Dunántúli Napló, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
BÉKÉSSÄNDOR: JEGYZŐKÖNYV A Et mondja főhadnagy elvtárs, hogy ököllel az arcába csaptam annak az embernek? Nem tudom. Lehet. Ha teljesen kitisztul a fejem, bizonyára csodálkozni logok magamon, mint ahogy mások is csodálkoznak majd rajtam. Mert ami azt illeti, elég furcsa eset. Talán még az újságba is bekerül. Miért ne? Az emberek szeretik az ilyent. Egyébként nem most írnak először rólam. A múltkoriban ebédszünetben, jött nagy lelkendezve a Báli gyerek: „Nézze, Gábor bácsi, benne van a fényképe! Itt, az újságban! Meg írás is, egészen hosszú!” Csak néztem. Először a fényképet, mert el sem tudtam képzelni, hogyan jutottak hozzá, aztán meg a többit is, mert valóban sokat írtak. (Az asszony el is tette. A végén már én szégyelltem, annyit mutogatta.) Nem mondom, ügyesen ősz- szeszed te, akárki fia írta. Olyan emberről, akit sohasem láttam, hát én akkor se tudnék ilyen sok jót mondani, ha megtnyúznának. Mert mi egy szót sem váltottunk egymással. Utóbb megtudtam, a központban beszéltek vele, ott kapta a fényképet is. A fali tábláról vették le, amely a főkapu mellett van tavasz óta. De ennek is sora van. Jött egyszer az SZB-titkár. Azt mondja, adjak egy képet, majd visszakapom, csak sürgősen. mert a dicsőségtáblára kell, hadd lássák a fiatalok, kitől tanulhatnak. O mondta. Mert. hogy abban a hónapban kereken száznegyven százalékot csinált a brigád. Az pedig nem gyerekjáték. Ne higyje, hogy dicsekszem, főhadnagy elvtárs, de nem mindenki tudja utánunk csinálni. Akkor még a 112-esen dolgoztunk, s bizony jónéhány- szor 1 elmondtunk a megszokott Cigarettaszünetekről, Próbálta már, főhadnagy elv társ? A tkozott dolog. Lentről jön a tégla, malter is van mindig kéznél, hát nő a fal, hogy örül az ember szive; de egyszeresük összeszalad szájában a nyál, eszébe jut az az átkozott cigaretta, s attól kezdve kétszeres a súlya minden téglának. Aztán mintha összebeszélne minden: a szomszédos épületek közül előlibben a szél, s olyan íny csiklandoz» füstszagot terít a fal fölé, hogy elszorul tőle a torok. A gyufa is megzörren minden mozdulatnál a skatulyában, s bár eddig fel sem tűnt, most túlharsogja a fal mellett dolgozó daru zaját. így megy ez délig. Mtert le kell küzdeni a csábítást, — s higyje el, főhadnagy elvtárs, ezt nemcsak pénzért teszi az ember. No, de minek is mondom ezt? Érdekli ez a főhadnagy elvtársat? Egyáltalán. Most csalt a jegyzőkönyv a fontos. Hogy minél előbb meglegyen. Egyébként a nyakkendővel kezdődött. Egész nap egy szót se szóltam, néztem azt a nagy sürgés-forgást, amit az asszony művelt a sütő körűi; megcsináltam, amit mondott, sőt még örültem is, ha elküldött vízért vagy fát hasogatni, legalább dolgom volt, nem értem rá gondolkodni. Aztán eljött a délután. Étiünk, persze csak kapkodva, és mikor már azt hittem, végre leülhetek, az asszony rá- kezdte, hogy öltözködjek, borotválkozzak, pucoljam ki a cipőket. Aztán meg nyafogni kezdett a nyakkendő miatt. Hogy azonnal keressem elő. Hogy így nem lehet vendégeket fogadni. Hogy a tanító úr is itt lesz. Feltettem. Közben hazajött a gyerek is a nagyanyjától, de pillanatok alatt magával ragadta az anyja sürgés-forgása, így még szólni se tudtam hozzá. Aztán meg szállingózni kezdtek a vendégek. Sokan. Olyanok is, akiket még sohasem láttam. Kezet nyújtottak, és nekem vigyorogni kellett. A szoba megtelt idegen illatokkal. És a feleségem mindenkit édesnek szólított. A fene tudja mitől, de émelyegni kezdett a gyomrom. Az asztal már majdnem tele volt virágokkal meg apró haszontalan játékokkal. Én meg csak néztem a kisfiámat, ezt a gyerekruhába öltöztetett felnőttet, akinek ma van a nyolcadik születésnapja. A tanító úr utolsónak, érkezett. fújtatva és verejtékezve. Pizsamaszerű ingkabátját hbegtette a hőség ellen, s alig ült le, máris sületlen bókokat mondott. Kecskeszerű me. kegéssel nevetett, s az asszonyok szinte megbolondultak tőle: úgy zúgtak körülötte, mint a méhek. Közben dicsérték a kisfiámat, s ekkor eszembe jutott az ajándék, amit már hetek óta rőtöget- tem. Ügy, ahogy volt, újságpapírba csdmagolva, az asztalra tettem. Zolika meg se rezzent. Biztatni kellett. — No, nézd már meg, mi van benne. A tiéd. — Helikopter? — Nem, nem helikopter, de fogd már meg. Szerettem volna látni, hogy örül, azt hittem, boldoggá teszi, hisz nem filléres bolti áru, majd egy hétig bütykölte a Jóska gyerek munka után. De az én kisfiam nem örült. Pedig olyan igazi lett az a kis köműveskalapács, kanál meg simító, hogy éppen csak nagyságában különbözött a mi szerszámainktól. Forgatta a kezében, aztán meg letette. — A Gerde helikoptert iá kapott — mondta, s mintakit megbántottak, keserves képpel az anyjára bámult. Az meg rötön mellette termett. Félresöpörte az asztalon a szerszámokat, babusgatta, hogy ne féljen, majd ő vesz helikoptert, olyant, amilyen senkinek sincs; s akkor engem elöntött valami nagy-nagy keserűség, hogy még káromkodni se volt kedvem. Felálltam, kigomboltam az ingem, letettem a szék karjára a nyakkendőt, s aztán most itt vagyok. L ehet, hogy minden úgy történt, ahogy a főhadnagy elvtárs mondja. Nem tudom. Ez már azután lehetett, hogy eljöttem Baltáitól. . Mikor beállítottam, ugyancsak meglepődött. Régi barátok vagyunk, együtt dolgozunk évek óta, a brigádot is ketten kezdtük. Az asszony rögtön széket tett alám. — Üljön te nálunk. Isten hozta. Nagyon beszédes lehetett a képem, mert Ballal mellért ült, s átfogta a vállam. — Baj van? Ügy éreztem, hogy karja nyomán valami hűs patak indul el a testemben, de szólni nem tudtam, mert nincs ember, aki megértheti az én bánatomat. Felhajtottam az elém tett bort, s hogy újra töltött, hát megint. Egyébként nem tudom, meddig lehettem nála. Mikor kiléptem az utcára, már este volt, s most vettem csak észre, mennyire egyedül vagyok. Égett az arcom, s hiába takartam el, mert az utat szegélyező oszlopok csúcsán apró napocskák izzottak a fénycsövek helyén. A kocsmában már záráshoz készülődtek. Kértem egy deci szilvát, s hogy nem éreztem az ízét, még eggyel. A falon fényképek lógtak — .színészképek lehettek —, de nekem a száznegyven százalék jutott az eszembe, meg a háromezernégyszáz forint, és az az újságíró, akit sohase láttam. Forgattam számban a szavakat, mint a nyállal oldott kenyeret szokta az ember, s arra gondoltam, milyen régen is volt, mikor utoljára beszélgettünk as asszonnyal. Mert mostanában csak beszélünk. Hód én mondok valamit, hol ő, de a válaszra már egyikünk sem figyel. Mert nincs miről beszélnünk. Néha úgy érzem, két világban élünk. S talán ezért van az is, hogy egy szóval sem tiltakoztam, mikor arról volt szó, hogy minden második vasárnap dolgozni kell. Persze, kéthetenként mégiscsak hazaugrik az ember, felpakol egy kis hazait, fehérneműt; meg egyébként is; két hét nagy idő, sok mindent elfeled az, aki nem szeret haragban élni, s egész úton arról ábrándozik, milyen jó is lesz otthon. S aztán hétfőn hajnalban örül, hogy hétfő van, még a vekker se szólt, de már ébren van, s valami olyasmit érez, mint szombat délután, pedig most hazulról viszi a vonat. És ez most mind eszembe jutott. A sok kérdés, melyek évek óta feszítenek, egyre erősebben: hogy így kell-e ennek lenni, s így van-e mindenütt, és hogy most mi a fontosabb, az otthoni béke, vagy az a másik, aminek — itt belül «— még neve sincs; az, hogy valahová tartozni kell, mert nem önmagáért van az emberi Céltalanul csatangoltam, hagytam, hogy sodorjanak a gondolatok, s egyszercsak ott állt előttem az az ember. A Gergelics. — Hát te? — Hagyj békén! •— No de, pajtikám... — Menj az uiámból! Szabadulni akartam tőle, mert azonkívül, hogy senkire se volt szükségeim, ezt az embert még utáltam is. Régóta ismerem. Együtt kezdtük az inaskodást, de belőle sose lett kőműves, mert a mi szakmánkat nem a kocsmában tanítják. M enni akartam tovább, de nem tágított, rángatott, átfogta a vállam, s mikor látta, hogy feszül bennem a méreg, a képembe vigyorgott: — Na, na. Hát istenem, ittunk egy kicsit. Te is ittál, én is ittam. No és? Kit érdekel? Ki szólhat bele? És ne félj. Nem kell szégyellned engem. És én se szégyellek, téged ...; Hisz egyformák vagyunk. — Igaza vaui, főhadnagy elvtárs... Megütő ttem azt az' embert..: ököllel vágtam a képe közepébe... Bárdos! Németh János: DCátukuLa Sárga kepék a fénylő ég alatt, nyájak és nyárfák lomhán alszanak, tíkkadtan szunnyad ember és vidék, a hű eb ki se nyitja a szentéi. All munka, élet, lomb, levél a fán, olvadt arany a fény a pocsolyán, egy rezzenés, egy sóhaj sincs sehol, a forró napban minden meghajol. A sás közt réce, lúd, riadt madár a szárnya közé bújva szundikál, szomjas virág a víz felé cseng, oly fülledt-forró, néma ez a csend. A kövér ringló húsa meghasad, és csorog, mint a macskaméz-patak, egy ijedt kotló kottyog csak nagyon, csibéit félti a tüzes napon. A kütgcm, mint a görbe meszelő a roppant égbe furcsán belelő, rekedt hangja a légben megszakad a mozdulatlan, lomha ég alatt. Keszthelyi Zoltán: ^Meíjjfürdú k b enn ed Meg/ürdök benned. Rajongd szemed az idők zsombékjáből mint hold imbolyog fűtöttem: elnézem, hogy kering, lassan, alig követhetően. Szeress, szeress engem, akit csak anyám szeretett Igazán. Hol a szived? Mutasd meg: hol veri a hajnali ütemet? Én is megmutatom neked, hol a szívem. Hallgasd, milyen bábeli nyelven viszonozza a Te régóta várt szívdobogásod. Üdítő ez a fürdő, tisztító, enyhítő, a te illataid párája lebeg fölötte, most ne szólj semmit, oly jő a süket csend partjai közt hallgatni véred zubogásái! Arató Károly: cAngusztnsi levél Szökőkutas tér a Katedrális előtt. Kikopott lépcsőin ücsörgők. Csendes délután. A mellékutcában — öl perce talán — szemeteskocsi zörgőit, Mozdulatlanság és irgalmatlan meleg. Asftva ülök itt naponta. Senki sincs — a tollászkodó szerelmesek csak este szállingóznak a padokra. Fuldokló platánok közül a Lányszobor elszédülve bukik előre. Néha gyereksikoly, mig a nyár szinte forr, kék vonalat karúd a levegőbe. Különben semmi újság. Tán annyi csupán, hogy éppen most kantáin! kezdtek a templom tetőn komoran eg jón ás után lépegető, kaporszakállú szentek. Simon Lajos: löataitéi'ö a küszöbön Néha az ember annyira hirtelen \ toppan az otthoni küszöbre, hogy szégyenli üres tenyerét. ; Lélekig elpirul: Ó, kedveseim, már csak az utolsó kocsit ériem el... ! s lába alatt a küszöböt nézi, esélyre szerencsétlen dédöregapja ; szerencsepatkót kalapált, \ Így vagyok én. Így tértem haza, üresen, mindent odahagyva ! még szívem nehezékeit Is, \ hogv könnyeden felemelkedjek, ; szinte közétek szemem testvérkéi: csillagok: Most itt a küszöbön kedvein lenne fütyörészni sírni vagy dalolni — ó, te el lágyul ás! ; Arcomon gyík szalad, hideg— mi az? ; talán a könny? a könnyek? • nem' nem! Csak erős ammónia száll trágyát raknak a szekérre a kertek alatt.. • | De felmosoly gok: mégsem érkezem üres tenyerekkel. ; veséimnek hoztam háromzseb vlllamoscsörömpölést, ’rím akasztott az ősz néhány bolyongó ökörnyálat. s elhoztam kishugaim, verjelek belőle csipkét. ; S reH"k aí-ámfial. jóízű híreket hoztam haza, a 'd elmondom sorra mind. ; csali adjatoU egy széket, hogy leüljek ... 5 így szakadt papírból szedte ki és dobta konyhád sakktáblánál is tisztább kövére, hogy rohamot kaptál, mert körül —•, mint a kiégett tűz — otthagyta a hamvát. Utálkoz- va csak a két ujjaddál csípted fel. — Ezt is épp ilyenkor kell, szombat délután, mikor a kezed tele van munkával, amikor sütsz, vasalsz, mosdatod a kisebbeket, amikor <j. barátnődet várod TV-t nézni. Vagy amikor nincs is már dolgod. csak találsz egyszerre millió előbbrevalót, csak kitolhasd a schichtes-varráx idejét és könnyelműen egy napot adnál az életedből, ha nem kellene csinálni többet Szánakozás nélkül csapkodod. ki az ói sarkán megtörni a rákergesedett szénport, mégis, mire kimosod, a száz lé ellenére fekete lesz sűrű szennyétől a kezed. Sóhajtva kotrod ki dobozod mélyéről a zsákvarrótűt — most adtad oda megfoltozva, tisztán, s ime itt van megint; szitává fenekelve új foltért esdekel. Mosolytalan szájjal nyutazgatod a házicéma minduntalan kibojtosodó végét. Durva zsákvászon a folt, de a savmarta nadrágon kiál- tóan új és sehogy sem altar a szabáshoz igazodni. Te, míg győzködsz vele, arra gondolsz, mennyi udvarlód volt annakidején, csupa jóképű és mind vidám legény LER7KÜ MARGIT: Ének a schichtesről s íe pont ezt választottad, ezt a szűkszavú és mindig töprengő embert, akinek fektében is a bánya a gondja. Gyűlölködve, vagy csak úgy mogorván, de többet szól róla, mint veled, mert a bánya is olyan, mint a schichtes, elébe áll az embernek, mikor o gondolata sem kívánja. Mások közt azért megfeledkezik róla. Ritkán. Ha kártyázik a fűbe telepedve valakivel, vagy lehajt egy pohár bort, olyankor kedves hozzád és megjön a szava,, ahogy máskor is szeretnéd. Egyébként otthon — Äbbnyire alszik. Bezzeg más mellett te is mást csinálhatnál, a szomszédod házat épít, sógorod meg most cserélte ki a neki már ócska Trabantot. Mert mindenki másnak jobb — gondolod — csak a te férjed asszonya öltögeti a schichtest. Tulajdonképpen nem érted, mitől lett ilyen szita- vékony ezalatt a pár nap alatt. Fenéken. Meg az oldalán, alig tudsz mit kezdeni vele, csak forgatod s míg rád leheli föld- és szénszagát, mintha te is a föld alatt volnál. Lassan óvakodsz le a meredek lejtőjű fejtésen, mögötted asszonyok sora, kiket a boldogemlékű MNDSZ szervezett megismerni a bányát. Egy percre döbbenten állsz, jobbra, lábát két támfának vetve, félrecsavart testtel dolgozik egy vájár. A szűk fényben csak az arcéle csillog, meg egy villanás az ajkán, a többi csak árnyék a mérhetetlenül tompa sötétségbe veszve. Fölötted sikongott egy-két nő, benned a kaland izgalma vibrált, tudtad, vigyáznák rád százan a föld alatt nyüzsgők s napokig úgy fűzted a szót, hogy abból a bányajárás ne hiányozzék. Most tudod, hogy a férjed munkahelye olyan meredek és szűk, itt-ott éppen hogy csak át lehet bújni. Hogy omlékony a kőzet, puha a szén — megtalálod a zsebben — és vizes, salétromos peremet hagy a száradás után, S a nadrág szárán ez a szakadás — most látod a kék foltot férjed combján. Mikor előtted volt, észre sem vetted, megszoktad, hogy mindig van rajta valahol CQV ütésnyom. Arcán is ott a bányászokat any- nyira jellemző kék vonás. Az származik a legjelentéktelenebb karcolásból s az bélyegzi meg leginkább, hogy bányász, vagy bányász volt valamikor, bárhogy tagadná is. Szánalom tölt el az ütés miatt, tudod, amúgy- is fáj a lába, csontjaiban érzi az idő változását s meg-megrándui karja a fejed alatt éjjel. Még fiatal, de testébe-lelkébe beleette magát a bánya, talán azért imádja úgy a fényt. A teapot. Tobzódna benne, csupasz mellét tárja ki, süsse, égesse, pótolja mindazt, amit mulaszt, mig ö pallóin hordja lent a szétosz- lathatatlan éjszakát. Mosoly lopódzik a szádra, amit varrsz, a nadrág — legénykori még. Egyszer abban ült az országút kövén, míg te — boldogan és bőrödbe nem férőn — virágot szedtél a fák tövében és megdobtad egy banyapö- szögetövel. 0 akkor átugrotta az árkot, megérezte, hogy arra vársz, s mikor átölelt vaskarja, szabadko- zásodban biztatás volt több a tiltakozásnál. sa nadrág ünneplős- fa ként tikkadozott / y a a szekrényben, míg rájöttetek, Hogy divatját múlta. Már a fiad sem hajlandó viselni, mert diáktársai farmer-nadrágot hordanak. Eladni? Ugyan, mit adna aZ ócskán, cigány, ha hozna érte egy terű fát... Igazat szólva, sajnáltad, fiatalságod egy darabjának az emléke. Még egy-két öltés s elkészültél vele, nem is tartott olyan soká, kicsit elkoszolódtál, annyi baj legyen! összehajtogatod, mintha új volna gondosan, puhán, már azt óvja a kezed, aki a kenyereteket keresi benne holnap.
