Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
j Bárdosi Németh János: . /Hees eki s éta A viola-kék ég alatt a napban cmclődik a város, zöld (élőjén a dómnak táncol a fény, négy kucsmás-torn.va alatt apróka utcák futnak, s mint egy balkáni filmszalag a sziklás hegyoldalban bivaly-fekete tehén legel, körben a bányák barna kendője leng, vékonyan, ezüst patakként csorog a déli harangszó. párája arcomat éri s egy percre, mintha boldog is lennék. Makay Ida: őiíiberi (/(úmeiria Szerkesztett szépség: testünk mártana! Szimriietriáknak összhangzó zenéje: A szem, a fül, a váll, a kar, a láb S az orr, a száj, a fej magányos ékel Múló idom a változatlan Térben Káoszban forma, zárt világ határa néma dallam: az ujjak pentatonja: az örök kör öt múlandó sugárat r Megjelent a Jelenkor i A Jelenkor canű, Pécsett > szerkesztett irodalmi és mű- \ vésizeti folyóirat augusztusi < száma változatos olvasmány- ? anyagot kínál. A lap Mészöly > Miklós, Kolozsvári Grandpier> re Emil, Illyés Gyula és Bé- j kés Sándor szépprózai írását I közli. Verssel — többek között — Pál József, Vasvári István, Arató Károly, Simo- nyi Imre, Káldi János és Erdélyi József jelentkezik. Fiatal lengyel költőket Kerényi Grácia és Sebők Éva fordításában mutat be a folyóirat. A Horizont rovat Csorba Győzőnek Baranyáról írott vallomását és Lemle Géza szociográfiai tanulmányának befejező részét közli. A Dokumentum rovatban Móricz Zsigmond egy elfelejtett írását és Gya- gyovszky Emil, a szocialista költő poszthumusz versét találjuk. Kömyei Elek Rónay Jácint évfordulójáról emlékezik meg. A változatos képző- művészeti rovat Kondor Béla, Simon Béla, Redő Ferenc, Fürtös György kiállításairól közöl bírálatot. A cikkekhez kapcsolódóan több képmellékletet is találunk a folyóiratban. Ordus Iván: JANUS P usztai kocsma, talán még a betyárkorból maradt. Vedlő vakolatú falak, ros- kadt tető és töredezett lécek foghíjait vicsorító lcármentő. Ketten ülünk az egyetlen hosszú, kecskelábú asztalnál. En az egyik végén és egy olajos kezeslábasba öltözött, meglettebb férfi a másikon. Hosszú gyaloglás porát igyekszem lemosni a torkomról és egy nagyfröccs sárgás szódabuborékai fölött merengek. Társam előtt az asztalvégen, decie pálinkáspohár. Mellette még három másik üresen. Az asztal szeszlucskos. Az olajos ruhás tenyerébe támasztott fejjel már jóideje méreget. Látom a szemén, hogy kötekedő részeg, és azt is látom, hogy nem tetszhetem neki. Reszelős, rekedt hangon szólal meg: — Ronda vagyok, mi? Semmi kedvem a beszélgetéshez, de ahhoz sem, hogy megvigasztaljam. Ráhagyom: — Ronda. Valóban az. Kusza haj, zordnak szánt, ösz- szeráncolt szemöldök. Alatta pálinkától fátyolos szemek, tömpe, kékeres orr, kis kefebajusz és durva, hasított áll. A keze reszket. Egy darabig ostobán rám mered, aztán elér az agyáig a megjegyzésem. A hatás váratlan. Mintha valami mágneses erő az asztal lapja felé húzná, a feje lassan lehanyatlik és nagyot koppan a deszkán. Cifra káromkodást vártam, ehelyett a válla megrándul. Legalább egy percbe telik, amíg megértem, hogy zokog. A hangja elcsuklik: — Ronda, ugye — ronda? Pedig vegye tudomásul ... hiszen mindenki tanúsíthatja, hogy nem ilyen voltam! Hirtelen felegyenesedik és nehézkes ujjakkal viaszosvászon tárcát gombol elő a melli só zsebéből. Hosszasan keresgél, aztán át- fricskáz az asztalon egy fényképet. — Látja, ez voltam én! Egy pillantást vetek a fényképre. Sasorrú, magas homlokú, egyenes, nyílt tekintetű férfi, Majdnem filmszínész szépség. Nyilvánvaló, hogy egy idegen arckép. Visszalököm, és igyekszem röviden válaszolni: — Jóképű fiú! — Jóképű fiú! Nem, uram! Nem fiú az! Az a férfi én vagyok! Tavalyelőtti felvétel... Azt hiszi, hogy részeg vagyok? Nem, nem vagyok részeg. Vegye tudomásul, hogy az az arckép engem ábrázol. Engem, a bunkó orrommal, a nyomott állammal, ezekkel az egybenőtt szemöldökökkel. Nem hiszi? Hát idefigyeljen! Egy hajtásra ledönti torkán a decinyi bundapálinkát és mintha ettől józanodna, egyre folyamatosabban beszél: — Tudja maga, mi az hogy benzinlámpa? Igen? Nos, én biztosíthatom, hogy nem tudja. Mert nem az a féllitemyi benzint tartalmazó edény, amivel az öreg Hoffhert, meg az R 30—35-ösöket bemelegítjük, ne higgye. Az egy pokolgép, a sátán találmánya, egy átok! Érti? Mert igaz ugyan, hogy százszor megmondták, amikor ég, nem szabad benzint tölteni bele, de százan és százszor megtettük, soha nem történt baj. Csak velem. Olyan fényesség volt, uram, hogy azt hittem, a nap leesett és éreztem, amikor a láng végigcsapott az arcomon. Büdös volt a perzselt hús, a tulajdon húsom! Mert persze a lámpa felrobbant. Szerencsére a géptől öt lépésnyire dobtam le a köpenyemet. Odatapogatóztam és ráborítottam az égő hajamra. Másfél kilométernyi körzetben nem dolgozott senki körülöttem, ha nem ezt teszem, biztosan ott égek. Az ilyen olajos gönc, amilyen most is rajtam van, úgy ég, akár a tapló. Elég annyi, hogy eloltottam önmagamat, eltámolyogtam a brigádszállásig, és közben nyüszítettem, mint a leforrázott kutya. Azt mondják, hogy amikor a főgépész meglátott, majd leesett a motorról ijedtében. Nem volt emberi formám. Csak vér, meg égett hús, meg belém pörkölödött sapkadarabok, meg az ég India, mi minden __ T izenegy hétig feküdtem kötésben, sejti, mi az? Ha a tükörbe néztem, tizenegy hétig ne miattam mást, mint egy formátlan géz- r. eg vattatekercset, két lyukkal a szemem helyén, meg egy nagyobbat ott, ahol a száj i>an. A fájdalomról nem beszélek, hiábavaló lenne. A sebészorvos megmondta ugyan, de ördög tudja miért, akkor még nem értettem mit jelent az, ha valakinek ujja kell fabri- j kálni a pofáját. Plasztikai műtét, az a neve. I Es tudja, az a legdühítőbb, hogy panaszkodni sem lehet! Értették a mesterségüket, nézzen meg jól! Annyira még most sem vagyok részeg, hogy önmagamat ne ismerném meg. Az az ember voltam harminc esztendeig, akit ott lát. Jóképű fiú, azt mondta? Ne féljen, nem maga az első... Higgye el, a lányok bolondultak értem. Gondoljon beképzeltnek, hogyha akar, de legényfejjel csak éppen az nem volt a szeretőm, akit magam sem kívántam. Es csak a nagy ég tudja, hogy van; azelőtt sosem kellett gondollcoznom az ilyesmin; de az ember engedelmeskedik a tulajdon arcberendezésé, nek. Egy utolsó falubéli menyecske, — az utolsó, mielőtt megnősültem — azt mondta, hogy lehetetlen nem hinni a szavamnak, any- \ nyira nyílt és tiszta tekintetem van. A Barátit alezredes úr, a huszti hegyivadászoknál, egyszer azt magyarázta a többi tiszt úrnak, hogy azért választott tisztiszolgájának, mert becsületes az arcom. Tudja, hogy én a menyecskével mindig nyílt és egyenes voltam, pedig igazság szerint nem érdemelte meg? Es Baráth alezredes urat sem ejtettem át so- ! ha, noha mint tisztiszolgának, lett volna módom hozzá... Tudja, hogy mikor ezzel az új, bunkó arrú pofámmal hazamentem, a saját szülőanyám eldobta a fáskosarat az udvar közepén, és a kötényébe temette az arcát, úgy zokogott! Mert a hangomat, meg a ruhámat, meg a járásomat megismerte, de az arcomat, azt már nem! Hát kérdem én magát, hogy csak az arcom bújt ki az anyámból, vagy én mindenestől vagyok az ő gyereke? Az arcom voltam én, vagy én vagyok én? A fiam, meg a lányom pedig — az egyik hétéves, a másik öt — csak álltak a kút mel. lett, és nem moccantak, annyira idegen voltam nekik, amint beballagtam a tornácra. Csak a kutya ismert meg és ugrált az oldalam mellett. Csak az vette észre, hogy ha az arcom nem is a régi, én ugyanaz vagyok. Gondolom, a szagom nem változott. E gyébként már azt sem tudom, hogy ugyanaz vagyok-e? Régen példáulnem ittam, most meg boldog vagyok, ha magát ilyen elmosódott ködfüggönyön át nézhetem. A pálinkától van, nem kell magyaráznia, hiszen éppen az a jó benne. Kábít, érti, meg olyan kelemesen buta lesz tőle az ember. Akkor rúgtam be először, amikor a feleségem elsírta magát. Jóval a hazajövetelem után volt és nem is nappal. Az anyám akkor alighanem előre figyelmeztethette, mert amikor bejött, a szeme se rebbent, megölelt, megcsókolt, úgy, mint addig. Csak este, kettesben, az ágyban. A hold besütött a szobába, olyan volt, akár egy traktorlámpa. Éppen az arcomba, amikor föléje hajoltam. Es az asszony egyszer csak megmerevítette a derekát, előbb a melle, aztán az arca elé kapta a kezét és zokogott, zokogott, mintha csak váratlanul egy erőszakos vadidegen került volna melléje. Pedig nyolc év alatt minden mozdulatomat megszokhatta volna. Azóta iszom. Meg kötekedem is. A minap este megint összeverekedtem a falubeli kocsmában a pályamunkásoklcal. Magam sem tudom hogy a világ változott-e meg körülöttem, vagy én magam? Hiszen az asszony rendbejött már régen, és olyan engedelmes, amilyennek akarom. Ő megszokott, éppen úgy, mint az anyám, vagy a gyerekek. Csak én nem szoktam meg magamat. Hogy a géppel nem volt-e azóta bajom? Nem, az égadta világon semmi. Az istennyila sem csap kétszer egymásután ugyanarra a helyre. Meg aztán egyelőre még az eszemet ■ sem ittam el. Mondom, egyelőre. Mert egyszer talán az is megtörténik. SÁSDI SÁNDOR: A gyerek orsa Ferencnét akkor ismertem meg. amikor a Földművelésügyi Minisztériumi elismerő oklevéllel tüntette ki. Mint a kartai termelőszövetkezet legtöbb asszonya, a növénytermelésben dolgozik, mégpedig brigádvezetöként és a tavalyi zárszámadáskor háromszáz munkaegység után tizenötezer forint részesedést kapott. Ezenfelül természetbeni prémiumot is. Házas fiával, unokáival lakik a háromszobás, vadonatúj épületben, ötvennyolc éves, hajában egyetlen ősz szál sem látszik, arcát is fiatalossá teszi derűs mosolya, csak hajlott háta árulkodik az évek múlásáról. Derekát nyomogatva mondja: — Világéletemben eleget robotoltam, örömest dolgozom most is. Hogyne szorgoskodnék, amikor látszatja van a munkámnak. Tele pince, tele kamra, a füstölőn négy sonka, két sorban a kolbász, a padlásgerendán lisztes-zsák vastagodik, pedig jól emlékszem én olyan télre, hogy száraz kenyeret alig tudtunk adni ennek az én fiamnak ... Mintha a falon túl látna, valahová nagyon messzire, a gyászos múltba. Keze az unokája fejét simítja, a kislány sürgeti: — Mesélje el, öreganyám... En is kimondom a biztató szót, és nagy nekikészülődéssel rá is kezdi: .......uttem egymagamoan, nangosan sóhajtottam: mi lesz velünk, mennybéli isten? Senki sem felelt, az, óra ketyegett a falon, a láda alatt rágcsált az egér, más nesz nem hallatszott. Néztem a szürke téli eget... Nyolc éves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent, felelősségre vonóan és mérgesen, hogy „jaj”, mi lesz velünk?1' — Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég felé, úgy is, hogy ijedten megkulcsoltam a két kezemet, de semmi sem használt. Az uraság földjén egyszer kevesebb kukorica termett, másszor több, de'akkor megdöglött a malac: vagy a részes-búza kaszálásában töppedt volt a szem. Emiatt ürült ki a szokottnál is hamarabb a lisztes-zsák, emiatt fogyott el Gyertyaszentelő előtt az utolsó kenyér legkisebb darabkája is. földet hó takarta: az uram Sehol se kapott munkát és a kisfiam, Jancsi, délután kétszer is hiába ismételte: — Édesanyám, éhes vagyok. Kiment az udvarra: nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztogatta is: — Szeme meg bajusza is legyen ám neki... Csákója is lett: újságpapirosból hajtogatta össze az uram. A gyerek nevetett, örömében a térdét csapkodta, de hirtelen megint sírásra halkult a szava: — Bemegyek... éhes vagyok... A szoba meleg volt, a tűzhelyen pattogott a kukoricacsutka, két napig még pattoghat, aztán elfogy az is. Ügy teszek majd — gondoltam — mint a többi szegény asszony. jóllakik Napkelte előtt, amikor az erdész még aU szik, elmegyek a papok erdejére, fejemen, hozom haza a nagy köteg rozsét. Igaz, a Vinczéék menyecskéjét rajtafogta a szakállas erdész, elvette a nagykendőt, aztán csalogatta a kunyhóba, hogy ott majd visszaadja. Nem is a tüzelő a baj, hanem az, hogy a gyerek újra elébem állt: — Édesanyám, messen kenyeret! Az uram meggyújtotta pipájában a futó. szeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót, ölébe húzza Jancsikái: — Meséljek az aranycsengős bárányról? Hiába utánozza a bárány bégetésél, ugrándozását, a kisgyerek csak azt hajtogatja? — Éhes vagyok... Az uram odahajol hozzám, a fülembe pusmogja: — Az asztalfiába maradt még egy kis héja... . — Maradt ám, de azt már délben mkiadtam, — így vissza én, mire emberem felveszi az ágyról a vedlett kalapot, indul kifelé. „Megyek...” mondja olyan hangon, hogy az fenyegetőbb, mint az én égfelé emelt öklöm. Faggatom, hóm menne, de annak csak zihál a melle, mintha már el is kezdte volna miakivel a birkózást. — Lehet, hogy megszorítom miakinek * torkát... lehet, hogy csak lopok, de ne n hallgatom tovább a gyerek kunyerálását... Ne félj fiam, hozok neked kenyeret .. Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és gazdag Somos felesége lépi át a küszöböt. — Te érted jöttem, Tera, meghalt anyánk, virrasztóba hívlak. Ne veszkődj a főzéssel, hoztam ételt uradnak, gyerekednek, csalt siess, öltöztetni szeretnénk a halottunkat. Rakja ki az asztalra a kolbászt, a húsosszalonnát, friss kenyeret, mákoskőttest. Jancsika nézi, nézi és úgy nyalja meg a szája- szélét, mintha máris valami jó ízt érzzne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgy mondani, hogy sajnálkozás érződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asszony volt... — A légynek sem vétett — toldom meg én, és szinte tuszkolom magam előtt kifelé gazdag Somos feleségét. A hó fehérsége üvegesen csillant, az ég aranyló csillagait néztem, arra gondoltam: jól járt az öregasszony, mert minek éljen az, aki menni nem tud, látása is meghibásodott ... Holnap pecsenyét, rétest vitetek haza a torról, az uram pénzt kap a sirásá- sért... mikor odaálltam a halott mellé, hogy mosdassam, ráadjam a fehér gyolcs, ruhát, a kisfiam nevetős kék szeméi láttam, a zsírtól csillanó piros száját.. Elhallgat, arcán feldereng a fiatalos mosoly: — Régen volt, igaz se volt talán.., J Radnóti Miklósné nyomában Pécsett „Es Fanny várna szőkén a rőt sövény előtt...” — jutnak eszembe az irodalomból ismert Radnóti sorok, amikor megállók a Bartók Béla utca 25. számú ház előtt. Itt bujkált az erőltetett menetben, halálba hajtott költő hitvese, Gyarmati Fanny. Ez az otthont, átmeneti nyugalmat nyújtó ház, Mirbach Júliáé volt. Fiatalosan mozgó, élénken ragyogó szemű, idős asszony „Juliska néni” — ahogy a lakók hívják. Ősz haját szigorú kis kontybán hordta a tarkója felett, a kertben áll a krumpliágyás mellett. Gazolástól sáros kezét eltartja magától és emlékezik. — Ma diákotthonnak mondanák az intézményt, amit én itt fenntartottam. ' Volt idő, amikor nyolcvan lánykám is járt különböző középiskolákba, akiket bentlakásos intézet nem vett fel. A háború megnehezítette itt is az életet, dehát... együtt voltunk, és hát... vártuk a végét. — 1944 májusában Pestről idejuttattak tíz lányt. Egy kisérő is jött velük. Különböző korúak voltak, akadt húsz év feletti is közöttük. Sápadtak, nyugodtak, fegyelmezettek. Gyanítottam, hogy üldözik őket, de ők nem mondták és én nem kérdeztem semmit. Ketten különösen a szívemhez nőttek: Mária és Vera. Bran- stetter Mária néven jelentettük be az előbbit, karcsú, sötétszőke, szépszemű lány volt, ö tovább maradt a többieknél egészen 1944 szeptemberéig. Valami emberfeletti nyugalmat vettem észre rajta, csak a szeme körül gyülekező szarkalábak árulkodtak róla, hogy félhet és titokban sírhat is talán. ..És szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka Körül a szeme alján. —; jut eszembe ismét a költő. — Minket semmilyen inzultus nem ért: a csoport, azt hiszem megmenekült. Máriával „Fifi”-vel, azóta is tartom a kapcsolatot. Juliska néni szája sarkán kicsi, kedves mosoly bujkál; szinte megnő az örömtőL — 1945-ben vagy valamivel később?... — tűnődik — levél jött Pestről. Feladója: Rád nőtt Miklósné, Gyarmati Fanny. Azaz „Fifi”. Talán megbocsátható. de nekem és a barátainak ő azóta csak Fifi. Akkor eszméltem, hogy az én szépszemű, sápadt Branstetter Máriám ki volt. És azt is akkor tudtam meg, hogy szegény férjét, amikor a jugoszláviai munkatáborba hurcolták, átvitték egyszer Pécsen is. Látta-e? Sikerült-e találkozniuk? Nem tudom. — És azóta? — Nem feledkeztünk meg egymásról, levelezünk, igen, rendszeresen írogatunk. Sorolja, hogy tud arról, mikor Radnótimé Pesten a Jurá■ bőitek a kulturális — A Pécsi Nemzeti Színház Balett Együttese augusztus 24-én megkezdi őszi bemutatójának próbáit. A tervek szerint három Bartók művet kívánnak a műsorukra tűzni. \ o — Kelte Sándor pécsi festőművésznek önálló kép kiállítása nyílt Szombathelyen, a Képcsarnok Vállalat üzletében. o — Jean Gabin és Fernan- del együt játszik Gilles Gran- gier Vage ingrat című filmjében. amelynek témája a: apósok problémáival foglalkozik. A film érdekessége, hogy Fernandel fia is zsere- pel benne. nyi Közgazdasági Technikumban tanított, és büszkén említi, hogy amikor a régi gépíróiskola vizsgáján mint felügyelő Pécsre látogatott, felkereste őt is. — Most a Színművészeti Főiskolán tanít. Legutóbbi levelében írta, hogy Angliában járt egy nőküldöttséggel. A Kaukázusba készül nyaralni idén is, mint eddig szinte min den évben, egy orosz tanár családhoz, régi ismerőseihez, ősszel újra látom — örvendezik az aprócska derűs asszony — nagyon várom már! A kapóig kísér. A házról málik a vakolat, régi épület ez már nagyon. A Székesegyház bontott köveiből rakták valamikor a század elején. Kinéz a kapun, felhőtlenül mosolyog. így mosolyoghatott szeretettel, emberséggel 1944- ben Fannyra is. Regényi Ildikó életből — Nyugatszenterzsébeten és Merenyén a körzetesítés folyamán megüresedett tantermeket a községi tanácsok a könyvtár számára biztosították. o — A Megyei Tanács épületének második emeleti folyosóján képkiállítás tivilt a pécsi és baranyai festőművészek műveiből. A köze, jövőben Szabó Margit fiatal tes- tőművésznő képeit állítják: 3d. o — A Siklósi Járási Könyvtár a nagyobb községi könyvtárak részére ajánló albumot készített a mai magyar szépirodalom népszerűsítésére,. r
