Dunántúli Napló, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

Richterről, négy tételben

MOLTO ADAGIO

Kihunynak a nézőtér fényei. A vörös bársony körfüggöny előtt, a szombathelyi művelődési és sportház har talmas, üres színpadán, két sárgás fényű reflektor su- gárkévéjében csillog az óriási Blüthner-zongora fekete teste. Felnyitott teteje tükörlapján kissé elmosódottan rajzolódik ki a húrozat, az aranysárga festett péncéltő- ke, s a klaviatúra fekete-fehér fogsora. Úgy áll ott a pompás hangszer, mint egy áldozatra leső ragadozó, hogy billentyűi között felmorzsolja, húrjai érrendszerében felszívja azt az alacsony, vállas, mégis kisfiús alkatú férfit. aki most ül le eléje.

Aztán kiperegnek az első futam gyöngyszemei a Blüthnerből, felsejlik egy leheletnyi piano, megdördül az első fortissimo akkord, és a félelmetes hangszer megadja magát. Mesterére lelt, belátja, hiábavaló az ellenállás, boldogan engedi oda minden porcikáját a zömök férfi akaratának.

És a hatalmas terem több mint ezer székén moccanatlan figyel a közönség is. Delejes erő kapcsolja a hallgatókat a hangszerhez és a hangszert bűvölő férfihoz. Ebben a mágneses erőtérben minden aszerint mozog, ahogyan az erőtér központjában levő mágneses egyéniségű mű vész akarja.

Erre a delejezésre csak a legnagyobbak képesek. S Riehter közülük való.

ALLEG 10 MA NON TROPPO

A zene itt születik előttem. Szemem láttára, fülem hallatára villannak fel Mozart ötletei, rendeződnek szonáta- formába, most születnek a

kidolgozási rész megoldásai. A lassú tétel csodálatosan kL bontott dallam-ívéhez mintegy tétovázva, a másodperc tört részével megkésve kapcsolódik a balkéz kísérő harmónia-sora, mintha maga Mozart töprengene, mi illik ide a legjobban. Beethoven nem túl jelentős műnek ismert, 31-es opus-számú Esz- dúr szonátája káprázatosán elmélyül, a lélek olyan, csak Beethoven által ismert mély- ségeit-magasságait járja végig benne Riehter, hogy megdöbbenünk: miképp is feledhettük, hogy a zseni mindéin művében, a kevésbé monumentálisokban is, zseni, legfeljebb az ilyen művekben nehezebb tetten érni a zsenialitását. És a Chopin-scher- zók sora: a H-moll szenvedélyessége, a B-moll kontemplativ, befelé forduló világa, a Cisz-mott végletes, romantikus fény-árny játéka, az E- dúr csendes, fel-felszipor- kázó boldogsága — mindez itt és most születik, és én a. hallgató részese leszek ennek a teremtésnek.

Riehter művészetének ez a legnagyobb varázsa — ez a beavatás az alkotás folyamatába, az utolsó hangjegyig, a muzsika megfogamzásának titokzatos pillanatáig elhatoló kristályosán tiszta, sallangmentes elemzés és értelmezés, és az a csodálatos képesség, hogy mindezt szinte közegellenállás nélkül tudja kifejezni, kivetíteni, s mindebben a szellemi, értelmi-érzelmi élményben ugyanolyan hőfokon képes részessé tenni hallgatóságát, mint amilyen hőfokon 5 maga átéli.

AGITil O .CON F10C0

A Blüthner zokog, vádol, félsóhajt, őrjöng, elgondolkodik, szenved, fékevesztetten örül és kétségbeesve suttog. Lázrohamok, letargikus elernyedés, elviselhetetlen kín, tragikus pátosz sistereg belőle, ahogyan éppen Richter akarja. S ha mindezek kifejezésének az eszközeit keresem, a technikai problé- mátlanság nem lesz elegendő válasz. Más is tud zongorázni, mások technikája se kimunkálatlanabb. De ahogyan Riehter játékában észrevétlenné válik ez a tempóban, dinamikában, billentésben, frazírozásban, koloritban, agogikában egy precíziós műszer pontosságával vetekedő

technika, az az előadóművészét legmagasabb csúcsait jelenti. Ugyanakkor nem bánja, ha egy-egy futam, egy-egy pergő-rész hangjaiból elsikkad néhány. Ezek az előadás hevében becsúszó apró pontatlanságok teszik annyira élővé játékát. Nem egy zongorázó- gépet, hanem a zenét mélységesen átélő és azt kongeniálisan tolmácsoló nagy előadó-egyéniséget hallgatunk, akitől mélységesen idegen minden póz, minden külsőség, s aki mélységesen megvet mindent, ami a muzsika, és az ember közé tolakszik.

MODERATO

CANTABILE

Richter arca, ez a tipikusan szláv, lágyvomású, áttetsző kékszemű arc zongorázás közben a szenvedélyek viharát tükrözi. Valósággal

„előrebeszéli’’, amit játszik. Együtt rezdül a zene rezdüléseivel, Mozart bája, Beethoven vad görcsei, Chopin tút- finomult, már-már betegesen érzékeny romantikus csapon- gása — mind-mind ott él a vonásokon, amelyeket pillanatonként változóvá gyúr a muzsika. A zsitomíri muzsikus-apa mögött álló muzsik ősök sarjának Repin-portré- ra illő arca, a paraszti elődök súlyos örökségét őrző vaskos, nagy keze adja meg tulajdonképpen Riehter egyéniségének alanakkordját,

melyben együtt zeng egy a legnagyobbak közül való előadóművész kifinomult művészete és egy gyermekien tiszta szívű orosz ember ősi forrásokból táplálkozó humánuma.

ßoLhxi^cd ícépnöMüi/ésuzlc ZCLÍéteája

A SZOBOR

Milyen lesz a szobor? Egy árvízvédelmi munkást ábrázol majd, vagy pedig egy katonát, esetleg egy munkáscsoportot a buzgár mellett? Homokzsákokat cipelő, görnyedt embereket, vagy barnára perzselt húszéveseket? A napi sajtó közlésére megindult a latolgatás Mohácson. „Jó, hogy itt tartunk már, jő, hogy már erre is gondolhatunk — mondja Pálkuti Keresztély, a mohácsi városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke.

Nagyon jó! Csak az utak és a hidak helyreállításához tízmillió forint hitelre lesz szükség. A megyei kisipari szövetkezetek 15 millióért építenek házat. Elsőnek 39 lakást, aztán majd a többit, összesen vagy kétszázat.

A városi üzemekben 50 ezer munkaóra kiesést okozott az árvíz. Pótlásáról gondoskodni kell.

Es közben gondolnak azokra, akik hatalmas értékeket mentettek meg az árvíz pusztításától. Szobrot állítanak — tanácsi határozattal — az árvízvédelem hőseinek. Ezt a szót „hős” elsőnek Kádár János elvtárs említette, amikor Mohácsra látogatott Látta azt a munkát, amit a gátakon végeztek katonák és vízügyiek, közerőként megjelent falusiak és városi munkások. Az évszázad árvizét megfékezni — hősies munka volt. Szobor hirdesse az utó-1 kornak, hogy az ember, a szocialista társadalom útját állta a pusztító víznek, összegyűjtik és albumokban helyezik el az árvízi munkások fáradozását. Azt mondják — így szól a határozat is — megőrizni emléknek. Megőrizni egy hősi ellenállás többhónapos munkájának dokumentumaként Példának és példaképnek.

Milyen lesz a szobor? Kifejezi tízezer ember muííkáját a gáton, benne lesz majd Dömötör Tibor pedagógus, aki nyári szabadságát ajánlotta fel, vagy Báli Mihály, aki Budapestről jelentkezett munkára. Megtestesíti a tervezőket, a bányászokat, baranyaiakat és más megye lakóit, akik akkor a gáton, ma pedig az újjáépítésben dolgoznak lankadatlanul.

Milyen lesz a szobor? Markáns, erős, izomtól duzzadó és bátor, mint a katonák, akik harci feladatot hajtottak végre. Nem parancsszóra, mert parancsszóra lehet jól dolgozni, de hősiesen csak a szívük szerint. Es a Mohácsnál védekező katonák hősiesen dolgoztak. A vízügyi dolgozók kötelességüket teljesítették egész évben, most egy emberként, fáradságot nem ismerve, önmagukat nem kímélve dolgoztaik, ami túl van a hivatásszeretet kötelességtudásán.

A szobor mindezt híven kifejezi. Mindegy, hogy a művész hogyan önti formába a hősies védekezés gondolatát. A cél, az elv, a tartalom mind azt fejezi ki, amit Kádár elvtárs így fogalmazott meg Mohácson: Hősi munka volt!

Haraszti Pál: Lakatosműhclyben

A férfinak iskolai atlasza villant fel, látta maga előtt a szétszórt, apró Polinéz szigeteset, körülötte a rengeteg kékséget s rajta körben a felírást: Nagy vagy Csendes

óceán. Elmosolyodott.

Az asszony megkérdezte:

— Mire gondolsz most? Orra fölött vékony, kis redők szelték ketté fehér homlokát.

— Nagy vagy, Csendes Óceán! — mondta a férfi halkan, kissé szavalva. — Diákkoromban mindig így, igének éreztem ezt a „vagy”-ot, nem kötőszónak. Órákig elinézeget- tem atlaszomban Polinézia térképét, s egyre mondogattam: „Nagy vagy, Csendes Óceán!” — Kesernyés fintorral elmosolyodott: — Akkor még úgy hittem, híres Óceá- no’ ógus lesz belőlem.

Az asszony is mosolygott, de kötekedőn:

— Még szerencse, hogy csak

fül draj tan ár lettél.

A férfi nem értette.

— Azért, mert ott messze a tenger an nem találkozhattunk volna. — Nevetősen mondta, de amikor elhallgatott, komoly lett. Nagyon komoly.

A férfi nézte sokáig, szótlanul, majd hirtelen megkérdezte:

— M!ért szeretsz?

— Önzésből.

— Te: engem?!

Az asszony csak bólintott.

— Nem — mondta a férfi határozottan.

— Pedig így van — vágott közbe az asszony. — Szeretlek, mert veled mindig minden olyan más, olyan szép.

A férfi a fejét rázta:

— Hogy mit jelent önzésből szeretni — mondta halkan —, megtudod, ha te is negyvenéves leszel, s beleszeretsz egy nálad tizenöt évvel fiatalabb fiúba.

Az asszony felkiáltott:

— Én nem akarok már senki mást szeretni.

—. Én sem akartalak téged ■— mondta a férfi. Később hozzáfűzte: — Vannak dolgok, amelyek erősebbek nálunknál.

— Igen, a szerelem.

— Nemcsak a szerelem.

— Még mi?

— A becsület.

Az asszony megrándult:

— Ezt most mire mondod?

A férfi nem nézett rá:

— Csak úgy ... Eszembe jutott.

— Nézz rám! — bűvölte az asszony felfénylő szemmel. De az még mindig nem nézett. Akkor hirtelen felmutatott az egyik előtűnő csillagra, s játékosan megkérdezte:

— Az melyik csillag? — Épp a Szabadság szobor fölött ssgwkázofl.

A férfi odanézett:

A Szinusz. — Magyarázni kezdte: — Tulajdonképpen nem is egy csillag, hanem kettő. De kísérője egészen kicsi, alig nagyobb a földnél, s nincs fénye, csak súlya van, irtózatos súlya. Atommagokból áll.

— Olyan — mondta az asz- szony —, akár én ...

Akár én melletted — vágott közbe a férfi.

— Nem, nem.

— De igen — bólintott a férfi. — Nincs fényem, csak súlyom van. Irtóztató súlyom, amit rádakasztottam.

— Én vettem magamra — kiáltotta az asszony. — Én.

A férfi lehunyta a szemét; nem felelt.

Téged, csak téged akarlak: — Jajdult fel belül az asszony, azután:

— Gyűlölni akarom őt, gyűlölni — suttogta fulladozva.

— Nem szabad — mondta rá rögtön a férfi, s csititóan megsimogatta az asszony ma- dárcsontú vállát. Később azt mondta még: — Pedig elvesz tőlem.

— Tőled senki soha!

A férfi félrekapta fejét, majd felnézett az égre.

Az égbolt sötét volt és hidegen nyugodt. Mintha kék acéllá fagyott vokm. A csillagok jégkristályod voltak, zúz mara szemek.

— Ez megmaradt nekem — mondta.

— És én — kérdezte az asz- szony.

— Te? — kérdezte vissza, de nem felelt rá. Magában sem. Azt mondta: — Mint meg nyíló, kék óceán alatt. — És még mindig az eget nézte.

Az asszony dideregni kezdett.

A férfi szemesarkából észrevette:

— Fázol? — hajolt hozzá.

— I-igen — vacogta.

— Hűvös van — bólintott a férfi. Odaintette a pincért, fizetett, aztán mentek.

A kis pincér az italos pult mögül hosszan nézett utánuk nézte az asszony meg-megri rigó derekát, amíg csak el nem tűntek a lépcső fordulójában

A legalsó lépcsőfokon az asszony hirtelen szembefordul! a férfivel. Nem szólt semmit Állt mozdulatlanul, akár önmaga szobra. Csak a szeme élt. megtárult, nagy szeme: ezzel kérdezte:

És én?

A férfi megértette:

— Te is — mondta halkan. Magában hozzátette: neki. c-s tudta, hogy ez nem lehet másképp.

Haraszti Pál: Balaton partján

Pandur József: Építkezésen

Pandúr József: Fertőrákosi házak