Dunántúli Napló, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-07 / 56. szám
A. USIN: ES ö (Metstet at. Ének a vezetékekről sorozatból.) r---------------------Lov ász Pál HÓ ALATT Lepergett tnár a film. A rendező Űj, szűz világot varázsolt elő. Minek formája, arca, éle volt: a fehér oldatává változott. Egyetlen színben elsüllyedt világ: mélyében lent atlantiszi csodák. Iltolyamosoly zsenge fű között, sziromleheleí tarka ág fölött; telt szépségű, arány bokájú nyár; lázas seregben éneklő madár; bronz ékszeres, piros taláros ősz — minden fölött a hó hatalma győz. Nincs ösvény, út mi célba elvezet, jel, táj, irány ég-föld közt elveszett. — Reménytelen ... e szót már mondanám — hang pendül át a némaság falán: világ végéről, zárt mennybolt alól az őszapó kikelet-álma szól. B arbara apja a bányavállalat drótkötélvasút jártak gépésze és őre. A drótkötélpálya irtózatos meredélyek, szakadék, szikla- tornyok oldalába rögzítve vonul száz kilométereket a legnéptelenebb vadonban. A bányaüzem kizárólag egy ritka ásványfajtát termel. Alig van néhány munkása és a vállalat főtelepe is néhány rongyos viskó, egy kocsmát és' egy kéngázt okádó rongy kis kohót jelent, a hozzáragasztott kietlen lakóépületté' Barbara kereken szólva rettentően csúnya. Sárgásvöröses a haja, és olyan mint egy drótgombolyag. Bőre szap panszínű. szeplős. A fogai kilátszanak, olykor félő, hogy beleakad ajka és föl- sebződik. Aranyos szíve és türelmes jókedélye, meg virágzó ifjúsága persze még mindig megmaradhat Barbara értékének olyanoknál, akiket nem okvetlenül ragad el a külső. Egy nap öt fiatalember érkezett munkásokkal Barbaráék házába, öt mérnök. Szárnyvasút tervét kellett elkészíteniük a helyszínen, egy új gazdagabb bányatelephez. Fél nap alatt remek otthont teremtettek maguknak Barbaráék mellett és berendezkedtek a munkára. A vezető egy óriástermetű, vöröshajú irlandi legény volt. Mint egy férfivá vált vásott kölyök, olyan volt. az egész ember. Társai közül egyik kicsi, fekete, nőiesen széparcú olasz, egy félbarna és egy szőke angol és egy furcsa, előkelő arcélű, szikár magyar volt. Az első estén Barbaráék vendégül látták a társaságot vacsorára. Parázs mulatság kerekedett a csöndes, erdei lak előtt t Barbara soha életében még ilyen boldog estét nem töltött. Egyetlen hölgy létére az egész társaság kényeztette. Vacsora után, az emelkedett hangulatban, a rádió zenéjére táncoltak. A fiatalemberek egymás karjából ragadták ki Barbarát. Egyetlen kivétellel! A magyar mérnök nem táncolt. Hihetetlen! De az*: vallotta: nem tud táncolni. Legalább volt, aki Barbara apját szórakoztassa. Az öreg dohogva fogadta, hogy Barbarát a fiatalemberek a gyér világításban magukhoz szorítva forgatják. Barbara boldogan lejtett táncosaival. Elhallgatta, amint bókokat sugdostak 'a fülébe. Még az apróbb túlkapásokat is megbocsátotta táncosainak. A mulatság befejezésével, a késő éji órákban Barbara éjjeli zenét is kapott. Reszketett ágyában és sírt % gyönyörűségtől. Attól fogva igy ment Ha a mérnökök . nem éjszakáztak kinn a bércen, a munkájuk miatt, akkor táncestéiy zajlott a kis erdei Iáik előtt, néha hajnalig. Barbara már megszokta, hogy a vörös irlandi lopva és alázattal megcsókolja tánc közben a füle cimpáját és súgja: — Imádom! Az olasz a Szent Szűzre esküszik, hogy soha még nő úgy nem tetszett neki: soha még nő úgy neon gyötörte meg őt ridegségével és csélcsapságával, mint Barbara. A két angol pusmogásainak is csak ez maradt a veleje. Miért nem tünteti ki egyedül őt, a vallomástevőt, Barbara egyedüli rokonszenvével? A magyar mérnök maradt ki csupán ezekből az ostromokból, ö sohasem jutott hozzá, nem táncolván, hogy Barbara a melléhez simuljon, ő továbbra is Barbara apját itatta, szórakoztatta társaságával vagy kártyázással * Aznap már összecsomagolták a mérnökök poggyászát az indulásra. A búcsúestét tartották Barbaráók- nál. A jókedv sohasem csapott ilyen magasra. Az öreg gépész is felöntött alaposan a garatra. Tele torokkal, a maTersánszky Józsi Jenő BARBARA SZ6R6LI8 gyár mérnök gitárkísérete mellett, ősrégi, óhazabeli dalokat énekelt az öreg a vacsora utáni közvetlen poharazgatás alatt. A fiatalemberek közben a szokásos program szerint a rádió zenéjére*for- gatni kezdték Barbarát • Alig nyitották azonban ki a rádiót, rettentő robaj hangzott a hegyoldalból. Valami történt a vezetékkel. Az öreg gépész kijózanodva ugrott fel. A mérnökök szintén. És rohantak mind a robbanás színhelyére. Csak Barbara maradt. Azaz, hogy ... a mérnökök közül a magyar nyugodtan jön a ház mögül és leül az asztaL hoz. — Mi az? Hát maga? — kérdezi Barbara. A magyar erre elkezd rémítően hahotázni. — Ne féljen, Barbarácska! — mondja azután. — Nincs semmi galiba! tn csináltam a viccet a robbanással. Hadd ugráljanak ezek a csirkefogók! Majd ha visszajönnek, akkor vágjunk ször- nyülködő pofát, mint akik nem tudnak semmiről,. Érti? Barbara nevetett A mérnök pezsgőt töltött és megkínálta Barbarát. Barbara az asztal mellett állott. A rádióból szólt a jazz. — Iszom, ha táncol velem! Mert ma- . gának a hazugságát úgysem hiszem, hogy nem tud táncolni. Ragadja meg az utolsó alkalfhat, hogy táncol velem! A magyar mérnök erre letette poharát és furcsán, merően bámult Barbarára egy pillanatig. Ettől a pillantástól Barbara egyszerre rémes reszkető zavarba jött. De a magyar már felemelkedett ültéből és karja, mint a táncos mozdulata, Barbara dereka felé indult. Barbara valami olyan pokoli, mindent legázoló erő kiszolgáltatottjának érezte magát, mint még soha senki férfiemberrel szemben. Odarogyott szinte a mérnök karjára és mint aki teljes önkívületben cselekszik, a fejét 'ankadtan, erőtlen hajtotta a magyar vállára. A következő pillanatban a magyar ajka már Barbaráéhoz tapadt: — Drága! — csak ennyit súgott közben Barbarának ... Később levelet kaptak Barbaráék a mérnököktől. Barbarát üdvözölte sokban az irlandi, a két angol, az olasz. ..ahogyan sorban táncolt velük. A magyar kézjegyét hiába kereste a többi között. Az olasz írta. hogy: üdvözletét küldi általa a magyar mérnök Is. • Másfél év múlva az öreg gépész váratlanul megbetegedett. Barbara kísérte el a városba. Aztán fölhívta a magyar mérnök szállóját. Ilyen boldogságot! Magával a mérnökkel kötötték össze a vonalat. Vele beszélt. Meghívta őt és az apját, felgyógyulás után, vendégül egy estére. Egyedül ment el a mérnökhöz. A mérnök kedvesen, bőkezűen kifogástalanul viselkedett. De Barbara mást, többet várt. A gyöngédségnek egv bizonyos vonalán ő maga kívánta túllép- tetni a mérnököt... Ez azonban eredménytelen maradt.,. Végre egy kis lokálban kötöttek kn A mérnök nem szabadkozott itt a lánc elől. Mikor visszamentek a helyükre, egy kis diszkrét páholyba, Barbarának hangosan dobogni kezdett a szive. — Maga;.. Izé! — kezdte. — Látom, egyre nem akar emlékezni. Mi már . .. izé. i! bizalmasabb ... Vagyhát mit kertelek! Maga megcsókolt engem ... az utolsó estén ;., A mérnök zavarba jött egy pillanatra. Aztán mosolygón, mentegetőzve így válaszolt: — Igen, kissé többet ittunk akkor a kelleténél... Ne rója hát fel nekem, ha szemtelenkedtem magával..1 Barbara megrázkódott. Utána mereven, bénultan félrefordult Majd szinte nyersen szólt a mérnökre. — Köszönöm a vendéglátást. Kérem, hozasson egy taxit. i, — Nézze Barbara — akarta enyhíteni kínos helyzetét a mérnök, de Barbara felugrott mellőle. — Isten vele! Ne kövessen. És otthagyta a mérnököt, az első és utolsó szerelmét. JAROSLAV HASEK Mozgalmas hittanórák A koroupovi gyerekek csak annyit tudtak hittanból, hogy a kegyelmes isten végtelen jóságában megteremtette a nádat, s amikor ezzel elkészült. megteremtette Horá- csek atyát, a hitoktatót is. Ez a, kettő ugyanis szorosan egymáshoz tartozott. Azután megtanította az isten arra is az embereket, hogyan kell a nádból nádpálcát készíteni. Ho- racsek atyát pedig megtanította ezeknek a nádpálcáknak szokatlan jártassággal való kezelésére. Rendszerint azzal kezdődött, hogy Horacsek káplán belépett. az osztályba, szomorúan végignézett tanítványai megrendült arcán s így kezdte óráját: — Vanicek, te mafla kölyök, úgy érzem, nem tudod vtsz- szafelé elsorolni a hét főbűnt. Horacsek hitoktató ugyanis valóságos rejtvényekké vara zsolta kérdéseit: a gyerekeknek visszafelé kellett elmondani a. tíz'"- ■ -'v ’•'*<*. vagy ezt a kérdést kapták: — Ludvik, te csirkefogó, mondd meg gyorsan, melyik parancsolat az: alulról a harmadik, fölötte: ne lopj! így történt mindig, hogy Vanicek Ludvik, Budhar vagy más volt a soros, végül szomorúan mászott ki a pádból s csoszogva óvakodott a katedra elé. Megtört az isten végtelen jóságába vetett hitük s meg voltak győződve, hogy a vallás alapfogalmai nem a katekizmusban vannak, hanem a nadrág azon részén, amelyen ülni szoktak. Egyszerű volt az egész: az atya térdére hajolva a többiek felé dugták hátsórészüket s azután tűrték az atya gyakorlott kezében vidáman suhogó nád- oálca csípős csapásait. A jelenet napról napra egyformán, minden változatosság nélkül játszódott le. Páter Horacsek kenetteljes mosollyal hajtotta egyiket a másik után a térdére s áhitatosan figyelmeztette mindegyiket szent kötelességére: — Köszönjétek meg az istennek, hogy itt verlek benneteket! Egy napon azután a szomszédos Közi Dvorból azt a javaslatot hozta Veprek, hogy fokhagymával kell a nádpálcát bekenni. Állítólag nemcsak az ütés fáj úgy kevésbé, hanem a riádpálca is megreped tőle. A’ ég-ső kétségbeesésük hi- * hetetlenül optimista gondolatai voltak ezek s olyan mélyen hittek a fokhagymában, hogy Kratochvil, amikot bekenték a nádpálcát, elsírta magát örömében. A koroupovi iskola kétségbeesett reménysége volt ez s mi a teljesület- len reményekről szóló szomorú fejezetnek nevezhetjük. A páter, ha nem is egészen érthetően, de határozottan érezhetően magyarázta ezt meg nekik a nadrágjukon. Aztán kerek előadásban magyarázta meg nekik, hogy az. amit a nádpálcával elkövettek, csalás volt, mint ahogy erről meggyőződhettek. A büntetés teljesen igazságos, hiszen istent akarták becsapni. Élénk színekkel festette le, milyen káros következményekkel járhat egész életükre, sőt túlvilági bűnhődésükre is. Hiszen ez az első fok az erkölcsi romláshoz és az elkárhozáshoz, örök- üdvösségébe merné lefogadni hogy a fokhagymát is úgy lopták s éppep ezért újból el veri őket. Nem kétséges, hogy mindannyian az akasztóién fogják végezni, kivéve persze Venuseket, az igazgató fiát és Zdeneket. Ezeket sohasem verte meg. Zdenek apja az iskolatanács tagja volt. Így teltek a napok s a koroupovi fiúk úgy érezték, sohasem változhat ez meg. De a sánta Melhuba új irányt adott az egész vallási kérdésnek. A halastó mellett tartott előadásban fejtette ki egyszer a papír jelentőségét. Előzőleg otthon kísérletet végzett: papírral tömte ki a nadrágját s azután eltörte a tejesbögrét. Apja a naprágszíjjal verte el, de Melhuba csak fele olyan fájdalmat érzett, mint rendes körülmények között. Elkezdték tehát megbecsülni a papírt, mint a - tibeti lámapapok, akik minden papírda- rábkát összeszedték, hogy megóvják az enyészettől. Ebben az esetben ugyan a papírnak kellett őket megóvni. Mis/, erka, a Szatócs fia nagyban szállította a védőeszközt s a kegyes páter úgy látta, hogy az utóbbi időben kevésbé jelentkeznek a fájdalom jelei ezeknek a csibészeknek az arcán. Elgondolkozott ezen s arra a megállapításra jutott, hogy a csibészek bőre nyilván nagyon megvastagodott már, így a hittanórák céljaira jobb nádpálcát kell beszereznie, hiszen a kegyelmes úristen előrelátásában erősebbre és vastagabbra is növeli a nádvesz- szőt. Másnap tehát sorban a d - bogó elé állította a büntetésié várakozókat, jobbkezét reverendájába dugva, megnyilatkozott előttük imigyen: — Csirkefogó banda! Látom, nagyon megszoktátok már a vékony nádpálcát s így szégyentelen módon csökkenteni meritek az úristen által rátoa mért büntetést... Aztán Miszterkához fordult — Eredj haza, gazember, tiszteltetem a papát s kéretem. válasszon ki nekem egy jó vastag nádpálcát... Itt a pénz! Közben megfigyelte, hogy a bűnösök arcán valami sötét árnyék suhan keresztül s. ajkát kéjesen összeharapva, megállapította, hogy a verés ilyen elhalasztása újabb boldog, kellemes érzést kelt benne. Miszterka apja valóban tökéletes nádpálcát választott ki. mely vastagságával kiegyenlítette a papírréteg védőképességét. így tehát tökéletesítésre szorult a találmány s egy délután kimondta Melhuba a technikai fejlődés új fokát jelentő szót: — Kartonpapir! fittől kezdve nagy dobo* J gással járt minden hittanóra s a páter egyre gyakrabban sóhajtozott: — Uram isten, de vastag bőrük van! S parancsot adott Miszter- kának, vegyen még vastagabb nádpálcát. A legvastagabb volt ez, mely valaha Korou- povba érkezett. Csapásai alatt repedt és morzsolódott a karton is. — Most már semmi sem segít rajtunk! — sóhajtozott Melhuba a halastónál. A következő hittanórán szomorú szemmel, letörten meredt maga elé az egész osztály. Tudták, hogy minden küzdelem hiábavaló. Csak Veprek mosolygott csendesen. A félelemtől még bizonytalanabbul válaszoltak a kérdésre, hogy mikor mutatkozott meg először az úr isteni jóságábar. az emberek ' előtt. S aztán... tizenöten álltak a katedra előtt, Veprekkel együtt. Tíz már megkapta a maga részét s bömbölésük betöltötte az osztályt, sőt az egész iskolát, ami kétségtelenül kellemes hatást gyakorolt a szentéletű gyermekszerető páterra, amikor Veprekre került a sör. Térdére hajtotta, a vastag nádpálca nagyot suhogott is bumm! Olyan zengés támadt, mintha valaki teljes erővel ütött volna egy cintányévba vagy bottal vágott volna egy nagy tam-tamra. Az atya eleresztette a mosolygó Vepreket és felordított. — Le a nadrággal! Veprek arcáról eltűnt a mosoly, leengedte a nadrágját s egy bádogtáblát nyújtott át 1 páternek, amelyet tegnap hozott el a búcsújáró helyró,. S a páter megrendültei! olvasta szövegét: „Adakozzatok a jóság iavá- ra!” (Fordította: Tóth tiport
