Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-29 / 280. szám

«tebtßrt »ímíöL M iádig az a vörös dög Jár az eszemben, .amely egy macska képében jelent meg, s ma sem tudom, helyes volt-e amit tettem. Ügy kezdődött, hogy egy kőrakáson ültem a kertünkben, a bombatöl- csór mellett. A kőrakás házunk nagyobbik fele volt. A kisebbik rész még állt s ebben laktunk, én, a mama. Péter és Leni, a kis­testvéreim. Egy darab kenyeret rágcsáltam, ke­mény volt már,.de mama azt mondta, hogy a száraz kenyér egészségesebb, mint a friss. Az igazság azonban az volt, hogy úgy gon­dolta, a száraz kenyeret tovább kell rágni s kevesebb is . elég belőle. Náíam azonban nem így volt. Egyszer csak leejtettem egy darab kenyeret. Lehajoltam érte s abban a pillanatban egy vörös láb lépett ki a csalán­ból s a kenyér után nyúlt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy csak hülyén bámul­tam. S Láttam, hogy a csalán között egy macska lapul, vörös, mint a róka s pokoli sovány. ..Átkozott dög” — mondtam s egy követ dobtam utána. Nem akartam megdob­ni, csal? elzavarni. De eltaláltam, mert viny- nyogott, igaz, hogy csak egyszer, de úgy, mint egy gyerek. Mái' sajnáltam, hogy meg­dobtam s megpróbáltam kicsalogatni. De nem jött ki a csalánból. Gyorsan lélegzett. Láttam, amint vörös bőre fel, le hullámzott a hasán. Zöld szeme most is engem nézett. Azt kérdeztem: „Tulajdonképpen mit keresel itt?” Persze ez hülyeség volt, mert mégsem -mbar. hogy beszélni tudjon. Dühös lettem rá is, meg magamra is. elfordítottam a fe­lemet s odadobtam neki a kenyeret. Az utolsó falat volt, még egészen nagy darab, s ezzel mérgesen elmentem. Péter és Leni a ház előtti kertben volt és babot szedett. A zöld babbal teletömték szá­jukat, valósággal csikorgóit a foguk alatt s Leni halkan megkérdezte, nincs-e egy darab kenyerem. „Épp akkorát kaptál mint én — mondtam — bér csali kilenc éves vagy, én meg tizenhárom. Pedig a nagyobbak többet esznek.” Csak ennyit válaszolt: „Igen”. Erre megszólalt Péter: „Mert a kenyerét a macs­kának adta”. — „Miféle macskának?” — kérdeztem. — „Ó, — mondta Leni — jött egy macska, vörös, mint egy róka. s iszonyúan sovány. Ügy nézett rám. amikor enni akar­tam”. — „Hülye — mondtam dühösen — amikor nekünk sincs mii ennünk.” Erre csak vállat vont s Péterre nézett, aki elvörösödött, s most már tudtam, hogy ő is a macskának adta a kenyerét. Erre igazán megmérgesed­tem s gyorsan ott hagytam ókét. Amikor kiértem a főutcára, egy amerikai utót pillantottam meg, nagy, hosszú kocsi volt, talán Buick, s a vezetője megkérdezte tőlem, hűd a városháza. Angolul kérdezett s valamit tudtam angolul. „The next sreet — j mondtam — and the then left and then” — I nem tudtam pontosan kifejezni magam, ezért j kézzel is mutattam s Így már megértett. — ' And behind the Church is the marketplace with the városháza.” Derék amerikaik le­hették és az asszony, aki az autóban ült. két zelet fehér kenyeret adott, egészen fehéret, láttám, hogy szalámi is van közte, vastagra ágott szalámi. Nyargaltam haza a kenyérrel. Amikor a konyhába léptem, a két kiesd va- amlt gyorsan a kanapé alá rejtett, de még megláttam. A vörös macska volt A földön kiöntött tej, s ebből mindent tudtam. „Meg­őrültetek, — ordítottam — hisz féllifcer so­LUISE RINSER: 4 •• •• V0103 cóL vány tejet kapunk naponta négyünknek.” Ezzel kihúztam a macskát a kanapé alól s kihajítottam az ablakon. A két kicsi egy szót se szólt. Az amerikai fehér kenyeret négy íészre osztottam, a mamáét odatettem a konyhaszekrényre. „Hol szerezted?” — kérdezték és aggodal­masan néztek rám. „Loptam” — mondtam és kimentem. Siettem, meg akartam nézni, nincs-e az utcán szén, mert egy szenesautó húzott el s az ilyenről mindig lepotyog né­hány darab. A ház előtti kertben ott ült a vörös macska és rám nézett, „Menj innen” — mondtam neki s a lábammal is dobbantot­tam. De nem mozdult. Csak a száját tátotta ki, s azt mondta: „Miau”. Nem sírt, mint a macska általában, egyszerűen ezt mondta s nem értettem, hogy mit akar. Közben mere­ven nézett zöld szemével. Dühösen odadob­tam neki egy darabot az amerikai kenyérből. Meg is bántam később. A mikor az utcára értem, már ott volt két másik gyerek, nagyobbak, mint én, s összeszedték a szenet. Féltűnés nélkül elsétáltam mellettük. Egy ko­sárra való volt nekik. Hirtelen a kosarukba köptem. Ha nem lenne ez a macska, most az egész az enyém lehetne. Ennyivel megfő egy vacsora. Olyan szép, fénylő széndarabok vol­tak. Aztán egy kocsit láttam meg, újkrump­lit szállított, meglöktem egy kicsit, amitől néhány szem legurult, aztán még néhány. Amikor a kocsis meglátott, azt mondtam ne­ki: „Elveszti a krumpliját” Ezzel gyorsan hazamentem. A mama egyedül volt otthon, az ölében a vörös macska. „A pokolba — mondtam — ez a dög megint itt van?” — „Ne beszélj ilyen gorombán, — szólt a mama — gazdátlan macska s ki tudja, mióta nem evett. Nézd csak, milyen sovány." — „Mi is soványak vagyunk,” — feleltem. „A magamé­ból adtam neki egy kis kenyeret” — mondta és zavartan nézett rám. A sajáit kenyerünkre gondoltam, a tejre és a fehér kenyérre, de nem szóltam. Aztán megfőztük a krumplit és a mamán látszott, hogy örül. De nem kér­dezte meg, hogy hol szereztem. Tőlem ugyan megkérdezhette volna. A mama pedig tej nélkül itta a kávéját s mindenki azt figyel­te, hogyan nyakalja be a vörös dög a tejet. Végre kiugrott az ablakon. Gyorsan becsuk­tam utána s fellélegeztem. Reggel hatkor odaálltam zöldségért. Amikor nyolc körül hazaértem, a kicsik épp reggeliztek, s köz­tük a széken gubbaszt a dög s Leni tányér­járól zaibálja a drága kenyeret. Néhány perc múlva megjött mama is, aki fél hattól állt a hentes előtt. A macska rögtön átugrott hozzá, s amikor mama azt hitte, nem nézek oda. leejtett egy darab kolbászt. Jegynélküli kolbász volt, valami szürke masszából ké­szült, de mama tudhatta volna, hogy mi is szívesen esszük kenyérrel. Lenyeltem a ha­ragomat, fogtam a sapkámat és mentem. Ki­hoztam a pincéből az öreg kerékpárt s ki- karikáztam a városon túlra. Itt van a tó. s benne hal. Horog helyett két hegyes szö­get szereltem a botra s így fogtam halat. Már többször szerencsém volt, s ezúttal se panaszkodhattam. Még tíz óra se volt s fog­tam két egész rendes halat, ami ebédre elég Amilyen gyorsan csak tudtam, haza kerekez­tem s a két halat letettem a konyhaasztalra, leszaladtam a pincébe, hogy eldicsekedjek a mamának, aki épp mosott. A hírre azon­nal feljött. De akkor inár csak egy hal volt meg, s persze, hogy a kisebb. Az ablakdesz­kán pedig ott ült a vörös ördög, s már az utolsó falatoknál tartott. Elfutott a méreg, odavágtam egy darab fát, s á is találtam. Leesett az ablalkdeszkáról, s hallottam, ahogy puffant a kertben. „No — mondtam — ezzel aztán elege van.” A mama erre pofon vágott, csak úgy csattant. Tizenhárom éves voltam, s talán ötéves lehettem, amikor utoljára megpofoztak. „Állatkínzó” — kiáltotta a mama s elsópadt a dühtől. Nem tehettem egyebet, elmentem. Ebédre halsaláta volt, több krumplival, mint hallal. A vörös dögöt mindenesetre kitudtuk a házból. De ne higy- je senki, hogy ezzel jobb lett. A kicsik foly­ton a kertben voltak és a macskát hívták, a mama pedig minden este egy tányér tejet tett az ajtó elé, miközben szemrehányóan végigmért. Végül már én is mindenütt az ál­latot kerestem, mintha ott lenne valahol be­tegen vagy döglötten. S három nap múlva visszajött. Sántított, s a jobb első lába sebes volt, — az én bűnöm. Mama bekötötte s adott néki enni. E ttől kezdve minden nap megjött. Nem múlt él étkezés a vörös dög nélkül és mindenből kapott. Ahogy enni kezd tünk, már ott is volt mellettünk és bámult. Mindegyikőnk adott neki, mindenből, én is. Bár folyton dühöngtem miatta. Egyre kövérebb lett, s most úgy rémlik, végered­ményben szép macska volt. Aztán eljött negyvenhat—negyvenhét tele. Már valóban alig vollit mit ennünk. Hetekig nem jutot­tunk egy deka húshoz se, csak fagyott krump­lit kaptunk, s már a ruha is lötyögött raj­tunk. Leni egy nap annyira éhes volt, hogy egy darab kenyeret lopott a péknél. De erről csak ón tudtam. Február elején aztán ezt mondtam a mamának: „Most levágjuk ezt az állatot.” — Miféle állatot?” — kérdezte s végignézett rajtáim. „A macskát” — mondtam közömbösen, de tudtam, hagy mt következik. Valamennyien nekem esték. „Mit? A macs­kánkat? Nem saégyenled magad? — „Nem, — mondtam — nem szégyenlem magam. A sajátunkból etettük, kövérre hízott, mint egy malac s még fiatal is, nem?’ De Leni elkez­dett üvölteni, Péter az asztal alatt belém rú­gott, mama pedig szomorúan azt mondta: „Nem tud:am, hogy ilyen rossz szived van.” A macska meg felült a tűzhelyre és aludt. Tényleg gömbölyűre hízott s annyira ellus­ult, hogy már alig ment ki a házból va­dászni. S amikor áprilisban már krumplit se adtak igazén nem tudtuk, hogy mit fogunk enni. Egy nap aztán, mint aki megbolon­dult. beszéini kezdtem hozzá: „Figyelj ide. nincs már semmink, hát nem látod be?” És megmutattam neki az üres krumplis dobozt, és az üres kenyeres kosarat. „Menj el, — mondtam neki láthatod, hogy állunk.” De csak pislogott és vissza­ment a tűzhelyre. Dühömben ordítottam c- az asztalra csaptam. Ügyet sem vetett rám Erre felkaptam és a hónom alá fogtam. Kint már sötétedett, maima a kicsi kikel elment hogy szenet szerezzen a vasúti töltés kör­nyékén. A vörös dög annyira lusta volt, hogy hagyta magát, vigyem csak. A folyó felé in-' dúltam. Egy férfival találkoztam közben, s megkérdezte, talán el akarom adni a macs kát. „Igen.” — mondtam neki s már előre örültem. De csak nevetett és ment tovább. S egyszerre ott voltam a folyónál. Köd volt. zajlott a jég és hideg volt. A macska egészen hozzám bújt, én pedig megsimogattam és így beszéltem hozzá: „Nem lehet elnézni tovább — mondtam — nem lehet, hogy a testvéreim éheznek, te pedig hízol, egyszerűen nem bí­rom tovább.” Nagyot kiáltottam s a farká­nál fogva egy fa törzséhez csaptam a vörös dögöt. Pokolian vinnyozott. De még sokáig nem döglött meg. Egy jégdarabhoz vágtam, hogy beszakadt a feje, folyt a vére és min­denütt bemocskolta a havat. Ügy sírt, mint egy gyerek. Szívesen abbahagytam volna, de most már végére kellett járnom. Üj-ra meg újra odavágtam a jéghez, s nem tudtam, hogy a csontja vagy a jég roppan-e, de még mindig nem döglött meg. Ázt mondják a macskának hét élete van. ennek több volt. Minden ütésnél hangosan felsírt, egyszer én is kiáltottam, s közben a hideg ellenére is folyt rólam az izzadság. Végül mégis csak megdöglött. Bedobtam a folyóba, kezemet megmostam a hóban és mégegyszer utána néztem, ott úszott a folyó közepén a jég­táblák között, míg el nem merült a ködben. Fázni kezdtem, de még nem akartam haza­menni. Előbb bejártam a várost, úgy mentem csak haza. „Mi van veled?” — kérdezte mama — olyan sápadt vagy. És mitől véres a kabátod?” — „Eleredt az orrom vére” — mondtam. Nem nézett rám, a tűzhelyhez ment és herbateát főzött. Hirtelen rosszul lettem, ki kellett mennem, aztán rögtön le is feküdtem. Később mama odajött hozzám, s csendesen ezt mondta: „Megértelek. Ne is gondolj rá.” De hallottam, hogy Péter és Leni fél éjszakán át a párnájába hüppögött S most nem tudom, helyes volf-e, hogy meg öltem azt a vörös dögöt. Mert végeredmény­ben igazán nem sokat eszik egy ilyen állat. Fordította: CSÄNYI LÁSZLÓ PATAKI PÁL: ÚJ NAP KEZDŐDIK. SÍPOS GYULA: Gyümölcs és virág A kötet verseinek zöme az ötvenes évek végén, a hat­vanas évek elején íródott. A versek a teljes értékű élet kiépítésének útjait, lehetősé­geit keresik, s összesség ükben alkalmasak arra, hogy tükröz­zék egy élet újra-átélését, a problémákkal való leszámo­lást. A problémák súlya, a leszámolás őszintesége avat­ják ezt a könyvet a költő leg­M IffHMiwpofc igényesebb és legérdekesebb kötetévé. SIMON LAJOS: Az otthon küszöbén A fiatal József Attila-dijas költőnek e2 a harmadik kö­tete. A Magvető gondozásá­ban jelent meg, s elsősorban a mai falu arcának valódi megmutatását tűzi ki célul. A tükörkép reális, de nem hiá­nyoznak belőle a (Szenvedé­lyes ragaszkodás, az érzelmi kötöttség hangjai sem. BODOSI GYÖRGY: Az öröm szaval A költő, akinek verselt ed­dig folyóiratokból, .elsősorban a Jelenkor, és az Űj Írás ha­sábjairól ismerhette meg a közönség, ezúttal önálló kö­tetbe gyűjtött verseivel jelent­kezik. Az előszót Illyés Gyula írta a kötethez, s ebben me­leg szavakkal mutatja be a bakonyi faluban dolgozó, vi­déki orvost, akinek versel egy érdekes, rokonszenves költői egyéniség kialakulásáról ta­núskodnak. KALMAR GYÖRGY: Arany Ghana Útikönyvnek, élménybeszá­molónak is nevezhetnénk ezt az érdekes művet. Egy ma­gyar újságíró három teljes esztendőt töltött Afrikában, bejárt 18 országot, megismer­te, megszerette ezeket, s köz­tük is elsősorban Ghánát. Uta zásai közben mindig vissza­visszatért ide, ez az ország volt afrikai „hazája”. Segít az élmények, tapasztalatok le­írása abban is, hogy a ma­gyar olvasóban reálisabb ké­pet alakítson ki a fekete kon­tinens valódi arcáról, mái helyzetéről, problémáiról, fej­lődésének útjairól, léhetősé- ségéiről. C ötéit van. Fekszem az ‘'-7 ágyban. Meresztem a szemem, szeretném látni a körülöttem lévő tárgyakat. Nem sikerül. Az éjszakai utca pislákoló fényei ide az eme­letre már nem érnek fel. El­fogynak, mint a tövig égett gyertya fénye. Vagy ahogy megfogyatkoztam én magam. Nem, nem a testem. Hetven­nyolc kiló vagyok. Száznyolc­van magas. Mégis úgy érzem, egy törpénél is kisebbre zsu­gorodjam. Nem, nem vagyok törpe. Minden természetes rajtam. A váltam széles, a mellem domború, a karom izmos. Negyven éves vagyok. A legszebb férfikor. Tegnap, amikor a vezető­ségválasztó taggyűlésen az én nevemet olvasták, erősnek, szilárdnak hittem magam. Szokás szerint kusza ábrákat rajzolgattam az előttem fekvő jegyzettömbbe. Biztosan tud­tam, hogy újra megválaszta­nak. A gyár főmérnöke Va­gyok. A munkámra nem le­het panasz. Végzem becsü­lettel. Talán többet is, mint amennyit kellene. Hajtom magam. A munka nekem olyan, mint másnak egy csi­nos, fiatal nő. Fellélkesít. Jakus, a legöregebb mérnö­köm állt fel elsőnek. Keszeg ember, az arca mindig komor, az orra nyerge fölött mély ránc húzódik. Tartózkodó, ter­mészetes, sehogy sem fér össze égszínkék szemének mindig derűs csillogásával. Hallgaiag- ságát azzal magyaráztam ma­gamban, hogy az ötvenes évek elején ő volt „régi értelmi­ségi” a gyárban, akinek meg kellett húzódnia, ha maradni akart, ötvenkét tavaszán lé­pett a pártba, önszántából, ötvenévesen. Én voltam az egyik ajánlója. — Nem értek egyet a javas­lattal — kezdte és én először azt hittem, hogy a fülem cseng. Felém fordult, s mint­ha rajtunk kívül senki nem lett volna a teremben, csak nekem beszélt: — Nem segí­ted a fiatalokat. Nem enge­ded kibontani a szárnyukat, beléjük fojtod képességeiket. Emlékezz csak vissza, hány értékes ötlettel, javaslattal for dúltak hozzád és te az első sikertelen kísérlet után hátat fordítottál nekik. Azóta nem mernek közeledni... Sötét van és én mégis lá­tom egyre nagyobbodó alak­ját. Mint a palackból sza­badult szellem, úgy nő egy­re hatalmasabbra. Alakja már betölti az egész szobát. Hol a cigarettám? Ponto­san emlékszem, ide tettem magam mellé. Kattan a gyúj­tó, fénye elvakít. Kavarog, háborog bennem minden. Tegnap majdnem fel­ugrottam, hogy otthagyok csa- pot-papot. Körmöm olyan erő­sen mélyedt a tenyerembe, hogy hangosan felszisszentem. Láttam, hogy rámszegeződ- nek a tekintetek. A fájdalom valamelyest észhez térített. Taggyűlésen vagyunk Majd a többiek megvédenék. Csak kevesen tették. — - A többség Jakusnak adott iga­zat. Lantos, a titkár beszélni akart velem. Hebegtem, ya- lamit, hogy vár a feleségem, azzal elrohantam. Rajtam ne sajnálkozzon senki. Az asz- szóny persze olcsó kifogás vélt. Már bánom, hogy bele­kevertem. Mindegy. Nem akar­tam beszélni senkivel. gy ideig céltalanul ődöng tem az utcán. Jó volt nekifeszítem az arcomat a szélnek. Éreztem, amint a homlokomat körülölelő szorí­tás enged s lassan tisztul a fejem. Bementem a legköze­lebbi presszóba. Kávét akar­tam Inni, de amikor a pincér jött, mégis konyakot rendel­tem. A harmadik után egy rés tett-szőke nő állt meg a szom szed asztal mellett. Leült !á- bait hanyag eleganciával ke­resztbe vetette, szűk szoknyá­ja jóval gömbölyű térde ö- lé csúszott. Formás, hossz ' lá­ba volt. Sárga pulóveré1 ze- mérmelenül feszítették "el­húzott, telt mellei. A nő •• ÖhhiU Is ott november 30-án a Pécsi Nemzeti Színházban este fél 6 órakor vagy háromnegyed 9 órakor az Állami Ari ház is. évfordulója ALKALMÁBÓL RENDEZETT MŰSOROS ESTEN! A jubileumi műsorban fellépnek: SOTA IRÉN, NÉMETH MARIKA. BAKSAY ÁRPÁD, /II KÉS ÉVA, NÉMETH LEHEL, PALOTÁS TIBOR ÉS tÓNASZÉKY ANDRÁS, valamint BALASSA TAMÁS és tánczenekara. HALMI GÁBOR és LÉNÁRT JUDIT konferálnak. Műsor közben NAGYSZABÁSÚ DIVATBEMUTATÓT rendezünk. Fővárosi manökenek mutatják be a Ruházati Minta- ervezo Vállalat, a Május 1 Ruhagyár, a Vörös Október érfí ruhagyár, a Debreceni Ruhagyár és saját konfekcióé . Szemünk legszebb őszi-téli ruhamodell jeit, valamint az Óra- és Ékszerkereskedelmi V. legújabb divatékszereit. Nagyszabású divatbemutatónkat a háromnegyed 9 órakor kezdődő második előadásunkon megismételjük! SZERETETTEL VÄRJÄK A 15 ÉVES pécsi Állami áruház dolgozöi i \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents