Dunántúli Napló, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
NAGY LAJOS: M ikor a háború kitört, Bakó Mihály még otthon lakott falujában. Napszámba járt, miként egész életében. Felesége volt és három gyermeke, kicsinyek, a harmadik még szopós. A Deák János nagygazda házában bérelték az egyik szobát. A konyhát és a negyedholdas kertet is használhatták. A gazda künn lakott a tanyáján, a másik szobáját lezárta. Bakóné nem sok hasznát vette a kertnek, mert szüntelenül a gyermekeivel kell bajlódnia. Csinosképű, kövér és lompos asszony volt, azt mondták róla a szomszédok, hogy piszkos. A szobát. konyhát, udvart nem tartotta rendben, azt is mondták, hogy lusta. A gyerekeknek ebédre néha csak lekváros kenyeret adott, emiatt meg azt vélték, hogy léha, ha van pengője, azt elpazarolja, olyankor zabáinak, azután jön az éhkopp. Ugyancsak a szomszédok Bakóról azt állították, hogy nagy kommunista. Merthogy mindig keve- selte a napszámot. A háború közepe táján Bakó már fenn dolgozott Pesten. Szenet hordott a Józsefvárosi-pályaudvaron. Kéthetenként, vasárnapra hazautazott a családjához. Egyszer aztán megkezdődtek a nagy bombázások. Otthon kérdezgették tőle, hogy nem fél-e Pesten, a pályaudvaron, a legveszedelmesebb helyen. Szótlan ember volt, még a vállán se rándított, egyszer felelt csak így: — Mindegy a szegényembernek, hogy hol van, úgy sem bújhat el. A felesége néha rá akarta beszélni, hogy maradjon otthon, akad munka a faluban is, majd csak megélnek. — Mit csinálok ezzel a három árvával, ha te elpusztulsz? — pityergett az asszony. Bakó nem szólt, csak nézett a levegőbe. Talán habozott. Hétfőn azonban kora hajnalban fölkelt, megcsókolta az asszonyt, a gyerekeket és ment vissza Pestre. Kellett a pénz az élethez, meg egy kis házat is akartak építtetni, hogy ne legyenek örökké zsellérek. Egy vasárnap délelőtt a gazda kocsival bejött a tanyáról. Otthon találta Bakót. Beszélgetés közben, mialatt csak a gazda beszélt, megkérdezte tőle: — Aztán mit mondanak Pesten, ki győz majd a háborúban? Bakó felelt: — Akárki győz, nekem meg a családomnak már nem lehet rosszabb sorunk. — Nono! — hökkent meg a gazda, aztán másra terelte a szót. Hogy mikor lesz már készen a ház, mert ő visszaköltözik a faluba s a felesége meg a lánya nem akarnak ilyen nagy családot maguk körül. Így szólt, enyhén a gazda, de ahogy szétnézett a Bakóék gyerekein, gondolatban ilyenformán egészítette ki a szavait: nem akarják a házban az ilyen koldus népséget. Bakó nemsokára engedett a felesége kérlelésének és otthon maradt. Attól kezdve még szűkösebben éltek, mert á gazdák igen kevés napszámot fizettek. Azt mondták, hogy többet nem bír el a jövedelem, mert alacsony a termények ára. Meg azután munka sem akadt minden napra. Beszéltek a Bakó1954. október 28-án, 1« éve halt meg Nagy Lajos Kossuth-díjas író. családról a faluban. Hogy nem kellene a gyerekeknek olyan maszatosaknak lenniök, meg olyan rongyokban csavarognak. Az volt a vélemény, hogy Bakó nem jár eléggé munka után. Meg hogy nem kellett volna otthagynia a pesti jó állást, mit félti azt a nyomorúságos életét? Császárné azt olvasta az újságban, egy igen okos cikkben, hogy a parasztasszonyok nem tudnak gazdaságosan bánni az anyaggal és nem értenek a főzéshez. Azért is olyan silány hát a Bakóék gyerekeinek a kosztja. Császár István, a nyolcvanholdas gazda, ha már Bakóékról esett szó. kijelentette, hogy ő irigyli az olyan embert, mint Bakó Mihály. Az olyannak van a legjobb dolga. Mért . észik, mint más, aztán nincs semmi gondja, nem ő fizeti a nagy adót. A háború vége felé elvitték Bakót katonának. Mivelhogy az egvik lábára bicegett, csak munka- szolgálatra. Pestre kellett bevonulnia, de onnan csakhamar elhurcolták a Dunántúlra. Akkor már a Tiszához ért az orosz Vörös Hadsereg, Bakó az induláskor még küldhetett egy földijével üzenetet, de levelet már nem írhatott, elszakadt a családjától. Éppen akkor énült fel a házuk. A pesti napszámból félrerakosgatott Bakó egy kis pénzt, azt is meg kellett éhezni, építési kölcsönt vett fel, jótállt érte a sógora. így készülhetett el a ház. Négy- ezemyolcszáz pengőbe került, a falu déli szélén állt egy kis buckán, már csaknem kívül a falun, mint egy magányos őrház. Az asszony a gyerekekkel beköltözött a házba, amely akkora volt, hogy éppencsak elfértek benne. Bakót egyre messzebb vonultatták nyugaton a parancsolői. Szakadatlan menetelés, megtelepedés, majd újraindulás volt a szolgálat. Éhesen, fázva, tompa kimerültségben bicegett, semmit nem értett abból, ami vele történt; Csak azt sejtette homályosan, hogy az urak dolga nem áll valami jól. Ezt bánni sehogysem tudta, nem is akarta. A baitársai néha halkan beszéltek. Szavaikon nem lehetett eligazodni. Mert némelyik búnak eresztette a fejét, más meg bizakodott, de nem lehetett tudni, miben. A tisztek időnkint leckét adtak nekik, hogy nemsokára megállnak, azután majd visszafordulnak. Hogy kiverik az oroszokat az országból és meglakolnak mindazok, akik otthon maradtak. Egy bajtársa mellette dörmögött. — Ha kiverhetik, akkor meg miért eresztették őket be? Bakóból kiszaladt a jóváhagyás: *— Az! Csak a bajtársaitól hallotta Bakó azt is suttogva mondogatni, hogy Budapest már régen elesett. Valami kormányról, meg készülő földosztásról is hallott. Erről a bajtársai beszéltek, de a tisztek is, úgy oktatván őket. hogy odahaza a földet el akarják rabolni a jogos tulajdonosaiktól. Az oroszok már Németország felé jártak. Bakó csapatát mind messzebb vitték Nyugatra. Arról is hallott Bakó, hogy Duna-menti falujába már régen bevonult a Vörös Hadsereg. Arról azonban nem értesült, hogy a falu környékén harc folyt. Néhány ágyúlövedék a falut is érte. Egy ilyen lövedék éppen az ő házát találta el. A gyerekek elcsa- tangoltak- a háztól, de az asszony éppen a konyhában főzött, őt megölte a robbanás. A gyerekeket Bakó bátyja vette magához, ugyancsak napszámos, éppen olyan szegény, mint maga Bakó Mihály. Az asszonyt eltemették és az érzékenyebb szomszédok, már mint a nők, meg is siratták. Beszéltek aztán a szegény árvákról, meg a szerencsétlen asszonyról. Kellett nekik a ház? Várhattak volna még a beköltözéssel tavaszig, akkorra majd csak vége lesz ennek a borzasztó háborúnak. De hát az a gonosz Deák János is űzte őket. B akó Mihályról a falubeliek semmit nem tudtak, ő sem kapott hírt hazulról. A felesége haláláról csak akkor értesült, amikor hónapokkal a háború vége után útban volt hazafelé. A falujához nem messze fekvő egyik állomáson át kellett szállnia a helyiérdeküre. Ott találkozott Csernyák Ferenccel. — Te vagy az, Miska? — így toppant eléje Csernyák. — Alig ismertelek meg, úgy megsoványodtál. Kezeltek. Csernyák kertelés nélkül tért a tárgyra. — Aztán tudod-e, hogy az asszony meghalt? — Bakó csak nézett Csernyákra, a szürke szemével. Nem kérdezett semmit. Csernyák magától mondta azután tovább. Hogy ágyúlövés érte a házat. Nem szenvedett az asszony, azonnal vége lett. Amikor Csernyák elhallgatott Bakó még bámult maga elé, majd ezt kérdezte. — A gyerekek? Csernyák felelt: — A gyerekek a bátyádnál vannak. Azután együtt szálltak fel a vonatra, Csernyák is hazafelé tartott. Egymással szemben ültek a padokon, többet ezekről a dolgokról nem esett szó. Csernyák arról beszélt, hogy mi történt a faluban. Azt is elmondta, hogy földosztás volt, de hát abból Bakó Mihály kimaradt, mert nem volt idehaza. A vonat zakatolt, Bakó hallgatott, kinézett a földekre, hogy mit hogyan műveltek meg. Poros, fekete dohányból cigarettát sodort és rágyújtott. Nem kérdezett semmit. Kimaradt! Egy kicsit eltűnődött ezen. Nem tudta elképzelni; hogy ne maradt volna ki, még ha itthon is lett volna. Mintha más emberfajta lenne az, akinek földje van. Van Császár Istvánnak, a Deák Jánosnak, de Bakónak egynek sem volt soha. — A bátyád kapott ám nyolc holdat — szólalt meg egyszer Csernyák, mert hogy ezt közölni eddig el is felejtette. — Nyolcat? — Annyit; — Csak jóval azután mosolygott kissé Bakó: — Majd eljárok hozzá napszámba. — A háza rommá lett, a bátyjához állított hát be Bakó. Vacsorára, meg szállásra. Megcsókolta a gyerekeit. Ajándékot nem hozott. Ahelyett is csak megsimogatta a gyerekek fejét. Éhesen, egy fillér nélkül érkezett meg. Krumpli, hajában volt a vacsora. Másnap korán elindult, munkát keresni, de munka nem akadt. Megtörtént ez máskor is. régen, majd akad. Elüldögélt azután otthon. Az egyik gyerekét a térdére vette és lovagol- tatta. A legkisebbnek megcsiklandozta a nyakát, hogy nevessen egy kicsit. Délben beállított hozzá Czomboly Pál: — Aggyisten, Miska! — köszöntötte. És leült. Pipát vett elő. — Hol mindenfelé jártál? — kérdezte. — Azt hittük már, hogy haza sem jössz többé. Így hát a földosztásból kimaradtál, mi? Bakó bólintott, hogy úgy igaz. — Hát ide hallgass! — kezdte kis szünet után Czomboly. — Vannak mindenfelé földigénylő bizottságok. Nálunk is van a faluban. Négyen vagyunk benne, én is tagja vagyok. Azért kerestelek most fel, hogy megmondjam, kapsz földet. Nem igényeltél, nem jelentette be senki a nevedet, már azt is beszélték, hogy elpusztultál a háborúban. De hát megjöttél, két hét előtt meghalt a Jász András, az után nem maradt senki, így az ő tíz holdja fölszabadult. Ezt most majd megkapod te. B akó Mihály addig a földre nézett és most sem emelte föl tekintetét. Kóválygott az esze, a bajtársai suttogásai, a tisztek fenyegetőzései forogtak benne. De olyan barátsággal nézett rá ez a Czomboly; — No! >— bíztatta szóval is Czomboly. — Csak nem utasítod vissza? — Köszönöm — mondta egyszerűen Bakó Mihály. És szeméből most először csurrant ki két könnycsepp, az asszonyért. Készül a Tragédia szlovák fordítása Beszélgetés Ctibor Stitnickyvel Ctibor Stitniczky a jeles szlovák kü'tb nevének kitűnő csengése van körünkben. Becsülésünket méltán megérdemli, hisz írói pályája kezdetétől nemegyszer tanúságot adott arról, milyen ihletett értője a magyar költészetnek és dráma- irodalomnak, ugyanakkor pedig érzékeny szemű, biztos ftéletű fi- gjelője és pártrogőja a szlovákiai magyar irodalomnak is. Sokrétű irodalmi munkássága mellett az a tény adott ösztönzést mostani beszélgetésünknek, hogy Stitniczky hónapok óta a magyar drámaköltészet legmesteribb alkotásának, Az ember tragédiájának költői átültetésével foglalkozik. A mostani Madách centenárium különösen jelentőséget ad ennek a vállalkozásnak. Első kérdésem ezért az volna: — Mi késztetett arra, hogy Hviezdoslav és Valentin Be- niak után vállald ezt a felelősségteljes feladatot? — Mar régóta foglalkoztat a Tragédia lefordításának a gondolata. A kegyelet érzésétől áthatva lapozgatom Hvie- doslav fordítását, tisztelettel Beniakét. Sokáig hiányzott' belőlem a bátorság ahhoz, hogy megbirkózzam ezzel a feladattal. Túl nagy, túl nehéz. De most elérkezett a döntő pillanat: Tibor Rakovsky, a Szlo vák Nemzeti Színház rendezője megkért, hogy fordítsam le számára a Tragédia utolsó három képét, mert a költő halálának 100. évfordulója alkalmából színre akarja vinni a televízióban. Kétségek között, de nagy, elragadtatott örömmel láttam munkához. Ügy mondják, sikerült. A tv-nézőknek és a Kulturny zsivot, valamint a Slovenské pohlady olvasóinak majd alkalmuk adódik ellenőrizni, igazat mond- tak-e vagy sem. Tény, hogy az egész valóm el van telve Ádám sorsával, a költő materi virtuozitásával, a mű időszerűségével és éjjel-nappal dolgozom. A fordítás a Szlovák Szépirodalmi Kiadó gondozásában jelenik majd meg. — Ügy tudom, munkaterecd- ben “Katona József Bánk bán- jónak fordítása is szerepel. Azt j hiszem, ez méltó folytatása | lenne munkásságodnak. Távoli terv ez, vagy már a közeljövőben megvalósításra kerül? Es mi irányította figyelmed a Bánk bánra? — Pesten láttam Katona drámáját, ha jól emlékszem, a Nemzeti Színházban. Olyan nagy hatással volt rám, annyi- nyira felkavart, hogy elhatároztam: a magyar drámairodalom e klasszikus művét is átültetem szlovák nyelvre. Hogy mikor? Nem tudom. Most „nyakig” belemerültem, Az Ember tragédiájába, minden más zavar, még a Te kíváncsi kérdéseid is. Egri Viktor (Űj Szó — Pozsony) ■ Jobbágy Károly: Uj naptár Időtlen élek két hete. Nem tudom: szombat van, vasárnap, csütörtök-e, vagy péntek-e? Csak lehullnak az esti árnyak s vége a napnak. Ünnepek? Nem azok, amik rőt betűkkel a naptár lapján fénylenek (a nagy élménynek más betű kell) nevük a mélységben remeg: Vasárnap — szürke utazás, de szombat — Rila új husvétja, s kedd-délutáni szép varázs: Trnovo!... S az ottani néma majdnem hogy énekelni kezd az ünnep meghatottságától, csupán a korzózó tömeg figyelő tekintete gátol. így kéne élni! Lenne bár « karácsonyom a nap, amelyen megláttalak; s újév. amin kézenfogtál, hogy hinnem kelljen, s a tündöklő vasárnapok, mikor mosolyod rámragyog. I Fodor József: DCzrtek, szálúk közűit Kertek, szőlők közt, Lombbal esőzten. Mi régi, vetkőzd, Szólok az őszben, Mi nyomna ott benn, Mi még közel dúlt — Ősz tép a csendben, Ami volt, elmúlt. Messze a hév nyár. Tört szeme fáradt, Messze az év már, Vég szele árad; Romot betűzve. Fényét feledd el, Nézz, újba, messze, Mély, ért sziveddeL Nézz tova n yugton, Bár bus cserélnünk, Sok csoda futton Sokat megélünk; Mi ma sebez még. Zavart szivem kap; Holnap jó lesz. rég, Nyugodt, jó tegnap! Maja Boriszova: Ajtót se csapva Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied. Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve felkel, nyújtózik és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?" És aztán... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a „Családi” szappan ... Es aztán... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik — nem érti. Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék, a férje... Az ég hideg, s mintha esőt Ígérne... ö ment el, rég. a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül. Rab Zsuzsa fordítása A legfiatalabb szovjet költőnemzedék tagja Maja Borixzot .. Nemrég jelent meg Moszkvában a harmadik verse6kötete.
