Dunántúli Napló, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
MODERN OPERA EST a Pécsi Nemzeti Színházban VAN VALAMI jólesően örvendetes abban, hogy művészeti életünk egyre több területén bukkannak fel korunk, a XX. század alkotásai. Ügy érezzük, mégsem volt hiábavaló és felesleges kiálnunk a modern zene népszerűsítése, megismertetése mellett. A Pécsi Balett-együttes már első lépéseitől kezdve ezt az utat járja. A fiatal pécsi zeneművészek idén létrehozták a maguk szerény vállalkozását korunk kamarazenéjének bemutatására. Legutóbb városunk reprezéntatív oratóriuménekkara, a Liszt Ferenc Kórus és a Pécsi Filharmonikus Zenekar is megtalálta a lehetőséget, hogy XX. századi mester műveivel gazdagítva repertoárját, lépjen a közönség elé. Csütörtökön este pedig a Pécsi Nemzeti Színház operatársulata, a múlt évi Menotti-operával megkezdett utat folytatva, az évad utolsó bemutatójaként egész estét kitöltő műsorával tett hitet korunk művészete mellett, amikor három XX. századi zeneszerző; Milhaud, Kalinski és Bartos művét vitte színpadra. Mindhárom mű kétségtelenül magán viseli a modem zene ismertető jegyeit. Ha első hallásra meghökkentőnek is éreztük őket, a belőlük áradó szellemes humor, az átgondolt, ötletes rendezés és a jó iramú előadás nagyon kellemes szórakozást nyújtott. A pécsi operatársulat teljes erőbevetéssel, a sikeres eredményen lemérhető nagy lelkesedéssel és szeretettel készült fel e nem mindennapi érde- kességű bemutató-sorozatra. Az érdem elsősorban Paulusz Eleméré és Horváth Zoltáné, amiért egyáltalán vállalkoztak e feladatra, és azt zenei vezetés, valamint a rendezés biztonságával meg is oldották. Nem rajtuk múlott, hogy a három bemutató művészi színvonala és ennek függvényeként sikere nem volt egyen- értétékű. Az est a francia Hatokhoz tartozó Darius Milhaud három percoperájával kezdődött. A görög mondák kissé megváltozott formában és természetesen megváltozott tartalommal jelentek meg: Európa elrablásának, Ariadne és Theseus Naxos-szigeti kalandjának, majd a Phedra-Theseus- Flippolythos tragédiának per- sziflázsát kaptuk a három operában. Henri Hoppenot szövege (Nádasdy Kálmánnak a húsz év előtti operaházi bemutatóra készült fordítása) és Milhaudnak a modern zene kifejezőeszközeit felhasználó zenéje remek alapanyagot adott a sziporkázóan szellemes előadáshoz. Az előfüggönyön megvilágított három kép, Az elrabolt Európa és az elhagyott Ariadne scenikailag hatásosan megoldott befejezése nagy hozzáértésről tanúskodnak. Az már vitathatóbb, hogy Horváth rendezése a burleszk felé viszi az előadást még akkor is, amikor arra Milhaud fanyar humorú, vagy . éppenséggel komoly szándékú zenéje nem ad alapot. A cselekmény gyors pengetése, az ötletek egymásra torlódó sokasága néhol már szinte gátjává válik annak, hogy egyáltalán időnk legyen mindent megfigyelni, értékelni, helyére tenni. Milhaud operája is azok közé a modern művek közé tartozik, melyet többször kell végignéznünk és meghallgatnunk, hogy minden szépségét, értékét magunkévá tehes- sük. Ennek érdekében mondatja el Horváth Zoltán Do- bák Lajossal összekötőszövegét, mely a görög mitológiában ma már kevéssé jártas néző számára is megvilágítja az események hátterét, világossá teszi az összefüggéseket, a cselekménysor folyamatosságát. tehát megteremti az előadás egységét. A későbbi előadások során ezt a most még hevenyészett szöveget közvetlenebb. természetesebb előadásmóddal jobban hozzá lehet simítani az egész mű hangulatához. A Zágrábban élő Ivó Lhotka Kalinski Analfabéták című egyfelvonásos vígoperája, vagy mint a szerző műfajként megjelölte: zenei burleszkje, az est ‘ 'agyobb sikert aratott, legszínvonalasabb része volt. Humora kevésbé intellektuális és áttételes, mint a perc-operáké; nyilvánvalóan egyértelmű, leleplező és mindig telibetaláió karikatúrát kaptunk, amin a közönség ragyogón mulatott! Az eredeti magyarországi bemutatóra a librettót magyar nyelvre dr. Vargha Károly ültette át. Kiválóan sikerült munkája nyomán még erőteljesebben mutatkozott meg ebben a minatür remekműben a zene és szöveg pompás egysége. Ha Kalinski zenéjéből egyéniségét nem is ismerhettük meg, egészséges, harsány hangulatú humorát feltétlenül értékelnünk kell, valamint az ugyancsak remekbe sikerült hangszerelést. Olyan találó minden effektusa, hogy még a választávirat aláírása végén a pontnak is megvan a fagotton megszólaló zenei megfelelője. Emellett Kalinski zenéje dallamos, különösen szép Mica ariosoja. Mindezek a jótulajdonságok és erények már csak halvány színben jelentkeznek Zdenek Bartosnak, a Prágai Zenekonzervatórium tanárának Zárzavar című egyfelvonásos vígoperájában. Zlenka Lorence szövegét ugyancsak dr. Vargha Károly fordította le, és tette nagy gonddal, körültekintéssel a ml számunkra is közérthetővé. Már a rendkívül frappáns és találó cím is vastapsot érdemelne, valamint a színház darabválasztását is örömmel üdvözölhetnénk, amiért ezt a szocialista témájú művet előkeresték és bemutatták. Az 50-es években készült ez az opera, mely a munkakerülőkről, ingyenélőkről nyújt karikatúrát. Az új társadalom mindenkit szeretne méltó helyére tenni, és ezért a naplopók gyógymódjának a munkát ajánlja. Mindezt a helyes mondanivalót egy zár elromlása következtében ösz- szezárt társaság körében mutatja be, sajnos a bonyodalmakat fárasztóaknak, néhol unalmasnak, a gyakori együttesekben pedig érthetetlennek találta a közönség, és ezen Bartos meglehetősen jellegte-- len zenéje sem tudott segíteni. A HÁROM operában a társulat minden tagja színre lépett A kritikus újból örömmel megállapíthatja: Horváth Zoltán szuggesztív rendezői módszere ezúttal is alkalmasnak bizonyult arra, hogy operaénekeseink most már csaknem teljesen gátlástalanul, felszabadultan játszanak is, éljék, és ne csak énekeljék szerepüket. Az est legkiemelkedőbb alakítását a Kalinski- operában Tréfás István nyújtotta. A rendőrkapitány figurájában remek humorral, basszus hangja művészi kifejezőerejének teljében komé- iiázik, alakít. Sikerül szerepével teljesen azonosulnia; ez i titka és magyarázata megérdemelten nagy sikerének. De rögtön mellette kell meg- ímlítenünk Wagner Józsefet. A Kalinski-operában éppúgy, mint a bika-Jwoiterként a „MINT ÍRÓ és mint ember is, Kemény rendkívüli fényoldalakat ezokatlan árnyoldalakkal egyesített..Az a Gyulai Pál állapította meg ezt, aki pedig egy irodalmi csoportban — az úgynevezett „irodalmi Deák-párt”-ban — volt vele. De mert a nevezetes kritikus minden elfogultsága mellett is éles szemű ember volt, még ott Kemény Zsigmondvól tartott emlékbeszédéből sem felejtette ki az író és publicista „sokszor riasztó különösségeit, szaggatottságait.” Kevés ellentmondásosabb alakja van a múlt század magyar irodalmának (és politikai közírásának), mint a százötven esztendeje született Kemény. Az erdélyi fejedelmek leszármazottja — aki Széchenyi István Ihletésére kapcsolódott be a harmincas évek reform-küzdelmeibe — szinte minden nemesi kortársánál előbb és mélyebben látta meg, hogy „a nyomorúsággal viaskodók, abban állandóan elmerülök valósággal más nemzetet alkotnak, mint amiről mi disputálunk.” Ugyanakkor az 1848—49-ben megalkuvást hirdető, úgynevezett „Békepárt” egyik vezéregyénisége lett és 1849. és 52. között olyan röpiratcxkat írt, amelyek nemcsak Kossuthot és a szabadságharc egyéb következetes vezetőit gyalázták, hanem saját múltjának haladó vonásait. Kemény Zsig- mond volt az első magyar irodalmár, aki cikkedben felhasználta Engels Frigyes több tanulmányát. Kigúnyolta azokat „a mulatságos idealisták”-at, akik a múlt század >0-es, 60-as éveiben kialakul- ií kezdő munkásosztályt az ägykori hűbérjobbágyság „egy íjabb, csak éppen formailag különböző” változatának tar- .ották. De továbbra is birtokos rémesként érzett és azt mon- lotta: a tőkés megvetni való, i munkás pedig — ha mozgo- _ ódni merészel — megféke- sendő. A részletekben nagyterű megfigyelések, világné- ’.etében viszont makacs ma- •adiság jellemzi Keményt, a cözírót. Ezt az ellentmondást negsínylettók idegei és élete rtolsó évtizedében — 1865. és .875. között —bomlott kedély- yel járta Pest utcáit. Nem lolgozott én nem is akart nár dolgozni. A társadalmadat előrevivő haladás fölis- nerésének és a régi, a rossz 'éd el mezesén ek tragikus el- entmondása jellemzi sok re- fényét is. A XVI. és XVII. zázad Erdélyének izgalmas- nozgalmas közegében játszóló regényei többségében a ; örténelmi környezet nem csu- . pán díszlet — mint akár Jósika Miklósnál is — hanem egymást segítő és egymást gáncsoló emberek világa. A jellemek, amelyeket regényeiben fest, sokkal érdekesebbek és bonyolultabbak, mint akár az Eötvös József műveiben szereplő jellemek. Milyen ösz- szetett, önmagával is. környezetével is vívódó alak — például — a „szombatos”-sá lett Péchy Simon kancellár, a „Ra jongók” hőse. Vagy a „Zord idő”-ben is milyen találóan rajzolja meg a mohácsi vészt közvetlenül követő idők jellegzetes alakjait. S felsejlenek a kor mozgató eszméi, mindazok, amelyek később katolikusok és protestánsok, Habsburg-pártiak és „törökpártiak” küzdelmében nyert szemléletesebb alakot. — De — s ez Kemény belső tisztázatlanságát bizonyítja — realista fogantatású szép prózai alkotásaiba (legközvetlenebb példaképének Bálzacot tartotta) végül is eluralkodik a nagybetűs Végzet, amely gyakran a kiutat már-már feltaláló hősöket is a tragédia szakadékéba löki. Még művészi felépítésében legkiválóbb regényében, az 1. Rákóczi György erdélyi fejedelem korában (és részben udvarában játszódó „özvegy és leányá”-ban is érvényesül ez a zord — és hamis — „vég zetfilozófia”. A regény hőse, Mikes János oktalanul „nagystílű” gesztussal — nem is tudja, hogy miért — teszi sze rencsétlenné saját magát és szerelmét, Tarnóczy Sárát is. A hanyatló birtokos-nemesség öngyilkos hangulatú életérzése árnyékolja be Kemény annyi nagyszerű írói erényét. DE NEMCSAK világnézeti ellentmondásaiban, stílusának nehézkességében is rejlik annak oka, miért nem olvassák ma már nálunk ezt a minden ellentmondásával egyetemben s oly érdekes írót. Emlékét mégis idézni kell, mert vala- nol azért a magvetők közé tartozott. Olyan magvakat lintett él a magyar történelmi regény termőtalajába, ame yek csak hosszú évek múl- án, másoknál, az életművét alkotó kritikával tekintő utó- loknól szökkentek virágba. Milhaud-percoperában kiváló nyújt. Sikerült megtalálni: azt az éneklési játékstílust mely megfelel egyéniségének jóllehet számára is sokka újabb, szokatlanabb, mint pl egy Pinkerton- vagy Carlos alakítás. Bolla Tibor a Zár zavar főszerepét kapta, di hallhattuk a Milhaud-operák ban is. Számára nincs meg oldhatatlan szerep, bármeny nyíre problematikus és szó katlan legyen is az. Tehet sége, jó színészi és énekes képessége még a Bartos- operabeli szerepben is megnyilvánult. A Milhaud-operák előadásában főként a teljes együttes tetszett. Külön- külön akadtak jobb és gyengébb teljesítmények, mindenesetre a „nincs kis szerep” — mondás bizonyságaként finoman árnyalt, vagy felszabadultan komédiázó alakításokat láthattunk. Bárdos Anna a percoperákon túl főleg Lőtti szerepében mutatta meg újból, hogy milyen remek érzéke van egy bizonyos groteszk humor iránt. Pécsváry Gabriella három szerepben lépett a közönség elé: isméi alkalma volt bebizonyítania, hogy nemcsak kultúrált hangú énekesnő, de ellenállhatatlan komikai képessége is van és ezt nem egyszer saját előnyös megjelenésének feláldozásával is kész véghezvinni. Sokoldalú feladatot oldott meg hibátlanul az egyre fejlődő Hotter József: igazán nehéz lenne eldönteni, hogy Theseusként vagy az ügyefo- gyott Sveta írnokként tetszett-e jobban? De remek volt Fodor Pállal együtt, mint a cseh opera szemeteslegénye. Illés Éva, Cser Tímea, Mar- czis Demeter, Csongor József, Berczeli Tibor mellett megismerhettünk egy fiatal énekest is: Sassy Jánost. A percoperák kórusának tagjai is megérdemlik, hogy nevüket megemlítsük: Pulveri Magda, Csida Gizella, Horváth Sári, Bonnet Kálmán, Kanizsai László és Vincze János. A betanításért Laky György és dr. Dőry Miklós érdemel dicséretet, míg a három opera hangulatát kitűnően megteremtő Vata Emil díszletei, Katona Piroska jelmezei, Léka László maszkjai járultak még hozzá a sikerhez. Paulusz Elemér kitűnő vígjátéki tempóban vezényelte az előadást: a zenekar (és ezen belül sok szólisztikusan is lényeges hangszer) színesen, pontosan szólaltatta meg a partitúrát. Erezhető volt, hogy a zenekar tagjai számára már nem ismeretlen és szokatlan a modern zene. OPERATÁRSULATUNK munkájában örvendetes esemény volt a modern opera- bemutató-sorozat. Várjuk a további lépéseket, talán majd egy új magyar opera bemutatóját. A színházon és annak lelkes, művészi gárdáján nem múlik: most már rajtunk, a közönségen a sor, hogy értékeljük a színház úttörő jellegű próbálkozását. Dr. Nádor Tamás Hírek a ku túraiis (Hétből — A Pécsi Nemzeti Színház a mai napon befejezi nagy- színházi előadásait. A színház művészei ebben a szezonban már csak a Szabadtéri Szín! pad műsorában lépnek színpadra. o — A Városi Művelődési Házban 37-én, szerdán nyílik i meg Szöllősy Kálmán fővá- ] rcsi fotóművész gyűjteményes i kiállítása. o I — A József Attila olvaso- mozgalomban résztvett olvasóknak a Zsolnay Művelődési Házban szerdán délután osztják ki a jelvényeket. A jelvénykiosztást a művelődési ház ifjúsági klubjában teadélután követi. o — Dino Ciani olasz zongoraművész június 22-én este fél 8 órakor a Nemzeti Színházban mutatkozik be a pécsi közönségnek. Műsorában Haydn: D-dur szonáta. Schubert: B-dur szonáta, Brahms: D-dur variációk, Bartók: Szonáta című műve szerepel. o — Nyomdába került a Jelenkor júliusban megjelenő „balatoni száma”. A folyóirat többek között Bárdos; Németh János, Bemáth Aurél, Illyés Gyula. Jankovich Ferenc, Takács Gyula és Tatay Sándor műveit közli. o — Ernszter Dezső, a New York-i Metropolitan tagja és Simándi József kétszeres Kos- suth-díjas kiváló művész is fellép a szabadtéri színpadon a Mecseki Nyár programjában, Verdi: „Don Carlos” című opera július 11-i előadásán. o — Tízéves jubileumát ünnepli a Csertői Állami Gyermekotthon, június 20-án. Ebből az alkalomból egésznapos műsort rendeznek és kiállítást szerveznek. A műsorban fellép a bükkösdi leányotthon énekkara és a vendégeket a bakócai fiúotthon zenekara szórakoztatja. Erdősi András: Tehenészetben (Magyar Képzőművészek Szövetsége és a SZOT Emst Múzeumában rendezett „Dolgozó emberek között” című kiállításán bemutatott kép.) Immár hagyománya irodalmi életünknek, hogy időnként együtt jelentetik meg a fiatal magyar író novelláit, mintegy bemutatva így az előző antológia óta megtett fejlődés útját. Ebből a szempontból Gondos Ernő válogatása jól sikerült. A „Körkép” az utóbbi évtizedben feltűnt, igen tehetséges prózaírók legkifejezőbb és egyéniségükre legjellemzőbb írásait tartalmazza. Érdekes és örvendetes, hogy fiatal prózaíróink mindannyian a mai valóságnak ezer arcára figyelnek, mai problémákra keresnek választ, áttételesen még azok is — mint Sánta Ferenc — akik témájukat a múltból merítették. Ha szabad kategorizálni (jelen esetben az elkerülhetetlen), három korcsoport jelentkezését figyelhetjük meg az antológiában. Az egyik az „idős fiatalok" csoportja (Bor Ambrus, Fejes Endre, Gala- bárdi Zoltán, Sánta Ferenc), akik már sem koruk, sem irodalmi rangjuk szerint nem igen illenének a fiatal prózaírók antológiájába. (Ezt nyilván a Kiadó is érezte, s ezért tartózkodott a „fiatalok antológiája” megjelöléstől. Az ő jelenlétük emeli ugyan a gyűjtemény színvonalát, de valamennyiük itt közölt novellája saját írói szintjük alatt marad. Igaz, valóban szép írás a Vonó Ignác (Fejes), megrendítő és döbbenetes a Halálnak halála (Sánta), de hát az antológiát mégiscsak megelőzte már a Rozsdatemető, és a Húsz óra, és így az olvasónak némi hiányérzete támad az említett novellák olvasásakor. Az antológia javarészt az 1957—60. között jelentkező prózairók (Baráth Lajos, Bertha Bulcsu, Fenákel Judit, Galambos Lajos, Gerelyes Endre, Szakonyi Károly stb.) alkotásait tartalmazza, öi'- vendetes, hogy szinte mind- annyiok írása mondandójában és formájában egyaránt jelentősebb, mint az előző, a Visszhang cimű antológiában olvasható novellájuk. Különösen vonatkozik ez két elbeszélésre. Fenákel Judit Marad a riportja bátor, szocialista szellemű irás, jó ötvözete az irodalmi riportnak és a novellának. Szakonyi Károly Emberi üdvözlet-je mély és alapos. Aminek pedig a legjobban örülhetünk: e kötetben már egy új „csoport” alakulásának, forrongásának is tanúi lehetünk, a legifjabbaknak, akik a két évvel ezelőtti antológiában még nem szerepeltek. Közöttük — legalábbis e gyűjteménybe felvett írásuk alapján — Simonffy András és Szentgallay Géza látszik jelentős ígéretnek. Hiányossága az antológiá. nak, hogy semmiféle elemző tanulmány nem segíti beruu az olvasók tájékoztatását. K. J > t Körkép — 35 mai magyar novella —■
