Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
A szóba sarkából felrebbent egy szúnyog és nótásva megindult valamerre. A néma délutánban hatalmas zajt csapott. Krizeknek úgy tűnt, hogy feléje közeledik ... Felnézett, de a szúnyog lathatatlan volt. Csak a hangj^ kavargott az alma- szagú levegőben, más almaszagú titkokhoz tapadva, melyek mind ott lapultak a falak mentén, látszólag teljesen véletlenül. Krizeknek azonban nehéz élete volt, s így nem hitte el, hogy a világ véletlenül látszik titokzatosnak. Rágyújtott egy cigarettára, s amikor a füst kéken körüllengte, legyintett... Mit érdeklik ót a titkok? Az egész vacak i'alu, a bolond tikjaival és bolond tolvajaival? Neki kukoricát kell termelni és krumplit, gondozni i a répalöldeket és ügyelni a gabonára. Egyszerű ez. Lead ennyi, meg ennyi kilogramm hízottmarhát meg húsdisznót, aztán a többi nem tartozik ra. Ha négykézlábra all az egész falu, s meztelenen randalíroznak a templom körül, hát ahhoz sincs köze. Tőle akár a traktort is vezethetik meztelenül, csak vezessék az anyjuk istenit, mert a munkát nem lehet eknarhulni. .. Nagy léptekkel az ajtóhoz ment és bevágta maga után. Az udvaron talpraugrott a kutya s odarohant hozza. Krizek nem állt meg, ment a kapu felé. A kutya mellette ügetett, s szagolgatta a kezét. Az utca pontosan olyan volt, mint egy órával korábban. Forró és mozdulatlan. Krizek mély slukkot szivott a cigarettájából és sie.ség nélkül lépkedett a kocsma felé. Most már tárva volt az utcai ajtaja, s lármás beszéd kalimpált ki a hűvös homályból. Krizek belépett és köszönt. Nem túl hangosan, de nem is halkan. Nem nézett a kocsmáros- ra, de másokra sem, így az emberek azonnal megérezték, hogy a köszönés az egész teremnek szól, beleértve a kecskeló bú asztalokat, s azt a cigányt is, aki vesszőkosarakat árusított a söntés előtt. — Egy hosszúlépést kérek — mondta a koesmárosnak, aztán fél könyékkel megtá- maszkodolt a bádogpult szélén. A cigánynak fontos lehetett az üzlet. — Ilyen kosarat maga nem vesz a piacon, de míg a vásárban sem... Nizze meg... Ráülhet a derekára... Ilyen kosarat csak a Nádó tudott valamikor fonná ... Mikor jó volt míg a keze ... Tudja a halász Nádó ... Na vegye meg... Olcsó vásár... Egy kordnadrágo6 középkorú férfi állt előtte, s látszólag oda sem figyelt a cigányra. Lehajolt, megemelte az egyik kosarat, aztán visszadobta a kocsma padlójára: — Nehezek ... — Ad eigy húszast, aztán a többit meg később .., A kordnadrágos megrázta a fejét és vi6z- szaülit az asztala mellé, ahonnan úgy látszik a kosarak kedvéért tápászkodott fel. — Ilyenkor Pisti nem adsz el te itt kosarat — mondta a kocsmáros, és Krizek elé tette a poharat. — Kosár mindig kell — próbálkozott a cigány. — Add el a tsz-nek — hallatszott a sarokból. Krizek odapillantott, s látta, hogy vi- OJ ..rognak az emberek. Odaszólt nekik: — Szavazzák meg a közgyűlésen — Ügy ám... Mint az autót, mi? Krizek felemelte a poharát és odament vele a sarokba. Hárman ültek az asztalnál. Egy idősebb parasztember, köténnyel a nadrágja előtt, középtermetű, olyan okos Domonkos féle, és két hatalmas kezű fiatal, ceigmhában. Szögletes, konok fejük volt. Az egyiknek kilátszott a foginye, amikor vigyorgott. — Krizek János vagyok az... — Tudjuk.., Leült. Az emberek sorban odanyújtották a kezüket: — Somor vagyok ... — Bence János. — S if fér András. —- Hát hogyan vagyunk azzal az autóval? Az öszes, okosfejű parasztember belesan- dítolt a poharába: — Hallani... Az ilyesmi kiszivárog... Siffemek összehúzódott az arca és vékony ezájaszéle egy pillanatra eltakarta a fogán vét. — Ügy hallani — szólalt meg —, hogy a központiak eladják a cukrot, és autót vesznek rajt. — Nézze Siffer, ezen még vitázni sem érdemes. A központiak csak akkor vehetnek autót, ha a közgyűlés megszavazza. Ha maguk azt mondják, hogy költi autó, akkor vesznek, ha azt mondják, hogy nem köll, akkor nem vesznek. Ez az autómese csak arra jó, hogy ... — Akkor miért beszélik? Ezit mondja meg! — Lehet, hogy szó volt róla, az is lehet, hogy az elnök, meg az agronómus tervezgetik az autóvételt, de amíg a közgyűlés nem határoz, az egész csak mese — mondta Kiizek és ielemeite a poharát. Ittak mind, aztán közéj ük ereszkedett a bizalmatlanság csendje. Magukban tűnődtek: mondják ... ne mondják... ? A köté- nyes parasztember hürwmögott, s tenyere között sodorgatta a poharát. — Van ám itt más is... Ez a Lésán-ügy, meg a csúcstitkár... Tudja, az emberek mar nem hisznek. Aztán amíg itt vacak ügyeken győzködünk, a fiatalok megunják és ittiiagy- ják a falut. — Ami volt, az volt. A fiatalok meg... Hát van, aki elmegy, van, aki nem. Majd négy év múlva, ha osszuk a harmincezer forintokat, visszajönnek. A földben mindig nagyobb fantázia lesz itt, mint az iparban. Számítsák csak a háztájit! — Abból élünk, vezetője sem mondhat. — Dolgozni kell. mást az isten üzemegység- veaetője sem mondhat. — Dolgozni... De kinek, meg miért? — Lehel így is mondani, de egy biztos: pletykálkodásból nem lesz termés. A miniszter nem jöhet a maguk tsz-ebe kapálni! Ha csinálják, megy, ha nem csinálják, rosszabb lesz — mondta Krizek és felállt Visszament a söntéshez. — Töltse meg. A kocsmáros elvette a poharát. Krizek nézte, hogyan önti bele a bort, és a szóda hogyan pezseg fel a pereméig. — Morognak? — kérdezte a kocsmáros és Krizek elé tette a poharat. Az üzemegységvezető bólintott, aztán kibámult az utcára. Közeledett az este. Felemelte a poharát, kiitta. Kint még világos volt, de a kocsmában már árnyékok nehezedtek az emberekre. Krizek kilépett az utcára. A járda felett suhanó füstifecskék meredeken felvágódtak mellette, megvillantak az ereszek magasságában, aztán néhány méterrel odább újra lecsaptak az alacsonyan röpdöső legyekre. Krizek egykedvűen ballagott a homokos járdán, és nézte a fecskéket. A fecskék nagyon messziről jöttek. Harminc év távolából hozták puha szárnyukon az estét... Krizek lépkedett a homokos járdán, s a fecskék bársony-röpte mögött hallotta a meztelen talpak dobogását, látta a klott gatyás harsány gyerekcsapatot, ahogy nyargalnak a tehénlepényekkel díszített utcán, hirtelen irányt változtatnak egy fa, vagy kiugró házsarok közelében, aztán vágtatnak tovább, bizakodva és boldogan. Milyen nyugalma volt akkor, a poros falusi estéknek? Az asszonyok beleleheltek a cilinderekbe, s fényesre glancolták az üveget. Fellobbantak a petróleumlámpák ... Akinek tehene volt, az ágasfáról leakasztotta a zsétert. Az Istálló ajtókban puha léptű macskák jelentek meg. Puha macskaámya.k moccantak mindenütt... Apró neszek és mocorgások támadtak a padlásokon és a kazlak táján, s az értetlen libák néha belekiáltottak a félhomályba. Ilyenkor — Kálózz csak, kátozz! — mondta az öreg, s a vasvellával a földhöz szorította. Vasvellás emberek érkeztek, és körülállták a halott kutyát. — Az anyját... Ezt jól megcsinálta ... — Meg hát... — Ez végzett. — Ez igen ... Na vedd át ezt a vellát. Az öregember gyufát vett elő, és felser- cintett egy szálat. Közel tartotta a kutyához és jól megnézte. — Hürnm ... Ezt azért én sem gondoltam... — Mit nem gondolt? — Semmit, vigyétek innen... A nyelvét vágjátok ki. és ássátok külön. Besötétedett. Krizek értetlenül nézte az embereket. — Veszett volt — mondta az öreg, és egy pillantással felmérte Krizeket, — Lélek Jánost keresem, nem tudja, merre van? — Itt áll, személyesein. — Krizek vagyok, az új... — Tudom. Láttam magát egyszer 57-ben... Az Illésnél... — Látott? — Láttam. A kvártély rendben van. Jó szoba, mérnökök is laktak bent, amikor a Drávát szabályozták. — Minden rendben van. Gondoltam, megkeresem. hogy összeismerkedjünk. Nem gondoltam, hogy vasvellával áll az istállók között, és kutyákra vadászik ... — Veszett volt... A javasok küldték ... Megismertem ... Ugyanaz a kutya volt, amelyik a ipamat halálra marta. — Mikor halt meg az ipa? — Hát akkor... Negyven éve ... Negyven- három ... — Ez egy másik kutya lehet... — Hogyan lenne másik? Megismerem. Ugyanaz a fekete kutya. A javasok újra elküldték. Most énrám küldték ... AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA BERTHA BULCSU: Cf őLijék fa (.dk között TTyTTTTTTTTWyTTTT?TTTTTTTfTTTTTTmmTTfTTTfTTfTfT?TTyTTTTfTTyTTfTTTTTWmTy?HTTTTmTTTf a macskaámyak eltűntek, beleolvadtak a falakra, háztetőkre tapadó sűrűbb sötétségbe... Macskaámyak és a fejes egyenletesen surrogó hangja ... Talán ezek jelentették a családot. És persze a bűzölgő petróleumlámpák, a venyicsetűzre hevülő csikósporheltek, nyugodt, lomha kemencék a sarokban, a messzeségen átszűrődő kutyaugatások ... Krizek János ballagott a fecskék mögött és figyelte a harminc év messzeségéből érkező puha, baráti félhomályt... Elérkezett a szállása elé... Bent hiába kereste a gazdát. — Már az Istállóknál van ... Mivel hogy éjjeli őr — mondta az öregasszony, és ka- vircolta a moslékot. K rizek ballagott a fecskék után, aztán egy földútra tért, ami a holtágak felé vezetett. Az út kiszélesedett az állatjárástól, és beleveszett az esti bizonytalanságba. Itt már nem csapongtak a fecskék, mert a levegőben finom porfüggöny lógott. Esőtlen nyarakon * a csorda nyomában mindig felkavarodott a por, s egy óra is beletelt, míg puhán szitálva, visszahullott. Krizek a Nyolcöles Tóig követte a széles állatjárást, aztán jobbra egy akácos félé irányította lépteit. Itt már érezni lehetett az ég alatt nyújtózó Drávát, és a lusta, pos- hadt vizű holtágakat. A vizek felett már közeledett az éjszaka. A szürkület észrevétlenül átszűrődött a füzeseken, és hömpölyögve szétterült a tarlók és legelők felett. A messzeségben esőért könyörögtek a békák. Panaszos énekük halk lüktetéssel belemosódott az este különös hangulatába. Krizek előtt kirajzolódtak az épületek ... Észrevétlenül érkezett a hosszúfalú istállók közé. Kiáltás érkezett a füléhez. Zavaros hangok hallatszottak, aztán újra egy kiáltás. Megállt, körülnézett, aztán a hangok után sietve átment az épület másik oldalára. Az istálló szélső ajtajánál egy emberbe ütközött. Öreg paraszt volt... Vasvellát tartott a kezében. és feszülten figyelt a két épületsor vége felé. — Jó estét. — Adjon isten — mondta az öregember, és oda sem nézett — Lélek Jánost keresem ... — Aaaa... Húzódjon az ajtóba’ Krizek az eresz alá lépett, és pillantásával gyanakodva méricskélte az öregembert. Ekkor az istállók másik végében újra felhangzottak a kiáltások... Az öregember is beljebb húzódott egy kicsit, és feszülten figyelt. — Mi történt? — Csönd esed jen már... — mordult mérgesen Krizekre. Furcsa, feszült pillanatok teltek el. A szürkület már-már átváltott a teljes sötétségbe. Az istállóban mocorogtak a marhák. Zizzent az alom, s a jászókarikák rozsdás kicsiket csikordultak. A faluból, mint a pára apró neszeik szálltak fel, s elvegyültek a szürkülettel. — Jánó! Bökd föl Janó! — hallatszott újra egy kiáltás, s a következő pillanatban a két istálló között egy fekete kutya nyargalt végig. Némán ügetett, csak a lába surrogott, ahogyan a földet érte. A öregember hirtelen élőugrott, és biztos mozdulattal feltűzte a vasvellára. A fekete állat felordftott, aztán furcsán vakkantva megnyugodott. — Ejnye, hát hogyan mondhat ilyent? Ha utána járnék, biztosan megtalálnám a gazdáját a faluban, vagy egy másik faluban. — Ennek aligha ... Pásztor ember voltam... Minden kutyát megismerek, amelyiket valaha is láttam... Ez éppen az a kutya, amelyik az ipamat megmarta. Az ipám kedvenc kutyája volt... Jól emlékszem ... A Draskovics gróf levenyei pusztáján történt... Az ipám számadó gulyás volt, én meg mellette pásztorkodtam. Jó sorunk volt. Állattartás a gróf takarmányán, tejhaszon, aprómarha ... A pógár gulyások kihajtottak reggel hatkor, mi hétnél előbb soha nem indultunk. Nem is köllött, a jószág úgysem legelt előbb. Krizek a falnak támasztotta a hátát és cigarettát vett elő. — Rágyújt? — Köszönöm, pipálok. Krizek markában fellobbant a gyufa, aztán könnyű füst szállt a feje fölé. Figyelte az öreg mozdulatait. A másik istállósoron már égtek a villanyok, s az ajtók világító négyszögében jól látszott, amikor egy-egy etető felbukkant a bakszekérrel, majd bóklászva eltűnt az árnyékok között. Lélek János előre hajóit. — Hát mondom, hétkor szoktunk kihajtani. .. Egyik reggel az ipám füttyent a fekete terelőkutyájának. Füttyent újra, de a kutya csak nem jön... „Ejnye” — mondta az ipám, és bemegy az istállóba, hogy kizar- gassa a kutyát. A kutya bent feküdt a vackán, és nagyon bággyadtnak látszott. Az ipáim odanyúlt, hogy kitapogassa, mi baja lehet? A kedvenc kutyája volt, kólók korától nevelte, mégis odakapott a kezéhez. Fölsértette. „Ennek valami baja van” — mondta az ipáim, és hagyta a kutyát. Kihajtottunk. Tíz órára eltikkadtak a mezők. A marhák válogatósán harapdáltak a zöldbe, aztán elfeküdtek. Az ipám meg odafordult hozzám: — Te fiam! Meleg idő van? — Kánikula... Hallgatott egy darabot, aztán visszaszólt: — En meg borsódzok ... Ingatagon támaszkodott a botján, és nagyon csöndes volt. Később hátat fordított a csordának, és messzire elbotorkált. Amikor leült, utána mentem. — Iszonyodok a víztől — mondta. — Milyen víztől... ? — Mindenfele víztől. Hát ekkor én már tudtam, hogy az ipámnak nagy baja van. Víz... Hát nem mondom, a csordák út ott volt a közeiben, de abból is csak a gém látszott, meg a kútkáva. — Induljon kend haza — biztattam —, az rgjük bojtár majd elkíséri. Megfogadta. Kint maradtam a gulyával, de sok nyugtom nem volt. Amikor visszatért a bojtár, már messziről kiabált: — A javasok megetették a fekete terelőkutyát ... Nekiment a világnak. Amit érteni kellett, ebből már megértetem, de azért rákérdeztem a bojtárra: — Megveszett? — Meg az ... — Es az ipám? — Az bizony oda van ... Alig érfűnk hír za... Mire hazahajtottuk a csordát az Ipám már tutult. A szája habzott, a szeme kidülledt« Szaladtam az ispánhoz fogatért. Éjfél már jól elmúlott, mire meghoztuk az orvost. Az csak ránézett, aztán mondta, amit amúgy is tudtunk. Adott neki egy injekciót, hogy megnyugtassa. De az én ipám nem nyugodott meg. — Hát elküldték... Hát ezek el... —* mondogatta. Később magához hívott: — Már készülődnek bennem a rohamok, arra kérlek fiam, ne öntsetek le. , . Ha végzek, hát végzek amúgy ... Hajnalban rákezdett. Ordított, fejjel szaladt a falnak, aztán meg ugrált. Akkorákat ugrott, hogy a fejével érintette a mennyezetet. Rá kellett zárnom az ajtót. A feleségem még az ajtón át is félt tőle. Négy napig nem aludtunk... Az ipám nem evett, csak pusztult, pusztult folyvást. Negyednapra már annyira összeverte magát, hogy mindene véres volt. Néha ugyan megnyugodott egy-egy órára, de aztán újra kezdte, és mindig vadabb lett. — Itt mér nincs mit njtójtani — mondtam a feleségemnek, aztán odakészítettem a vizet. Amikor éjszaka rákezdett, leburítottam... Hát így ért véget az ipám. A javasok most újra elküldték a fekete kutyát Rám küldték ... — mondta Lélek János és előhúzta a pipáját. Gyufa lobbant a kezében. K rizek nézte az öregembert, aki életével jól odaillett a Dráva mellé, a holtágak felől érkező panaszos állathan- gok világába. Titokzatos arca volt... Micsoda arc! Barátságos fényű szemek, és kegyetlen vonalú száj. Egy ember, akinek természetes az élet, és természetes a halál, öregember... öreg pásztorember, aki soha sem tiltakozott aki beleilleszkedett a Rendbe. Egyforma arccal állta fák, hegyek és folyók között. Krizek egy kicsit félt tőle — Hát Lélek János, akkor... — Elmegy? — Elindulok... — Sok szerencsét... Ne felejtse a javasokat — Tudja, én... — Javasok mindig vannak... így, vagy úgy, de vannak. — Hát, jól van, Lélek János ... Isten áldja. Krizek átlépkedett a keskeny istállófényeken. Benézett az ajtókon, aztán gondolatok nélkül tovább ment A sötétség elöntötte a világot. Mélyében mocorogtak a falvak, lassan odábbcsúsztak a folyók. Krizek a fák között éviekéivé megtalálta az utat és megkapaszkodott Az utak nagy nyugalma elringatta a borzongásait Az utakon soha sincs egyedül az ember. Az utak hosszúak, s valahol a messzeségben mindig botorkál rajtuk valaki. Az emberek megérzik egymásit és megnyugodnak. Krizek végigment a homokos tagú tón. aztán a falu fényfoltos utcáján, és hazaérkezett. A kutya némán eléjeszaladt, és fontoskodva az ajtóig kísérte. Krizek lehajolt, meg- simogatta a fejét A falak mentén könnyű almaszag terjengett Krizek óvatosan motozva megkereste a villanykapcsolót, aztán megcsavarta. Gyér világosság hullott a tárgyakra. Krizeknek olyan hangulata keletkezett, mintha egy harmadosztályú vasúti váróteremben állna. A szoba egén egy 15-ös villanyégő haldoklott amit a legyek összetéveszthettek valamivel ... Egy kevés fényt azért így is adott. Krizek kiment a köves, konyhaszerű előcsarnokba és megmosakodott. Amikor derékig meztelenen visszaérkezett a szobába, a szúnyogok nagyon megörültek neki. Nótázva felrebbentek a hűvös sarokból, de Krizek mór unta a kannibálokat, és agyoncsapta a legügyesebbeket. Feküdni készült. Felhajtotta a takarót, és egy felesleges dunyhát átlódított a másik ágyra. Ekkor éles reccsenő kop- panás hallatszott az ablakon. Krizek összerezzent és odakapta a fejét. Az ablak végigrepedt, de az üveg nem esett ki a keretből. S ietve eloltotta a villanyt, aztán kipillantott az utcára. Semmit sem látott. Az utca üres volt, csak a jegenyék és a fűzbokrok egykedvű sorfala látszott az út másik oldalán. „Mi lehetett ez?” — tűnődött Krizek. — „Talán követ dobtak az ablakra? ... Vagy nekiütődött egy megszédült denevér? Nem, attól nem repedhet végig... De miért dobtak volna követ az ablakomra? És ha követ dobtak, miért nem dobták erősebben? Semmit sem látni... A fák árnyékában persze egy egész falu meglapulhatna... De miért lapulnának, és miért dobálnának követ? . .. Az ablak azonban elrepedt, és az éles kop- panást hallottam...” — Krizek sokáig állt az ablak mellett. Figyelte az utcát, a patakot rejtő füzest és a jegenyék sorfalát Az egyik nyárfáról felrebbent egy testes éjszakai madár, de embert nem lehetett látni. — „Képzelődöm...” — gondolta Krizek, és há- tatfordított az ablaknak. Állt egy kicsit a szoba közepén, aztán az ajtóhoz lépett és a zárban megforgatta a kulcsot. Kedvetlenül befeküdt az ágyba, s tűnődve az ablak négyszögére meredt, melyen át halvány fény szűrődött a szobába. Értelmetlenül csillogott a cikk-cakkos repedés. Később, félálomban még hallotta, hogy madarak kiáltoznak az éjszakában. * Részlet a szerző készülő regényéből. t ■
