Dunántúli Napló, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Pataki Pál: HAZAFELÉ i ez az asszony? — Nem tudom ... — Napok óta figyelem. Nem néz sem jobbra, sem balra. Mintha a gépén kívül senki és semmi nem létezne ezen a világon. — Az ő dolga ... — Reggelenként köszön, kirakja a szerszámait, beindítja a gépet és kész. Mint aki az öiiözőben az utcai ruhával együtt mindent levetett: a nevét, a gondjait, az örömei IS.. — Vigyázz, te! — Afene! — kapott a gépéhez és leállította. — Ezt elintéztem! — forgatta kezében a túleszlergált tengelyt. — Selejt — dobta a ládába széles mozdulattal. — így jár, aki vén ember létére asz- szonyról fecseg! — ugratta a másik, de fél szemmel a maga munkáját figyelte. Mihók bosszankodott az elfuserált tengely miatt. Fél éve már, hogy egyetlen selejtes darabot nem csinált. Az asszony az oka. Lopva rápillantott. Az szoborként állt a gépe mellett. Arcát nem láthatta — megint alba a pettyes kendőbe bugyolálta a fejét. biliért figyeli már napok óta? Nem szép, de csúnyának sem mondható. Szót még alig ■váltottak az elmúlt két hét alatt, hogy az asszony az üzembe jött. Talán azért nézi, mert a feleségére emlékezteti? Alakra ilyen volt Magda is. Nyúlánk, egy kissé magasabb. És csendes, szótlan. Szegény... Ha élne. most töltené a negyvenediket. Két éve már. Hogy repül az idő! Mintha csak tegnap állt volna ott tehetetlenül az ágya előtt. Hol Magda fáradt, vértelen arcát nézte. hol az orvosra bámult, mint aki csodát remél. Megrázta bozontos üstökét. Beszélni kell vele — határozta el. Hallani a hangját, lesni a száját, ahogy a szavakat formálja. És nézni a szemét, mosolyogni rá ... Hangtalanul felnevetett. Vén bolond! — kuncogott magán. Ábrándozol, akár egy kamasz, ha megérzi az orgona illatát. Mit a.ksrsz az asszonytól? Egy ilyen nőnek férje van... gyerekei. Ha hazamegy a gyárból, az otthon melege veszi körül. Megértés és szeretet. Téged meg ki vár? Üres lakás, mosatlan edények, vetetten ágy, s csak az emlékeiddel beszélgethetsz. Mit várhat még az élettől az ember negyvenkét év után, amikor olyan egyedül áll a világban, mint a magányos fa a szikláik között. Asszony kellene — többször megfordult már a fejében. Csakhogy ebben a kortan már háromszor is meggondolja az ember. Az egyik túl puccos, a másiknak be nem áll a szája, a harmadiknak semmi sem jó. Ez az asszony olyan szíve szerint való. Pedig semmit sem tud róla. Csak a mozdulatait ismeri, hosszú, fürge ujjait és azt a barna haj tincset, amely mindig ott röpköd a homlokán, bármilyen mélyen is húzza az arcába azt a kendőt. Hozzácsapódik, ha megy hazafelé. Ezzel még nem követ el bűnt. Együtt dolgoznak, egy műhelynek szívják a levegőjét, senki sem vetheti a szemére. De mit mond majd neki? Máskor bosszankodott, hogy alig végzett valamit és máris felbúg a műszak végét jelző dudaszó. Most meg ... Elfáradt? — kérdezi majd. Az asszony ránéz, nevet: ugyan, olyan öregnek néz?... Nem — mentegetődzik zavartan. Csak úgy kérdeztem. Az alacsony arca elikomolyodik: Mit akar tőlem? Nem, ez nem jó. Másként kell kezdeni. Képzelje, ma elrontottam egy tengelyt Fél éve nem fordult elő. Ejnye, ejnye... — korholja majd csendesen az asszony, aztán megkérdezi: hogyan történhetett?... Magát néztem... Ez sem jó. A duda mély zengése versenyre kelt a gépek zúgásával. Sietve összerakta a szerszámait. — Leöblítjük a mai napot? — szólt oda Zámbó a szomszéd géptől. — Nem ... ma nem érek rá ... — felelte sietve s közben az asszonyt leste: indul-e már? — Ahogy gondolod — vont vállat Zámbó s már a túlsó gépszomszédnál próbálkozott. Elzárta a szerszámokat és indult az asz- szony után. Régen nem fürdött. öltözködött ilyen gyorsan. Zámbó utána is kiabált: — Csak nem a lányokhoz sietsz? N evetés csattant, de nem törődött vele. Akkor lassított csak léptein, amikor kiért a gyárudvarra. Körülnézett, hátha meglátja az asszonyt. Megálljon? Feltűnő lenne. Menni kell tovább. Komótosan ballagott végig a gyárudvaron. Lehet, hogy elment már? Megállt a kapu alatt s jobb híján a faliújságot bámulta. Beleolvasott az egyik cikkbe. Valaki meglökte a karját. — Bocsánat.. Megfordult. Az asszonnyal találta szembe magát. Alig ismert rá a könnyű tavaszi ruhában. Barna haja kibontva keretezte arcát, de az a rakoncátlan tincs most is a homlokába hullott. — Ne haragudjon, Mihók szaktárs... — mentegetődzött az asszony. Erre nem számított. Zavarában egyik lábáról a másikra állt s csak annyit tudott kinyögni: — Semmi... Egymás mellett léptek ki a gyár kapuján. — Hosszú volt a mai nap — jegyezte meg. — Elfáradt? — nézett rá az asszony. — Ugyan ... Olyan öregnek néz? — Csak most jött rá, hogy a gondolatban elképzelt szerepek megcserélődtek s ez összezavarta. — Nem — mondta őszintén az asszony, de ezzel ő is kifogyott a szóból. ■ A nevemet is tudja! — morfondírozott magában Mihók. Én meg nem emlékszem az övére. Igaz, a gépek zajában nem hallottam jól. Röstellte a dolgot és tanácstalan volt: hogyan folytassa tovább a szót. Pedig mondania kell valamit. Most, rögtön, különben elszáll a maradék bátorsága is. Furcsa valami az ember. Tegnap, a taggyűlésen az igazgatónak a szemébe vágta a hibáit s még csak arra sem gondolt, hogy megválogassa a szavakat. Úgy mondta, ahogy a szájára jött. Most meg... arra sem futja a szóból, hogy az időről vagy a mai ebédről beszéljen. Csak lépked az asszony oldalán s lázasan kutat a gondolatai között, de semmi okos dolog nem jut az eszébe. Mi van velem? Szerelem lenne? Az én koromban? Hiányzik a nő? Miért éppen őt kívánom? Akadna talán csinosabb, fiatalabb is. Az egy-esti szerelem nem kavarhatja fel ennyire az embert. — Mit csinál ma este? — bökte ki hirtelen, anélkül, hogy az okát tudta volna. Csak mikor már elhangzott a szó és ismét a csend vert éket közéjük, döbbent meg a kérdéstől. Az asszony még félreérti ... Ha férje, családja van, sarkonfordul és faképnél hagyja. — Este? Nem is tudom... — töprengett hangosan az asszony s a mellettük elsiető embereket nézte. Idősebb asszony jött velük szemben, karján kosár. Mögötte az a magas, fiatal férfi vajon hova iparkodik? A kezében kis csomag és egy csokor virág. Mikor is kaptam virágot utoljára? Három éve már csak a nőnapon ... És ott, az a lány, aki siettében is a haját igazgatja? Várják. Mindenkit vár valaki. És a férfit, aki itt lépked az oldalamon? Mit akar tőlem? Öt nem várja senki? A nevén kívül semmit sem tudok róla. Legfeljebb azt, hogy ügyes, gyors-kezű ember. Miért érdeklődött, hogy mit csinálok ma este? Vagy csak zavarában kérdezte, hogy mondjon valamit? — Ne haragudjon a kíváncsiságomért... — kérte a férfi félszegen. — Csak olyan furcsa... Két hete már, hogy egy műhelyben dolgozunk, egymástól alig néhány lépésnyire s még a nevét sem tudom. — Anna.. közölte nagy hirtelen a férfival, de megbánta, ahogy kimondta. Csak így: Anna, túl bizalmasan csengett. Hozzátette: — Földesné .;. A férfi várta ezt a bejelentést, ugyanakkor valami csodát is remélt Nehezen forgott a nyelve. — A család ... biztosain lesik már az ajtót.. én meg feltartom... .— szabadkozott és elhatározta, nyomban elköszön. — Nem vár senki... Csak sokára fogta fel az asszony erőtlen szavát. Alig fél órája, a gyárban még milyen erősnek, magabiztosnak tűnt. Most pedig ... Ujjongani szeretett volna, de csak azt mondta: — Két éve halt meg a feleségem... Megfázott, későn vettük észre... — s ha szűkszavúan is, de mesélte a történetet. Jó volt végre valakinek elmondani. Az asszony megtorpant a sarkon. Ha balra fordul, arra közelebb... aztán mégis ment tovább egyenesen. Egyszerre koppant a cipőjük az egyenetlen kövezeten. Nem megy egyedül. Valaki hozzáigazítja a lépteit. Milyen ember lehet? Ahogy meghalt asszonyáról emlékezik — becsületes. Az vibrál a szavai mögött: belefáradtam a magányosságba. Élni volna jó, igen. És szeretni. Nem forró, vak szenvedélyei, ahogy a déli szél korbácsolja a tenger vizét, csak úgy ahogy a szellő cirógatja a végtelen víztükör hátát... Hol is olvasta ezt? Mindegy. Az eszébe jutott. S ez jó jel, ha ilyen dolgokra emlékezik az ember. Ez mór más élmény, nem a régi, a rossz. Tartozni újra valakihez, ahogy tartozott azelőtt. Erőt áldozni rá, munkát, köny- nyet és mosolyt, megértést és szeretetet. És kapni cserébe valamit. Nem sokat, félig sem annyit, mint amennyit adni érdemes. Csak morzsákat, de kapni, hogy újra adhasson. Megeredt a nyelve, beszélt, beszélt, olyan dolgokat mondott el, amiről már három éve mélységesen hallgatott, s talán magába zárta volna továbbra is, ha a férfi fel nem kat- tintja a lepecsételt zárat. Mint a mesében a kis tolvajfiú. A szellem kiröppent a palackból s nincs hatalom, amely visszazárja? — Tizenkét évig asszonya voltam egy férfinak. A tizenkettőből tíz boldog volt. Kettő nem. Elváltunk... A felesége tizenkét évvel fiatalabb... Megállt a magas, régi bérház előtt, a kezét nyújtotta. — Én már itthon vagyok... És köszönöm, hogy elkísért... — a hangja újra határozott volt, mint amikor először hallotta a gyáyban. — Ne... ne még — szólt a férfi s nem engedte él a meleg asszonyi kezet. A tekintetét kereste a szemével, de az asszony nem nézett rá, a repedezett fájú kaput bámulta mereven, amelyet elkoptatott az idő. L assan kivonta kezét a férfi tenyeréből. Egy villanásnyira véglgsimo- gatta a tekintetével, aztán elfordult és szélesre tárta a kaput. — Szeretném, há megvárna holnap délután ... Anna... — szólt utána a férfi 3 melege lett, először szólította így. A kapu becsukódott az asszony mögött, neki mégis úgy tűnt, mintha most nyílt volna ki. HALO CALVINO: Qomáa cűí utcán A szél messziről érkezik a várotba, szokatlan ajándékot hoz magával, melyet csak finom lelkek érzékelnek, akiket szénanáthájuk miatt a távoli rétek virágpora tüsz- szen'ésre ingerel. Egy napon a kóbor szellő, ki tudja honnan, spórákat hordott egy széles főutca zöld övezetébe, ahol aztán kicsá- rázott a gomba. De ezt Mar- cavaldon, a segédmunkáson kívül, áld mindennap ezen a helyen várakozott a villamosra, senki sem vette észre. Marcavaldo nem kedvelte a városi életet: a mégoly szembeötlően elhelyezett köz lekedési útmutatók, villanó fények, kirakatok, fényreklámok, ’ plakátok sem vonzották a tekintetét, amely úgy siklott el rajtuk, mintha sivatagi homokot látott volna. De egy száraz levél az ágon. vagy a téglához ragadt madártoll sohasem kerülte el a figyelmét; nem létezett dongólégy a ló hátán, szúrágta lyuk az asztalban, eltaposott fügehéj a gyalogjárón, amit Marcavaldo ne vett volna észre, s ne gondolkozott volna el raji?, hisz számára az évszakok változását, szíve óhaját s létének nyomorúságát idézték. így egy reggelen, mialatt a villamosra várakozott, valami szokatlant észlelt: a megállóhely közelében, a sétány fái között húzódó el- kérgesedett, terméketlen földön, néhány fatörzs közül apró dudorok mutatkoztak, itt-ott ki is pattantak; s göm bölyded, föld alatti képződmények bújtak elő. Lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, s figyelmesebben megnézte: gomba volt, valódi gomba. Itt a város stzívében csírázott ki. Marca- valdónak úgy tűnt, a körülötte elterülő nyomorúságos szürke világ hirtelen megtelik rejtett kincsekkel, s ezután az élettől az órabéren, családi pótlékon és a kenyér drágulásán kívül még valami egyebet is várhat A munkában a rendesnél is szórakozottabb volt s mialatt a ládákat és a csomagokat cipelte, elképzelte, hogy bent, a földiben lassan, csendesen érik a gomba szivacsos húsa. A mélyből nedveket szív magába, s aztán majd áttöri a föld kérgét — és erről csak ő, Marcavaldo tud. — Egyetlen esős éjszaka kéne — gondolta —, s le lehet szedni. — Alig várta, hogy a feleségének és hat gyermekének elmondja a felfedezést. — Tudjátok meg — jelentette ki sovány ebédjük elfogyasztása közben —, ezen héten gombát eszünk. Párolt gombát. Ez biztos. Aztán a kisebb gyerekekhez fordult, akik nem ismerték a gombát. Lelkesen beszélt a különböző fajták szépségéről, az ízek finomságáról és az elkészítési módról. Ezzel a feleségét is bevonta a társalgásba, aki eddig inkább kétkedőnek és szórakozottnak mutatkozott. — És hol van az a gomba? — kérdezték a gyerekek. — Mondd meg nekünk, hol nő. A kérdés lehűtötte Marcavaldo elragadtatását, s már bizalmatlanul fontolgatta: ha elárulom nekik, akkor egy csapat utcakölyökkel a keresésére indulnak, a hír elterjed az egész negyedben, és a gomba végül is mások fazekában köt ki. így a felfedezés, amely az első pillanatokban az egész világot be fogadó szeretettel töltötte el a szívét, fölkeltette benne a birtoklás vágyát, s bizalmatlan, féltékeny rettegéssel töl- !ötte el. — Azt csak én tudom — mondta a gyerekeknek —, s jaj nektek, ha egy szót is szóltok róla! Másnap reggel rossz előér- zettel gyötrődve közeledett a megállóhelyhez. A zöld sáv fölé hajolt: megkönnyebbülten látta, hogy a gomba egy keveset nőtt, de még mindig csaknem teljesen eltakarja a föld. Amint lehajolva vizs- gálgatta, megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Azonnal felegyenesedett s kö zömbös arcot próbált vágni. Egy utcaseprő, a seprűjére támaszkodva őt figyelte. Az utcaseprő, akinek birodalmában a gombák nőttek, szemüveges, zárkózott fiatalember volt. Amadiginek hívták. Marcavaldo mindig ellenszenvesnek találta, maga sem tudta miért. Talán Amadigi szemüvege ingerelte. Úgy fes tett vele, mintha kutatná a járdát, hogy a természet min den nyomát leseperje róla. Szombaton Marcavaldo azzal töltötte a szabad délutánját, hogy szórakozott arc cal ténfergett a zöld sáv körül, szemmel tartotta az utcaseprőt meg a gombát, s számítgatta, mennyi idő alatt nőhet ki. Éjszaka megjött az eső, s ahogy a parasztok szokták, akik a hónapokig tartó szárazság után az első esőcseppek zajára felriadnak és örömükben felugranak, az égé z városban egyedül Marcavaldo ült M az ágyban, s verte föl a családját: — Esik az eső, esik az eső! — és mélyen beszívta a beáramló nedves por és friss penész szagát. Még alig pitymallott — vasárnap volt —, mikor a gyerekekkel és egy kölcsönkért kosárral sietett a maga zöldövezetéhez. A gombák egyenesen sorakoztak ott a szárukon. Kalapocskájuk ma gasra emelkedett a nyirkos föld felé. — Eviva! — rávetették magukat a termésre. — Papa! Nézd csak menynyit szedett már ott az az ember! — mondta Michelino. Az apa felnézett, s megpillantotta maga mellett Ama- digét, egy tele kosár gom- gával a karján. — Ó, ti is gombát szedtek? — kérdezte az utcaseprő. — Tehát ehetők. Én szedtem egy párat, de nem voltam biztos benne, hogy ehető... Ott feljebb az utcában még sokkal nagyobbak nőttek... Jó, hogy tudom, meg is akarom mondani a rokonaimnak, akik ott éppen azt tárgyalják, hogy leszedjék-e vagy sem... — s hosszú léptekkel tovább állt, Marcavaldo szótlanná vált: még sokkal nagyobb gombák, melyeket ő észre sem vett, s soha nem remélt termést egyszerűen leszedik az orra előtt. Egy pillanatig a haragtól szinte megkövültén állt: aztán mint rendesen történni szokott, a túláradó szenvedély nagylelkűségbe csapott át: — Hé, ti ott! Akartok ma este gombát enni? — kiáltotta az embereknek, akik a megállónál várakoztak. Gomba nőtt az utcán! Gyertek velem. Van tt elég mindnyájunknak! — És nyomban követte Amadigét egy egész csapat emberrel együtt, akik esernyőt viseltek a karjukon, mert az idő még nedves és bizonytalan maradt. Mindannyian találtak gombát, és mert nem volt kosaruk, a nyitott esernyőbe rakták. Az egyik megjegyezte: — szép volna közös lakomát rendezni! — de azért mindenki hazasietett a1 maga gombájával. Hamarosan viszontlátták egymást, mégpedig már aznap este a -kórház közös termében, miután a gyomormo- sás mindannyiukát megmentette a mérgezéstől, ameiv egyáltalán nem volt súlyos, hisz mindengyikük csak kis adag gombát evett. Marcavaldo és Amadigi egymás mellett feküdte«. s bősz pillantásokat vetettek egymásra. Márton Mária fordítása, _ Bella István: (Szebbnek iziiLtél Szíveddel születet* szívem, ezért ismerős idegen ugyanaz, ugyanaz a vér vert arcodért, vert arcomért, ugyanaz, ugyanaz a tej delelt melleden, mellemen s az a kéz, ugyanaz a jobb, etetett meg és mosdatott. Hát milyen álnokság, mi volt, mi tőled így elpusztított? Mit vétett, mit vétkezhetett szívem, hogy így száműzetett tőled, hogy csak találgatom ki vagy honnan vagy rokonom. A hang, a hangod ismerős itt volt a torkomban előbb, s ahogy beszélsz, a haj, a szem — jaj istenem, jaj, istenem madár, csak madár szólhat így mikor hullatja tolláit. S ahogy lépteid hallani bennem lépdelt így valaki De rád néz, s fölujjong kezem: Te vagy kezem, te vagy kezem! Rád néz és fölujjong a szám: vri'oű hazám, szemed hazám és minden szerv, külön, külön beszél, beszél: öröm, üröm fagy, kín, elkezd kiáltani Magad magamnak vallani. Hallgasd csak, milyen hangzave-- gyöngyzörej, jéghang, csőd-'*"' hajnal bánata, születés, gyöngyvirág-verítékezés. Tenned kéne már valami' el kéne halkulni kicsit, halkulni, arcvonásnyira csupáncsak dobbanásnyira. Csak te halld, csak te értheted éltem és csak most éledek. Hát szólj rám, ne mondja ki szám; Szebbnek szültél, mint az anyám.
