Dunántúli Napló, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
4 füA5*L© 1964. JULIUS I». Elmebetegek között Riport a zárt osztályról Hatvanegyezer személyi igazolványt cseréltek ki A MÄRVÄNYLEPCSÖK a zárt osztály felé vezetnek. Lassú, kimért léptekkel haladunk felfelé. Dr. Molnár László docens sovány arcélére pillantok, aztán a kezére siklik a tekintetem, amelyben a kulcsokat tartja. Azok nyitják meg a zárt osztály ajtaját előttünk. — Talán nem sértem meg, ha nyíltan beszélek — mondom az orvosnak. — Mi laikusok magunk között csak őrültek házának nevezzük a részleget. — Tudom — válaszolja az orvos. — Nagyon sok téveszme él az emberek között. Őrültekről és bolondokról beszélnek, pedig ilyen nincs. Az orvostudomány csak betegeket. jelen esetben elmebetegeket ismer. — Sokszor elmentem az intézet előtt — folytatom. — Ha felnéztem és megláttam a vasrácsos ablakokat, mindig megborzongtam kicsit. Úgy képzeltem, hogy a vasrácsok mögött ... Az orvos felnevet: — Üres formaság! Nekünk nics szükségünk vasrácsokra. Csak azért vannak itt, mert régen ide építették. Ha lesz pénzünk és átalakítjuk a házat. leszereljük a vasrácsokat. Odanézzen: onnan már levettük! HALKAN FORDUL a kulcs a zárban és belépünk a női osztályra. A hosszú folyosó középkori kolostorra emlékeztet. A padokon vagy harminc nő üldögél, mások faihoz támaszkodnak, néhányan fel-alá járnak. A kórtermek többnyire üresek. Egy apácakolostorban sem lehet nagyobb csend, mint itt. — Furcsa! — mondom az orvosnak. — Én artikulátlan kiállásokra számítottam. ... — Az artikulátlan kiáltás nem jellemző, csak előfordul — válaszolja az orvos. Ebben a pillanatban valaki énekelni kezd. Nem tudom ki lehet, alakja elveszik a hátul lévők tömegében. Néhányan dúdolva kísérik. A sláger szövege hibátlan. A táncdalt követő indulóé is. C ak a hangerő nagyobb a kelleténél. — Úgy látom, a többinek nincs kedve énekelni! — mondom az orvosnak. — Vagy talán nem ismerik a szöveget? — Nem ismerhetik! — válaszolja az orvos. — A betegek többsége öreg. Az ápoltak több mint fele az ötödik évtizedet követő korosztályokból kérni ki. —• És miért éppen ebből a korosztályból? — Egyszerű a válasz. Elhasználódnak az idegek, romlik az agy vér- és oxigénellátottsága. Következménye az elbutulás. — És miben nyilvánul meg az elbutulás? — Részben az üldöztetéses téveszmékben. Az egyik cső port állandóan attól retteg, hogy meglopják, rokonai kifosztják, esért eldugdossa a pénzét, élelmét vagy más értéktárgyát. A másik csoport örökké életveszedelemben kép zeli magát. A legkülönösebb, j ez a veszedelemérzet együtt! halad a korral. A gőzmozdonv feltalálása idején attól retteg tek. hogy a mozdony füstjével vagy gőzével akarják kiirtani őket. ma pedig az atomsugárzást emlegetik. — A jelenlévők közül is? — Természetesen! — Az üldöztetéses téveszméken kívül nincsenek más tüne ek? — De vannak: a teljes érdektelenség tünetei. Az ide tartozó betegeket az evésen, alváson, tehát a tegszüksége-1 sebb biológiai funkciókon ki- I vüi semmi sem érdekli a világon. A padokon kuporgó öregasszonyok egykedvűen gubbasz tanak a helyükön, nem szólnak társaikhoz. Nem hor- gasztják le a fejüket, nem is mosolyognak. Az éneklő nő sem zavarja őket, pedig most I elég hangosan trillázik. Az orvos szerint hozzátartozóikat is szoborarccal fogadják, és férjük vagy lányuk halálhíre sem változtat közömbösségükön. — Szörnyű érzelmi sivárság! — mondom az orvosnak. — Csak a mi szemünkben, ök mit sem tudnak erről a sivárságról! — feleli dr. Molnár, majd elhagyjuk a női osztályt. Miközben a férfiosztály felé tartunk, a docens néhány szót mond az elmebetegség gyógyításáról. Amint kiderül, mindenekelőtt az új és nagyhatású gyógyszerekkel gyógyítanak. A lelkemre köti, hogy írjam le: túlnyomórészt magyar gyógyszerekkel, mert a hazai készítmények a legjobbak közé tartoznak a világon. A gyógyszeres kezelésen kívül használják még a sokkolást (inzulin befecskendezése, elekt romos impulzusok átvezetése az agyon stb.), valamint a munkaterápiát. Az ápoltak a pécsi intézetben is részt vesznek a takarításban és más, kisebb munkákban. Néhány hónapos gyógykezelés után egyéb ként többségük , alkalmassá válik arra, hogy visszatérjen az életbe. EKÖZBEN a férfiosztályhoz érünk. — Milyen arányban szerepelnek a férfiak az ápoltak között? — Egy nőre átlagban másfél férfi jut. Ez persze sok éves átlag! — Mivel magyarázza ezt? — A nők jobb alkalmazkodó képességével! A nő mindig jobban beleilleszkedik a család, a környezet életébe, mint a férfi. Már az egyik kórterem ajtajánál állunk. Az ajtó mellett lévő ágyon fiatal, harminc év körüli férfi fekszik pizsamában. Féloldalra könyököl, mereven néz bennünket. A nézése nem valami bíztató, támadó szándékot olvasok ki a tekintetéből. Lassan emelkedni kezd a helyéről, s egy pillanatra sem veszi le rólunk a szemét. El vagyok készülve, hogy megtámad, ám meglepő fordulatra kerül sor. A férfi ágyára hanyatlik és panaszos, nyöszörgő hangon a hasához kap: — Doktor úr, megint fáj a gyomrom! Most már elárulom a docensnek, hogy mitől tartottam. Dr. Molnár megnyugtat, hogy ilyesmiről szó sem lehet, mert a betegek gyógyszeres kezelés alatt állnak. Egyéként is, a „dühöngő őrült” fogalma régen a múltté. A kijelentés felettébb meglep, s megjegyzem: — És akkor mi legyen a kényszerzubbonnyal, meg a vizeslepedővel? Eizonyára tud ja, hogy a két szót mindennap használjuk. — Más a szóhasználat és más a valóság! A kényszerzubbony, meg a vizeslepedő már két évtizede kiment a divatból. Egyébként sem oldott meg semmit. Azzal, hogy az erőszakra erőszakkal válaszolok, még nem gyógyítok A folyosón fiatal, szőke férfi lép hozzánk és szabályszerűen bemutatkozik. — Nem is tudom, miért ra- - tanak engem itt — mondja kissé megvető hanghordozással. — Itt az aratás, millió otthon a munka, és nem engednek haza. A férfi nyílt arcára nézek. A tekintete is tiszta. Jómagam sem értem, mit keres itt ez a férfi, amikor a beteg ismét megszólal: — Megírtam a leveleidet, doktor úr! Megkérem, adja fel a postán! — És jól írta meg? — kérdi tőle az orvos. — Hogyne! — válaszolja túláradó, gyermekes bizalommal.— Csak János pápa, meg Pál pápa nevét tévesztettem el! Nem csoda, hiszen egy éve került egyik a másik helyébe! Az- orvos bólint és a beteg azzal a szent meggyőződéssel búcsúzott tőlünk, hogy Pál pápának írt levelét feladják. MIVEL ez már a második fiatal beteg volt, akivel beszélgettünk, az orvos emlékeztet arra, hogy a betegek közel fele húsz—harminc év közötti, esetleg harmincegyné- hány éves. A húsz év rlatti elmebeteg ritka. Hogy ez a kor miért kritikus ebből a szempontból, a tpdománv még nem egészen tisztázta. Feltételezhető, hogy a felnőtté érési folyamatok befejeződése körüli zavarokról van szó. Az endogén elmebetegségeid leggyakoribb tünetei szintén az üldöztetéses téveszmék, érzelmi elsívárosodások, nagyzási képzetek, vagyis a beteg valami nagy politikusnak, történelmi személyiségnek, liim- csillagnak vagy sportolónak képzeli magát. Végül ebből a csoportból kerülnek ki az úgynevezett mániás betegek is. Ezek állandóan beszélnek nevetgélnek, hatalmas sulyok felemelésére érzik képesnek magukat, vagy a világfeltaláló szerepében tetszelegnek. Az endogén betegek csoportjában — mivel fiatalokról van szó — jóval nagyobb gyógyulási arányt lehet elérni, mint az elbutultaknál. Mivel a fent említett tünetek nagyonis a mai élet torz visszfényének látszanak, arra gondoltam, hogy a városiasodás, a civilizáció feltétlenül az elmebetegségek növekedésére vezet. Dr. Molnár mosolyogva cáfol: erről szó sincs. A húszharminc év közötti időszak már évszázadokkal ezelőtt is kritikus időszaknak számított. A nagy forgalom, zaj és egyéb városi ártalmak megterhelne ugyan az idegeket, s idegessé •tehetnek embereket, az idegesség, meg az elmebetegség között azonban minőségi különbség vain. Az ideges ember még nem feltétlenül beteg, a legtöbbször nem is az. MÍG erről beszélgettünk, egy kis szobába léptünk, ahol két férfi sakkozott egymással, s miként bárhol másutt, kibi- cek tömege ülte körül őket. A magasabb és hangosabb férfi két gyalogelőnnyel vezetett. Az állása is jobb volt, j ám felkelt és méltatlankodva hagyta ott az asztalt: — Végeztem! Ezzel néni lehet játszani! Megtámadja a királynőmet és azt mondja, hogy sakk! Ez az ember kész bolond! A többiek hangos és gúnyos nevetéssel helyeseltek. Azt már az olvasóra bízom, hogy elgondolkozzék e látszólag köznapi jelenet értelmén. Magyar László Megbüntették a mulasztókat A Belügyminisztérium rendelkezése alapján január óta kicserélik a megye területén a lejárt személyi igazolványokat Megkérdeztük Szabó Kálmán rendőralezredes elvtársat, a megyei főkapitányság igazgatásrendészeti osztályának vezetőjét, hány személyi igazolványt cserélnek ki? — Előzetes felmérés szerint a megyében és Pécs város területén 120 927 személyi igazolvány jár le. Az igazolványok kicserélésére alaposan felkészültünk, a járási kapitányságokat szerződéses alkalmazottakkal is megerősítettük. Azokban a községekben és üzemekben, ahol a kicserélendő igazolványok száma meghaladja az 50-et, a lakosság érdekében a helyszínen gyűjtjük be az okmányokat és ott is adjuk ki a kész igazolványt A lakosságnak tehát nem kell utazgatnia és igen kevés időre esik ki ' a munkából. A városokban. valamint az 50 dolgozónál kevesebbet alkalmazó munkahelyeknél mindenkinek a lakásához legközelebb eső meghatározott helyen cseréljük ki a személyi igazolványát. — Eddig hány igazolványt cseréltek ki? — A munka előre elkészített ütemterv szerint megy a községekben és áz üzemekben is. Lemaradás eddig nincs. Igyekeztünk jól kihasználni a tavaszi időszakot, hogy az aratás és az üdülés idejeVirágzik a napraforgó minél kevesebb embert zavarjunk. A pécsi járás községeiben és Pécs várót üzemeiben már befejezte.! a cserét. Jelenleg a város ! e- rületében folyik a műnk- Az eltelt félév alatt 61 1ÍU' ejárt személyi igazolványt cseréltünk ki. tehát a rendelkezés végrehajtása ez ideig eredményesnek mondható. — Hogyan segíti a lakosság a munkát? — Az eddigi tapaszt? lfú ok szerint a lakosság igen fegyelmezetten eleget tesz a rendőri szervek felhívásának. Nagy segítséget nyújtanak a tanácsi szervek, külön ki kell emelni a középiskolákat, ahonnét igen sok segítséget kaptunk. Ezenkívül különösen Pécsett a vállalatok és eg'éb munkahelyek vezetői 2—3 munkaerőt bocsátottak rendelkezésünkre. A lakónvilván tartókönyvek vezetői is megadták a tőlük elvárt segítséget. Ezúton is köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik elősegítették, hogy a személyi igazolványok kicserélése rendben megtörténjék. — Akadályozta-e valami a cserét? — Először semmi akadály nem jelentkezett, később azon ban elfogyott a zöldnyomású bejelentőlap. Pedig a Belügyminisztérium kellő mennyiségű nyomtatványt bocsátott rendelkezésre. De a lakosság egy része a szükségesnél többet vásárolt, hogyha elrontja, legyen tartalék. A nyomtatvány hiánya azonban megszűnt. A másik hiányosság. — sokan a külön felhívás ellenére sem jelentkeznek az új igazolvány átvételére. Ez rend kívül akadályozza a munkát, mert a cserét november 30-ig be kell fejeznünk. Ezért sziI gorú intézkedéseket tettünk és néhány pécsi, illetőleg szabadszentkirályi lakost 100— 200 forintos pénzbírsággal sújtottunk. — Milyen segítséget kívánnak a rendőri szervek? — Továbbra is kérjük a j lakosságot, hogy a sajtóban és a hirdetményekben közölt felhívásnak feltétlenül tegyen eleget. Aki a csoportos helyszíni cseréből valamiért kimaradt, vagy a kész igazolványt nem vette át, haladéktalanul személyesen jelenjen meg az állandó lakóhelye szerint illetékes rendőr- kapitányságon. UJ SZÁLLÓ UJ QAZDAI Hónapokkal ezelőtt jártam már itt Meszesen, s akkor még meglehetősen nagy „rumli” fogadott a már befejezés előtt álló új munkásszálló folyosóin, emeletein. S éppen egy hete, hogy az Alkotmány utca 77 szám alatti legényszállás lakói — bérelt autóbusszal — átköltöztek új otthonukba. Hogy mi különbség van a legényszállás és a munkás- szálló között, azt megpróbálom leírni, ha egyáltalán sikerül papírravetnem ezt a csodálatosan szép építményt. A szálló halijában feketefehér kerámia lapocskákkal díszített oszlopok, lengő lépcső az emeletekre, vörösmárvány padlózat, piros kókuszszőnyeg, az ablakokat piros és égszínkék lamellás-redőnyök, illetve különböző színű függönyök takarják. A három szekciós épület A, B, C-töm- .bökre osztódik. ,,A”-épület: lakószobák. Négy heverő asztalka, beépített szekrény, külön mosdó, modern mintás szőnyegek és ... a szoba negyedik fala üveg. „C”-épület: betegszoba, orvosi rendelő, főgondnoki iroda, raktár, porta, hall, „B”-épület: villany és gőzenergiával üzemeltetett konyha, az üvegfal után az étterem, amely önkiszolgálórendszerű. Szállítószalag — finomat elrejtve — a fal mentén, amely étkezés után az edényeket a konyhába szállítja. Aztán: cukrászműhely, hűtő-terem, büfé. Az emeleten: mennyezetig érő könyvespolc, klub-szoba, billiárdszo - ba, kártyaszoba, hatalmas elő adóterem — kétszáz főre — televízió és erkély, kilátás a Mecsek keleti oldalára. Aztán mindenütt fotelok, váltakozó színű kárpittal. Kérem szépen; ez munkásszálló. — Hány lakó van! — Most körülbelül százki- lencven, de a szálló ötszáz főre épült. Rövidesen megtelik — mondja a főgondnok, Kovács Árpád. — Hogyan fogadták a fiúk. ezt a szép látványt, amikor először beköltöztek? — kérdeztem. Fekete Mihály bácsi, raktáros vagy afféle „géhás” invitál ki a hallba, beszéljünk a fiúkkal, majd ők elmondják, hogyan aludták át az első éjszakát. Nyilatkozzanak, mit jelent egyik napról a másikra átköltözni egy laktanyából (Alkotmány utca 77.) egy ilyen szanatóriumba vagy palotába, vagy minek is nevezze az ember? Foteleket húzunk az asztal köré a hallban: Peták János, Komcz István, Minkó Lajos, Kis Márton László, Uvári József, akik így hirtelen összeverődnek. Átlagkeresetük a bányában 2500 forinttól 3500 forintig. Hat, nyolc, tíz öltözet ruhával rendelkezik a lakók zö- me. Hatvan-hetven motorkerékpár, három személyautó. Takarékban jó néhány tízezer forint. — Ki 'Volt az első lakó? — Én meg Koncz Pista — mondja Peták. Taxival jöttünk ki tizenkettedikén reggel. Fekete Miska bácsi mondja: — Látta volna, milyen széles ábrázattal léptek be a kapun! Ezen nem is csodálkozom. Kiskúndorozsmáról, Csongrád- ról, Kiskúnfélegyházáról, Kis- kúnmajsáról származtak ide ezek a fiúk. „Útközben” hot itt, hol ott dolgoztak, lehúztak egy-egy évet, másfelet, aztán továbbindultak. Félreértés ne essék: nem „vándormadár”- típusok ők, csupán fiatal korukkal járó türelmetlenség hajtotta őket egyik városból a másikba. Céljuk nem volt más: valahol letelepedni, ahol jó a kereset, ahol kedvükre való munkát találnak és akkor szőhetik a távolabbi terveket, szakmát is kéne tanulni .vagy beülni a technikumi iskolapadba, művelődni, szórakozni, szépen emelni az igényeket, egyszóval: ki kell tágítani a látóhatárt. Peták Jani a csongrádi termő::yforgalminál zsákol, ötvenhatban az Ercsi Cukorgyárban répát lapátol, a napi kvantum 400 mázsa — ahogy elnézem, meg is izmosodott — három hónap alatt tízezret keresett. De ez csak szezonmunka. Jön a bánya, ötvennyolc óta István- aknán dolgozik. Hét esztendeje már us Megtalálta a helyét. — Albérletben? — Laktam ott is. Ercsiben legényszálláson köves szobákban, emeletes ágyakon aludtunk tizenketten. Se fürdő, se semmi. Fűrészporos kályhával fűtöttünk úgy-ahogy. — És most itt: ; i — Ne is mondja; — legyint. — A különbséget még „zongorán” sem tudnám eljátszani ; : s Koncz Pista: — Ha az anyám eljön, talán be sem mer lépni a hallba i íi — Volt már itt Pécsett a mama? — Volt. Három éve. Megmutattam neki a múzeumokat, a Mecseket. Azt mondta, egy kicsit szédül a hegytől, de nagyon tetszett neki a város. Hát ha még ide elhozom Kiskúnfélegyházáról látogatóba! Csak kevés az ideje szegénynek, mert otthon a jószágokkal sok a gond, a tsz- ben is van munka. De majd a télen meghívom, elmegyek érte,. í
