Dunántúli Napló, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

VIKTORIA

Jtbrahám Pál nagyoperettjének bemutatója a Nemzeti Színházban

BALÁZS SÁNDOR:

JtUjért maradt aqqleqéuq?

világosan látni, hogy színházunk milyen elképzelések alapján tűz műsorra operetteket, zenés vígjátékokat Nehéz ugyanis tervszerűséget felfedeznünk abban, hogy az évekkel ezelőtt már játszott Mária főhadnagy, a kasszasikert sem biztosító Fel a kezekkel után most a néhány évvel ezelőtt ugyancsak előadott Ábrahóm* mű, a Viktória került műsorra. Ha nem is születnek manapság látványos, zeneileg is igényes nagyoperettek, • műfaj irodalma a maga idejében olyan nagy számban hívott életre minőségileg is jelentős operetteket hogy ezek közül a megfelelők kiválasztása csupán körültekintés és némi fáradságot igénylő kutatómunka kérdése. Alapvető feladat lenne tehát (és ez a vidékre szerződtetett művészek szempontjából sem közömbös), néhány évre előre megtervezni az e műfajban bemutatásra váró művek sorrendjét Ám, ha egy operett műsorra tű zését elhatározták, úgy a rendezőnek mindent el kell követnie annak érdekében, hogy az a lehető legjobban szolgálja a közönség igényes szórakoztatását. Mert nemcsak a prózai művek és operák rendezőire hárul komoly feladat, hanem az ún. könnyű műfaj, színpadra állítóira is. Hiábavaló azonban a rendező minden jószándéka, tudása és tehetsége, ha a kiválasztott mű nem nyújt módot és lehetőséget arra, hogy fáradozása nyomán színvonalas, szórakoztató produkció szülessék. Mint ahogy a szerdán este bemutatott Viktória sem tölti be azt a feladatát, amire a színház más műfajokban felállított mércéje kötelezné. Ha megengedhető az, hogy Ábrahám Pál zenéje új hangszerelésben hangozzék él, akkor az átdolgozótól is bátrabb, eredményesebb munkát várunk, mely megtisztítja a 34 év alatt rárakódott portól. Ehelyett a librettó változatlanul tele van ellentmondásokkal, képtelen helyzetekkel Bár egy operettben nagyon sok minden megengedhető, a Viktória alapszituációja (magyar főhadnagy cigány tiszti- szolgájával japán hadifogságban, ahonnét egy rozoga hegedűért engedi őket szabadon a japán őr, hogy aztán Pekingbe kerüljenek a svéd nagykövet oltalma alá, akinek felesége véletlenül épp a főhadnagy őrök hűséget esküdött dorozsmai menyasz- szonya) annyira suta és bosz- szantó, hogy még Abrahám Pál hangulatos muzsikája is csak nehezen tudja ellensúlyozni. Ezt a zenét Nagy Ferenc lelkiismeretes irányításával kielégítően tolmácsolja a zenekar, bár a zeneikartól felszabadul tabb, lendületesebb játékot, a kórustól pedig erőteljesebb, élettel telibb közreműködést várunk.

A szerdán este látóét bemutató előadás még nem keltette egy teljesen megérett produkció képét A Viktóriát alakitó Pataki Ottilia mozgásban és hangban elfogadhatót nyújtott, ám alakítása akkor válna hibátlanná, ha meg tudna szabadulni helyenként modoros beszéd- és éneklési módjától. Az L felvonás végén énekelt, hazájára emlékező dala példája annak, hogyan nem szabad még magyarnótát sem énekelni. Mester István Koltay főhadnagyot alakította, nem hibátlanul. Korábbi szerepeiben már feloldódó mozgása ismét zavaróan merev, beszéde túlzottan tagolt volt E hiányosságokat efllen- súlyozta a szerep énekes részeinek jó megoldása. Csányi János erőssége az előadásnak, a sízerep alkatának megfelelő. Megérdemelten aratott nagy közönségsikert. Vári Éva és Karikás Péter az előadásban erősen domináló humor egészségesebb, üdébb színfoltját jelentették. Riquett szobalányt a megszokott operettsablonnál többet nem nyújtva Péter Gizi keltette életre. A legjobb alakítást Mendelényi Vilmostól kaptuk. A fiatal táncoskomi- fcust hamar szívébe zárta a

közönség. Tehetségét bizonyította a vitatható Jancsi cigány megformálása. Az talán inkább Szilágyi Sándor rendező hibája, hogy még most is „tipikus” cigányt láthattunk a színpadon, amilyen legfeljebb az operett librettisitájámak képzeletében fogalmazódott meg a 30-as években. Ezt a rendezőnek tompítania kellett volna, (természetesen meghagyva a figura sóját, humorát), mint ahogy a helyenként eluralkodó olcsó érzelgősség sem vált az előadás javára, így Szilágyi minden látható igyekezete és jószándéka ellenére sem tudott olyan produkciót létrehozni, mely feledtette volna a darabban rejlő hiányosságokat. Hogy a fináléra mégis sikerült az előadást — színházi nyelven szólva — „feldobni”, az a látványos táncbetéteknek, főleg a III. felvonás revü képének köszönhető. Bázsa Éva táncai jól illemek a darabba és az előadás legsikerültebb perceit jelentik. Jól mutatkozott be a megfiatalított tánckar. Dómján Mária, Kurucz Mária és Debreczeni István mellett Csifó Ferenc nemcsak ismert tánctudásával, hanem kellemes énekhangjával is nagy sikert aratott. A díszlettervező Lux Adorján ezúttal sem újat, sem kifejezőt nem adott a darabhoz. Különösem az I. felvonás díszleted viselik magukon, teljesen indokolatlanul a már szokványossá váló modernséget. néhol még a mozgást is akadályozva. A másik két felvonás színpadképe már sikerültebb. Majoros Teréz és Gyurász Ferenc jelmezed színesek, szépek.

Az operettnek igen nagy tábora van. Ezért nagyobb felelősséggel kell nyúlni az operetthez, hogy a közönség valóban színvonalasan szórakozzék, de ugyanakkor olyan darabot lásson, mely a nevetőizmok megmozgatásán túl maradandóbb élményt nyújt, amit az ember hazavisz magával, ami elgondolkoztatja. Higgyék el nekünk, akad ilyen operett is!

Nádor—Várnai

Csopaki agronómus volt és agglegény. Hogy máért agro- nómus, az nem szorul magyarázatra: ennek tanult ki, szerette a falut, a földet és értett is hozzá. De hogy miért maradt agglegény, annak külön históriája van.

Apja elesett a háborúban és az özvegyen hagyott édesanyja nem ment újra férjhez, hanem minden szeretetét egyetlen fiára halmozta. Amikor elvégezte Keszthelyen az akadémiát, hazajött gazdálkodni. Annak idején a földjüket beadták a Dózsának, öt pedig meghívták agronómus- nak. Nem házasodott meg, nem akart az anyja nyakára asszonyt hozni, megvoltak ők szépen kettesben. De miután az anyját eltemette, akkor sem változtatott az életén. Megmaradt legénynek, jobban mondva agglegénynek, hiszen már a negyvenötödik évét taposta.

A faluban persze megszólták — olyan helyen, ahol sok a gyerek és minden rendes ember megházasodik, könnyen szapulják a magtalant és a nőtlent — de aztán egy-két év és tudomásul vették. Ha neki így jó, ám legyen. Máskülönben, a dolgát jól végezte és nagy része volt abban, hogy a Dózsa szépen boldogult.

— Biztosan van valakije a városban — mondogatták, mert látták, hogy vasárnaponként Jd biciklizett az állomásra és beült a győri vonatba.

Talán így is maradt volna végig, ha nem jön a faluba az új tanítónő, Takács Klára. Voltaképpen nem is új, hiszen itt született, itt is serdült fel, az apját azonban, aki szintén tanító volt, áthelyeztek máshová és persze vitte a lányát is. De most, hogy nyugalomba ment, az öreg Takács ide tért vissza, ahol most a lánya folytatta az ő mesterségét

AMIKOR MEGLÁTTA Klárát, csak ámult. Mi lett abból a kis szöszke fruskából, akit még gyerekkorából ismert! Szép, sudár, komoly lány, olyan, mint az a fiatal nyárfa, amit ő ültetett az udvar végiben ezelőtt négy évvel.

Amióta Takácsék visszajöttek, Csopakinak sűrűn akadt dolga náluk. Hol ez, hol az. Egyszer a pedagógus-föld dolTelihoíd volt A hava* tájon mesz- szire lehetett látni. A nyárfák olyanok voltak, mint a jégcsapok. A mezőn fénylő bokrok gurultak valamilyen völgy felé, A messzeségben erdők látszottak*

Lint sápadtan tiporta a lábszárig érő havat. Fázott és félt valamitől. Sokáig meneteltek így, néha befagyott tócsákon és patakokon keltek át. Vendel, ilyenkor Lint kezét is megfogta. Bombatölcséreket kerülgettek, aztán felmentek a vasúti töltésre, mert egy szélesebb folyó következett. Amikor mögöttük maradt a folyó, újra leereszkedtek a mezőre, és eltávolodtak a töltéstől*

—- Jönnek — szólalt meg Lint.

Vendel megállt és belefülelt az éjszakába;

— Tényleg jönnek — mondta, aztán előrehajolt és egy kis darabon lerugdosta a hó megjegesedett tetejét. Amikor végzett, belefeküdt és addig hem- pergett, míg olyan nem lett, mint egy hóember;

— Na, bukfencezzetek egyet—mondta és felnézétt az égre.

Lint hasrafeküdt a hóban, aztán odábbgurult és a hátára fordulva megállt. Nézte a gépeket. Az első repülőerődök éppen föléjük értek. Csillogtak a holdfényben. A bugásuk lassan szét- szivárgott a tájon, aztán mindent betöltött, mert az első rajok után újabbak jöttek és ismét újabbak*

— Na ahová ezek mennek— só- halott Vendel, aztán kihalászta a hő- bő- Lint húgát és elindult Lint mö- gí''' ük cammogott.

Erősödött a búgás;

—• Észrevették bennünket

— Nem lehet. Fehérek vagyunk, mint a mező — mondta Vendel és csak rrr élt tovább egykedvűen;

Ä repülőgépek elfogytak. Néhány percig csend volt, aztán robbanások hallatszottak a messzeségből. Megremegtek az erdők. Zúzmara hullott a fagyott hóra, és értelmetlen kis neszek gurultak szerteszét.

Magányos repülőgép Jelent meg a fefayl« égen* Alacsonyan jött, szinte

vonszolta magát. Panaszos bugása néha egészen elhalkult, s már-már úgy látszott hogy lezuhan. De nem zuhant le, erőlködve feljebb kapaszkodott és eltűnt a délnyugati égen. Aztán újabb repülőgépek is jöttek szétszórt apró csoportokban és a bugásuk áthallatszott a hegyeken, országhatárokon, tengereken : * *

— Közéjük lőttek — mondta Vendel, és felsandított az égre*

A lövöldözők dicsősége azonban nem lehetett hosszú életű, mert a búgás egyre tömörebb lett, és az eget elborították a hazafelé vonuló repülőerődök. A vezérgépek nyomában fegyelmezett rendben vonultak a terhűktől megszabadult nagytestű bombázók.

Vendel. Lint és a húga. ekkor már egy akácerdő szélében bandukoltak, s futóárkokon másztak át, melyek eik- cakkosan nyúlottak be az erdőbe.

Vendel felemelte az ujját, és a fák koronája felé mutatott:

— Látjátok a tornyot * * *? Ott a templomtorony.

Lint csak havas sörényű fákat látott,

— Az erdőn túl kezdődik a falu.;, A falu határa, aztán a majorság, Kovács és már ott is vagyunk;

Nagyon sokáig gyalogoltak még, aztán a kerteken át beérkeztek a faluba. Kutyák ugattak, némelyik vonított A házakat, kerteket, udvarokat betakarta a hó. Néhol füstölgőit egy-egy kémény, és mocorgás hallatszott az istállók felől.

Vendel bezörgött az ablakon.

— Ilona néni! Ilona néni. meghoztam az unokáit!

Kinyílt az ablak, aztán a kapu Is. Lint öreganyja összecsapta a kezét:

— Üristeni Hát csak hogy ideértetek! — Bekiáltott a házba — Miska! Meggyüttek a gyerekek!

Kinyílt az ajtó és a kiszűrődő gyér fényben megjelent Unt nagyapja.

Az utcáról ekkor bejött egy kar- szalagos ember.

— Az elsötétítés magára is vonatkozik Ilona néni! Ide akarja csalni a repülőgépeket!!:

— Dehogy akarom Lajos, hogyan

akarnám?

•— Bővlben lehet a petrolnak, hogy

az udvart is kivilágítja*

— Befelé — mordult fel Unt nagyapja, és külön intett Vendelnek is*

Bent meleg volt A csikótűzhelyben ropogott a tűz. A vizesfazékban sus- torgott a víz, a gőz már a födőt emelgette*

— Csak nem gyalog, Vendel?

— De gyalog Ilona néni* Ukktét

gyalog.

— Szegény gyerekek, Ilyen világba

születni, *, Ilyen egy világba * * •

L

int és a húga forró teát kaptak,

aztás beültették őket a tűzhely mögé, a padkára. Iánt egy lavór forró vízbe lógatta a lábát, és bámulta az asztalnál könyöklő Vendelt és az öregapját. Vendel forralt bort ivott, a nagyapja nyerset*

— Mást nem hallani?

— Nem, Miska bácsim — Gyün a front Vendel;

— Gyün*;. Emlékszik arra a félkezű újságárusra, akiről meséltem egyszer?

— Amelyik a generálisról nevezte el

a malacát?

— Arra * *; Hát levágta a malacát* — Itthon nem történt valami?

— Tegnap éjjel egy repülőgép végíg- géppuskázta a falut, A ti padlástokra is

belőttek. > *

— Belelőttek * * * Hömm **, —• motyogott Vendel, aztán megitta a maradék forraltbort és felállt*

Unt ezen az éjszakán nyitott szemmel és mozdulatlanul feküdt az ágyban. Félt megmozdulni. Úgy gondolta, ha megmozdul, megjelenik egy repülőgép és lőni kezdi a falut. Aludni seih mert, csak feküdt dermedt éberséggel* A képzelete aztán hajnal felé mégiscsak elszabadult, és látta a mozdonyt, a havas tájat, a völgyek felé guruló bokrokat és a mozdonyvezetőt. A mozdonyvezető óriási volt. Előttük ment a téli éjszakában és átlépkedte az erdőket, völgyeket, folyókat A feje az eget érte, s a repülőgépek messze elkerülték*

gában, máskor a padlásteret eükémi gabona-tárolás céljából, majd a villámhárítót javíttatta meg az iskolán, bár ez nem az ő dolga lett volna. Mindig kitalált valamit, hogy a leányt láthassa. Klára, Klári, Klárika, ö tette ezt vele. a szép barna szemével, a szelíd akaratlan kacérságával. Ezért van ma is itthon, ezért nem biciklizett az állomásra és nem ült a vonatra. Meghívták Takácsékhoz uzsonnára, öltözik gondosan, veszi a sötétkék ruháját, köti az ezüstszínű nyakkendőjét, húzza az új cipőjét, pedig fenemód szorítja a lábát.

Ha jól meggondolja, — töprengett a tükör előtt — nem nagyon okos dolog ez. A lány mindössze huszonkét éves, az apja lehetné, és mégis mit csináljon, ha egyszer... Volt már ilyen eset, nem egy, még nagyobb korkülönbséggel is.

Igen, ma lesz a napja, hogy megmondja neki. Eddig egy szóval sem említette mennyire tetszik neki, de azért Klári tudja, érzi, és talán viszonozza is. Másképp mért ragyogna úgy fel az arca, ha találkoznak és mért hallgatná olyan figyelmesen, még akkor is, mikor az apjával a fejtrágyázásról beszélget? Vagy talán csak teszi magát? Csak férjhez akar menni. Lehet. Minden lány férjhez akar menni. De ő azt sem bánja és ma megmondja neki. Biztosan számit is rá, különben mért kiáltott volna utána az ablakból:

— Aztán pontos legyen!

Ebben az is benne volt: — Beszélj már vén csacsi, mondd meg, hogy...

Megnézte ae óráját. Fél őt

Fél hatra beszélték meg, még van egy órája. Milyen lassan telik ilyenkor az idő. Addig beragasztja a múlt héten szerzett bélyegeket Mert mint minden agglegénynek, neki is megvolt a bogara: a bélyeggyűjtés. Már diákkorában elkezdte, de igazából az anyja halála után. Egész csinos kis gyűjteménye volt, köztük néhány ritka darab. Ezért járt Győrbe, nem asszonyt keresni, hanem bélyeget. Vett és eladott, csereberélt a szépszámú győri bélyeggyűjtővel, akik vasárnap délután találkoztak egy kerek asztal körül. Legutóbb is jő vásárt csinált. Adott két újzélandit és egy japánt egy szudániért, amiből nagyon kevés van a „piacon”. Szép kék bélyeg, hibátlan fogazató, kakaócserjét ábrázol, gyönyörű példány.

Odalépett a sublódhoz, abban tartotta a bélyegmappát Ki akarta húzni a fiókját, de az nem engedett. Szokta ezt máskor is csinálni, kiszáradt már a lelke is ennek az öreg jószágnak, meg kellene fagy- gyúzni, vagy gyalulni, no majd a jövő héten sorát ejti.

: Nagyot rántott rajta, mire a ! fiók tetején lévő mappa a nagy lendülettől kirepült és a még be nem ragasztott bélyegek szétszáültak a szobában.

Valami ötven-hatvan, mert aa elmúlt hetekben a sok tennivaló, no meg a Klárika miatt nem jutott hozzá, hogy velük foglalkozzék. Fölkapkodta a földről a mappát és a bélyegeket és nekilátott a ragasztásnak, mindegyiket a maga helyére. De hol a szudáni? Itt lesz az, a többi között, csak meg kell keresni. Nyugodtan, nyugodtan! — bíztatgatta magát. de hogy nem találta, egyre nyugtalanabb lett. Hová az ördögbe tűnt el?

ÚJRA MEG ÚJRA átnézte a bélyegeket, átlapozta a mappát, hogy nem csúszott-e be a lapok közé. Kiborította a sub- lód fiókját, hogy talán oda hullott. Volt ott minden, nadrágszíj, cipőhúzó, kiégett villanykörte, törött képkeret és sok más agglegényi kacat, de a bélyeg sehol.

Megint neki a szobának. Végigtapogatta a padlót: nem csúszott-e be valami repedésbe, benyúlt a szekrény alá* kirázta még az ágyterítőt is* hátha oda repült. Nem maradt egy szöglet, egy polc, amit meg ne nézett volna. Hiába.

Már csupa por és piszok vodt a ruhája, a gallérja összegvű- rődött, a nyakkendője félrecsúszott, a keze fekete, a homlokáról csurgott a veríték. Ráadásul a sok topogástól, mész- kálástól az új cipőben szöi> nyen égett a lába, ledobta hát és csak úgy zokniban folytatta a nyomozást.

„Érthetetlen. Egyszerűen érthetetlen. Hová az atyaúristenbe lett az a bélyeg?” Tegnap még megvolt és azóta senki sem járt itt, Julcsa néni sem takarított

Az idő pedig múlt, már fél- hetet mutatott az öreg falióra és ő még mindig nem indulhat el Kláriékhoz. A szudáni nélkül nem mehet. Leült a díványra, hogy kissé kifújja magát és ekkor mit kát? Az egyik ledobott cipő a talpával állott fölfelé és a talpán ott kéklik a keresett bélyeg. Nyilván odaragadt, keresés közben*

— Megvagy! Megvagy! — ugrott fel és azonnal nekilátott, leáztatni. Nagy gonddal tette, hogy a fogazata meg ne sérüljön. Értett hozzá, nem egyszer csinált már effélét és most is tökéletesen sikerült. Azután két selyem papír között gondosan megszárította és beragasztotta a mappába* a helyére.

No most mér mehet, át kellene öltözködni, mosakodni, — tiszta inget húaii, lenne abból nyolc óra is, mire elkészülne Késő, most már nem mehet Nem teheti magát nevetségessé. Majd holnap elmondja Klárinak, hogyan járt a szudánivaL Remélhetőleg megbocsát. De ha nem, akkor jobb is, akkor nem egymáshoz valók.

KLÁRI MÁSNAP nem fogadta a köszöntését és nem állt vele szóba többet

Csopakit a szudáni megóvta a házasságtól.

Húsz éve történt’

Az Oj Dunántúli írta:

„Bővül a pécsi üzletvezetőség területén a személyforgalom. Mohács felé is megindult a közlekedés. Ezenkívül sikerült a Tamási—Üj-Dombóvár közötti forgalmat egy állomással előbbre vinni, amennyiben ez a vonat már Felsőnyékig közlekedik.”

*

»A Debrecenben összeült nemzetgyűlés kimondotta, hogy Magyarország csatlakozik a szövetségesekhez és harcot indít' az ország teljes felszabadításáért.”

„Megkezdte működését dec. 23-án a hirdi, hosszúhe- tényi és vasasa postahivatal. Előkészítés alatt van Pécs- váradon, Szekszárdon, Szenti őrincen és Tolnán is a posta- hivatalok üzembehelyezése.”

„Feltétlenül nyissák ki üzleteiket a kereskedők! A város vezetősége ismételten és nyomatékosan felhívja a kereskedőket, hogy üzleteiket nyissák ki.”

nagy frontáttörés után már Budapest nyugati elővárosainál folynak a harcok. Tolbuhin csapatai elfoglalták Székesfehérvárt és tíz kilométerre közelítették meg Esztergomot”

„Vállalkozónak adja ki a város a közmunkák elvégzését. Megoldják a gyufa- és élesztőkérdést. Biztosítják az állami nyugdíjasok illetményeit, örvendetesen veheti tudomásul a közönség, hogy a város kenyér- és lisztellátée semmi f ennakadás&