Dunántúli Napló, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

rQéqi pé es i muaéiztk

— ETTA NÉNI? Odafent

lakik a. harmadik emeleten, szemben a lépcsővel.

Amikor bizonytalanul becsengettem, az ajtó mögött mintha maga az eleven pokol szabadult volna fel. Éktelen csaholással cerberust vadsággal először egy kutya állta el az utamat. Aztán jól hallható viaskodással betuszkolhatták valami kamrafélébe, mielőtt ajtót nyitottak volna. Utána aprótermetű emberke lépett elém, hogy megnyugtasson:

— Nem kell félni tőle, — bökött hátra a kamra felé — csak a hangja nagy.

Mondaná tovább, ha nem szólna közbe az a még nálánál is aprócskább, ezüsthajú, szelídnézésű idős hölgy, aki előbb gondosan rendbehozta a garderobját, mielőtt bemutatkozott volna.

— Nagy Etta vagyok.

És a különös házaspár még lrüiönösebb otthonában előbb fáradtan, majd egyre frissü- lőbb lábakkal előlépeget a múlt. Az a múlt, amelyre még a hetven évesek, közül is csak kevesen emlékeznek Pécsett. De ki is venné rpa már zokon tőlük? Talán Etta néni? Kiezen ő csodálkozott el a legjobban, mikor elmondtam a szándékomat.

A szövegek legnagyobb részét Pósa Lajos kitűnő költőnk írta!”

De talán ezeknél is érdekesebb Nagy Pista saját szerzeményű könyve, a „Régi Pécs”, amelynek a „lamentációjá- ban” ez áll: „írásművemben az 1880-ban tapasztalható német színészet megszüntetése érdekében lefolyt küzdelmek mozzanatait festettem meg”.

Régi-régi „mozzanatok”. Mit is idéznek meg? „Nem a lila- trikós primadonnát vagy az ehhez hasonló maszlagos léhaságokat, amiről „só jut” a szerző kenyerére, hanem arról a korról, amikor még „nem rontották meg a nép lelkét néhány haszontalan trikkes- trükkös, hazafias érzést pety- hüsztő, jellemet bepiszkoló erkölcstelen csajbókos táncok vagy idegcsiklandozó kül- és belföldi újmodern színpadi termékek”.

Szenvedélyes hangon verekedett a magyar népszínművekért és elkeseredve konstatálta, hogy a nyugati műveltségű közönség egy része meny nyíre lenézi a magyar néplé- lekből fakadó muzsikát. „A hopszasza, a trallala kell nekik” — írja és nagy-nagy féltékenységében hozzákölt egy versikét is.

„A cigány is nyakra főre tanulja az operát Éhenhalna, hogyha húzná: Isten áldd meg a hazát”

így írt 1880-ban, 13 esztendővel a kiegyezés utáni korról, amikor a magyar muzsika, a magyar dal még csak sánctól-sáncig verekedte előre magát faluban, városban, országszerte. De nemcsak így írt, hanem maga is hasonlóképpen cselekedett. Évekig a pécsi színpadon és sok-sok éven át az ország leghíresebb és legeldugottabb színpadain. És itt kapcsolódik Etelka néni gyermekkora is az övéhez.

NÉGY ÉVES sem volt, amikor az édesapja neki is heszen ő próbálta végig. Mint ahogy végigpróbálta a színész élet kényelmesebb, de „hamisabb” felét is, a pécsi és a vidéki színpadokon. A Janus- arcú életet, amelyből sok-sok „mosolygós” siker után neki végül is a „sírós arc” jutott osztályrészül.

NAGYON-NAGYON RÉGI

história ez, nem is szeret visz- szaemlékezni rá. Arra a harminc év előtti színpadi fellépésére különösen nem, amikor egy rossz tánclépés következtében súlyosan megsérült a lába. Talán ha azonnal orvoshoz viszik, másképp alakult volna a sorsa. De a kapzsi igazgató hallani sem akart erről. Végig játszatta vele az estét függönygördülésdg, ami azután soha többé nem nyílott ki újra Nagy Etta művésznő számára.

Mégsem foghatja rá senki, hogy azóta csak az emlékeinek él. Igaz, Etelka néni 70 éves már, de néhány esztendővel ezelőtt még gyakran láthattuk a pécsi és a vidéki kisszínpadokon. • És hol lehet találkozni még vele? A Pécsi Nemzeti Színház első emeleti páholysor bejáratánál. Szeptembertől júniusig, színháznyitástól évadzárásig. A beosztása? Jegyszedőnő. De senki se higgye, hogy Etelka néni alantas beosztásnak tartja.

— Színpadon nőttem fel, hadd maradjak legalább a közelében. Nem tudnék már elszakadni tőle.;.

P. Gy.

Megjelent a Jelenkor balétól)! különszáma

A Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat júliusi számát — a tavalyihoz hasonlóan — a Balatonnal foglalkozó mai írásokból és művészi produkciókból állította ősz sze a szerkesztőség. A nagy tó kimeríthetetlen forrása a róla szóló különféle művészi megnyilatkozásoknak. A Jelenkor legújabb számában írók költők, művészek, szociográ- fusok és tudósok vallanak arról. hogy mit jelent számukra ma a Balaton. A folyóirat élén Borsos Miklós festménye — többek között — Keresztúril Dezső, Jankovich Ferenc, Fodor András, Takács Imre és prózai vallomása áll. A lap legújabb, balatoni ihletésű költeményét, valamint Rónay György és Bertha Bulcsu mai témájú, balatoni miliőben játszódó elbeszélését és Dallos Sándor: A fehér ménes című balatoni meséjét tartalmazza. A lap Szabó Lőrinc egy eddig kiadatlan versét is közli.

Antalffy Gyula Balatoni táv latok címmel érdekes tanulmányt írt a Tó jövőjéről. Volly István egy Balatonról szóló népdal-csokrot ad közre, Csordás János pedig egy öreg halásszal folytatott beszélgetését publikálja a hajdani Kis-Balatomról. A Művészet rovatban a magyar képzőművészet balatoni vonatkozásairól — Egry József, Szent- iványi Lajos festészetéről — esik szó. Érdekes és színes a folyóirat Jegyzet rovata, ahol Takáts Gyula, Tatay Sándor, Illyés Gyula, Passuth László és Bernáth Aurél balatoni témájú prózai írásait olvashatjuk. A folyóirat új számát Ferenczy Béni, Szentiványi Lajos, Bernáth Aurél, Takáts Gyula balatoni rajzai színesítik.

Július 17-én nyílik

a pécsi nyári szabadegyetem

Július 17-én ünnepélyesen megnyitják Pécsett a nyári szabadegyetemet. Dr. Takács József, a szabadegyetem vezetője, ezzel kapcsolatban a következő tájé- j koztatást adja.

— Mindenekelőtt azt említeném, hogy ez az iskola aktív pihenés, ami azt jelenti, hogy a résztvevők szórakozva ismerkednek meg Pécs város és a környék nevezetességeivel. A szabad- egyetemen kezdetben csak magyarok vettek részt, de az utóbbi években az érdeklődők köre kiterjedt. Nyugat-német. lengyel, cseh, román vendégeink voltak. Az idén már jugoszlávok is lesznek.

A következő években a közép-európai népek Béke és Barátság Nyári Egyetemévé kívánjuk fejleszteni a pécsi szabadegyetemet. Az idén nemzeti napokat is rendezünk. így sor kerül a német, lengyel, bolgár, cseh kultúrák bemutatására előadások és filmvetítések keretében. Július 23-án 30 tagú szovjet csoport baráti találkozáson vesz részt a Nyári Egyetem tagjaival. Az idén igyekszünk színesebbé, sokrétűbbé tenni a kirándulásokat. Mohács és Komló városi, Szigetvár és Siklós járási tanácsai fogadást adnak a Nyári Egyetem tiszte, letére. Az idén több szabad délutánt hagyunk, hogy für*- désre és pihenésre is legyen idő. Ugyanígy a vasárnapok is szabadok lesznek.

A hallgatók a megnyitó napján megismerkednek Pécs városával előadás és városséta keretében. Közben Magyarország címmel dr. Bóna Imre tart előadást. Másnap Pécs és Baranya a magyar

irodalomban címmel ismertetést adunk, melyen a pécsi írók képviselőivel fognak találkozni. Vasárnap szabadnap, jelentkezés esetén szőlő-kirándulás. Júliv-s 20-án Szigetváron a cipőgyár és konzervgyár megtekintése szerepel. Délután pedig Aba- liget meglátogatása lesz az úticél. A következő napot ismét a városban töltik. Til- lai Ernő Ybl-díjas építőművész előadását hallgatják, — majd a Zsolnay-múzeumot nézik meg. Másnap egésznapos lei rándulás Siklósra és Harkányba. Július 23-án, csütörtökön dr. Bihari Ottó dékán előadása szerepel, — majd szabad délután. Pénteken a magyar mezőgazdasággal ismerkednek a résztve vők. Egy egész napot töltenek a Bóly-Sátorhelyi Állami Gazdaságban. A múlt

évben ez nem szerepelt a programban. A modern sebészet útja címmel dr. Kariinger Tihamér tart előadásit. Délután a középkori

Péccsel ismerkednek, majd este hangulatos tábortűz lesz a főiskola parkjában. Vasárnap ismét szabadnap, jelentkezés esetén gyalogtúra az érdeklődőknek. — Július 27-én egésznapos kirándulás Mohácsra. A csatatér, múzeum és a város

megtekintése, fürdés és hajókirándulás lesz a Dunán. 28-án ismerkedés a népviselettel és a barokk emlékekkel. Az utolsó előtti nap Komlóra kirándulunk, majd Sikondára. Este tartjuk a búcsúestet. Július 30-án lesz a záróünnepély.

Részvételi díj személyenként 1100 forint. melyért teljes ellátást kapnak a hallgatók.

Pécsi utcák, házak, emberek

SZOBROK

— Ugyan, ki kíváncsi rá?! — csapta össze kezét. — Ki- nex ismerős ma már Nagy Etta neve, meg Nagy Pistáé?

Nagy Pistáé? — kérdezném vissza meglepődve, ha nem tudnám, hogy ilyenkor a legrosszabb ajánlólevél a tájékozatlanság. Én csak őróla, Nagy Ettáról hallottam. És róla sem túl sokat. Mindössze annyit, bogy valamikor az első világháborút megelőző békeévekben híres primadonnája volt a pécsi színháznak, na és any- nyit még, hogy a további karriernek egy súlyos baleset vetett véget. Ezzel is kezdeném, de mindúntalan Nagy Pistára tereli a figyelmemet.

— így hívták, így becézték országszerte az édesapámat. S ha valamelyik plakáton vagy színlapon mégis Nagy Istvánt írtak ki a nyomdászok, értetlenül mentek el mellette az emberek, ök Nagy Pistát ismerték, szerették, magasztalták. Öróla írjon hát, ha írni

, akar.

KEZDEM HÁT Nagy Pistával. A „híres opera, operett tenorista és népszerű énekessel”, mert így említik meg Etelka néni megőrzött bizonyítékai. Egy feketetáblás aranybetűkkel címzett könyv, amelynek a fedőlapján ez áll: „A régi Pécs társadalmi és kultúrélete. írta Nagy Pista”. És rengeteg bizonyíték ezen felül is. Plakátok, színlapok, művészportrék, újságcikkek majd száz esztendős dátumokkal. Az egyikből azt böngészem ki, hogy a múlt század hetvenes éveiben a nemzet csalogányával, Blaha Lujzával szekérháton utazták be az országot. a másikon azt, hogy a fiatal Dankó Pista hangversenyén ő énekelte a nagy muzsikuskirály legújabb szerzeményeit. S hogyan találta a hangversenyt az egykori színlap: ,,A három pista: Dankó Pista, Nagy Pista és Derenghy Pista, személyes felléptével!

lyet szorított Thália szekerén, és attól kezdve nagylánykoráig, színésznő-koráig úgyszólván le sem szállt a vándorló szekérről. Kolozsváron járta az első elemit, a másodikat Miskolcon, Szolnokon, Ungvá- ron osztotta meg, a harmadikat Kassán, a negyediket Aradon, a többit Pécsett járta egészen a színiiskola végéig. Egyik Ilyen vándorútjára így emlékszik vissza:

— Nem is tudom már, honnan és hova indultunk szekéren, csak arra emlékszem, hogy kegyetlen tél volt. Aztán a nagy hófúvásban elvétettük az utat és felborultunk. Apám évekkel később elmesélte, hogy az árokba fordult kompániából senkinek sem esett baja, csak én tűntem el nyomtalanul. Fél órán keresztül túrták, lapátolták a havat, hogy megtaláljanak, s ha nincs kéz nél Gazsi, a direktor kutyája, akkor ott fagytam volna meg az egyik hóbucka alatt. Az talált rám nagy csaholással.

S milyen volt a „szállodájuk”?

Falusi pajták, útszéli csárdák kocsiszínje, csutája, árpaszalmája. Mégis így sóhajtja vissza a régi időket:

— Az volt az igazi színészeiét!

De úgylátszik észrevehette rajtam, hogy nem méltányolom megfelelően az általa magasztalt „igazi színészéletet”, mert magyarázatképpen mindjárt hozzátette:

— Az volt a minden próbák főpróbája ahhoz, hogy ki alkalmas, ki nem, a színészéletre.

Nem vitáztam rajta Etelka nénivel. Ha ő így vallja, valószínű neki van igaza. HiAzt mondják, az utca a

képzőművészeti ízlésnevelés képeskönyve. Ha van is némi túlzás a megállapításban, lényegében igaz. Az unalmas könyvet összecsukja és félredobja az ember, a rossz filmre már jegyet sem vált, s az érdektelen rádió- vagy tévé-közvetítést egy gombnyomással a készülékbe fojtja. De húnyt szemmel, alvajáró módján nem lehet az utcán közlekedni. A járókelőt egy állandó képzőművészeti kiállítás veszi körül, az utcák, a házfalak, a terek folytonos és észrevétlen vizuális hatása kíséri.

S ha az utca a képzőművészeti nevelés kézikönyve, akkor ebben a könyvben külön fejezet illeti meg a szobrokat. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy e könyv egyes fejezeteinek iniciáléi, kezdőbetűi a szobrok lehetnének.

Különös helye van a művészetek családfáján — de a képzőművészeten belül is — a szobrászatnak. Ez az a művészet, ami a legpopulá- risabb, minden ember, minden járókelő tekintetének kitett, ugyanakkor mindmáig megőrzött valamit a művészet középkori névtelenségéből. Az alkotó személyiségét, egyéniségét a rö- neszánsz és a humanizmus fedezte föl. Az irodalomban a középkori névtelen himnuszok után előbb a versfőkbe rejtetten és a költemények záradékába bujtatva szerepel a szerző neve, s csak egy későbbi, mondhatnám újkori jelenség, hogy a mű és alkotójának személyisége elválasztha- tatlanná vált. Az Árgyüys királyfi szerzőjének nevét (Gergei Albert) még a vers főkből kell összeolvasni, de a Csongor és Tünde már végérvényesen Vörösmarty nevével nőtt ossz*.

A szobrászat azonban még ma is jórészt „névtelen” művészet. Évek, évtizedek óta áll valamely köztéren egy szobor, de hiába járjuk körül, sehol egy név, egy monogramm, ami alkotójáról vallana. A kőjaragó, aki a csupasz alapzatot készítette, amelyről a halhatatlanságba lépett a szobor, fontosnak tartja a nevét följegyezni (mint például Pécsett az Aranyoskát kőkagylójának készítője), de a szobor alkotója homályban marad. Pedig, mondom, ízlésünk, képzőművészeti nevelésünk talán legfontosabb alakítói éppen ezek a névtelenségbe burkolózó alkotások.

... Ezen tűnődöm, amikor a pécsi utcálcat-tereket járom és szobrokat keresek.

Az első benyomá-s, hogy a várost sok jó szobor díszíti, ha nem is annyi, amennyi lehetne, s ha nem is mind a legsikerültebfi alkotás. Érdemes azonban előttük megállni.

Hány helyen és mennyiféle szobor van ebben a városban?! — Szobrok házfalakba rejtetten a Kossuth lMjos és a Sallai utcában, melyeket csak akkor veszünk észre, ha az, emeletsor ablakait pásztázzuk végig .7 két ablak között megakad a tekintetünk az apró fülkébe állított, megkopott szent alakján. A magyar barokk finom vonalú alkotásai ezek a szobrok, a félelem és az oltalomkeresés állította oda őket. S szob- rolcat találunk kertekben, udvarokban, középületeken, templomokban is. Faszobrok őrzik az Egyetemi Könyvtár kincseket érő Klimo-hagyatékát; a változó idő (és ízlés) immár harmadszor cseréltette ki a Dóm apostol-sorát; s szobrok kerülnek az újonnan épült városréaaék tereire,

parkjaiba, és szívesen kombinálnak szökőkutakat is szoborral a tervezők.

Ezeknek a szobroknak is megvan a maguk története. Néha már a szoborállítás idején felparázslanak a viták, máskor a változó idő játszik el velük. Ott van például az Aranyoskát kedves fiú-alakja (valaha Keresztelő Szent Jánost szimbolizálta), aki közben kiejtette kezéből a keresztet, s most ott áll suta-esetlen mozdulattal, félmeztelenül, előtte az egyszál vékony víz-sugárral, ahogy valaki elnevezte: a „pisilő fiú”. A változó időjárás, az évszakok múlása is szívesen eljátszik ezekkel a szobrokkal. Szepessy Ignácnak nyá- , ron galamb telepszik a vállára, aztán zápor mossa fényesre bronzfejét; Hunyadi Jánosnak és Leonardo da Vincinek pedig a tél hermelinpalástot ad a vállára.

A modem magyar művészet több kiváló alkotójának szobra áll Pécsett. Pát- zay Pál alkotása, a Nővérek a háború utáni évben, 1946-ban került a Szent István tér alsó csücskére, a deltásan futó utak közti tenyérnyi zöld helyre. Hatalmas, foltostörzsű platánok tartanak •fölötte árnyékot. Alacsony, faragott kőtalapzaton áll, alig valamivel emelkedik az utca forgalma fölé. A szobor délre néz, annak, aki innét jön a Dóm térre, megállást parancsol. Színe az anyag színe: alig megmunkált kő. Maga a szobor símavonalú, a részleteknél nem időzött el alkotója, a két figura kontúrja élesen rajzolódik a háttérre. A jobboldalon álló enyhén társa vádára hajtja a fejét, s a másik mintha vigasztalná Kosztolányi sorai jutnak eszembe: „Húgomat a l-ánat eljegyezte ... És néz. Szelíden, békült tiszta szemmel. Zokogni nem tud és nem mer.” A kompozíció teljesen zárt és egységes. A bánat és a szomorúság palástja alatt áll a két nővér, de tartásuk különbözősége mintha egyszerre fejezné ki a háború pusztítása miatti fájdalmát és az é'et vállalásának, a bizakodásnak az érzését.

Vjpécs modern, pasztellszínű házai között, az Olimpia teraszán, a tűző napsütésben heverészik Borsos Miklós kőaktja. Amennyire modern az egész környezet, az étterem homlokzati kiképzése, annyira meghökkentő az első pillanatra a szobor elhelyezése is. A járókelő néhány lépcsőfokon a szoborral egyszintbe jut, körbejárhatja, kezével megérintheti, közelröl-távolról egyaránt szemlélheti. Az egé-szben mégsincs semmi bizarr, elutasító, esetleg erotikus. A félkézre támaszkodó test inkább nyugalmat, derűt sugároz. Ha csak rágondolok a szoborra, napfényt látok, délies pomp:.:, s valahogy úgy érzem, hogy ez a szobor csak egy kultúrát fakasztó, kultúrát föltételező környezetben áll- hat. A szobor szépségéi nem a ruhamodellelcet bemu'c.t t kisasszonyok kozmetikai szépsége adja, haném az a sugárzás, amit az idő:no.: teltsége, a tekintet nyugalma, a tartás békéje keli ezen a kis téren. Borsos Miklós legtöbb szobra a Balaton partján, Tihanyba :, a víz közelségében fogan , E szobrának sem leheteti kisebb műterme, * mint a csillagos ég. S a nyugalomnak és a békének ezt a határtalanságát, a mai ember vágyát - idézi meg a szobor akkor is, amikor erre a pécsi térre állították.

Tüskés Tibor