Dunántúli Napló, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-25 / 97. szám
TÜSKÉS TIBOR OCéjfLeít a (jijerekUútból E lőtte a kagylóhéj alakú terem padsorai, mögötte a krétajelekkel telerótt fekete tábla. Még a tétel ellenbizonyítása volt hátra, amikor a katedra mögött le-föl sétáló J. az ablak elé ért. Kint sütött a nap, a szünet után sem zárták be az üvegtáblákat. A ház előtt éppen egy autó ment el fékje hirtelen felsik oltott. J. megrázkódott. s az emlék a gyerekkorából egyeszerre utolérte. A legszebb nyár volt, amire emlékszem. Ha behunyom a szemem, ma is látom az ég kék gömbjét. A távolságok néha megnyíltak. s amikor a rádióban egy izgatott női hang elkiáltotta a figyelmeztetést, megjelentek a repülőrajok. A Liberátorok alumínium testén csillogott a nap. Egy ideig számoltuk a levegőben úszó gépeket, de amikor már összekeveredtek a számok s az egész eget betol! ötté a szüntelen morajlás, abbahagytuk. A gépek alatt néha fehér füstpamacsok nyíltak, de a repülők mindig magasabban járták. A tompa puffanások visszahullottak a földre. Akkor egy kétemeletes, kormos falú bár- házban laktunk, az állomás közelében. Deszkából mentőládát szögeltem s piros föstékkel keresztet kentem rá. Angelikának volt *egy színházi látcsöve, Tim pedig egy légpuskát szerzett valahonnét. Amikor a Vécsey úti iskolán felűvöltött a sziréna, hiába hajkurász tak bennünket a pincébe, mi nem le, hanem föl a padlásra szaladtunk. A vasajtóban a kulcsot elfordítottuk, s a létrát is fölhúztuk volna, de nehéz volt. Az egyik kémény lábánál volt a „öayelő- állás”. Tim a puskát lóbálta, Angelika a lomha gépeket számolta, én pedig arra vártam. hogy gézt, vattát szedhessek elő. Angelika a másik házból jött át hozzánk, fölengedtük a tetőre is. de csak azért, mert néha irii is a messze!átóba nézhettünk. — Siess, add már vissza — sürgetett, ha rá feledkeztem a fémesen csillogó égre, — Mindjárt. Úgy látom, abban a gépben néger pilóta ül. Göndör haja van. — Mutasd, hadd nézzem én is. Azt is tudtuk, hogy a fehér füstcsíkot húzó gébekben tisztek ülnek. Azok a vezórgépek. £ ha nem lapulunk a kéményhez, meglátnak bennünket. Szerettem Angelikát. Talán még elemibe jártam. amikor szülei a szomszéd bérházba költöztek. Palára írt szavakkal leveleztünk. Az eovik felére én írtam, a másikra 5. A palát a kerítésen átdobtuk egymásnak. De ez csak, most jut az eszembe. Ott fönn a háztetőn már csak a messzelátóját akartam megfogni. Angelika még elemibe járt, s én T;mmel már gimnáziumba. Abban az évben különösen hosszú volt a nvár. Ha most előkeresném a bizonyítványaimat, azt hiszem, kiderülne, hogy szeptemberben meg sem kezdődött a tanítás. Reggelente repülőgépekről szórt «ztaniol szálakat, röpcédulákat gyűjtöttünk, hamvas vadgesztenyét rugdaltunk, délelőtt a padláson kuksoltunk, d-'után pedig a temető mögötti töretlen kukoricásban füstöltünk kukoricahajból sodort cigarettákat. Egyszer aztán mégis be kellett menni az iskolába. A tanárok komorak voltak, későn jöttek be az órákra, a folyosókon, ablak- mélyedésekben beszélgettek. — Kedves gyerekek — kezdte az osztály- főnökünk, és ünnepélyes volt az arca. Nem értettük. Eddig csak így szólt hozzánk: ,.Fiúk”, vagy „Csönd legyen”, vagy „Idefigyeljetek”. — A várost valószínű .kiürítik, egyelőre ne gyertek iskolába. De ma még. nap kell néznünk valamit. Tizenegy órakor a Pfec térre megyünk. Erősek legyetek... — é. arcát elfordította. A on a délelőtt véget ért számomra a ’vár. S akkor -zületett meg bennem l fern!. amit eddig nem ismertem, a "élelem. A Piac tér szélén az éjjel friss téglafalat húz'pk. Katonák állták körül. Egy hamuszürke, arcú embert vezettek a fai elé. Fehér kendővel bekötötték a szemét. A kendő világított. — Katonaszökevény . . . katonaszökevény . . . ri'---1, ózták a házfalakra szerelt hangszórók. Kövér, nagymellű parasztasszonyokra em- íé' szem még, egyformáin ’épő bakancsos lá- b'-'kra, szíjak csattogására, a fehér kendőre é a táros téglafalra, s valami irtózatos nagy {•-''•r'/j-x'. Mint mikor a filmről hirtelen lern ""'cl a hang. csak a szálak tátognak, értei- rr-'lon mozdula'ok kaszabollak a levegőt. így mo- -d meg bennem ez s délelőtt. v sírsz? — kérdezte tőlem valaki d mkább c ak a mozdulatát értettem. • felemet ráztam, sarkonforduljam, és szadi 1 m hazáig. Attól a nap ól nem mentünk Timmel és /" «Ilkával többé a padlásra. Az egyik délelőtt pedig a tető is, a padlás is, a kémény is, a létra is egyszerűen eltűnt. Ez a karóra, ami most itt van a kezemen, s amelynek járásához ma is napjaimat szabom, azon a délelőtt II éra. 57 perckor megállt. Az udvaron még láttuk, hogy egy gép kiválik a kötelékből, fehér kört rajzol a város fölé, s amikor az első bombák a víztorony körül hullni kezdtek, lerohantunk a pincébe. Nagy- nénénmaík vacogott a foga. A bombák egyre közelebb robbantak, ö sóhajtozva nyögdé- csedt: — Jaj-jaj-jaj, géppuskáznak! Géppuskáznak! A légnyomás megállította az órát a karomon, eloltotta a villanyt, a vízvezeték meg repedt a falban Amikor feljöttünk a pincéből, a háznak már csak egyik része állt. A szemben lévő bérházból is hiányzott egy szelet. Éjszaka langyos zápor verte végig a várost, minden szobánk vízzel lett tele. Másnap összekapkodtuk a holmijainkat, és a kefegyár melletti földszintes házba költöztettek át bennünket. Angelikáék is abban az utcában kaptak lakást. Elmúlt a tél s már a tavaszt vártuk. Virágszagot hordott a szél, s éjszakánként kelet felől az ég aljám fehér tüzek villogtak. Az egyik nap beállított hozzám Tim: ■— Az oeizti azt üzeni, menj el hozzá holnap délelőtt Még sosem jártam a lakásán. A tanár egy alacsony vaskályhára, néhány horpadt., kormos kürtre mutatott: — Valami főző alkalmatosságot kellene a pincében összeszerkeszteni ebből. Alighanem hamarosan leköltözünk. Amikor a pinceablakon kidugtam a kürtöt és begyújtottam a kályhában, azt mondta, várjak. Hozott két tojást, és zsír nélkül rán- tottát kellett habarnom belőle egy fekete serpenyőben. — Ha megérjük a nyarat és megint mehetünk táborozni, te leszel a szakácsunk — mondta. Később hazaküldött. Nagyszombat dél van, az egiész városban hallgatnak a harangok. A Sugár úton két karszalagos, puskás suhanó elém áll és behívnak az egyik kapu aiá. — Mikor születtél? Megmondom nekik. — Akkor velünk jössz! — Hová? — Majd meglátod. Most fogd be a szád. Egy laktanya udvarára kísérteik. Már többen ácsorogtak a sárga salakon. Ismerősök is voltak közöttük. A télen is jártam itt, akkor havat kellett söpörni, azt mondták, egy repülőgép fog leszállni. A hó szüntelenül esett, mi egész estig söpörtünk, kotortuk, toltuk a havat, de nem jött a gép. Most is lapátot nyomtak a kezünkbe, s a Szénígyörgyvári hegy alá vezettek. Futóárkot ástunk, ágyúk köré hordtunk földhányásokat, az ágyúkat német katonák őrizték. Nyers földszag úszott a levegőben. — Holnap reggel nyolc órakor ismét gyülekező a laktanyában' — kiáltotta délután az a vékony fiatalember, aki ide vezetett bennünket. Otthon apáim, anyám csomagolnak. A rádiót a fáskamrába, a fényképezőgépet újságpapírba göngyölve a kéménylyukba süllyesztik. A szekrények ajtaja tárva-nyitva, a ruhákat a padlásra hurcolják. Nem értem. Kerítek én is egy ládát, belerakom a könyveimet. Vernét, két Coopert meg az idei tankönyveket, s az egészet leviszem a pincébe és szenet kaparok rá. Este Angelika szüléi átjönnek hozzánk, és art kérik, hogy mivel a mi pincénk biztonságosabbnak látszik, nálunk tölthessék az éjszakát. A ház fölött repülőgépek szállnak. — Ráták — mondja valaki. — Hangjáról megismerem. A közelben bombák robbannak. — Biztos, megint a Reiterek — mondja apám. — Az udvaron át bort mérnek a katonáknak, s akárhányszor nyitják az ajtót fény vágódik ki a konyhából. Ez is most akar meggazdagodni... Az utcán valaiki bottal végigzörgeti az ablakokat és németül kiáltoz: — Abmarsch! Sofort! Szurokfekete az éjszaka. A tárgyak merevek és ellenségesek. A Fő utcán tankok csörömpölnek. Valaki azt a hírt hozza, hogy a németek föladják a várost. Egy katonai autó apró robbanásokkal ég az utcánkban. N rican vagyunk a pincében. Mi négven - Angelikáék is négyen. Angelika nővé rét nem ismerem még. A pince közepén egy kerti pádon ülünk ketten. Nem látom az arcát. A nagy fekete kendő alatt csak a szeme csillog. Lisztes haja kócosán a szemébe lóg arcát bekormoz* ák. Megborzongok. Jó volna közelebb húzódni hozzá, érezni a lehel letét, de nem merek szólni. — Már éjfél is elmúlt — mondja anyám A pincében senki sem al-zik. Várunk valamit, de nem történik semmi. Úgy érzem tengeralattjáróban utazunk, s a kikötő egyre hátrább marad. A parancsnoki hídon állok. Előttem a mű szerfal. Egy karral a merülés mélységét szy bályozom. Piros, kék, zöld lámpák gyullad nak előtten, a mutatók izgatottan remegnek A periszkóp fonálkeresztjében ismeretle tárgy jelenik meg. — Teljes gőzzel előre — adom ki a ps ranc'-ot. A falak hirtelen meggörbülnek, hullámozni kezdenek, mintha rám akarnának omlani a tárgyak. Görcsösen kapaszkodom • tenger alatt járó kormányába. Érzem a fém hideg leheletét,. s moss. már tudom, hogy csak a kertipad karfáját Markolom, Hajnalban apám a váltamra teád a kezét: — Gyere velem. Mi férfiak kimegyünk és körülnézünk. Először a pinceajtóban haOgaitőzunk. Csönd. Aztán kinyitjuk az utcai kaput és kilépünk a járdára. Szürke ködrongyok lógnak a fákról. A fal mellett a sarokig lopódzunk. Semmi. Majd hirtelen megbillennek, s az utca eleje házfaltól házfalig idegen katonákkal lesz tele. Vi-szamegyünk a kapuhoz, de akkor mór mások is az utcán állnak Három géppisztolyt«, prémsapkás. csillagos katona jön felénk. Amikor elénk érnek, s a sapkát homlokukra tolják, akkor látom hogy milyen rövid a hajuk és milyen fiatalok. Szemükben a kialvatlan éjszaka. Hűhó jűkban idegen szag. Megállnak előttünk, a legfiatalabb bal kezét elénk nyújtja és tenyerébe köröket rajzol. Akkor látom, hogy a keze gézzel van átkötve. Valaki elszalad és egy kosár tojással jön vissza. A katona kivesz a kosárból egyet, megtörli s a géppisztoly csövéhez koccantja. Fejét az égre emeli, aztán a kettébe vett tojásnak előbb a sárgáját, majd a fehérjét a szájába önti. Kézfejét végighűzza a száján aztán letörli a fegyverre hullt tojásfoltot is. — Kharasó. Megdöbbenve nézzük, majd egyszerre nevetni kezdünk. Talán kicsit hosszabban is tart, mint akarjuk. A nap meggyújtja a szemben levő házak ablakát. A fák csupasz ujjúkat nyújtják a su garak elé. Reggel van. S mintha csak erre a jelre várt volna az utca, megnyílnak a kapuk, és söprűkkel, lapátokkal emberek állnak a házak elé. Először a téglajárdát sőprik le, kikotorják az árkokat, majd gereblyével kupacokba gyűjtik a szemetet. Egy tátottszájú bakancsot találok a pinceablakunk előtt, dárdaként botra tűzöm és össze-vissza hadonászom vele. A három katona tovább megy, aztán újabbak jönnek. Ezeknek zöld sátorlap lóg a váj- lukról és ránk se néznek. Valaki fehér karszalagot hoz és mutogatja. Valami írás látszik rajta: — Ennek lesz most haszna. Anyám lemásolja az ismeretlen betűket. — És mondja, mit jelentenek ezek a szavak? — kérdi az embertől. — Zselezmo dorózsnyik. Vasúti munkás. És is kapok ,pgy szalagot a karomra. „Zselezno dorózsnyik.” — Ez volt az első orosz szó, amit megtanultam. Ma már nem emlékszem, hogy nem volt-e a cirillbetűs írásban hiba. De azt tudom, hogy sosem volt az egész városban annyi vasutas, mint azon a reggelen a mi utcánkban. Dél felé megszólaltak a harangok, szárnyat bontottak a hangok. Húsvét vasárnapja volt. eltépett az ablaktól Kezét lassan a kabátja alá csúsztatta, föl a szíve tájá- • ra. Hallgatói tekintetét kereste: észre vették-e rajta a pillanatnyi rándulást. Az első sorban egy fekete lány rácsodálkozott, néhányan kinéztek az utcára, legtöbben a magyarázat folytatását várták. Látta rajtuk, hogy nem értik. Az órájára pillantott. Dél lesz három perc múlva. Gyorsan beszélni kezdett, hogy az előadást minél előbb befejezze. Vészi Endre: Rosta Suhog fölöttem tanítás és vésszé, magam vagyok a szigorú szerkesztő, s a rosta is csak én magam vagyok, kegyetlenül húzok és kihagyok, megvilágosul élményeim nyitja — az ifjúság, de nem térhetek vissza, átvilágít a hideg, tiszta nap, s a napnál jobban, éles indulat, s az indulatnál jobban az a vágj’, hogy elmondhassam, mi a szomjúság, hogy hűségesen összefoglalhassam az igazat, mely fény az ablakokban az igazat, mely szobánkban világít a hallgatás homályos éjszakáit, s a fényeket a reggel tág szemébe- mig legjobb szándékaim újraélem. Szepesi Attila: Kaleidoszkóp Csak egy híd a patak fölött — kölyökkorodből ennyi emlék maradt veled, de őrződ a sanyarú nappalok fegyelmét. és az álmatlan éjszakák ízét: gyakorta éhesen nyugodtál. Micsoda rend volt! Keserű emléke nélkül hova jutnál? Látod a jelent: ablakok ívelését a meredek égre. Fegyelmezett vagy! és ha kérsz, mégsem tudod, a lehetetlent kérd-e: pár simítást, vagy magad is ügyefogyottan csalj, ha éppen játszol? Ä hegyen élsz. Fejed fölött kék csillag világéi. Le Co’busier Ve'encében Le Corbusier, a híres építész a napokban Velencébe érkezett, hogy bemutassa forradalmian modem tervét egy új kórház létesítésére az ősi paloták és lagúnák városában. Velence hagyományosan gondolkodó lakosaiból tiltakozást váltott ki a hír, hogy Le Corbusiert akarják igénybevenni a kórház tervének elkészítésére. A velencei építész szövetség tiltakozott a terv ellen, mielőtt még konkréten megismerte volna az építész elgondolásait, mert attól tartott, hogy egy túl modern épület nagy ellentétben állna Velence régi építészeti hagyományaival. Értesülések szerint Le Corbusier 110 millió lírát kapott a tervrajzok elkészítéséért; a helybéli építészek ez ellen, is tiltakoztak. (A „New York Herald Tribune”-ből) ni Régi pécsi utcák... Sokakat. érdeklő probléma, vajon hogyan árulkodnak ut- camevamik Pécs város történeti múltjáról, melyik Pécs legrégibb utcája. Vannak, akik a mai Kossuth Lajos utcát gondolják ennek. Az évszázadok során ennek az utcának valóban gyakran váltogatták a nevét. A középkorban még Nagy utcának neveztél?. A XVIII. században már Ofner-gasse néven tartott a budai kapu felé, s jóval később kapja a Fő utca nevet Király József pécsi püspök halála után róla nevezik el az utca első szakaszát, míg a Felsőmalom utcától a Felsővámház utcáig terjedő rész tovább viselte a Fő utca, illetőleg később a Kossuth Lajos utca nevet. Ma mindkét utcarésznek egységesen Kossuth Lajos utca a neve. Az 1554. évből való török fejadójegyzék értékes adatokat urtalmaz Pécs városrészeire vonatkozólag is. Megtudjuk ebből, hogy a város magvát a mai Széchenyi térbe futó, a keleti-nyugati és az észak-déli irányú utcavonallal keresztezett belváros alkotja. A belvárost keresztező két fő útvonal végén volt a 4 bástyakapú: a oudai, szigeti, siklósi és avaskapu. A budai és a azágeti külvárosok már a török hódoltság korában megvoltak, de a török adólajstromok, defterek tanúsága szerint a maiitól eltérő nevekkel. Így a Jókai utcától nyugatra eső városrészt az 1301-ből származó Ferenc-ren- di kolostor után Szent Ferenc városrésznek, a többi városrészt Kis utcai, Kőhíd utcai, Szt. László, Szt. Tamás, Nagy utcai, Német, Fazekas, Patacsi utcai, illetőleg Városmalomi, Szent Máriái városi-észnek hívták. A városrészek és utcák elnevezése — egy kivételével — magyar. A 11. városrész volt a muzulmán giptik, cigányok dzsemaetje, mintegy 12 házzal Pécs egyik legrégibb városrészének a nevét a mai Felsőmalom utca őrzi nevében. Városunk már a középkorban túlnőtt a falakon, bár „extra maros”, a falakon kívül inkább falusi jellegű települések voltak. Az 1402-ből származó latin nyelvű oklevél tanúsága szerint a város legnépesebb városrésze a Malomszeg volt. Ebben a Mecsek által 3 oldalról zárt katlanban, szep-ben a Tettye forrásvize mellé épültek fel a különböző feladatú majmok, ipari építmények és lakóházak. Am ITMk évi telekkönyv az utca. végénél 8 malmot említ, de Szőnyi Ottó szerint a Tettye forrásból kiömlő patak folyásóit követően a Malom utca végéig 17 malom volt. Ez a szám 1045-ben 23-ra szaporodott. 1852-ben már egy gőzmalom és 26 vízimalom volt A Tettye patak ebben az időben fűrész-, olaj- és 16 lisztmalmot hajtott. Itt volt a pus- kaportarony és az a papírmaiam, amelyet Klimó György létesített a romok alatti részen. Itt helyezkedtek el tisztasági sorrendben a posztósok, majd a pokrócosok kallói, a régi Puturlük utcában pedig a tabakosok, a fehérbőrtímárok és a vörösbőrösök műhelyei. Ezek a foglalkozások ugyanis régen a „tisztességtelen” foglalkozások körébe tartoztak. Ezeknek a tímárműhelyeknek az emlékét őrzik nevükben a Felsőmalom utca páratlan számú házsorának jobbára földszintes házai, amelyekben kivétel nélkül iparosok lakiak. Különösen jellegzetes műemléképület az ún. „Böhmisches Dörfl”, pécsi nyelven a Te-rfii, amelyben a manufaktúra idején tímárok laktak. A Pécsre érkező idegenek, de gyakran még a bennszülöttek előtt is bizonytalan a Tety~ 1 i
