Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-09 / 186. szám

’ mi. AUGUSZTUS 9, ruAPLé' 3Ci az Úti példaképe? Példakép? Az ember az első pillanatban meghökken: mi az hogy példakép? Miért, magá­nak talán van példaképe? — Volt, nem is egy, — Szeren­csés ember, — hangzik a kissé gúnyos válasz, majd egymás­után felbukkannak a gyerek­kor rejtelmes példaképei, az­után megint csodálkozni kell, mert még ma is hajlandók va­gyunk elhinni, hogy ezek ha­lálosan komoly példaképek és fogadkozások voltak: biztos, hogy ilyen leszek! Pedig ma már pontosan és némi szemre­hányással tudjuk, hogy a Példaképből mindig csak egyetlen példány van. A Példa kép ismétlődik, és nehezen utá nozható. Valahonnan előbuk­kantak, többnyire a legfonto­sabb pillanatokban, és beléjük kapaszkodtunk: biztos, hogy ilyen leszek! Madame Curie Az idők folyamán nekem is volt néhány példaképem, a magyar történelem legharcia- sabb alakjaitól a jegesemberig, az autóbuszsöfőrtől egy lovas­tisztig, a titokzatos tengeri ka­lózoktól a hegymászókig, de ha történetesen nekem teszik tel ezt a kissé színpadias kér­dést: ki az ön példaképe és miért? — legalább olyan kel­lemetlenül nehéz helyzetben lettem volna, mint K. Mária, aki életkorát tekintve körül­belül azon a határvonalon van, amikor az ember kezd elszakadni a példaképek re­ménytelen és görcsös utánzá­sától, amikor már le tudja választani a példaképül válasz tott hősről a használható és követhető tulajdonságokat. K. Mária tizennyolc éves, túl van az érettségin szép eredmény­nyel, a főiskolára egyelőre nem vették fel, majd jövőre, de ennek a kudarcnak pil­lanatnyilag nincs is nagy je­lentősége, hiszen K. Mária számára a nyár nagy szenzá­ciója még hátra van: a kül­földi utazás. A kérdés után természete­sén a meghökkenés követke­zik, majd egy kis női titokza­tosság: „Ne írja meg a neve­met”. — Volt példaképem, amikor atlétizáltam. Apám elmesélte Wilma Rudolph pályafutásá­nak történetét, és arra gon­doltán: ha bennem is lenne ennyi akaraterő. — Van? — Van, de nem elég. Nehézkes szünet, ő a követ­kező kérdést várja, én a vá­lasz folytatását. Lehet, hogy máris befejeztük? — Egy időben Madame Cu­rie is példaképem volt. Keresem az összefüggést a kétszeres Nobel-díjas túdós- asszony meg a római olimpia bajnoknője között. K. Mária kisegít. — Az akaraterő és az áldo­zatkészség, ezek miatt válasz­tottam éppen őket, de szerin­tem vigyázni keil a példaké­pekkel, az én koromban az ember esetleg a kelleténél ko­molyabban veszi, és könnyen csalódhat. Egy példaképben az emberi tulajdonság a követen­dő. Ha pontosan olyan aka­rok lenni, mint a példaképem, az rendszerint nem sikerül, de a „segítségével” kifejleszthe­tem magamban a fontos és hasznos tulajdonságokat... Bár ez az egész egy kissé gye­rekes dolog, nem gondolja? ... A tanárom Időben egy emberöltővel, távolságban néhány kilomé­terrel tovább lépek: Benczen- leitner Viktor, az Országos Takarékpénztár Baranya me­gyei fiókjának főkönyvelője. A köztudatban a legtöbb mun Uakörnek kialakult körvonalai vannak, a főkönyvelő ezek szerint: pontos, tételekben és szabályzatokban gondolkodik, türelmes, kimért, száraz és a magánéletében is elég nehe­zen lehet megközelíteni. A köztudattal persze vitába le­het szállni. A nyitott ajtón át behallatszik egy férfihang, üz­leti levelet diktál a gépírónő­nek, az asztalon táblázatok, számológépek meg kimutatá­sok. Benczenleitner Viktor harmincegy éve dolgozik a bankszakmában, gyakorlatilag ugyazon a munkahelyen. Tü­relmesen meghallgatja a kér­désemet, mintha ü^fél len­nék, azután udvariasan bó­lint. — Persze, volt példaképem, ma is köztiszteletben él, dr. Mátyus László, valamikor ta­nárom volt a felsőkereskedel­mi iskolában. Fiatalkori esz­ményképem az a bankszakem­ber, pontosabban bankfőköny­velő volt, akinek a jellemé­ben és munkájában az alapos­ság, a pontosság, a hangyaszor galom, a feltétlen becsületes­ség, a lelkiismeretesség, a ti- toktatrtás magasfokú szaktu­dással és széleskörű művelt­séggel párosul, aki a nehézsé­gek idején is a vállalatának egyik tartópillére tud lenni, aki a vállalatánál biztosan működő alkatrésznek számít. Bár Mátyus László nem bank- szakember volt, mégis benne láttam megvalósulni ezeket az emberi tulajdonságokat, és hogy ilyen eszménykép ala­kult ki bennem, azt nagymér­tékben neki köszönhetem. — Ön szerint, az ember ho­gyan választ példaképet? — Kialakítja magában a tu­lajdonságokat, az idősebbek között megkeresi azt, aki ren­delkezik ezekkel a tulajdon­ságokkal, és így az életben bi­zonyosodik be, hogy ezt a példaképet követni leihet. Sze­rintem ebben van a reális példakép lényege, mert a re­gényeikben ugyan sok roman­tikus példaképet találhatunk, de ezeket az ember nem kö­vetheti. — Nem fs volt ^roman­tikus” példaképe? — Mindig bankszakember szerettem volna lenni. — Szükség van a példa­képre? — Jó, ha van.' Hemingway B. L.-né. Az úgynevezett „háziasszony”, akit a kétmű- szakos asszonyok általában irigyelnek, mert „csak” otthon van (bár ez a „csak” nem is olyan könnyű). Huszonhat éves. Az ember ebben a kor­ban már teljes egészében lát­ja a bejárható életútját, lépé­sei tudatosak és célszerűek. Mivel a nők általában titok­zatosabbak, mint a férfiak, B. L.-né is azt kéri: „Nevemet ne.” — Egyébként nincs példa­képem. — Nem is volt? — Gyermekkoromabn szí­nésznő akartam lenni, ennek megfelelően pillanatnyilag vál toztak a példaképeim, később versenyszerűen tornásztam, és az akkori legnépszerűbb ma­gyar tornásznő, Keleti Ágnes volt a példaképem. — Es ha most választana? Rövid, kissé kötelezőnek látszó töprengés, de látom, hogy a kérdés nem túlságosan meglepő. — Azt hiszem, Hemingway. — Miért éppen ő? — Tudom, hogy furcsa, és megfogalmazni is nehéz. Rend kívül szimpatikus Hemingway élettörténete, szinte mindent megpróbált, és amit akart, azt el is érte. Számomra a sokré­tű ember jelenti a példa ké­nét, aki tele van ambícióval és akaraterővel, akit a nilla- natnyi kudarcok nem térítenek el a céljától (Tudja, nem is az, hogy pontosan olvnnok akarunk lenni, mint a példa­kénünk. de az emberi tulaj­donságok, nagyon vonzóak ... Fenyvesi B. L.-né valóban meghök­kentő válasza után eev egé­szen hálás feladatot választot­tam magamnak, és ha szemé- Ivesen nem is győződtem meg, úgv tudom, hogv a pécsi grun dók pillanatnyi balszélsőnélda kéne: Konrád János, a Pécsi Dózsa fiatal, mondhatni újonc balszélsője. — Hány éves? — Tizennvolc. Hat éve futballozok, a Pécsi rVv7CO t-f Irovrit« első T-ec TFw&rkőrá-sét két hete a Komlói nvész eiWi játszotta, első NB I-es gólját a Szegednek rúgta, tagja volt a Finnországban ■''éretlenül szercria ris— ,./■ „állha­tottnak, tizenhárom másodper­cen belül futja a százmétert, és olyan ritka játékos, aki — ha csatártársait helyzetbe hoz­hatja, legalább annyira örül, mintha ö áll egyedül, szemben az ellenfél kapusával. Vagyis: önzetlen. — Egy labdarúgónak feltét­lenül szüksége van a példa­képre. — Czibor? — Nem láttam játszani. — Fenyvesi? — Igen. Gyors, jól cselez, a kapura is elég veszélyes. Sze­retném megközelíteni az ő já­téktudását. — Csak megközelíteni? A válasz: egy szerény mo­soly. Azt mondja: élete egyik legnagyobb élménye volt, hogy a helsinki olimpaii sta­dionban játszhatott, ahol az egykori „aranycsapat” olim­piai bajnokságot nyert. Ami. kor Konrád János hatéves volt. A pécsi Vegyesipari Vállalatnál dolgozik, szak­munkás, hamarosan beiratko­zik a bőripari technikumba, s megkér, írjam meg: nagyon sokat köszönhet a vállalat­nak és személy szerint Hirt István művezetőnek. Búcsú­zás előtt arra gondolok, hogy fel kellene tenni az egyik leg­időszerűbb sportkérdést: miért rosszak a magyar szél­sők? — de miért éppen tőle kérdezem ezt meg? Jövő va­sárnap egyébként, a Pécsi Dó­zsa—Ferencváros nézői ritka alkalom tanúi lehetnek: min­den valószínűség szerint egy pályán játszik, egymás ellen, a példakép meg a „titkos” tanítvány. Aki átlagon felülit nyújt A tapasztalat szerint az is- kolásgyerekefc elég gyakran a nevelők közül választanak ma­guknak példaképet, és úgy gondoltam: stílusos, ha befe­jezésül egy pedagógus véle­ményét választani. — Volt már ön valakinek a példaképe? Nem tudom. Lehet. Kálecz István, harminckét éves, hét évig a véméndd ál­talános iskola energikus igaz­gatója volt, jelenleg a pécsvá- radi járási pártbizottság osz­tályvezetője, annakidején pe­dig, huszonnégy éves fejjel a megye legfiatalabb iskola- igazgatója. — Én az egyik tanáramat választottam példaképemnek, az én szemeimben minden te­kintetben ő volt a követen­dő, akár a magatartását, vagy az életre vonatkozó tanácsait illetően. Sajnos, később na­gyot csalódtam benne. Kel­lemetlen csalódás volt. — A pedagógusnak kulcs­szerepe van a példaképek megválasztásában ? — Körülbelül. Az iskolás- gyerek általában híres törté­nelmi és sportemberek, vagy a nevelők közül választ ma­gárnak példaképet, ebbe a választásba természetesen nem tehet beleszólni. A gyerekek mindenesetre megtalálják ma­guknak az eszményképet, gyakran egyszerre többet is. — Milyen az Ideális példa­kép? — Az ember lelkesedik a példaképéért. Én az egysze­rű parasztemberért is tudok lelkesedni, szívós munkaked­vért, energiájáért, természe­tes emberi tulajdonságaiért. Szerintem akárkiért lehet lel. kesedni, ha az a valaki az ember számára jót, hasznosat és átlagon felülit nyújt, le­gyen az sportoló, diplomata, szerelő, pedagógus, vagy ép­pen politikus... * A következtetések? Ezt — moralizáló jellegű témáról lé- 1 vén szó — az olvasóra bí­zom. A következtetésekhez talán csak ennyit: az össze­sen több. minit húsz beszélge­tés közül számomra egyedül B. L.-né válasza volt meg­hökkentő. a megkérdezett nők kivétel nélkül energikus, nagy akaraterővel rendelkező példa- kéoeket választottak, és a több mint húsz riportalany közül egyik se választotta példaképül az apját vagy az anyját. Lehet következtetni és tűnődni. ■wuorv árpád A modern idők Liszt Ferencnél Egy hazánkban járt német művészdelegáció így nyilatko­zott róla: „A magyar nép Mo­zartját és a modern idők Liszt Ferencet Ács Jóskának hív­ják." Nagy zenetudósunk Szabol­csi Bence eképpen vélekedett: „A gyermek olyan rendkívüli zenei tehetség, akire nemzeti szempontból is féltő gonddal kell vigyáznunk.. Steiner Béla pedig így fejezte ki elragadtatását: „Honnan vet te teremtő fantáziáját, mely a legapróbb daliamocskából szimfóniát képes rögtönözni? Mindenki megdöbbent, amikor az életről és halálról „beszélt" nekünk. ■ Hét éve történt Évekkel ezelőtti idézetek- Abból az időből, amikor Ács Jóska mit sem tudott még a körülötte örvénylő vélemé­nyek. jövendölések jelentősé­géről. Vagy ha tudott is, leg­följebb csak annyit kérdőjele­zett fel belőlük a még alig- eílig éledező tudatáig, hogy ezek a „komoly bácsik” miért tart­ják annyira számon az ő já­tékos kedvteléseit. És ha már számontártják, miért nem so­rolják hozzá az ő másik nagy tudományát a focit is. A híres fejjátékát, amivel nem is egy­szer megadásra kényszerítet­te a mindenkori ellenfél kapu­sát. Mégsem vehette túlság — san zokon az „egyoldalú” vé­leménynyilvánításokat, meri a tanúk szerint továbbra is egyforma szenvedéllyel ápol- gatta mindkét passzióját. Elsőnek e tanúk közül hadd idézzem meg Ruffy Péter kivá ló tollú írónkat, aki a végle­tekkel kacérkodó „passziókért” emlékezetes szavakkal adott elégtételt Ács Jóskának: „Ez jó, ez nagyszerű, Jóska. Légy gyerek tizenhárom éves korodban és miután Lisztet transzponálod a kis lakásban órákon át és miután az a töm­pe kis kezed, amely a billen­tyűkön szinte úszik az életről és a halálról „beszél”, menj csak ki a srácok közé, hirdet­ni az élet harsány örömét. Mert Liszt és a játék nem el­lentét-fogalmak. Az igazi mu­zsika himnikus, mindig az élet nagy harangszavát fogalmazza meg." Másik tanúja dr- Hergenrő- der Miklós zenetanár, aki ta­lán még Jóska édes szüleinél is hamarabb észrevette vagy felfedezte inkább a gyerek ze­nei talentumát. Így emlékezik vissza erre a nagy élményére: — Hét éve történt, Bátaszé- ken jártam valami hivatal s ügyben- A fárasztó tárgyalás után némi gyalogtúrával szel­lőztettem a fejem, amikor a közeli templomból csodálatos muzsikát hallottam. Bach mu­zsikát. Nem. tudtam ellenállni a kiváncsisápomnak, ami egy- .... "hhnnéssé válto­zott, amikor a keskeny lépcső­kön felkapaszkodtam az orgo­nához. Egy hét éves kisfiú ült előtte és magábafeledkezett gyönyörűséggel játszotta Ba- chot. Azóta ez a kisfiú majd min den nyáron a zenetanár ven­dége. Különös örömömre ezen a nyáron is itt vakációzott. A teremtő fantázia Ezen a napsütéses augusztu­si délutánon a négytomyú dóm kovácsoltvas kerítése mögött két kamaszforma gyerek ne- kihevülve hadakozott a győz­tes gólért. Az első pillantásra egyenletlennek tűnt a küzde­lem, hiszen egyikük cipőben a másik meg pucér lábbal vetet­te magát a labda után. Mégis a mezítlábas vezetett 2:0-, a. Elszántságából, harci kedvé­ből ítélkezve talán újabb gó­lokkal is elhúzhatott volna, ha közbe nem szól a patrónusa. — Na, mára elég lesz Jóska fiam- Húzd fel a cipődet és eriggy mosakodni.. Aztán öt perc múlva gyere fel utánunk az orgonához. S öt perc múltán hogyan folytatódott tovább? Megkí­sérlem elmondani. Amikor Jós ka az orgona elé ült, Hergen- rőder Miklós egy kottát tett elé és csak anyit mondott: — Ezt a tételt játszi el ne­künk ... Bach A-moll Concertója volt. Jóska pedig kissé méltatalanui a műhöz és a művész komoly­ságához, ünnepélyességéhez, eképpen nyugtázta a megbíza­tást: — Klassz! Én is ezt válasz­tottam volna elsőnek­Nem volt időm megmoso- I lyogni ezért a kamaszos kaj- laságáért, mert a következő pil lanatok, percek másfajta han­gulata ragadott magával. Egy­szerre valami nagyon távoli ködökbe hullott az iménti .té­rés, az iménti reagálás: „Ezt a tételt játszd el nekünk •.— Klassz! Én is ezt választottam volna...” Milyen kicsinyesen, milyen szegényesen szűrődtek, bók­lásztak vissza a szavak a zene bűvöletében. És Jóska sem az a Jóska volt már, mint tíz perc cél, két perccel előbb. Ak­kor még tisztán látszottak raj­ta a kamasz fiú csupakéz, csupaláb jegyei, most meg... — Csukd be fiam a kottát és úgy tovább .. • És ebben a hangosan kimon­dott utasításban különös mód nem volt már diszonancia. Ré­szévé, testévé, kísérő basszusá­vá vált a Concertonak, amely most már kotta nélkül, kötött­ség nélkül borzongató bizton- sSgcal szárnyalt tovább a ha­talmas dóm falai, oszlopa1 kö­zött. Jóska improvizált. És ,;a Steiner Béla azt mondta erre: „Honnan vette hozzá a terem­tő fantáziáját* *’ — akkor m:t mondjak, hogyan vélekedjek róla én a laikus’ Ezt játszani kelt Azért mégsem hagyott n- ug- ton a dolog, hogy végére íá'- jak Jóska nagy titkának Am - kor az alkalmi koncert útin tiszteletdíjul kezébe nyom '< a két tenyérre méretezett a- jaskenyeret. alkalmasnak láltam a pillanatot a kérdés-: Minden esetre óvatosan k"»d tem. — Mond Jóskám, „r»1'" Bach-nál megy az imprnvi .ú lás? Először letöröli öklével tói odaszármazott sárga >. juszkát és rámcsodálkozik­— Dehogy kérem. Improvi­záltam én már Beethoven, Liszt, még Bartók stílusában is ... Na, akkor itt a soha vissza ne mtérő alkalom. — És mond, ilyenkor n m ijesztett meg egyszersem . felelősség? Hiszen Bachnak, Beethovennek, Lisztnek, Bar­tóknak más-más stílusa, mon­danivalója van, hogy mást. ne is említsek. Ehhez mit szólsz, Jóska? Mit? Néhányszor megteker­te rá a szőke, bodros buksija', aztán letette a vajaskenyeret és széttárta a kezeit. — Mit? Semmit. Ehhez nem szabad szólni, ezt játszani kell... De szemlátomást 6 maga sincs megelégedve a magyará­zattal, mert hozzáteszi még: — Ja igen, azért annyit ’ni­ni kell, hogy a műnek mi .• mondanivalója. És ha tudom, akkor már csak annyi az egész, hogy lecsukom a kottát és to vább mesélek. Persze, kell hozzá azért technika is, meg stílusismeret is. ■. Tizennégy évesen a Zeneakadémián Szóval, mondanivaló, némi technika, meg stílusismeret Hm... Ki hitte volna, hogy ilyen „egyszerű” a dolog Majd olyan egyszerű, mint Ács Jóska egész eddigi karri­erje. öt éves korában még nem ismerte a betűt, de má: írta, olvasta a kottát- Hét évss sem volt, amikor Kodály Zol­tán személyes meghívására ön­állóan koncertezett a nagy ze neszerző lakásán. Na persze, azért nem szabad elhallgatná azt sem, hogy némi segédlet­tel, de erről legkevésbé Jóska tehetett. Amikor a zongora ele ült, hiába nyújtogatta a lábát nem ért le a pedálig. A ..kí­nos” helyzetből Kodály Zol­tán mentette ki- Egyszerűen ölbe vette a bajba került kis művészt, s a többire felesle­ges már akár egy szót is vesz- tegentl. A koncert pompásan sikerült. S hogyan tovább? Az általá­nos iskolát, a zeneművésze;! szakiskolát egyidőben és jeles rendűén végezte. Tizennégy éves sem volt még tavaly, am. kor érettségizettekkel együtt felvételizett a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzéstanszaká­ra. Azóta túl jútott már a ze­neakadémia első évzáró vizs­gáján. Igaz, az ötösök között egy négyes is ott „éktelenke­dett” az indexében, de az dob­ja rá érte az első követ, aki nem tudja megfelelőképpen méltányolni: mit is jelent első éves gimnazistának és első éves akadémistának lenni egy­időben. És mi minden még? Első díj a két hónappal ezelőtt ren­dezett szolfézs versenyen, ahol Kodály Zoltán volt a zsűri el­nöke. Aztán vannak már Jós­kának saját szerzeményei, fu­vola és zongora-művei is- Igaz, aprócska szonáták, egytételes művecskék csupán, de hiszen Jóska maga is csak a? ..első té­telnél” tart az akadémia első osztályában. Na, majd jövőre, vagy négy év múlva hallgassuk meg Ács Jóskát! Pálinkás György k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents