Dunántúli Napló, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-21 / 44. szám

SZÉKEIT JÚLIA

ELINDULTAM

SZÉP

HAZÁMBÓL

Az emberi nagyság nem örökvihető, mint hajdan a hitbizomány. Nagy emberek életrajzai mégis rendszerint úgy kezdődnek, hog%i az író, első fejezetében felsorolván hőse ölödéit, kimutatni igyekszik, kitől mit örökölt az. Következzék tehát annak rendje és módja ezerint az elődök felsorolása, s az igyekezet, kikutatni, kitől mit örökölhetett Ltiriók. a művész, a tudós, az ember.

A

Bartók-család eredete az eddigi kutatások szerint a tizennyolcadik szá /adig vezethető vissza. Az ükapa, Bartók Gregorius Borsod megyében él Btnsodszirák községben, Miskolc közelében A boreodsziráki régi temetőben egymás mellett nyugszik Bartók Gregorius és feäe- 6j:'e, Gondos Mária.

\ régi temető összes sírkövei elousztul- tck. csupán e kettő maradt meg. őrizve az ükszülők nevét, s fiukét, Bartók Jánosét: ..Állítatta fiúi tiszteletből Bartók János” — hirdeti a kő.

Bartók Gregoriusról csak annyit tudunk, hogy 85 évig élt, s feleségét, Gondos Máriát őt évvel élte tül Hogy vezetéknevén kívül rrit örökölt tőle az ükunoka, egyelőre kidért heteden.

diáról. Bartók Jánosról már valamivé! tob- . be lehet sejteni, legalábbis annyit. hogy foglalkozására nézve jegyző volt Nagycsermelyben. Az örökölt lelki és szellemi tulajdonságok megállapítása itt is a zenetörténeti kutatótudomámy jövőbeni feladatai kozó tartozik majd. \

Ennek fia — szintén János — a zeneszerző nagyapja, nemcsak, időben, térben is közeledik már. Nagyszentmiklóson élt, ott, ahod majd az unoka megszületik.

Bartók Jánosról, a nagyapáiéi már pontos adatokat lehet megállapítani. 1817-ben született és 1877-ben halt meg. Okos, józan, erősakaratú, bátor ember volt. Harcolt a szabadságharcban, nem kétséges, hogy melyik oldalon, mert annak leverése után el- —-.hagyta az. országát, s külföldön élt éveken át. Az egyik öröklött tulajdonság itt olyan 1 1 nyilvánvaló, hogy- szinte fölösleges hangsúlyozni.

Bartók János, a nagyapa beutazta Európát, mezőgazdaság tudomán ri ismeretekért szerzett, megtanult néhány idegen nyelvet, s'midőn hazajött, rábeszélte a nagyszentmik- lósi földbirtokost, Nákó grófot, hogy földmű vés-Iskolát építtessen. Tervéinek korszerűségéről elég rövid idő alatt győzte meg a grófot, s a nagyszentmiklósi földművesiskola csakhamar felépült. Első igazgatója maga Bartók János lett. Ekkor vette feleségül Ronkovics Maüldot. Forró szerelem volt ez, melyet sírigtartó boldog házasság követett Ronkovics Maüld, a nagyanya szerb származású volt. Szláv temperamentum, szenve- delyesség, kemény akaraterő az örökhagyó tárházában. És mégvalami! Ronkovics Matild zongorázott. Ö vitette be a zongorát a földműves-iskola igazgatói lakásába. Ez már számbavehelő örökség es nemcsak anyagi természetű, mert hiszen már sokan örököltek zongorát a nagymamától, anélkül, hogy ez különösebb következményekkel járt volna a zenetörténetre nézve. De Ronkovics Matild jól zongorázott, szenvedélyesen szerette a zené-. akárcsak férjét, s gyerekeit, ilyen volt a .t-rmé&zéte.

A nagyapától, jellemén kívül még a csillapíthatatlan tudományszomjat örökölt* az unoka, azonkívül tálán az. emberek sorsa iránti együttérző érdeklődést. A családi száj- hagyomány szerint. BarLók Janos rokonszenvezett Rózsa Sándorral, akit időnként elbújtatott a oandurok elől a Nákó gróf által építtetett földműves-iskola igazgatói lakásában. Ha lement a nap, s a csiliagialan sötét alföldi éjszaka ráborult a tájra, eltakarván mindenkit a közigazgatás elől. a legények elűmerészkedtek rejtekhelyükről, s vidámbús népénekekkel mulattatták Bartók János és Ronkovics Matild gyerekeit.

A gyerekek kilencen voltak. Köztük a szüli’ kedvence: Bartók Béla.

U ’ett apja pályájának örököse, munka jár folytatója, a nagyszentmiklósi földmű Írnia igazgatója.

idősebb Bartók Béla 1855-ben szule- I tett. Tüneményes férfiszépeég volt. ■* Lenyűgöző tekintetű szemek, finom metszésű orr, nyilí, magas homlok Kíi’s" megjelenésének harmóniáját tőle kap te : fia. De nemcsak ezt, hanem a Ronko- vk- ’at.ildtól átvett zenei tehetséget is. Idő seb!' Bartók Béla már nemcsak zongorázott hanem csellózott, sőt dirigált is. A helyi da

I

Részlet uz írónő VÖMlJiribÄ BASgjelcnő Bartók életrajzából.

Járdát és zenekari vezette. A nagyszentnvk- lósi Z«i»egyesület alapító elnöke, helybeii HWgtaremtiője. Lapot szerkesztett, irt bele cikkeket. Mindenről írt, ami

a vármegye mezőgazdasági életében érdekes volt, de kulturális problémákkal foglalkozó cikkek is jelentek meg lapjában. Rendkívül élénk szellemű, mozgékony ember volt, nagyon szeretett utazni, nemcsak - külföldre, messzi tájak felé, (Egyiptomban is járt) do az ország határain belül Is szívesen barangolt. igen gyakran lóháton téve meg nagy utakat, A földműves-iskola földjén gyakorlati tanítás is folyt, ezt a nagy területet naponta belovagolta.

Az iskola igazgatói lakásában éldegélt Ron- kovics Matild is, aki túlélte férjét. A ház körüli ügyes-bajos dolgokon kívül sokat beszélgetett fiával és menyével zenéről.

Mert idősebb Bartók Béla felesége, Voit Paula már nemcsak jó, hanem kitűnő muzsikus volt.

„Azt hiszem, zenei tehetségemet, muasi- kus hajlamomat ettől a finomlelkű, drága asszonytól örököltem” — emlékezett meg Bartók Bóláné Vodt Pauláról, legilletékesebb életrajzírója, a fia. Két okos, művelt ember talált egymásra ebben a házasságban, melyet Bartók Béla és Voit Paula kötött egymással egy életre. Mindketten muzsikáltak, szerették a zenét, értettek is hozzá, hallásuk, ízlésük, tehetségük, kézügyességük vodt. de mindez persze csak annyi, mint mikor a vonatablakból kiteikántő utas fákon, bokrokon, házakon, kanyargós utakon keresztül irmtttamott megpillant valamit a távoli kéklő víziből, de még nem sejti, milyen lesz az, amikor majd kitárul előtte a tenger. Vagy amikor a kincskereső furcsán csillogó homokot talál, s még nem sejti, hogy itt valahol aranybányát rejt a född

Pedig az arany-lelet egészen közel voit már...

Körülbelül ennyit lehet eämondani az elődökről. Nem sók.

De van itt egy másik családfa.

Ezzel is a tizennyolcadik századba megyünk vissza. Egészen ezerhétszázhetvemg. Ekkor született: Ludwig van Beethoven (1770—1827).

Életrajzi adatai közismertek. Az öröklött tulajdonságok még nem egészen. Jó volna egy szakmai kitéréssel rámutatni ezekre, de egyrészt stílusrtörés volna, nem illenék bele

egy „lehetőleg olvasmányos, szórakoztatva népszerűsítő” életrajzba, másrészt el sem férne, külön kötetbe kívánkozik a téma. Pedig sem az íré, sem az olvasó nem kell, hogy feltétlenül szakmai felkészültséggel rendelkezzél: ahhoz, hogy észrevegye a feltűnő rókán van ásókat például Beethoven G-dur zongoraversenyének lassútétele és Bartók Harmadik zongoraversenyének középtétele között. Észre kell vermi: ez már az egyenes leszármazott vitathatatlan öröksége, olyané, áld nem herdálja el, hanem jód gazdálkodva tovább gyarapítja örökségét. Százával sorolhatnánk fel a zenei példákat.

De hagyjuk a szakmát. E két idŐbeivtérben egymástól távodesó, de jellemben, szellemben, lélekben oly közeli rokon nemcsak zenei hasonlatosságot mutat Ha kettőjük közül az egyik nem volna muzsikus, hanem festő. író, hadvezér vagy bármi más, valahol akkor is feltűnnék hasonlatosságuk. Leginkább talán abban a könyörtelen vaslogikában, mely mindkettőjük főtulajdonsága.

önmagával szemben kíméletlen, szigorú, nem nyugszik, míg művében meg nem teremti a tökéletes rendet, nem tűri meg a legapróbb fölöslegeset sem. Megmásíthatatlan egyféleség! És mégis az örökös keresés! Továbbhaladni, újat teremteni, de máris tökéletesen, mintha az új már régen ki lenne kísérletezve, s csak tökéletesítésre várna. Münden új hanginak, új ritmusnak, új formának rendesen, szépen a helyére kell kerülnie! Ebben hasonlít egymáshoz legjobban ős és utódja, a munkamódszerben. E tiszta munkamódszer az, mely együttjár a tiszta jellemmel, együttjár. együtt is örökölhető.

De a megalkotott művet előadni is csak ugyanezzel a könyörtelen szigorral lehet, megalkuvás és lazaság nélkül Erről tanúskodnak azok a Beethoven szonáták, melyeket Bartók látott el előadási jelekkel, úgy rendezve el a kottában mindent, mint akinek e munka nemcsak joga, de fiúi kötelessége is, mert hiszen ki tudná nála jobban, mit kíván az örökhagyó, midőn vagyonát gyűjtötte.

M

int Beethoven. Bartók is a legnagyobb szenvedései: közepette találja meg az öröm, a megnyugvás hangjait. A halálosan beteg, öreg. ixildog tálán Beethoven fájdalmából szakad id a IX. Szimfónia Ujjongó Öröm-ódája. Az emberiség iránti szeretetét ugyanígy Bartókból is a testi-lelki szenvedés, betegség, gyötrő honvágy váltja ki, legszoanarúbb korszakában. életének végén találja meg a daliam boldogságát. Utolsó műveiben vallja be útiét az emberben, a jövő elképzelt világálak álma nyugtatja meg, emeli sohanem- sépaelt magasságokba. Amikor saját egyéni boldogságára, félgyógyulására többé már nem számíthat, akkor tud örülni az emberiség jobb jövőjének. Mert jobban szereti az embert önmagáinál. A lélek legnagyobb teljesítménye er, csak a kiválasztottak képesek rá. Ez a beethoveni magatartás ismétlődik meg Bartók utolsó alkotó-korszakában.

II ■■iy Beethoven milyen zeneszerző volt, az. ina mái’ minden kotuusmeró ember tudhatja. De hogy milyen rengeni ista volt, csak zongaramőveiből derű) H, ■ esek kevesek 'tímára. Ehhez nem elég a kottát ismerni, a zenét hallgatni, sőt az sem elég ha jól megtanult zongorázni. Ehhez az kell, hogv valaki egyenes leszármazottja legyen Beethovennek.

E származási táblán

Czemy Károly (1791—1807) a soixaikövei- tező. Beethoven tanítványa volt. Nem nag” zeneszerző, de kitűnő zongorista és jó pedagógus. Beethoventől zongorázni tanult, ám ha semmi', sem tanult volna, csak a közeié ben lehetett, ez sem maradliatott volna ko moly következmények nélkül. A történelem nagy szellemi fáklyahordozói nem úgy következnek egymásután szorosan, mint a gyöngy szemek. Lánc fűzi őket össze, értékes fém bői való, de nem olyanból, melynek felada ta volna, hogy önmagában ragyogjon. Ilyen összekötő aranylánc volt Caernv Káról} Beethoven és Liszt között, mint előbbinek . tanítványa, utóbbinak tanára. Arra tanította Lisztet, amit Beethoventől tanult, hogyan kell szépen és jól zongorázni. De közben olyasmire is tanította, amit ő maga nem tanult meg, olyasmit is átadott, amit ő maga nem tudott volna átvenni, mert tán meg sem értette. De továbbadta, mert ez volt feladata a földön.

Liszt Ferenc (1811—1884) ö már nemcsak időben, térben is közeledik Bartókhoz, hiszen Liszt Magyarországon született Zenei végrendeletét müveiben fektette te, 8 Bartók azt végre is hajtotta. E művek alapos ismerete nélkül nehéz megérteni a több, mint rokoni kapcsolatot, mely közöttük fennáll. Részletes szakmai elemzés helyett, csupán egyetlen példáira kéül rámutatni, de n s egy példa éppen olyan megdöbbentő, ratet amilyen egyértelmű.

A Magyarországom élő öreg Liszt Ferenc komponálta Csárdás macabre «ámú zongoramúvét, a legdramaábbat, tegforradalmibbat valamennyi zongoradarabja között.

E csodáltáé remekművet, ha vadak! először hallja, Bartók-műnek vélné. Mintha a harminc éves Bartók komponálta volna a huszadik század húszas évedben, t nem a hetven éves Liszt a tizenkilencedik század nyolcvanas évedben. Az A Hegre barbere édes testvére a Csárdás macabre! Pedig Bartók még csak nem is ismerte, soha nem is hallotta e zongoradarabot, melynek kézirata Bartók halála után került napvilágra.

Hogy Bartók soromkövetkeaése Liszt irtán nemcsak Magyarországon, de az egj-etesnes zenetörténetben nem véletlen, hanem történelmi szükségszerűség, mi sem bizonyítja jobban, mint e kézenfekvő példa: a Csárdás macabre.

Liszt egyik legkiválóbb tanítványa volfc

Thomán István (1842—IMI) Ugyan- oiysti összefaötő tanítvány-tanár Ti^. és Bar.

tők között, mint Czerny volt Beethoven és Liszt között Thomán is kitűnő zongorista, 6 is nagy pedagógus, akárcsak Czemy. Bartók tanéra, atyai jóbarátja volt. Nemcsak

tanította, segítette, szerette e legzseniálisabb zongorista-tanítványát, hanem, mint Czemy Lisztnek Beethoventől, ő is átadott valamit Bartóknak Liszttől.

így jutott el titokzatosan és észrevétlenül, de fel tar lóidat hatatlan biztonsággal Beethp- en minden üzene'r Bartókhoz.

Uiogyan kezét e billentyűk föle emelte,

. mozdul;;:, egészen bizonyos, hogv 'aiami- -.or Beethoven mozdulata "olt De .tersze nemcsak kéztartás, billen itc. hangvétel és játékstílus öröklődik nemzedékiül nemz*délire. Ezek csak külsőségek, többé-kevésbe megtanulhatók és utánozhatok. Sok minder egyéb is öröklődik, ami nem külsőség, nem t nul- ható még. nem utánozható, hiszen nemzedékeket átugorva kerül ősök'.)! utódokhoz.

Bonyolult összefüggésekről számolhatni be az, aki egyszer megfejtené a különféle öröklés törvényének titkait.

V

an ám azonban oldalági fokomulg is! Gazdag örökség került tó a következő két oldalági ős végrendeletéből:

Petőfi Sándor, (1823—1849) és Arany János (1817—1882)

Gazdag örökség? A Dárius kincse! Csak akadjon, aki gazdálkodni tud vele. Mert mi ex a kincs? Nem kevesebb, mint a gyártási tttek, miként tehet a rozzant szekeret szárnyas géppé átalakítani? így művelteik csodát a magyar nyelvből ők ketten, Petőfi és Arany. Semmi egyébbel, mint azzal, hogy az egyszerű szegény néptől lesték el, hogyan beszél az? Mert ugyanúgy kell verselni is. Nem pedig, abógy a külhon béh mintákat aristtofcratihusBn utánzó dkomyásan finomkodó korabeli taUncfcofc tették.

Petőfi példáját keflett követté, s am te

egyedül, hanem, mint Petőfi Arannyal, 6 Kodály Zoltánnal. Semmi sem egyszerűbb ennél. Éppencssk a Petőfiékéhez haocnüó tehetség kellett hozzá. Amit Petőfi és Arany bezárva a magyar nyelv szűk ketrecébe, nem érhetett el, sót elérte Bartók és Kodály a zene nyelvén.

így tett a magyar népzenéből aenes vflág- nyeär.

ihier Y Árpád

Variáció egy novellához

A KIKÖTŐ ideges veit,

mint mindig, ha nagy hajó

érkezett. Fiaton megállt egy tisztítóüzem hirdető táblája előtt, a szöveg nagy képű volt és ostoba: ,, Közlekedj óvatosan, a vérfol tokait nagyon nehéz tisztítani!” Fiaton fáradt volt, egy ideig a hajót nézte, utálta a 68 ezer bruttoragtsztertarmót, a 313 méter hosszúságot, a 33 méter szélességeit, a bridzsszalo- noíkat, az üvegezett sétaíe- délaetet, a mentőcsónakakat, a zenékar tagjait, s mindent, ami a nagy hajóhoz tartoesott, s ami lehal látszott a kötélraktárba, ahol Fiaton az átkelés öt napját töltötte. Hetekig bolyongott egy kéík színű kikötőben, át kait jutnom, feltétlenül át kell jutnom, hajtogatta makacsul magában, a hajóikat gumibotos rendőrök őrizték, a másod tisztek katonai látcsövekkel pásztázták a rakodómunkások cipőjét Tiszta cipőt kerestek. Potyautast kerestek. Fiaton a vizet nézte, ami reménytelenül befejezetlennek látszott, tar

után szakszerűen bemocskoá.- ta a cipőjét, meg a ruháját, s öt nap alatt átkelt az óceánon.

Fiaton elmosolyodott, as

utóbbi időben ez volt a* egyetlen enyhébb vonás as arcán. Később bement as

egyik utcába, keresett egy olcsóbb vendéglőt, a '.'«ndéglő- ben talált egy üres széket, az asztal túlsó oldalán egy fiatal nő ült, és levest kanalazott. Fiaton morgott valamit, körülnézett különös álmaidén világ ez itt, gondolta, azután szemügyre vette a nőt Finom, kissé fanyar vonások, nem reklám szépség, gondolta

Fantasztikus történet

Fiaton elégedetten, néhány napot esetleg el tehet tölteni itt a kedvéért, ügyesen kirajzolt szemöldök, meg a szemeknek valami detektivszerűen zöldes csillogása.

A pincér széttárta a kezét.

— Sajnoe csak a 27-?*, a 33-as ée a 102-es menüből hozhatok.

— Mindegy, — mondta Fiaton és tovább nézte a nőt

Valamit mondani kellene neki, gondolta, talán a hajáról, esetleg a levesekről, köriben eszébe jutott egy keleti közmondás, a kék színű kikötőben hallotta a matrózoktól, azután a nő tette fel az első kérdést, mintha tisztában lett volna Fiaton zavaros leltei helyzetével.

— A nagy hajóval jött?

— Igen.

— Egyedül?

— A többiek előre mentek, — hazudta Fiaton.

— Expedíció?

Fiaton nem válaszolt. Még- egysaar nem akart hazudni, az igazságot viszont nem akarta közölni a nővel.

— Maga itt él a kikötőben? — kérdezte kérfhb.

— Rafenó vagyok.

Nincsenek már raknák,

gondolta Fiaton bizalmatlanul, s őrült, hogy nem árulta el a céljait. Fiaton utálta a jellegtelen feladatokat, tizenhat évig járt íákolábo, s ennek megfelelően tudta, hogy miért ölték meg Tibertust, ismerte a legfontosabb műszaki képleteket, a protonok és neutronok viszonyát, és pontosan tudta, hogy a tudatot csak a tét határozhatja meg. Sokáig azt hitte, hogy a be- idegzett szokások és kapcsolatok folyamatát életveszély

nélkül tehetetlen megszakítani, hegy lényegében minden érzésnek egyetlen, tehát közös alapszíne van, azután eljött a következő karácsony, senkinek sem küldött üd.özlő- lapot, és semmi sem történt. Fiatom hassam megértette, hogy az életiben a célok közösek lehetnék, de az utak feltétlenül egyéniek, és mindenkinek a saját útjain kell rábukkannia a saját tisztaságára. Azután jött egy furcsa, kissé ködszerű pillanat, úgy érezte, hogy már ezer év ita ismeri a vele szemben ülő nőt, s úgy érezte: el lehetne, vagy egyszerűen el kellene néki mondani, hogy az őserdőbe akar él jutni, évek óta készül erre az útra, hazudott, mert nincsenek barátai, hazudott, mert a többiek nem mentek előre, s azért akar eljutni az őserdőbe, mert utt állítólag nagy tisztaságok vannak, s a fák, a vadállatok és az indiánok nem szoktak hazudni.

— A háború utón vadász- pilóta akariam lenni — mondta a nőnek.

—- Miért akart vadászpilóta lesné?

— ügy gondoltam, hogy a viragák után kapok majd egy öreg, kettősfedelű gépet, amivel csodálatos trükköket fősek bemutatni, nyolcvan méter magasságban a földtől, eles bukófondulókkal. Időnként összekuszált fonalakkal emelkedtem volna fel a levegőbe, és addig nem szálltam volna te, amíg a gépemmel ide-oda körözve ki nem bogoztam, s fel nem gambolyi- ottam a fonalakat. . .

— És azután?

Fiaton a nőre nézett.

t

I