor főkönyvelő élete és a világról való felfogása, amikor eszébe jutott, hogy, húszéves lányát, a kedves és csinos Ibolykát, férjhez kellene adni Boglár Péter közgazdászhoz. A fiú friss diplomával nemrég került az egyik gépgyárba. Nem annyira a fizetése, mint inkább a jövője csábította Gerdát, a gondos atyát arra, hogy a fiatal közgazdászban Ibolyka férj-jelöltjét szimatolja. — Jó parti — mondta a feleségének Gerde, már az első héten, amikor a fiút megismerték. — Nem kívánok jobbat — szólt elmerengve Ibolyka mamája. — Diplomás, jóképű és korban is Ibolykához való. — Csáfchát a fiú is bizonyára jó pártát szeretne — folytatta Gerde. — Nagy szó, ha jól indul és biztos anyagi háttérrel kezd egy fiatal diplomás. Ez a beszélgetés akár harminc évvel ezelőtt is megtörténhetett volna, de éppen az az érdekessége, hogy napjainkban zajlott le, ami arról tanúskodik, hogy a Gerde házaspárnál valamikor régesrégen megállóit az idő kereke. Gerde Sándor nemcsak a főkönyvelést szervezte meg jól és előrelátóan, hanem a család életét is. Nem lehet tehát csodálkozni azon, ha néhány nap múlva már arról fagatta Ibolykát, hogy tetszik-e neki Boglár Péter és hozzámenne-e feleségül. — Tetszik! Nagyon tetszik! — felelte nevetve a lány. — De, te apu, mindjárt a házasságra gondolsz. Péter egyelőre nem nősül, nekem meg egyelőre nem sürgős, hogy férjhez menjek. A derék apa megelégedett ennyivel. Este már arról beszélt a mamával: tenni kellene valamit, hogy Boglár Péternek megjöjjön a kedve a házassághoz. — Hívjuk meg vasárnap ebédre — java-1 sólta az asszony. — Jó gondolat Töltöttcsirke, uborkasaláta, cseresznyés rétes — egészítette ki a férj. Es ezzel az ebéddel kezdődött a férjfogás. Péter megjelent a vasárnapi dús lakomán, és ott is maradt estig. Akkor a papa javasolta, hogy menjenek ki a Szigetre vacsorázni. A mama örült, Ibolyka tapsolt, Péter nem szabadkozott. — Természetesen az én vendégem — mondta a fiúnak Gerde. Péter most sem szabadkozott, és kint a Szigeten végig ette a családdal az előételes nagyszabású vacsorát. Három üveg bort ittak meg négyen. Domoszlói muskotályt. — Meftjünk a „Budapasf’-be, ha már ilyen jól érezzük magunkat — javasolta ismét tizenegy óra tájt Gerde papa, — csináljunk egy görbe estét. A mama ismét csak örült, Ibolyka ismét csak tapsolt, a fiú ismét csak nem szabadkozott. Megnézték a műsort, francia konyakot ittak és sósmandulát ettek hozzá, hogy jobban csússzon. A papa több, mint nyolcszáz forintot fizetett ki és egy százas borravalót adott a főúmak. Boglár Péterben ezen az estén érlelődött meg először az a gondolat, hogy mégiscsak meg kellene nősülnie és — ha már ilyen jómódú családdal hozta össze a sors — Ibolykát kellene elvennie. Aztán később még tovább érlelődött benne a gondolat! Gerde papa ugyanis ettől kezdve, hetenként egyszer- kétszer taxiba pakolta a családot és hol egy drága vacsora itt, hogy egy drága vacsora ott, utána lokál és italozással spékelt éjszakai élet — minden esetben több száz forintos cehhel — egyre jobban meggyőzte Pétert, hogy lesz itt pénz bőven, csak be kell nősülni. E gy idő múlva Gerde Sándor főkönyvelőnek jobban tetszett az éjszakai élet, mint a főkönyvelés. Ismerték már mindenfelé. Akár a családdal ment,, akár nélküle, úgy fogadták, mint az éjszaka felkent lovagját, aki otthonosan mozog minden mulatóban, kiskocsmában és osztályon felüli étteremben egyaránt. Az is előfordult, hogy csak Pétert vitte magával egy-egy hajnalig tartó mulatozásra. — Elveszem Ibolykát — motyogta az egyik éjszaka, italos állapotában a fiú. — Hát ha elveszed, én hozzád is adom — felelte a konyaktól szinte elalélt Gerde, — és adok hozzá neked egy Wartburgot. A következő vasárnap, amikor a részleteket is megbeszélték, és szűk családi körben megtartották az eljegyzést, nagyon boldog volt a család. A mama ismét csak örült, Ibolyka ismét csak tapsolt, a fiú ismét csak nem szabadkozott: sem a megígért Wartburg miatt, sem a kompletten berendezett egyszoba összkomfortos lakás miatt, amit a papa még a megígért Wartburgra ráígért. Mindenki ősz szecsókolózott mindenkivel, a mama azt mondta Péternek: „édes fiam”, az „édes fiam” pedig úgy szólította Gerdét. hogy ..kedves papa”, ami még szokatlanul hatott ugyan, de máris magában hordozta a családi együvé- tartozás jeleit. Es ebben a nagy boldogságban Péter nem kérdezte, hogy miből, és Ibolyka sem kérdezte, hogy miből, de amikor a mama már megkérdezte volna, hogy miből, azaz hogy miből telik majd Wartburgra, lakásra, berendezésre —, már éppen ellenőrzést tartot+ak a vállalatnál, ahol Gerde Sándor főkönyvelőként ügyködött. — Itt hiányzik egy nyolcszáz forintos bizonylat — szólt az egyik revizor Gerdének, amire Gerde azt felelte, hogy meg kell annak lennie, mert nála minden stimmel. Három nap múlva kiderült, hogy semmi sem stimmel: Gerde hamis bizonylatokkal manipulált, és összesen harmincötezer forint tűnt el a kezén. Az, hogy Gerde főkönyvelőhöz illő hozzáértéssel össze-vissza kuszálta a dolgokat, csak megnehezítette a revizorok munkáját, de semmi esetre sem tette lehetetlenné. Gerde néhány nap múlva beismert mindent. A pénz a vacsorákra és az éjszakai mulatozásokra fogyott él. A Wartburg és a kompletten berendezett egyszoba komfortos lakás csak ezután következett volna. A mikor Gerde Sándor főkönyvelő ellen a büntető eljárást megindították, a mama zokogott, Ibolyka nagi *n szégyelte magát, Péter pedig nyor»- ban kijelentette, hogy olyan családból nem választ feleséget, ahol ilyesmi megtörténhet. — Azt montad, hogy szeretsz! Hát csak eddig tart a szerelem? — siránkozott Ibolyka. — Elég nagy a lakás, elférnénk itthon is zokogott Gerde mama. — Csak legalább az a vacak Wartburg lenne meg. Es valami készpénz... — mormolta Péter. De ezt már az előszobában mormolta, búcsúzás közben, amikor örökre elhagyta Ibolykát és a Gerde családot. FÁBIÁN ZOLTÁN: Nagy vagy Csendes Óceán Az asszony a férfire pillantott: — Egyet kérek tőled — mondta halkan. — Egyet?! — csodálkozott a férfi. — Mindent kérhetsz — Nem — rázta fejét. — Csak egyet. — Mit? — Azt, hogy mondd majd meg, ha — lenézett az asztalra, mintha a fehér abrosz- szal beszélgetne: — ha mar nem szeretsz. — Szeretlek. Tudod. — Most igen — felelte az asszony. — Eljön az idő, amikor majd nem. ügy erezte, ha még egyet szól, sírni kezd. A férfi átnyúlt a poharak fölött, megsímogatta rezzenő, fehér ujjait: — Gondolod”: — kérdezte. Jó lenne nem gondolni — mondta rá magában az asszony. Hangosan nem válaszolt, elnézett a hegyekre. Nem vették észre, mikor me rült el a nap. Az égalja aran> zöld volt, s meleget lehelt, de föntebb már kék volt, hűvös kék. A hegyek puhán nyúltak el, álmosan, mintha a város füstjeiből s az est párájából formálta volna őket egy láthatatlan valaki. A férfi magafeié billentette kezét a fonott karfán, s a karórájára pillantott: — Nemsokára mennünk kell — mondta tompán. — Igen — biccentett az asszony. — Mennünk. — Hirtelen kitört — de miért?! De miért?! — vízhangozta a férfi valahol gondolatai legmélyén és nem felelt. — Ö, legalább gyűlölni tudnám! — mondta tovább az asszony. Szemét bepárázta a könny. — Nem, azt nem lehet — tiltakozott azonnal a férfi. •— Nincs okunk a gyűlöletre. — Magában hozzátette: Bár lenne! ‘ Az asszony erre is gondolt. Hangosan a választ mondta rá: — Nincs, — Majd felrobbant: — Innék valamit! — Én is — bólintott a férfi s konyakot rendelt. Rajtuk kívül alig volt vendég a fearaaaoB, A fiatal gyerekarcú pincér hamar hozta az italt: — Parancsoljanak — tette eléjük könnyű, kimén mozdulattal a két metszett poharat s lesütött, szalmaszők5? szempillái alól azt leste: ész- reveszi-e az asszony, milyen finoman tud kiszolgálni? ' Igen, észrevette. — Köszönöm — mosoly goi : rá könnyű, kis biccentéssel, de tovább nem törődött vele: a férfit nézte. — Mire iszunk? — emelte az fel a poharát. Az asszony csak nézte, néz. te, aztán mondta: — Amire te akarod. A férfi arca hirtelen merev lett. Hátradőlt a nádfotelbar s felmutatott: ■— Nézd! Az asszony felpillantott. A kék sötétség lejjebb szálú. A hegyed már feketék voltak s élűk volt. amely keskenv zöld barázdát hasított az és aljára. — Mint megnyíló, kék óceán alatt — mondta a férfi. — Igen — borzongott osz- sze az asszony. Aztán ittak. 4
