Dunántúli Napló, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

Szabó Pál: A BENSÓ EMBER K áplár András még javakorában van, túl már a harmincon, de még jóval innen a negyvenen. Megy az utcán, kezében görbe bot, szeme erre-arra jár, mintha azt vizsgálná, hogy mi változott meg az udvarokon, ker­teken tegnap óta. Na lám, Bittóéknál nagymosás lehetett, mert szárítókötélen teméntelen ruha leng, lobog fától-fáig az udvaron. Kis Gáspár most sem egyengette el a gödröket az utcán, úgy maradt, ahogyan a vontató felvág­ta a múltkori esőben ... igen, ezt az embert be kell hivatni a Tanácshoz. Botját a levegőbe csapja, által akar menni a túlsó oldalra, mert a kisven­déglő előtt egy szekér áll két lóval, de nincs levetve az istráng. Valahányszor, ha valami hanyagságot vagy mulasztást talál a faluban, na­gyobbat dobban a szíve. Különösen mostanában, mert elég izgalmas napjai vannak. Kútfúrókat várnak, az első ar­tézi kutat hozzák a kis falunak és az most a nagy kérdés, hogy hová is fúr­ják a kutat? Majd ő ezt kijelöli.:: Amolyan benső ember. Csak „belül" dolgozik a faluban raktáros és felvá­sárló a szövetkezetben, tagja a községi Tanácsnak, felügyelőbizottsági tagja a termelőszövetkezetnek, és szőlősgazda. Egyszóval, van neki gondja, abban hiba nincs. A gyerekek már visszamentek az is­kolába, az asszony kint terített neki a kertben, a szőlőn innenfelől, ahol ró­zsák is vannak^ S a szőlő fölött olyan derűs, olyan békességes a délutáni nap. Mert ennek a szőlőnek híre van. Mindössze is há­romszázhúsz négyszögöl, s az elmúlt év­ben tizenhét hektoliter bor termett rajta. Ez annyira hihetetlen, hogy még a finánc se akarta elhinni a szentnek se. — Nem lesz ez annyi, hájjá, elvtárs! — okoskodott, amikor a bevallás alatt benyitott az elmúlt év őszén. — Vakuljak meg, ha nincs tizenhét hektó — érvelt a gazda. — Hátha maga ennyire állítja — nyugodott meg a finánc, de elég az hozzá, hogy csak úgy este nyolc óra tájban ment el s ült fel a biciklire. Nem volt különösebb baj, csak tán any- nyi, hogy a saját biciklijét egész úton, amíg csak haza nem ért, folyton-foly- vást Csillagnak, gyermekkorában az édesapja kedvenc lovának nevén szólí­totta. — Jönnek ezek a kútfúrók, vagy nem jönnek? — ült le ezen szókkal az asz- szony a kerti asztal mellé, amikor a rakott-palacsintát férje elé tette. — Tán ... jönnek. Az előleget felvet­ték, a szerződést aláírták, — Azért kérdem, mertaz egész falu azt mondja, hogy lesz is itt arté­zikét? Hörbölhetünk továbbra is az itatókútból. j s — Ne féljen a falu, amíg engem lát, mindja Káplár András. Kicsit gondol­kozik, aztán mondja tovább: •— Te csak arra ügyelj, hogy legyék kéznél őrös, terítő, szalonna, kenyér, meg po­harak, mert.;; itt lesz az artézikút, ni — s fejével a szőlők fölött az utca felé int. — Hol? — Hol? Hát itt, ni. Mi előttünk. A sarkon. — Villáján jó fél túróspala­csinta, s vele egyet kavarint, s befalja. Így néz az asszonyra. A z asszony, Hajdú Sári csak néz. ö is, mint az ura, együtt nőttek embernyi emberré a faluval. Hi­szen Kökényes, negyvenöt előtt egy több ezer holdas birtoknak volt a bir­katenyésztő központja, három nagy ho- dállyal, juhászházakkal, cselédistállók­kal, s közelebb-távolabb vagy három mély kúttal. A férje faragóbéresnek a fia, ő valamivel több: a magtáros és éjjeliőrnek a lánya ..; és most artézi­kút ... meg... a néhány lézengő ju­hász helyett négyszáz lélekből van a környezet! — Ö, kedves... — mondja megha­tódva és mást mit tehetne? Minthogy a férje kezére teszi a kezét. Ott, ahol most a tizenhét hektó bor termett, a cselédházak tyúkketrecei álltak, s ahol a ház van... igen, minduntalan fel­villan a lélekben a múlt. Egy férfikalap bukkan fel a szőlősar­kon túl. Aztán bicikli csörren, utcaajtó nyílik, fiatalabb ember jön, Serfőző János, brigádvezető. •— Jónapot kívánok! — Szerbusz! Mi szél hozott erre? Ölj le, na — s odább húzódik a lócán. — Csak úgy.;. jöttem. — Leült s nagyot fú inkább, mint sóhajt. — Ahá! A kútfúrás... gondolja, de tán inkább tudja, Káplár András a szemével a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy hozzál csak egy órossal. Az asszony szó nélkül megy. Serfő­ző rágyújt s utána erre-arra nyújtogat­ja a nyakát: — Nem jöttek még? kérdezi. — Kik? ■— Hát a kútfúrók: — Szóval téged is nagyon érdekel? — Hát persze. Mert az úgy van András bátyám, hogy.;; mégis csak ott lenne az a kút jó helyt, mielőttünk. Onnan erre is vezet az utca, aztán, ha négy, vagy öt házzal feljebb me­gyünk, szinte központon van, hát nem igaz? — Kezével mutogatta az irányt, de a kéz most megáll az asztalon, mintha rajzolna. — Jó, jó, majd meglátjuk, de most vedd fel csak. Kóstold meg — s tele­önti poharát Koccintanak. S erfőző felhajtja a bort, utána kis­sé derűsebben néz belé a dél­utánba, s kezdené megint a sa­ját házuk előtti bizonygatását, amikor most nem kalap, hanem egy hajadon- fej bukkant által a szőlők felett. Ö is biciklivel jött: az állami gazdaságban dolgozik, fejősjuhász. — Aha! — gondolja megint a benső ember, vagyis Káplár András, mit is akarhat? A kutat. Ez is a kutat! Baj lesz itten, ha ő nem áll erősen a tal­pán .:: S szeme megint a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy bort, poha­rat. Mert a bor jó. A bor nagyon jó. A bor, árkokat temet bé, haragosokat békít ki, sírt ás, de lakodalmakat is csinál, ó, a bor annyi mindenre jó. Miért ne lenne arra is jó, hogy kijelöl­je, hova is fúrják azt a kutat? Igenám, de..: ha Káplár András bort iszik, nem tehet róla, de mindég balra, vagyis az igazság felé iszik, és mennél többet, annál inkább köze­lebb ama ... „végső igazsághoz”. Most is az történt. Amikor már lehettek úgy hatan, vagy heten, és mindenki próbál­ta megmagyarázni a maga igazát, fel­állt, s valameddig szótlanul forgatta er­re, arra a poharát. Csend lett. — Egyszóval, — mondja — az isko­la előtt lesz az artézikút, a gyerekek­nek is jó, meg úgy is illik. — Az em­berek meghökkennek. S csak pislognak. — Hiszen az;:: kint van a műút mellett és,,: ott vágjanak a kölykök pocsolyát? — Tényleg, a pocsolya ... meg a mű­út... gondolkozik Káplár András és szinte hallja, hogy a gyermekek lármá­ja közt szelíden, vígan ragyogóan öm­lik le az árokba a víz. — Községfejlesztési adóból gyűlt a kút ára össze, legyen csak ott, a falu legközepén — zengi egy ember, Csiklód Sándor érthetően. Hiszen az ő háza van pontosan a falu legközepén. — Ami ma közepe, holnap már szé­le lesz — emeli fel más ember a hang­ját. — Igaz! Már is kezd a falu amarra, keletre nyúlni... — Jobb is, mert hamarabb feljön a nap! — kiáltja valaki. Káplár András röviden szeretné vég­re tisztázni a helyzetet. — A tanácselnök háza előtt legyen — mondja ki megfellebezhetetlenül. — Na de miért? — kérdik szinte mindannyian. — Azért, mert.;: valahol csak len­nie kell, és a tanácselnök se rossz ember éppen, megaztán ... >— De ha még egyszer választás lesz és ő bukik, de ott marad a kút! — Tényleg — rebegi letérten és leül. Törölgeti a nyakát, homlokát. Egysze­rűen beleizzad már. Motorzúgás robban belé a hirtelen támadt csendbe. Fék reccsen, nyereg nyekken, két ember jön be. Egyik a tanácselnök, a másik az iparosztály előadója a járástól. Az elnök már jöt­tében lebegteti a papírt: — Megvan a falu távlati terve, And­rás! — Igen? Hát most mégis :;: az arté­zikútról lenne szó .:: — lép elébe bi­zonytalanul. I — Hát az is itt van. Ide nézz! Itt megyen le mellettetek az utca, itt van előttetek ez a gidres-gödrös hely jobb- felől, eszerint... ezt a helyet parko­sítani, a kút meg aztán vagy ide ke­rülne ti elébetek, vagy pediglen egy kicsit lentebb és túlfelől, ahol mi la­kunk .;; — s kérdőn, némi szorongás­sal néz Káplárra. K áplár Andrásban felvillan még egyszer régebbi vágya, ábrándja, hogy itt lenne a ház előtt a kút, de aztán mindent elborít a víz csobogása, csattogása és a faluját látja, messzebbről, fénylőn, kémények füstölögnek, esti villanyégők égnek és nyárfák nőnek belé az égbe és estébe. Valami nagyot szeretne mondani az embereknek: ■— Nem minden prófétának hajlik maga felé a keze, és éppen ezért a kút nem itt lesz, hanem itt ni! Ahol kez­dődik a libalegelő. De miért? Azért, mert egy év, vagy tíz év, de törpevíz­mű viszi bé a vizet minden konyhába, házba, udvarba, aztán meg ... csinál­hatnánk fürdőt. Tíz, vagy tizenkét ká­das fürdő elég, nagy, szabad medence, vagy tó, egyrészt az ártérvíz, másrészt az Ér vize..: ahogyan beszél, ujjal matatnak a papír ábráin, vonalain. Az emberek néznek, hallgatnak, az­tán szinte egyszerre nyúlnak a pohá­rért, hát így is jó, persze. Dehát... ha már le kell mondani a házuk előtti ártézikútról, legalább igyanak egy kis jó bort, hát nem igaz? Lázár Ervin: cA kisfiú meg az úeoszlúa&k Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1964. A könyv hátlapján az áll, hogy nyolc éven felülieknek. Ha rám lenne bízva, akkor úgy módosítanám, hogy 8 és 12 év közöttiek, valamint fel­nőttek számára. Lázár Ervin könyve azok közé a ritka me­séskönyvek közé tartozik, ame­lyek mindkét réteg számára szolgálnak mondanivalóval. A könyv a gyerekkornak abba a világába visz el, ami­kor a valóság és a mese kö­zött még nincs éles határvo­nal. A tárgyak megelevened­nek és mások, mint a való­ságban: a gyufaskatulya autó­vá válik, az orvosságosdoboz házzá, a gombok katonákká és a sarokban képzeletbeli lé­nyek ülnek. Hogy ezek a lé­nyek micsodák, az majdnem teljesen mindegy. Régen a vasorrú bába, vagy Winnetou, az öreg indián, esetleg a fél­lábú kalózkapitány; Lázár Er­vin meseregényében főleg oroszlánok szerepelnek: Bruckner Szigfrid a kiérde­mesült öreg cirkuszi orosz­lán, élete párja Szilvia, két másik oroszlán dr. Kiss Já­nos és Láz Jenő, valamint Arabella, a táncosnő. És per- ize a kisfiú, aki mindezeket látja és akivel mindez meg­történik. Mellettük van még egy főszereplő, a szerző. A kisfiú számára ez a világ valóságos, az író, vagy a fel­nőtt számára már nem; de at­tól függetlenül, hogy a felnőtt számára nem ül a sarokban Szigfrid, az öreg oroszlán, ez a világ nagyon fontos. Ez a gyerekkor sokszor elfelejtett, sokszor elveszett világa, ahol óriások és törpék, jók és go­noszak keverednek együtt és amelyeket csak egy-egy olyan író tud felidézni, aki jó író. Ilyen könyv Alain—Fournier: A titokzatos birtok-a, vagy Sain—Exupery: Kis herceg-e. És ilyen Lázár Ervin könyve is. Ilyenkor az olvasóban új­ra feltámad ez az elveszett paradicsom és így válik va­lóságos lénnyé Arabella, a cirkusz tündére és Szigfrid az oroszlán. Különleges tudomány kell ahhoz, hogy jó meséskönyv szülessék. Ha megvizsgáljuk az irodalmat, akkor kiderül, hogy nagyon sok írónak a leg­jelentősebb munkája önélet­rajzi regénye. Saját élete és ebből is főleg gyermekkora az az arany tartalék, amelyből egy életen át él, és amit ha egyszer őszintén, igazán meg­ír, akkor ehhez az íráshoz lesz a legtöbb köze. Ennél egy fok­kal több, vagy más, amikor az író ugyanolyan szemmel tud­ja még nézni a világot, mint gyerekkorában. Az önéletrajz­ban is meg van a nosztalgia az elvesztett gyerekkor után, de már nincs meg a képesség arra, hogy a saját életén kí­vüli világot ugyanúgy lássa, mint gyerekkorában. Nagyon kevés jó író tud jó gyerek­könyvet írni. Ezért összehason­líthatatlanul szegényebb a gyerekirodalom, mint a fel­nőtt. Csak egy példát: manap­ság sorban jelennek meg a fantasztikus ifjúsági regények és Verne Gyula fantáziáját a valóság már régen felülmúlta. Viszont Verne ma is a leg­népszerűbb ifjúsági regényíró és feltehetőleg akkor is az lesz, amikor az azóta megje­lent fantasztikus könyvek ja­va része már olvashatatlanná válik. Mert ha a technikai kellékek az ő regényeiben gyakran avulttá is váltak, író­juk változatlanul jó író. Azzá tette az, hogy az előbb emlí­tett adomány meg van benne és alakjai élők. Lázár Ervinben is meg van ez az adomány. Alakjai élők, mindegyik más, egymástól kü­lönböző jellem, de ez a kü­lönbségük csak annyira bo­nyolult, amennyire a gyerek lélek számára még követhető. A gyerek világa a felnőttétől nem elsősorban bonyolultságá­ban különbözik, hanem in­kább abban a képességben, hogy az abstraktot kevésbé tudja követni, mint a felnőtt, ezzel szemben a konkrét dol­gok iránt érzékenysége na­gyobb. Lázár Ervin is úgy ját­szik alakjaival, mint egy szi- nes fantáziájú gyerek. Más ilyenkor bélyeggel, kártyával, vagy más játékszerekkel ját­szik, ő gyerekkorának emlé­keivel és érzéseivel, gyerekek­kel, állatokkal, groteszk ne­vekkel és helyzetekkel, de mindenkor a jó mese belső törvényei szerint. Külön szerencse még, hogy ezt a szép kiállítású könyvet az egyik legjobb és talán leg- eretibb magyar illusztrátor, Réber László illusztrálta. Szőllősy Kálmán , Bárdosi Németh János: Madách estéje Falusi álom, zordság és magány borult rád, mikor minden veszve már; a gazdag élet, asszony és remény és csillag se volt életed egén. Csak leroskadtál magadba, borús álmokat látva, zordon koszorús, s a sztregovai köd, a gyilkos éj üldözött, mint a fojtó szenvedély. S mikor fogytán volt a gyertyád és erőd megálltál akkor a végzet előtt, s a költemény, az Ember végzete fölcsendült, mint a végzetes zene, a kőbedermedt dallam, a titok, mit rejtenek a folyók, dolomitok. Hallama Erzsébet: Város A város a hegy lábánál dorombol, borzolgatja lágykezű szellő, a fény hátán a messzi erdő mélyéről jött. s most itt csatangol, akár a sóvár gondolat. A téren vén, napsütött kövekbe botlik, útjába kék felhő hanyatlik, pezseg az utca, s áttetsző-fehéren libeg a könnyű ég egy gyárkémény hegyén. Ez itt talán egy lomha, bosszús, szívedbe tipró kőkolosszus, de erdőszagú szélbe, nézd, a nagylegény hogy elcsitul. Hej, városok, világok, ez a varázslatok százada, s ki nem barangol néha egymaga, hogy sejthetné e szertelen világot? Ladányi Mihály: Szép húgaim Szép húgaim, grundokon felnövök, vasúti töltés mentén csókolozók, egy ágyban négyen alvók, ! vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, ; zsíroskenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba, s nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegáncia, szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, a meccsről s a vacsorát tízszer feltettétek, szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal tele van veletek a szívem! Káldi János: Parázsló tündér E délutánokból csak ő marad meg: így, a majdnem-fehér ég alatt, szálló hajával, ahogy elsiet a végtelen dűlőúton, ahogy elszórja mosolyát minden megfontoltság nélkii és nem gondol semmire. A fákat majd kidönti a szél, az utakat benövi majd a fű, por lesz minden emberi szomorúságból, de ő megy már szüntelen, táj nélkül is, kiszakadva télből és nyárból, parázsló tündérként, egyre magasodva.

Next

/
Thumbnails
Contents