Dunántúli Napló, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
JIRIJ KAZAKOV: l. A távirat január elsején érkezett. Duszja a konyhában toglalaioskodott, a térje ment ajtót nyitni. Kóválygó fejjel, csak úgy ingben nyitott ajtót s miközben aláírta a nevét, nem tudta ásítását elnyomni, s magában azt kérdezgette, vajon kitől jött az újévi jókívánság. S így, nagyokat ásítva olvasta el a rövid és szomorú hírt arról, hogy Duszja édesanyja, egy öreg. hetvenéves asszony, távoli szülőfalujában meghalt. ..Pont a legrosszabbkor” — gondolta ijedten s behívta az asszonyt. Duszja nem sírta e’ magát, csak erősen elsápadt, bement a szobába, megigazgatta az abroszt és leült. Férje zavaros tekintettel nézett a félig kiürített pohárra, telitöltötte és felhajtotta. Aztán észbe kapott és Duszjának is töltött. — Igyál! — mondotta. — ördögbe is, majd széthasad a fejem, úgy fáj. Haj jaj jaj! Egyszer mindannyian meghalunk. Mit gondolsz, elutazol? Duszja némán húzta végig kezét az abroszon, aztán kiitta poharát, az ágyhoz indult, mint valami vak és lefeküdt. — Nem tudom — szólt egy perc múltán. Férje hozzálépett s gömbölyded testére pillantott. — Na jó. Mit tehetnénk, mit tehetsz?! — nem'tudott többet mondani, visszament az asztalhoz és újra töltő t. Mindannyian oda- m -gyünk, a mennyeknek országába! Egész nap fel s alá járkált a házban Duszja. Fájt a feje és nem ment el vendég-égbe. Sírni szeretett volna, de sehogy sem tudott, csak úgy, egész egyszerűen szomorú volt. Édesanyját már vagy tizenöt éve néni látta, faképnél hagyta a falut s esze ágába sem jutott egykori élete. De ha valami néha eszébe is jutott, az többnyire z-'enge gyerekkorából volt, vagy az, hogyan ki pergették haza a klubból lánysága idején. “légi fényképeket szedett elő, azokat nézegette, de megint csak nem tudott sírni: édesanyjának valamennyi képen olyan idegen fáradt arca volt, kidülledő szeme s leejtett, sötét nehéz keze. Éjszaka, miközben az ágyban feküdt, Dusz- f”'ja a férjével beszélgetett s végül így szólt: — Nem megyek! Miért menjek? Ott most nagyon hideg van. S az ócska limlomot, ami még megmaradt, a rokonok biztosan széthurcolták. Nálunk annyi a rokon, se szeri, se száma. Nem, nem megyek! Elmúlt a tél és Duszja teljesen elfeledkezed az anyjáról. A férje jól dolgozott, megelégedetten éltek, s Duszja még gömbölyűbb, még szebb lett. Május elején azonban Duszja levelet kapott távoli unokaöccsétől, Misától. A levelet valaki tollba mondhatta, a papíron ferdén lefelé szaladtak a sorok. Misa a nagyszámú rokonság üdvözletét küldte, s azt írta: n agy any ó háza, meg holmija teljes egészében megvan s Duszja feltétlenül jöjjön. — Eriggy! — mondotta a férje. — Miért ne mennél? Ne zsugoriskodj, ami van, add el minél előbb. Egyébként mások kaparintják magukhoz vagy átadják a kolhoznak. UÜEKK.OVICH ÁGNES DOMBOK És Duszja föl kerekedett. Már rég nem utazott s elég nagy utat kellett megtennie. S jól érezte magát az útón, sok emberrel szóba ereszkedett és megismerkedett. Táviratot küldött, mikor érkezik, de senki sem várta. Gyalogszerrel kellett a faluba mennie s ez nagy örömére szolgált. Az út jó kemény, letaposott volt, az út mentén pedig a hazai, szmolenszki földek húzódtak, kis erdőcskék kéklettek a szemhatáron Három órai gyaloglás után érkezett a falujába: az új hídon, a folyó fölött megállt és körülnézett. A falu megnőtt, mindenfelé majorok fehérlettek és Duszja alig ismert szülőfalujára. S a változások valahogy nem voltak ínyére. Ment. végig az utcán, jól szemügyre vette a járókelőket s igyekezett eltalálni, ki kicsoda? Szinte senkit sem tudott felismerni, viszont őt sokan megismerték, megállították s csodálkoztak, mennyire megerősödött. Nővére megörvendett Duszjának, sírdo- gált egy kicsit, s szaladt, ho„y feltegye a szamovárt. Duszja előszedegette táskájából az ajándékokat. Nővére megnézte, megint sírt egy kicsit s megölelte Duszját. Misa pedig csak ült a pádon s azon csodálkozott, mért sírnak. A két nővér leült, hogy teát igyék, s Duszja megtudta, hogy a rokonság sok mindent széthurcolt A jószágot — a három birkát, a kecskét, meg a tyúkokat — a nővére vette magához. Duszja előbb sopánkodott kicsit magában, aztán elfelejtette a dolgot, annál is inkább, mert sok minden megmaradt, főként pedig a ház. Miután a teát megitták és eltereferéltete, a nővérek nekivágtak, hogy megtekintsék a házat. A háztáji fel volt szántva, Duszja csodálkozott is, de nővére elmagyarázta, hogy a szomszédok felszántották, nehogy a föld tönkremenjen. A ház pedig sokkal kisebbnek tetszett Dusizjának, mint amilyenre emlékezett. Ablakait deszkával szegezték be, ajtaján lakat lógott Először nővére próbálkozott meg vele, hogy kinyissa, aztán Duszja, majd megint a nővére, de sokáig bajlódtak, amíg ki tudták nyitni. Odabenn sötétség uralkodott a deszkákon alig szűrődött be egy kis világosság. A falak megnyirkosodtak s első pillantásra látni lehetett, hogy a ház lakatlan, de a levegőben kenyérillatot is lehetett érezni, ami a gyermekkorra emlékeztetett, úgy hogy Duszjának megdobbant a szíve. Járkált a szobában, ide-oda nézelődött, míg végre hozzászokott a sötétséghez; a mennyezet alacsony volt és sötétbarna. A falakon még ott függtek a fotográfiák, de ikon, egyetlen értéktelen, ócska szentképet kivéve, már egy sem volt. Mikor egyedül maradt, Durra felnyitoha a ládafiát — édesanyja hajdani Illata áradt belőle. A ládában avatag öreg szoknyák, szaraiénak, vedlett bőrujjasok hevertek. Duszja sorra előszedte, megnézegette őket, aztán még egyszer körüljárt a házban, bekukkantott az üres udvarba, s úgy érezte, mindezt valaha régen, álmában már látta s most visszatért abba az álomba.. Mikor a kiárusít ásnak hírp ment, egymásután érkeztek Dugzjáhpz a szomszédasszonyok. Gondosan megnézegettek, megtapogattak minden tárgyat, s mivel Duszja ácson adta, hamarosan meg is vásárolták őket. Legfontosabb a ház volt! Duszjg érdeklődött s nagyon örült, amikoi megtudta, hogy a házak ára emelkedett. Hamarosan három vevő is akadt — Kettő helyből, a harmadik egy szomszéd faluból. Duszjának azonban nem volt sietős az ügy; egyre arra gondolt, anyja pénzt is eldughatott valahol. Három napig keresgélt; megkocogtatta a falakat, megtapogatta a matracokat, tement a pincébe, még a padlásra is felkapaszkodott, de sehol sem talált semmit. Mikor az árban megegyeztek, Duszja bement a városba, a telekkönyvnél bejegyeztette a házeladást, a pénzt pedig takarékba tette. Mikor visszatért, ajándékot hozott a nővérének s felkészült, hogy hazautazzék Moszkvába. Alkonyaikor nővére bement a gazdaságba, Duszja pedig fölkerekedett, hogy meglátogassa anyja sírját, Misa is elkísérte. Napnyugtakor indultak, s átmentek a réten. Itt-ott már előbújt a pitypang, a fű pedig zsenge volt és zöld. Délután kissé be- felhősödött az ég, estére azonban a felhők szétoszlottak, s csak távol, a szemhatáron, arra, amerre Duszja és Misa ment, csak ott lebegtek az égen vörösesen hamuszürke fellegek. Olyan messze voltak és olyan homályosak, hogy úgy tetszett, mintha a nap mögött úsznának. Vagy két kilométernyire a falutól a folyó elkanyarodott, s ott, a kanyarban, a magas parton, mintha félszigeten lett volna, húzódott a temető. Valamikor téglakerítés vette körül, s magas boltíves kapun lehetett belépni. A háború után azonban a falat lebontották, a téglákból házaikat építettek, csupán a kapu maradt meg s mindenfelől ösvények kanyarogtak feléje. Útközben Duszja az iskoláról, a munkaegységről, a kolhoz elnökéről, meg a termésről kérdezősködött Misánál, s nyugodt volt és csendes. Aztán egyszerre eléje bukkant a lenyugvó napfényben úszó temető. Duszja és Misa elhaladt a félrebillent kapu mellett, jobbra fordultak, aztán balra, az T viszi—csárdás A bálterem ajtaját ki kellett tárni, hadd lóduljon be rajta a csillagos éj. Oszlik is már a dohányfüst kö de. Éppen pihenő van: körbejárnak a fiatalok. Pár perc szü net, s aztán újra meg perdül a dob, felü- völt a szaxofon. A fiatalok ismét munkába állnak: forognak a csípők, dagasz tavak a karok, lüktetnek az erek. Körül a fal mellett ülnek a kísérők. Idő- secske mind. Fejbillentve lesik a fiatalok csoszogását. örül vének is ezekvek a gyerekeknek, dehát az a nyim-nyám táncolás ... A sarokban mosolygós szemmel figyeli egy lenszőke lányka fürge táncát két öreg: csizmás-bajuszos bácsi, fejkendős néni. Az öregember megingatja olykor a fejét. _ de azért fénylik a lánykára a szeme: — Még kifárasztják ezt a kislányt avval a dagasztó nótával. Hogy nem palik ki a szája annak az ezüstdudásnak. S ráadásul éppen belerecseg a tviszt trombitája. A néni is igenlően megbillenti a felét. De amúgy nem szól; csak a szőke lányt nézi ő is. kimerülhetetlen nézéssel. Ahogy telik az idő, bizony csak fáradnak a fiatalok, a zenészek is kifogynak a tvisztnótákból. Beleváltakoznak már egy- egy keringőbe, tangóba, olykor egy csárdádba. Éjfél körül csupa lihegés a. terem. A fal is izzad. Hej, folyik a gyerekekről a víz, alig győzik magukat bambizni. Éjfél utáni szünetben az öreg összenéz a párjával. Párja bólint egyet, mire az öreg feláll, s megindul egyenesen az ezüstdudás szaxofonos felé. Odaér, súg valamit a fülébe, mire a szaxofonos készségesen visszamosolyog. Int a zenekarnak, s máris ropogós csárdást dudál az a kutya ezüst- duda. A többi kíséri. A szén vastag nótát a pikulák. klarinét csörgedező futama simogatja. A cintányér is csárdásosan zizeg. Az öreg. aki eddig hajlott derékkal bólogatott, m,ost valami belső erőtől kiegyenesedik. nagyot ugrok, derékon kapja fejkendős párját, s középre repül vele: — Úgy járd Róza, mint harminc évvel ezelőtt! A néni hátrasimítja nyitott tenyerével fejkendője alatt esti- pa-ősz haját. Az öreg dallamosat kurjant. „A csizmámon nincsen kéreg” hullámzó ütemére. Koppant- gatja csizmája sarkát, majd nagyot düb bent a padlóra, mire nagy ívben seregforog a derék körül. A fiatalok széthúzódnak. körülállják a középet, valósággal felkavarodik a vérük. Hiába, magyar parasztgyerek ez mind. Tapsolnak is az öregek talpa alá, a roggyantó ütemre. Az öreg most kurjant. Akkor két ujját szájába dugja, s fütyül egy laposat. Aztán egyhelyben gyúrja a padlót, majd megint nekilendül és forog a derék körül. Bele Idáit az ütembe: — Sámlit teszek a lábod alá, Ügy hajítlak az árrifod alá. Huijujuju! Most meglassudik. majd megint neki- lendülve kiabál: — Húzzad Sírni! mert letipem a háztetőt! Hegyibe, ha- qwgyabe! Nem méregből kiáltja, a világért se: csak illendőségből. Olykor sikongat is közbe. A fiatalok még széjjelebb húzódnak, akkora a lendületet, Az öreg meg már fényes csizmája szárát veri a tenyerével, csakúgy csattan. A bal csizmáját a jobb tenyerével elöl-hátvil, a jobb csizmáját a bal tenyerével elöl-há- tul. És csinálja- dolgozza mert így kívánja most az igazi táncolásnak a kimutatása. Végre aztán belerekednek a tviszt- hangszerek is. A zenészek leállnak, kifulladva hahotáznak. Ha csend van, máris vissza kell görnyedni. Belekéről a párjába, a sarokba tipeg vele. Terogynak a székre. Lihegnek, kókadtan dar- vadoznak. A néni sápadtan csomózza fejkendőjét. A fiatalok ott fe körülállják őket. Az öreg most hátradől a székén, s fulladozva, de büszkén mondja: — Lássátok fiaim! AttSl az őggi-móg- gi tviszttöl csak kifáradtok. Mindin csodást táncoliatok. — Mert a csárdás az felüdít, gyerekeim. DÉNES GÉZA „Anti-Napo!eon, avagy’ a császár fekete legendája" Ezzel a rímmel irta meg Jean Tulard a párizsi „Archives” sorozat számára azt a könyvet, amelyben közreadja az 1800-tól 1815-ig megjelent Napoleon-elle- nes röpiratokat. A röplratok, amelyek Sade, Chateaubriand, Clausewitz és mások tollából valók, a francia császárt, „koronás hullának, machiavellisztikus diktátornak, nemi elhajlónak, az | I orrtr- -;mborájának, barbár At- fjl' katonák megmérgező.iének” üs hasonlóknak bélyeg- zik. ttlesék a Holdból... Vadim Gortinszkij szovjet rajzolómúvész „A Holdon jártunk” című könyvet rajzolt a kisgyerekek számára. Az utóbbi időben ugyanis még az óvodások is jobban szeretik az űrutazás meséket, mint a Piros!-: a és a farkast. Gortinszkij egy másik könyve az „Alomutazás”. Az ötletes színes fotomontázsok- ' ilUisz’-'U könyv hőse egy I úrhajósbaba. Német egyetemi tanszék az EAK-ban Az NDK-ban működő Német—Arab Társaság elhatározta, hogy 1965-ben német tanszéket létesít az EAK kairói egyetemén. A társaság berlini ülésén elhatározták, hogy más arab államokban is létesítenek keletnémet kulturális központokat, ahol film bemutatókkal, előadásokkal és kiállításokkal ápolják a német nyelvet és kultúrát. .igasbogas nyírfák közölt erősen illatozó bokrok mellett mentek, miközben Duszka mind jobban elsápadt, a szája kissé kinyílt. — Ott van ni, az a nagyanyóé.. szólalt meg Misa és Duszja egy besüppedt kis halmot pillantott meg, amelyet gyér fű borított. A fű között homokos anyag fenémért. Egy kisebb, szürke kereszt, amelyet a hó eltakarodása óta nem állítottak helyre, ferdén megdőlve állt. Duszja most egészen elsápadt s egyszerre úgy érezte, mintha valaki kést döfött /oina a keblébe, a szívébe. Olyan sötét bánat omlott a lelkére, hogy a léjegzete is elállt, meg- remegett. vadul felkiáltott és szinte térden kúszva közeledett a sír felé, zokogás rázta meg s olyan forró szavak bugyogtak elő a szájából, hogy Misa megijedt. — U-u-u ... — jajdult fel keble mélyéről Duszja arccal a sírdombra borult s ujjait a nyirkos földbe mélvesztette. — Anyácskám, lelkem, egyetlen édesanyám. Ö, szegénv árva édesanyám ... U-u-u . Soha többé sem látjuk egymást ezen a világon Hogv -sok nélküled élni, ki simogat majd meg. k; esz a vigasztalóm?... Anyám, édesanyám, mit tettél? ... — Duszja néni, Duszja néni... — zokogott ijedtében Misa s a nagynénje ruhaui- ját ráncigálta. S akkor Duszja reked n felsírt, vonaglani kezdett s fejét a rögökhöz verte. Misa pedig a faluba szaladt. Egy óra múlva, már koromsötétben emberek jöttek a faluból Duszjáért. Az asz- szony ott hevert a síron, egészen .nagán kívül, már sírni sem tudott, sem beszélni, sem gondolkodni, csak összeszorítótí fogakkal nyögdécselt. Fölemelték, a halántékát dörzsölgették, csillapítgatták, igyekeztek a lelkére beszélni, haza vitték, ő pedig egy szót sem értett, kerekre tágult szemmel csak az 'mbereket nézte, úgy érezte, sötét az élet, akár az éjszaka. Mikor betámogatták nővére házába, az ágyra roskadt és — nyomban elaludt. Másnap, miután végleg úgy határozó t, hogy Moszkvába indul, nővérével teát ivott, már jókedvű volt, s arról mesélt, milyen pompás lakásuk van Moszkvában, s a lakásban milyen kényelem, így is utazott el, vidáman és megnyugodva, s búcsúzáskor még tíz rubelt -. uindé- kozott nővérének. Két hét múlva pedig kinyitották a halott anya lakását, felsorolták a padlót, meghozták á bútorokat s új emberek kezdtek új életet a régi házban. Csuka Zoltán fordítása JuriJ Kazakov egyike a legjobb fiatal szovjet novellistáknak. Magyarul eddig az Égszínkék történetek című növeli ás kötete jelent meg. Bárdosi Németh János •• •• m FF JC&sz&utfr ftifuiceiaL — Kassák Lajosnak — Fekete nagy kalapodra rátűznék egy nyíló pipacsot, botodra kötném viharos erejét az ifjúságnak, hogy bátor szavakkal szólj a világ tájaira induló szeleknek, kívánom: a púpos dombok puha szőnyeget terítsenek fejed alá. ha vándorlásaidban megpihensz és csillagot szedsz ujjaidra, mint a fészek-fosztogató suhane, sfivegeljenek meg a fáradt favágók a városépítő kőművesek, százévig csókoljanak a holdas-szemű falusi szüzek és ha útszéli kutak mélyeibe ne örökké gyermek maradjon a kútból visszaragyogó arc a végtelenség fodrozó gyűrűiben, APRILY LAJOS: . fiiéiul ék eléd Mennék eléd, mert itt vagy már közel. A déli oldalon leselkedeL Gyökerek hallják könnyű léptédéi átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és illattalan, de sejtető, jó langyossága van. Csak arcom érzi még, nem sejti ni varázs van benne, keltető varázs. Ahol jársz, néma éberség fogad, keresed a rfigyes sombokrokat, hogy langyosságukkal rájuk leli s kipattanjon a sárga kis kehel: Feljössz az élre, melyet hó erez, íj váltadon, a hátadon tegez, benne az arany nyilakat hozod, melyekkel a telet megnyílásod. Mennék eléd, s mint fényváró anyái még utoljára elkiáltanám nevedet, melyből napfény sngaraz: Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasa! A KENYÉR ILLATA
