Dunántúli Napló, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
Leszkó Margit: Menyet szereztem A nap nem indult másnak a szokottnál, időben keltem, virágaim szirma még :okáig tartotta a vizet. Pistihez nem nyitottam be, este későn jön meg, hót csak szuszogjon még. összekészítettem a reggelit és mentem. Van. aki a boltot kedveli, nekem nem távolság a piac, kivel . mióta olyan gyakori a busz. Mire fordultam —, Pistinek hűlt helye. A sz-uu ._dok szerint haverja jött érte, a motoros. Nem szeretem, hogy örökké vele van, az úgy száguldoz, mint akinek sem apja. sein anyja a gyászolásira. Mérgemben a tük- rö': is levertem, amit beretválkozás után az ablakban hagyott. Ha az nem egy darab fém, ri pitvara törik a kövön —, márpedig a törött tükör nem a szerencse jele. Elűzni a támadt rossz érzé-em, hulladékot vittem ki a kert végében tartott néhány tyúknak. Aztán nekiálltam az ebédnek, de két főre hamar végez az ember. Elhúzták a delet is. Végre. Épp annyi ideje marad, hogy egyék. Hanem a lépcső alján megtorpan, én meg állok, kezemben a telt merővel. Eszternek zsinórra most van dolga az udvaron, nevet s veti a szót Ide, Pista meg átlátszólag a valami'.mondás kedvéért, de számomra tőlük nemcsak a tzó a beszéd. Ez a lány idegesít engem. Már ahogy kilép a szemközti lakás ajtaján avval a hibátlanul fésült hajával. Udvarlója van. azt mondják, elveszi ha marosit. Az volna a szerencse neki, legalább nem hordja többé senki a nyelve hesyón. Pedig az vessen rá követ, aki jobban csinálná. Mert az anyja „olyan” volt, há? rá is könnyen sütnék. Nehéz örökség az ilven. Apja nem támasza neki. ennivaló lewen. meg vetett ágy —, más gond nem az övé, hacsak nem a kártya, azt veri féldélután, de olyan szótlanul, mintha némán született volna. Eszter megszokta, hogy maga osszon be időt, pénzt. 0gy tűrhetően jó szomszédok voltunk, míg Pisti nem kezdett tekintgetni arrafelé. Hát ér azt elintéztem kezdetben. Nyűgöt vegyen a nyakába? Úgysem fog vele törődni annyit fenki, amennyit én. még a- helyét is megfújom. G mbalevest főztem, de azt hiszem, nem tud la mit eszik —, nézett abba a tányérba vakon. Hogy észrevette figyelem —, maga elé húzta az újságot. Azelőtt minden gondolatát tudtam. Lassan folyt el a délután, a varrás nem segít az öregasszonyon, csak tolul a sok gondolat. meg az emlék. Abba is hagytam, elbandukoltam a temető felé. Forgalmas hely nálunk a temető s majd olyan, mint egy kiállítás az egymással vetélkedő kövekkel. Divatos lett a kő, akár az autó, meg lehet látni, hogy nőtt a bányászkereset, Meg az öntudat, mely Ilyen hívságök- ban éli ki magát. Legalább nem vesznek éhen a kőfaragók. Tőlem is meg-megkérdik: — Mért nem kereteztetd be a sírt? Jól keres a fia.. i Nyugdíjam is van, dolgoztam még, hogy szegény Antalom olyan váratlanul itthagyott. Csak jobban szeretem ezt a futó zöldet, mint a köveket. Rám se öntsék, ha meghalok, ültessenek fülem egy fenyőt —, szeretem föntről nézni a világot. Miié az elfogy, megkopik az emlékezet is rólam. Ezért, meg tlyenféle dolgok miatt támadt a rigolyás vénasszony-hírem. Szürkületre értem haza. A telepen esti víg- ság; apró szandál Rákban félig pucér gyerekek futkostak ijedelmére a nylonban suhogű lánynak, aki pillái között szenet őrző legény oldalán ringatózott a mozi felé. A kerítéseken összeverődött asszonyok akaszkodtak, veszekedtek a kölykökkel és megszóltak minden arrajárót, engem is, amint beljebb tettem a. lábom. Az udvaron meg sülő húsok és krumpli illata szállt. Elüldögéltem egy ideig a lépcsőn. Eszter — szemben — a kivilágított konyhában tettvett, árnyéka meg-megjelent az ablak függönyén. Ügyes lány, már menyecskének való —, a fiú, aki udvarol neki, nemsokára leszerel. Utóbb bemartak a szúnyogok. Hideget raktam ki vacsorára, Pisti nem szereti este a főtt ételt —, miatta én ne éjszakázzam — azt mondja. Pedig úgysem fekszem le, míg haza nem jő, kevés asszonyt ismerek, akinek van nyugvása, míg otthon nincs övéi közül az, aki leszállt a műszak elején. Azt is mondjak. a várakozás — talizmán. Elfészfcelődtem a régi karosba. Pisti megkurtította a lábát most olyan szemre, mint egy öreg fazék, de jó ülés esik benne. A szomszédból áthallatszott a rádió, híreket mondtak. Akkor már lent Is gyülekeznek a lámpák, pilledó fénnyel iinbolyogjnak s a kasban senki sem szól ETbóblskoltam. Arra riadtam fel, hogy megállt az óra. Pisti szokta felihúzni mielőtt fölmegy a szobájába, minden este ugyanegy percben. Ijedtség és bűntudat kapott torkon —, a buszok mind elrobogtak már. Elhúztak azok is, kik gyalog jönnek innen az öreg aknáról. Bizonyságot szerezni futottam ki. Sehol a környéken egy lélek. Körül hunyt szemű ablakok, vagy nyitottan is már alvók. A házak elhúzódva az utca két oldalán hallgatagon súnytak a csillagokkal sűrűn kivert, mégis mélységesen sötét takaró alatt. Békébe halkult bányász szuszog mindegyikben, de egy sem a fiam társai közül való. Nem is tudom, kifélékből tevődik össze a brigád, annyi mindenkit hordanak műszakonként a buszok. Üj városrészt töltenek, meg szállót a víztorony alatt, a telep már nem is számít. Valamikor mindenkit ismertem, most csak az aggodalom a régi. Vagy, hogy az sem, mintha a szeretet sem egyformán méretnék ... Szegény Antalom miatt is sok éjszakát virrasztottam át —, de egy maradt igazan emlékezetes. Amikor avval a folyós teleppel birkóztak hetekig. Nekem nem panaszkodott volna, de második szavuk már arról szólt, ha összekerültek ketten. Meg-megnéztem a mutatót, de elvoltam éjfélig, hanem utána nem leltem a helyem. Hajnalra a könnyem is elfolyt. Ablaktól az ágyig. Leültem a szélére, de mintha két én lett volna bennem, latolgattam, milyen munkára vagyak képes a gyerekek mellett, mennyit fizet a biztosító balesetért és mennyi családi pótlékot kap egy nyugdíjkort még nem ért meg özvegy. Egy ruhám van megfesteni való és három rokonom vidéken. Pistinél most csak egyetlen kérdést tettem fel újra és újra. Az életem ő, ha letörik, bealkonyult nekem is végképp. Ez hozzám olyan, mint anyjához fiú soha még. A jobbkezem. A gondolat, amit kitalált, mielőtt szóba foglaltam volna. A szótfogadás maga. Talán mert annyival később jött a többi után és korán maradtunk ketten. De amúgy is —, kétszeresen a gyerekem. Akkor már öten voltunk, az aknán hadicélokra termeltek, a betevő falat jegyre s Erzsivel naponta az orvosnál. Antal lesújtva nézett rám. — Most haragszol, ugye? Elég is ez a három, csinálj valamit időben ... — Anyám hetet nevelt fel. — mondtam. — Én nem akarlak gyerekkel szómi körül ... Rábeszéléssel próbálkozott, aztán goromba lett, nem tűrt maga mellett, ha ón bent voltam, ő kiment a szobából. Fenyegetőzött majd könyörgőre fogta. Mikor látta, hogy múlik az idő s én csak nem hajlok meg, a sógornőjéhez utazott, aki bába volt falun. Odaállította elém azt az üveget mindennap. Szava már nem is volt hozzám. Mikor az ánnyékszékbe dobtam a szert, azt hittem utánaihajít. Volt valami veszélyes szállítás akkoriban, gépalkatrészeket hoztak a partizánövezte délről, havas úton. ponyvás kocsiban. Vállalta. Azt mondta, kipiheni magát legalább. Soha sem tudtam meg, mi történt azon az úton —, mikor hazajött, mintha kicserélték volna. Közben a lehetőség ideje is lejárt, talán nem látta tovább az értelmét —, tettvett körülöttem, ahol csak tudott. Hogy aztán fiú lett, elfelejtett mindent Ügy nőtt ez, szinte észire sem vettem, a testvérei nevelték, főleg Marika, Pisti úgy fordult, úgy beszélt, ahogy tőle látta. Kezdte is elkapatni már, de aztán Ferkó elkerült a háztól, Marika férjhezment. Erzsinek is van két szép gyereke, szerenc éré nem olyan nyamvadtak, mint ő volt a maga idején. De Pisti csak maradjon még. És jönne már. K étszer megjártam az utat a sarokig vigyázva, hogy a salak ne roppanjon meg a lábaim alatt. A sarkon megállva lestem az akna fényeit —, sötét fák hallgattak az égbevesző torony alatt. A távolság nagy. de az éjszaka különben sem adja ki a titkát. A faluban egyet kondult az óra. Ilyenkor a kocsma zárva már. Az espresso is. A kettős műszakok rég leállítva és asz- szonyhoz sem jár ... Ha az a tükör nem acél, vajon eltört volna-e? Aknáinkon mindig volt baleset. Most is van. Ida fiának a sírján még nem száradtak el a koszorúk s akit Garai kapart ki a szén alól, mankóval járja a telepet.. . El akartam űzni minden hasonló gondolatot, de visszacsapódott., mint a megbolydult darázs. Az éjszaka rossz vigasztaló, minden árnyékot megnövel és embertelenül megnő benne a csend. Akár odalent, ha magában hallgatja —, roppan a fa. vagy rögöt vet a kőzet —. kész földindulásra gondolni az ember. Én sem tudtam kikeveredni a boszorkánykörből, visszaverte minden gondolatomat, csak az érzésem nőtt, mely gyakran súg meg dolgokat, amit előre megjósolni lehetetlen. Azért csak győzködtem; még egy forduló a sarokig, aztán számolni százig, meg — elmondani egy miatyánkot. Lopakodva, mert elszoktam az imádságtól A bőr zsibog- ni kezdett a hajam alatt, irúg kezem hideg lett, mint a jég. Csillapítóul a halántékomra szorítottam s már a salak roppanása sem izgatott Mint a láng lobogott körülöttem a féltés. Túl a házakon, az országút kanyarulatában felsuhant egy autó. Iszonyú gyorsan ment. alig hogy elhúzott velem párhuzamosan, már lent robogott a víztorony felé. Tisztán hallottam a zászlaja csattogását. A zászló csattogását. Pillanatra jéggé lett bennem a vér is, aztán ráröppentem Eszter ablakára Mért, éppen oda —. honnan tudnám már? Nem kérdezett sokat, sebtében öltözött, de arra még volt gondja, hogy anyja egy régi kendőjé vesse rám. Az erdőn át mentünk, Eszter mindig egy fél lépéssel előbb s meg-megfeszítet te karját, ha gyökér nyújtózott elénk. Türelmetlenségem az övé volt. gondom is —érez tem. Baljóslatú csöndnek ordí.tott elénk az akna nyugalma, már nem gondolkoztam semmin Félkezű portás nyitott kaput. — Mi baj? Hogy úgy sivalkodott a csengő. Tíz szóból megértett bármily összefüggéstelenül hangzott is —, föld alatt rokkant öreg bányász volt —, mégis megcsóválta a fejét. — Haj, maguk javíthatatlan asszonyok. Odavitt egy márkákkal teleaggatott tábla elé és leemelt egyet — Tudja a fia márkaszámát? Ügy nézze, hogy ezt ő maga akasztotta ide. Haj, mekkora szívük is van maguknak!... Nézett ránk szemüvege felett hasán tartott fólkézzel, mint egy öreg pap. Evvel megnyitotta a zsilipet, jó. hogy el nem úszott kezemből az a hitvány kis pléh. Hagytak. Eszternek lassan kezdett visszatérni a színe, már kérdezgette a portást s apjáról beszélt aki lent vágatot gátol valahol és váltótársa volt egykor a baktemak. A hold ott ragyogott az erdő fölött, mikor becsukták utánunk a kaput, ezüstös fényt szórt az útra. Egy darabág elkísértek az akna fényei is. A sírás már elmúlt, de a restel- kedés mint egy gombóc ott ült a torkomon —, hogy mondjam öregasszony, én miért vertem fel álmából éjnek idején éppen őt? Sorstársamnak fogadtam el minden korábbi tiltakozás ellenére, de ezt bevallani... E szter lehet, hogy észrevette törődésemet. lehet, hogy nem, hallgatagon lépdelt, nézte a holdat, a fátyolszerű fényt és sóhajtott, mint aki régi teherrel számol le. Az egész, mintha nem is volna igazán, az Eszter zümmögése, mintha csak messziről... mintha csak a szél hozná ... Pisti a nyitott ajtó előtt várt, cigarettája parázslóit a lépcső fölött. — Anyám hol jár ilyenkor?! mordult rám. A haragjában bújkáló féltés símogatás volt nekem. Aztán meglátta Esztert. Sokáig nem jött be. Később zörrent tányérján a villa s míg a kenyeret szelte, füttyögetett a foga közt. Nekifordultam a falnak s fejemre húztam a takarót. — Leonyid Martinov: dm^éiwzem Emlékezem Apró gyermekkorodra. És emlékezem esitri lánykorodra, S elektromos zivatarokra, Hogy villogott a messzeség. Villám törzsöké Földben az ég Mi történt aztán, emlékszel-e még? Emlékezem Az álmainkra is. Kilombosodtak A fák. lobogva, zúgva magasodtak. 8 minden kiszáradt. Nincs sehol Levélnyi árnyék, egyetlen bokor. Mely védett minket frissen, fényesen. Határkő ez. és nincseD védelem. Ne ellenkezz, ne tusakodj, Én megóvlak, most is, ha akarod. Nézd hát. a búza sohasem Izzott még így a földeken, S valahol zöld is, szertelen. És fiatal vagy még nagyon. S te így válaszolsz csöndesen: Igazad van, tudom. Székely Magda fordítása Jevgenyij Vinokurov: A józan ész ellenére én még hiszem, hiszem, hiszem, — bár tudom, ostoba egy remény — hogy nem csap be a szívem: évek múlnak majd évek után, s egyszer ajtóm nyikorog, mögém surransz s esetlen-sután a szememet befogod ... Sztyepán Scsipacsov: fénykép a. £adon Azt hiszed, már örökre vége, ellobbant régen az a szerelem s egyszer az elfelejtett képe rádmosolyog a falról melegen, s minden kis emlék felparázslik: nyári délben ösvényre hajló ág, árnyán a pad, egy villanásig a patak, mélyét kövek súrolták, s mikor a kedves szemek néztek szerelem-könnyekben ragyogva... De a címét hiába kérded, s noteszod is megsárgult azóta. is Kovács Sándor fordítása) V ___________________________J Ga lambosi László (&iLlag,-Mzejtmí ki^áhpfl — A Virágzó világfa költőjének — Az Ezertornyú Liliom, csillag-szemű királyfi lángokból szült s szárnyas csikón mindenség-harcba küldött, kardod előtt gyémánt-erdők a galaktika-fürtök, követ s zöld mézet rajzanak, virág-páncélban szállni nem fész köztük, a Tűz-kehely őrzői megitattak, csizmádra nőtt vas-uszonyok rubin-pikkelye lángol, válladra fény-palást borul a Sorsot-őrző fáról, a roppant világszerelem arcodra nyíló ablak. Az ujjadon tündér-gyűrű, tükrében mennybolt fordul, sárkány-toliak pelyhe alatt kék hínár-szörny virágzik átlát a szem a csont-tetőn az Iszap országáig, hol a gonoszság tengelyen hüllő-karom csikorduL A világosság gömbjeit a sötétség nagy árkán hajítod át és nem hasad arany-ruhád zománca, röptöd védi a csillagok király-koronás tánca, a hold, a tejfehér dorong, a hajnal vörös vállán, hőkölteii vén Csont-Urat, az Ür zöld harangjából habkénf omol a jégvihar a tengerek fejére, áganként hull a védtelen Isten erdő-fejéke, az ősállat bő rönk-nyomán élő, vinnyogva gázol, A föld-táj szikla-öblei fogják el égi hangod, sámán-szakállas gajdosok nagy hegycsúcsokon ülve jajongják négy ég-szárny felé, Iáng-skorpió-dús tűzbe bámulva üstökösfejen látják ragyogni arcod. Ujjad közi smaragd-gyöngy pörög, élet s halál magánya világít tűz-zöld felszínén, a Lopótök-Fejekből karót s vérpadot ácsoló bosszú máglyája gőzöl, kormosán szállsz a Rongyosok úrt-űző oltalmára. Páncélmeüény-szügyű lován ugrat halálba Dózsa, — a vastövis-trón vér-aranyt hullatva száll az égig, roncsát a Tejút-kapunál kék köd-vitézek nézik — ezüst sisakja nap-kehely szirmából nyíló rózsa. A Mindenség kürtjeivel köszöntelek királyfi, szárnyas csikód csótárjárói világ-por hull hajunkra, forgasd a kardot, pajzsodat rózsázd föl oltalmunkra, védjék az Embert mindenütt a szabadság kaszál.
