Dunántúli Napló, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-27 / 227. szám
legény nagydarab, Iapát&ezű ember volt. Az arcát egyetlen tömbből faragták. Közömbös volt, merev, de nem értelmetlen. Nem álarc volt az arca, csak kifejezéstelen, indulatmentes. Vele szemben a nő ült. Nem a felesége, nem is ismerték egymást. Kis nő volt, az olcsóbb fajtából. A vendéglő zsúfolva, még a város közepén, de kissé már lebuj. A kis nő kezelésbe vette a legényt. Átnyúlt a sótartóért és odaszólt neki valamit. Mi bárom asztallal arrébb ültünk, nem hallottuk mit mondott, de nem volt nehéz kitalálnunk. Nyilván elkérte a sótartót és ismerkedni akart A legény odaadta a sótartót és nem ismerkedett. A nő retikült vett elő, a szája vonalát utánahúzta, majd újabb kísérletet tett. A legény néma maradt. Ránézett, de úgy, mintha nem is látná, mintha valahova mögéje nézne. A kis nő reménytelennek érezhette a dolgot. mert körbenézett. Féloldalt mellette két ember ivott. Egy fiatal, meg egy 40 év körüli. A fiatal nem volt fontos. Nem ő rendelt és nem is ő fizetett. Az idősebb öntudatos, műszerészforma, nőt vadászó tekintetű férfi. Már fizetett és menni akart. Ekkor vette észre az asszonyt. Előbb is látta ugyan, mert néha odanézett, de tudomásul csak most vette. Nem kezdett volna vele, mert a nagy tenyerű legény nyilván visszariasztotta. — Maradjunk még — mondta a társának és vacsorát rendelt. Elkezdődött a játék. Először csak mintha véletlenül pillantottak volna egymás felé. A férfi bólintott és a nő elmosolyodott. A férfi felemelte a poharát, a nő is. Egyszerre ittak. A nagytenyerű legény továbbra is átnézett a nőn, valahova az ajtó közelébe. Ahogy egész idő alatt, az arca most sem rezdült. A játék nagyon előre hajlat es csalt az volt már hátra, hogy fizessenek és menjenek. A férfi a fiatalembertől el is búcsúzott, a szája mozgásából látszott, hogy henceg neki, valahogy ilyenformán: — Na öcsém kopj le, én megyek a nővel. A fizetőpincémek integetett, de az csak legyintett és a másik sarokba matatott. Ekkor jelent meg a negyedik szereplő. Kis hegyes ember jött be az ajtón. Fényes, ráncos csizma volt rajta és dühösen nézett szét a teremben. Meglátta az asszonyt, de ugyanebben a pillanatban az asszony is őt. A már végéhez közeledő játék abbamaradt és új felvonás kezdődött. Az asszony arcán hallatlan szelídség és üdvözült mosoly terült szét, mintha valami nagy szerencse érte volna. Egyszerre megfordult és mint a napraforgó, nézett az ajtó felé. A ráncos csizmás azonban nem mosolygott. Mintha valami sérelem érte volna, dü- hödten körbenézett. Végigmérte a férfiakat. Végül megakadt a szeme a nővel szemben ülő legényen. A férfit a fiatalabb emberrel nem vette észre, csak átszaladt rajtuk a szeme. óllehet kicsi ember volt, mégis döngő léptekkel ment oda az asszonyhoz. Az átölelte a kis embert és megcsókolta a homlokát. Eddig a jelenet érdektelen volt, de most feszültté vált. A férfi eltaszította a nyakáról a nő karját, leült és dühödten beszélni kezdett. A szavakat a három asztal távolsága miatt, a cigányzenés helyiségben nem lehetett érteni, de a szövege nyilvánvaló volt Dühoat szemrenányás volt, hogy itt találja a feleségét. A férfi féltékeny volt és mérges, s nem úgy beszélt, mint aki egy új szöveget kezdett, hanem mint aki a régit folytatja. Mintha valahol abbahagyta volna azt, amit már régóta és többször elmondott. Az asszony most csodálatos játékba kezdett. Egyszerre háromfelé játszott. A férje számára a megbántott ember volt. Közben ugyanakkor a férfival folytatta a játékot és minden mozdulata azt mondta: nincs semmi baj, ez a valami közbejött, de én majd leszerelem a maflát, maradjon nyugodtan. Ugyanakkor játszott a mozdulatlan arcú, nagytenyerű legénnyel Is, akinek azt akarta bizonyítani, hogy itt nem történik semmi rendkívüli, ez a kis csizmás ember bolond és ártatlanul gyanúsítja. Közben már játszott egy negyedik játékot is nekünk, akikről észrevette, hogy figyeljük. Ez a játék a cinkosság volt. Volt benne va lami a vagányságból és a rajtakapottságból. Mintha azt mondta volna a pillantása és az arca, hogy egye fene, rajtakaptak, de hát nem jó móka az egész? Ezt a négy játékot egyszerre játszotta, hol ide. hol odavetett egy pillantást, mosolyt, vagy mozdulatot. Azután a játék elkomolyodott. Nem mindjárt az elején, hanem később. A nő arca felém volt és pontosan értettem a szája mozgásáról, hogy mit mond: — Csak otthon ülök mindig miattad! Nem szabad nekem egy pillanatra sem eljönnöm? A kis izgága ember erre még dühösebb lett és elke:tdett mutogatni a nagytenyerű legény felé. Ott ült közvetlen mellettük és úgy mutogatott rá. mintha az távol lenne. Dühösen mérte végig és a hangjában, mozdulataiban benne volt a fenyegetés, bármi történt, majd ellátja a buját. Az asszony ismét magyarázkodott: — Bolond vagy, nem is ismerem! Most láttam először! A kis ember hadonászott, a nagydarab emberre mutogatott és most érthető lett a hangja, mert elhallgatott a zene. — Miért kellett neked éppen ideülnöd! — mondta kellemetlenül élesen, és az asszony újra magyarázkodni kezdett: — Mert máshol nem volt hely! Es bűn az, hogy egy pohár sört megiszom?! — mondta védekezve, majd hosszú beszédbe kezdett. Támadott, a férfit vádolta, de úgy, hogy közben folytatta a játékot. A férfinak a másik asztalnál üzente: — Nincs semmi baj! Nekünk: — Látjátok mik vannak itt, erről ón nem tehetek. — Ügy mutatta ezt felénk, mintha a kis csizmás nem lenne normális, akiért most lám szégyenkeznie kell. Ezt mondta a tekintete és a gesztusai, de közben cinkosává is avatott bennünket: — Jó, jó disznóság az egész, de ti sem vagytok különbek. gyedül a nagytenyerú legénynek nem játszott már. A kis mérges ember vállából, feje tartásából látszott, hogy mindig jobban belehecceli magát és közben szikrázó szemekkel méri végig a nagytenyerű legényt, aiki betonmerev arccal nézett a semmibe. Egyszerre úgy látszott, hogy ő is feléledt, végig mérte a házaspárt. Kifejezéstelen szemével ránézett a kis emberre és két fantasztikusan nagy öklét letette az asztalra. Kitartóan nézte hideg, világoskék szemével az apró embert, aki változatlanul mérges volt, de a hangját önkénytelenül lehalkította és egész magatartása bizonytalanabbá vált. A szép vers T#~?r?svrr Az élet néha váratlan helyzetek elé állít. Ezúttal a hentesénél tolongok; házamnépe marhahúst akar enni. A kampókról izmos húsok lógnak, némelyiken látszik a baromdoktor indigószínű pecsétje is. A mészáros, pirospozsgás férfiú, szinte gyönyörűséggel csapkod a bárd- dal, majd átnyúlik a távolabbi kampókhoz, s lekanya- rít a feldarabolt állatok májából, tüdejéből. Előttem báránybőr kucs- más bácsi nyújtogatja a nya kát, s aggodalmasan kémleli, hogy jut-e neki a marhamájból. Kezében újságpapírt lobogtat, nyilván ebbe csomagolja majd a májat. A papírt egy képeslapunkból tépte ki, s amikor jobban odasandítok, nevemet olvasom a gyűrött papíron. Szép, metszett betűkkel Írták oda nevemet, alatta pedig a vers, amit egy szerencsés órában írtam, s kicsit büszke is vagyok rá. „Szép vers” — ha szabad ezzel a gyanús öndicsérettel élnem, de mások is mondták, s az ember -mindig hajlik a hízelgő véleményre. Töredelmesen bevallom, öntelt perceimben arra gondoltam, hogy érzékeny lelkek kivágják majd a képeslapból a „szép verset’, s fiókjuk mélyén, kedvenc tár gyaik között fogják őrizni. De most, amikor a kucsmás bácsi kezében látom a verset, melyet egyaránt szántam kortársaknak és utókornak, zavarban vagyok. Ilyen múlandó lenne minden, s egy „szép vers” is végül Költészet es valóság csak azzal szolgál embertársainknak, hogy állati belsőrészt csomagoljanak bele? De az is lehet, hogy a bácsinak elkerülte figyelmét a „szép vers”, talán ideje sem volt elolvasni, s ki tudja, lesz-e még rá alkalma? Jó lenne talán figyelmeztetni, óvatosan és gyengéden, hogy vannak magasztosabb dolgok is az életben, mint a marhamáj. Itt van például ez a vers, melyre talán szabad lesz a „szép” jelzőt alkalmaznunk, ha meg nem sértenénk. De a bácsinak már mérik is a májat, kerek egy kilót, úgy látszik, jó étvágya van. Fizet, s a véres belsőrészt becsomagolja a papírba, nehogy összemaszatolja magát. A papír visszakunkorodik, egy pillanatra még látom a „szép verset?’, de a betűk már reménytelenül összefolynak a véres maszadék alatt. Áldás 'T'izenhat éves lehettem, ■* amikor bemutattak a költőnek. A Balaton felett olyan kék volt az ég, ahogy csak tizenhat éves korunkban tud tündökölni. A költő girhes volt és kopaszodott. Rossz költő lehetett, a nevét sem tudtam megjegyezni, de olyan fenségesen szólt hozzám, mint egy isten, aki ráérő idejében verset ír, Azt hiszem, ő sem tudta a nevemet, de ilyeneket mondott: — Kívánom, hogy irodalmunk kertjében pompázatos rózsafává növekedjék. Rekedten beszélt és életuntán. Egyik kezében cigarettáját fogta, a másikat pedig úgy tartotta fejem fölé, mintha meg akart volna áldani. Zavartan álltam élőt te. Tudtam, hogy mindez hazugság, s abban sem kételkedtem, hogy ez a kopaszodó, girhes alak hitvány és pimasz kontár, szava és szertartásos mozdulata mégis meghatott. Valami ilyesmit mondtam neki: — Köszönöm. Majd igyekezni fogok. Ez öt is zavarba hozta, mert törekedhet-e az ember arra, hogy „pompázatos rózsafává" növekedjék? Elhallgatott, s áldástosztó keze fáradtan lehanyatlott. Valószínűleg arra gondolt, hogy törekvő, de szeleverdi fiatalember vagyok, akivel nem érdemes foglalkozni. Ügyet se vetett rám többet, s egy isten közönyével bevonult a legközelebbi osapszékbe. Szavait ma sem felejtettem el. Néha, ha lehúnyom a szemem, magam előtt látom, amint fenséges mozdulattal megáld. S még az emlék is zavarba hoz; ideges számvetést csinálok, s bűnbánóan lehajtom fejem. Nem fogott az áldás, ő pedig, ki tudja, ma már milyen égi mezőkön, csüggedten elfordul tőlem, s megy a legközelebbi csapszékbe. CSÁNYI LÁSZLÓ rVYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY YYYYVYYYYYYYYYYYVYYVYYYYYYYYYYYYYYYY YVYYYYYYYYYYY így néztek egymásra néhány percig és las« san nőtt közöttük a feszültség. A nagydarab ember most veszélyessé vált, jóllehet nem tett mást, csak a kiét öklét az asztalra tette és tekintetét a semmiből visszahozta a kis emberre. Néhány pillanatig tartott ez, az alatt a kis ember mozdulatai bizonytalanabbak lettek, már nem a nagy legényre mutogatott, hanem valahova melléje, mintha rá is mutogatna meg nem is. A nagy legény arcán most először futott át valami rángás. A kőkemény vonások mozogni kezdtek, merev nevetésféle húzódott végig az arcán és várt. A kis ember nem nézett rá, most már az asszony felé magyarázott. Erre a nagy legény arca újra visszaváltozott botmerewé. Várt még keveset, intett a fizetőpincémek, fizetett és elment. Most. hogy kiment az ajtón, látszott, hogy milyen hatalmas. Majdnem betöltötte az ajtó keretét. A történet lassan a vége felé járt. A kis ember, mintha szégyelte volna az előbbi pillanatnyi meghunyászkodását, mind merevebb és elutasítóbb lett. Most már szavai mind keményebbek lettek és vágtak, mint a kés. Az asszony előbb abbahagyta a játékot velünk, majd a férfival Is. Még a hóna alatt, amikor lehajolt a zsebkendőjéért, vetett egy pillantást rá, de ez riadt és tanácstalan volt már. Majd felvette a zsebkendőjét, gyű- rögette és lassan megindultak a könnyek Először még lopva törölgette őket, majd feladva magát, leborult az asztalra és úgy kezdett zokogni, hogy nemcsak a válla, de az egész teste reszketett. A kis ember még dühösebben magyarázott valamit, nem enyhült meg semmit. Felkelt, a széket erőszakosan hátralökte és kemény, most már kissé félelmetes, könyörtelen arccal kirontott az ajtón. z asszony még egy félbemaradt mozdulattal utánanyújtotta a kezét, de az félrelökte. A nő ott állt még néhány pillanatig, azután zokogva rohant utána az ajtón. Most már nem játszott Sem minket, sem a férfit a fiatalemberrel nem vette észre, csak kidülöngélt. Ott maradt egy söröspohár félig üresen, meg a pincér, akinek az arcán boszszús rángás futott át, mert ezt a pohár sört nem fizette ki senki. Szőllősy Kálmán. FRANS MASEREEL GYERMEK AZ UTCÁN (fametszet, 1933.) H Kassák Lajos: QLaplú inból Galambosi László: ^öáncósitú Michael Gold: Ojűldúij tetejn Annak idején enyém volt a legjobb gép örült gyorsasággal vágta a csavarok menetét. 18 éves voltam. A hidászoktól kerültem ide s egy csapat lány vezetője lettem. Vágtam a csavarmenetet és a lányokra sandítottam akik lesimitott hajukkal olajos kötényükben is szépek voltak. Vonzottak és gyötörték fiatalságomat, ö forró sistergő nappalaim álmokkal zsúfolt éjszakáim. Távoli ifjúságom felé fordítom arcomat és érinteni szeretném még egyszer a lányt aki az én gyönyörűségemre táncolt egy május elsején. Sötét füvön virágok közt forog, árnyék szabdalja, szökve hajladoz, lángokkal védik márványoszlopok. Ernyőket bont fölé selymes lila, viharral veri morgó mennytető, a fáradtság jég-szürke sugara közül torz álom szivárog elő. Körötte fehér ijjasok hada, koponya-gömbükön kék csillagok, feléjük súlytalan dárdát hajít a tűz-ösvényen átszökött halott. Tükrét töri a konok rémület, az éji vész átégett függönyén színek nyújtják imbolygó kezüket. Mindennap makacsul föl és le mászik a meredek bérházakban egy ősz, kicsi Chaplin, aki szökve menekült Hitler hamvasztói elől, hogy a „Tökéletes Kefe” ügynökévé legyen nálunk. Most már ő is százszázalékos amerikai, szigorú hűséggel nyakkendőink, hűtőszekrényeink és autóink iránt a jólmenő, divatos templomok, szépségversenyt nyert papjaink iránt. A nád halállista jelöltje most a Chase National Bankban hisz, s oly szolgálatkész, fürge és alázatos, hogy Hitler — ha most feltámadna — menten megbánná, hogy rossz embernek tartotta ezt a bácsit, a „Tökéletes Kefe” ámuldozó szívű ügynökét... s könnyes szemmel küldené hamvasztóba. (Fordította: Antal Gábor) Rezdül a baj az ébredő felül, arany-kígyót simít a test körül. Michael Gold haladó szellemű amerikai író és költő. A New Yorki Ease Sido negyed elesett embereiről szóló regényei, novellái, versel az egész világon közismerlek.
