Dunántúli Napló, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

Thiery Árpád: IVéffy óra a kilencvenhatból* LOVÁSZ PÁL: yHa^tiit&aiej abitajfája A vesztőhely fölött vak hold bukdácsolt. Az elítélt mellett hevert feje, és vériszamban még hat társ vele, amint fogták egyenként a bárdot. Vén Pest-Budának népe összeborzadt. S akadt elszánt, aki vélük érzett: lepelbe tettek hült csonkot, fejet, és eltemettek titkon hét halottat. A jeltelen hant mélye szűk. sötét; a gondolat nem tűrte börtönét: por, sár alól tisztult világba tört. S friss almatő fogant a hant fölött: a mélyben lent a holt fejét karolja, s zászlóként leng fönt, fénylik zsenge lombja. GALAMB OSI LÁSZLÓ: na pra fűvqjé eJMt Dohányszín tálcát egyensúlyozó levél-frakkos fáradt napraforgó fordul felém, a béke illatát kelyhükből öntik rá a körtefák. Verébrajok öreg pincére ő, körötte virág-abrosz, legelő, rajta halaktól izzó tó-pohár, Igazgató a tűz-kalapú Nyár. Hány év-korongról röppen még e kép. kibontva sáfrány-sárga belsejét? Bronz-kongású sisakok közt forog a Föld. Óriás jég-mellű dobot dönget körötte. Szárnyas vasakat dobálnak rá. Gázzal-telt szörny-hadak kerítik. Hörgő hüllő, levegő csápjai közt: hasadó agyvelő. Rengések hálójában fuldokol, akár az őskosok a menny-akol tűzben imbolygó csillaga előtt, szarvon tartva a félig-dőlt tetőt. Forogj a lékelt sisakok közül, rengések hálójából csorba Föld, dobányszín tálcát egyensúlyozó frakkos napraforgóim meg ne öld. KISS DÉNES: cJt lávqjgxdt A tárgyak nekem olyanok, mint az árvák, mint a vakok: segítek nekik, ha lehet, kinyújtom értük kezemet. És ha akarják, tenyerem megsimogatja szelíden a testüket, az arcukat. Én siratom a tárgyakat. MÁTYÁS FERENC: (S zala d a mait A dűlőuton, hol megyek, pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remeg és széttépi a fellegek lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyállal át árkon és bokron, húzza, löki a gyávaság, egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskők, ólak, tanyák, a régi Ázsia falkája vándorol a Ián felé, a homok-szaharát el kell hagynia. Nem egy akác, egész fasor ágaskodik már ki a homokból. Nanközelben egy fa tetején a fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucseesemoir, __ Nagy bádoglége-ömb-víztorony. áll a ternyiemhez- — eo-dolo*-’ szoptatni a csecsemőt. palack állt előtte a kis szür-- Ke nuavanyaszuuon. tteuveau» hangja elvegyült a pressao tompított lármájában. — Glóri, glóri alleluja... Kond egy ideig érdeklődve nézte az öreget, aztán a lány­hoz hajolt. — Doberdó? — Tegnap óta. A lánya öt­venhatban Amerikába disszi­dált, azt mondják, az öreg tegnap megkapta a látogató útlevelet. Kond sokáig nem szólt, a lány automataszerű mozdula­tait figyelte. A madárfejü idő­közben áttért a magyarnyel ű szövegre, mert az valamivel változatosabb volt, János bá­csi a csatában, majd valaki figyelmeztette, hogy itt nem szabad énekelni, és Kondnak eszébe jutott, hogy egy nővel sokáig a belvárosi templomhoz járt randevúzni, ahol a litá­nia után a főkántor Bachot meg Mozartot szokott játszani az orgonán. — Szokott ajánlatokat kap­ni? — kérdezte. — Gyakran, de maga mitől lett hirtelen ilyen szomorú? Kond szórakozottan a lány arcába bámult. — Elszerettem a barátom feleségét. — Az baj. — Biztos abban, hogy baj? Ugyanebben a pillanatban felbukkant Kond mellett a ke- ményvonású, sárga arc, és va­laki erősen megfogta a kar­ját. — öreg vagy ehhez a nő­höz, tűnj el! Kond lerázta magáról a sér- gaarcú karját, régóta várta már, hogy valaki félbesza­kítsa ezt az állapotot, és nagy erővel, az indulattól egy kis­sé görcsösen, megmarkolta a sárgaarcú mellén a kabátot. — Menj a fenébe! A kkor a sárgaarcú ba­rátja hátulról, nyitott tenyérrel rácsapott Kond nyakára. Az ütés elég erős volt, és nagyon égett a helye. Kond az ütés után elereszttette a sárgaarcút, és a hátával a ma­gas, kiszolgáló pulthoz tá­maszkodott A verekedés nem sokáig tartott. Kond egész idő alatt hideg fejjel tudott gon­dolkodni, fölényes volt, de nem vigyázatlan. Az első pil­lanatokban felmérte a körül­ményeket, ugyanis a vendégek nem léptek közbe, tehát za­vartalanul kialakulhatott egy testnek két test elleni küz­delme. Kond megelégedett ez­zel az elosztással. Az ütések közben eszébe jutott, hogy még gyerek volt, amikor a szomszéd kerületiből a vigé- cek betörtek az Angyal ut­cába. az ujjaik között zsilett- penge volt, úgy pofozkodtak, de félóra múlva visszaverték őket. Kond a verekedés alatt nagyon nyugodtan viselkedett. Amikor érezte, hogy az ütései rendszertelenné válnak, mint­ha sietett volna, akkor kellő­en Le tudta lassítani a vere­kedés ritmusát. Azután meg­érkezett a rendőrjárőr, Kond a hidrogénes lánynak csak in­teni tudott, de ez is elég volt, hogy megértsék egymást. Kond megkönnyebbülve kö­vette a rendőrt. Biztos volt abban, hogy legkésőbb egy óra múlva kiengedik az őr- szobáról, mert a helyszíni ki­hallgatáson nyolcán jelentkez­tek. hogy mellette fognak ta­núskodni. K'irek a kulturális életből szét, amely ugyancsak a mély­tengerek világában játszódik. A Vörös-tenger mélyén készült új film címe „Napfény nélküli tájak”. a — A Pécsi Nemzeti Színház az idei nyáron három produk­cióval szerepel a Szabadtéri Színpadon. Június 20-án a „Balett 964”, június 27-én a „Nebáncsvirág", július 4-én pe dig a „Parasztbecsület” és a „Bajazzók” kerül bemutatásra. * — Szegedi Szabadtéri Játé­kokon bemutatásra kerülő „A fából faragott királyfi” című Bartók balettet Eck Imre, a Pécsi Nemzeti Színház balett- igazgatója rendezi. * — A Pécsi Kamarakórus Baráti Köre június 7-én autó­buszkirándulást rendez. A kó­rus tagjai és baráti köre Aba- ligetre látogatnak el. A prog- - "rt V,n bet rlnngh a. "overseny — Az írószövetség Pécsi Csoportja és a Jelenkor szer­kesztősége június 4-én este 7 órakor a szerkesztőségi helyi­ségében vitaestet rendez „Iro­dalompolitika, kritika és az írók” címmel. A vitaindító elő adást Horváth Zsigmond kri­tikus, a Szépirodalmi Könyv­kiadó munlcatársa tartja. * —Ma este az Ünnepi Könyv hét utolsó napján irodalmi ve­télkedőt rendez a Városi Mű­velődési Ház. A vetélkedőre a Művelődési Ház klubjaiban es­te 6 órakor kerül sor. ¥ — A hazánkba érkezett, és Pécsre is ellátogató Komszo- mol küldöttség tagjaival hét­főn este a fiatal pécsi művé­szek is találkoznak. A baráti találkozóra a Pécsi Nemzeti Színház klubjában kerül sor. ¥ — A csend világa című film alkotója Cousteau. hpf kiváló filmjén ék — szükséges néktek újraszületni víztől és lélektől, János evan­gélium, harmadik rész ... — Olvasnak? — Hogyne. — Mit? — A bibliát. — Regényt? — Nem. — Petőfit? — Azt se. Azután megmagyarázni az embereknek, hogy miért göm­bölyű a Föld. Kond tudta, hogy lényegében mindent ú®v kellene csinálni, ahogy vala­mikor elkezdte, és akkor is a régi elhatározásokra gondolt, amikor a negyedik órában egy söntéspulthoz dőlt, és a lány válaszát várta. — Maga ismeri az ottani viszonyokat? — Tudomásom szerint kerek alakú kunyhókat építenek. — De ott is biztos van tél. — Hogyne. Három hónapig egyfolytában zuhog az eső. A lány, áld rendszeresen hidrogéneztette a haját, tiszta, természetes volt az arca, és pillanatnyilag poharakat öblí­tett a beépített mosogatóban, gyanakodva felnézett. — Maga ezt elhiszi? Kond válaszolni akart, de egy sárgaarcú ember előre tolta az állát, és két féldeci rumot kért. Kond ezekben az órákban nagyon vágyódott egy teljesen ismeretlen ember után, akivel jelentéktelen ap­róságokról lehetett volna be­szélni, mint például a csapos- lánnyal a Bantu-földről meg a zsiráfokról, amiknek lé­nyegében semmi értelmük se volt, legjobb esetiben időtöl­tésre lehetett felhasználni. — Kondnak már elege volt a gyerek és kamaszkorából, aminek részletei egyenletes és kissé kíméletlen temnóban, rendszeresen bukkantak fel benne. A lány munka közben te­tőtől talpig, figyelmesen végig mérte. — Maga nem szokott ide­járni — mondta később. — Nyolc éve voltam utol­jára. — Akkor másik személyzet dolgozott itt. — Adion még érv konyakot. — Ennyire szereti? — Valamit szeretni kell. Kond hazudott, mert nem nagyon szerette a konyakot, de megitta az ötöd% pohárral is, bár úgy érette, mintha vizet ivott volna. Időnként fel fedezte, hogy a sarokban ho­mályos körvonalak mozognak, de ezt nem rosszullét okotta, később azt is megfigyelte, hogv az árnyéka, ami fel­vetődött a falira, lassú volt és egy k’ssé félelmetes. — Szokott újságot olvasni? A lány megint megtöltötte Kond poharát. — Miért ne olvasnék? A maiiban benne volt, hogy a kiéhezett oroszlánok valahol Afrikában megettek tizennégy embert. Az égjük homályos sarok­ban, nem túl hangosan egy madárfejü ember énekelt. A kezét összekulcsolta, mintha imádkozott volna, a körme vastag volt, piszkos, és négy csak a csomagjaikat hagyták ott és tovább mentek a kettes számú menedtikivázhoz, ami csak negyvenöt perc gyalog­túra volt. Másnap reggel visz- szamentek a csomagokért, az­tán megbeszélték, hogy neki­vágnak a csúcsnak. Kond a megbeszélés szerint az oszlop élén haladt, az idő megfelelő volt, a hegymászók nem nyug talankodtak. Az ügyész a homlokára tol­ta a szemüveget. — Mit tud ön a Róka-hegy­ről? — kérdezte. Kond tisztában volt vallo­másának tisztaságával és je­lentőségével. — Tudom, hogy azon a kör­nyékén a téli hónapokban elég gyakran változik az időjárás, és az egyik legnehezebben mászható hegy, de Közép- Európában a legcsodálatosabb. — Figyelmeztették, hogy az időjárás nem alkalmas a hegy megmászására ? — Erről nem volt szó. — Ütközben találkoztak há­rom lengyel hegymászóval, akik visszafordultak. — Az időjárásról egyáltalá­ban nem volt szó. — Ha ön visszafordul, en­gedelmeskednek? — Nem én voltam a vezető. — Ki volt? — Senki, összeverődtünk a négyesszámú menedékházbae. A magam részéről egy ri­portot akartam csinálni. K ésőbb felértek a hegy­gerincre, és akkor kezdett a veszély ki­rajzolódni. A köd tej- fehér volt és egy kis­sé vakított, az erős szél állan­dósult, időnként orkánszerű lö késekkel zúdult át a szikla- folyosók között. A hegy ge­rince elzárta a hat hegymászó elöl az utat, vissza kellett jön­ni a lejtő irányába. Kond most is az élen haladt, de nem vezette a csoportot. Ké­sőbb szokatlan gyorsasággal besötétedett. A többiek el­fogadták Kond indítványát, hogy egy sziklahasadékban ál­lítsák fel a sátrat, és éjsza­kázzanak a csúcs közelében. Este, rövid idő alatt felszállt a köd, a völgyben jól lát- szódtak az erős, fehér fényék, azután megérkezett a hó. Na­gyon nehéz éjszaka volt, a hő­mérséklet mínusz harminckét fokra csökkent. Időnként ki­másztak a sátorból, és hosszas san ugráltak a hóban, hogy felmelegedjenek. Hajnalban, három óra után észrevették, hogy az autóversenyző egész éjszaka nem mozdul ki a sá­torból, amikor félrázták, azt mondta, hogy kár volt meg­zavarni, mert remekül érzi ma­gát, az előző pillanatokban két kocsihosszal nyerte meg a brüsszeli Grand Prix-t. A talpára állították, de eldőlt. A hóesés közben megszűnt, de a szél állandóan erősödött. Reggel elindultak az obszer­vatórium irányába, azonban csak két méteres körzetben lehetett tájékozódni, a szél orkánszerű volt, vissza kellett fordulni, aztán elindultak a völgy felé. Megbeszélték, hogy Kond megy elől, és a varsói újságíró zárja be a menet­oszlopot. Huszonhárom óra múlva hárman érkeztek le a völgybe: Kond, az agronómus és az egyik egyetemista. — Nem hagytam őket ma­gukra! — kiáltotta Kond, a kiáltása visszhangzott a tár­gyalóteremben, és ebben az időben már tudta, hogy ha az ember ki akair emelkedni az átlagos színvonalból, akkor nagy és hosszantartó energiák ra van szüksége. Kond még mindig az Éj­jeliőr után bámult. Tisztában volt azzal, hogy sürgősen ten­ni kell valamit, el kell menni a legfontosabb helyekre, fel kell keresni az anyját meg az apját, azután a régi, legfon­tosabb riportok színhelyét: egy telepet a vízmosásban, ahol a cigányok döghúst ebé­deltek, egy ötödiikszázadi ró­mai villa kiásott romjait, a régész nyilatkozata szerint egy egész város terült el itt vala­mikor, és az avarok dúlták fel, azután fél kell keresni egy falut, ahol a kovácsmester udvarában körülállák a szom- batisták, és egy asszony kivált a tömegből. — Bort sem iszunk, disznó­húst sem eszünk, távol tartjuk magunktól a világ bűnösségét, minekünk egy a törvényünk: K ond nagyon szerette volna megvigasztalni az öreget, mert az öregben Volt valami ismerős, rokonszen­ves vonás, aimd a vasúti meg­állóra és az Angyal utcára emlékeztette, és ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy egy ember életében az a leg­szörnyűbb állapot, amikor nem tehet arról, hogy mivé változott, és mégis, mindenért vállalni kell a felelősséget. — Dolgozik még? — Éjjeliőr vagyok. — Mit őriz? — Téglagyárat. Ilond testében kemény, kel­lemetlen csomók keletkeztek, ez öreg most még erőtelje­sebb vonásokkal emlékez­tette az Angyal utcára, de még nem tudta megnyugtató­an tisztázni, hogy pontosan hol érzi a kellemetlen cso­mókat, fáradt volt, mintha na­pok óta hosszú, fölösleges ke­rülőkkel közelítette volna meg e céljait, és nagyon távoli emlékként felbukkantak ben­ne azok az időle, amikor az életében még kellemes tit­kok és meglepetések voltak. — Vasúti megállónál? — Ott. — Azt mondják, hogy az F.gveggödör tele van fel nem robbant tüzérségi lövedékek­kel. — Felszedték. — Korszerűtlen, elhanyagolt üzem volt. — Ilievből új gépeket hoz­tak. — A háború alatt beomlot­tak az égetőkemencék. — Újjáépítették. — Kerítése se volt ennek a gyárnak. — Most van. Kond nagyon ideges volt, a cigarettáját eldobta, pedig még csak félig szívta el, majd azonnal rágyújtott egy má­sikra. Nagyon sokáig ült a pádon, sokáig nézett az Éjjeli­őr után, még akkor is, ami­kor az öreg alakját már egy­általában nem lehetett látni. Kond ekkor már tudta, hogy a gyerekkorából ismeri azo­kat a vonásokat, amikre az Éjjeliőr emlékeztette, nagyon ideges volt, mert sok mindent meg kellett volna kérdezni az öregtől, például: merre tar­tózkodik mostanában Comeni- us és Frotuna, igaz-e hogy Alpser még mindig az Angyal utcában lakik, igaz-e, hogy a vasúti megállónál az utóbbi időben rakodóvágányt is épí­tettek, mi van Zarah Lean­derek háza helyén, fizetés után szoktak-e még részeg emberek mászkálni az Angyal utcában, tudják-e még a kör- nj’éken, hogy valamikor lakott ebben az utcában egy Kond nevű fiatalember, aki egyszer félúton megvárta az apját, mert valamit szeretett volna vele megbeszélni, nagyon fon­tos dolog volt, mégse beszél­tek róla, meg kellett volna kérdezni az Éjjeliőrt, hogy mit tud Angliáról, és a tég­lagyár környékén emlékez­nek-e még arra, hogy a len­gyel Kárpátok lejtőjén, a me- nedékház előtt valaki figyel­meztetően Kond fülébe súgott. — Viharveszély ... A z egész négyesszámú menedékház aludt még, amikor becsuk­ták maguk mögött a nehéz tölgyfaajtót. Nagyon korán volt, a hegye­ket csak sejteni lehetett, a háború alatt partizán volt az itteni hegyek között, és a leg­kisebb részletekig tudta, hogy egy turistának mire van szük­sége ezen a vidéken. Kond fel csatolta a hátizsákot, elé­gedett volit, mert sejtette, hogy nagyszerű fényképeket készít­het az úton, és a riport is kellőképpen eredeti lesz, az­után körülnézett, öt fiatal, jóaltekű férfi készülődött mel­lette a letaposott havon, egy varsói újságíró, aki egészen fieital kora ellenére erősen ko­paszodott, egy autóversenyző a Mazuri-tavak vidékéről, két magyar egyetemista az Eöt­vösről, és egy nyírségi agro- nómus, aki az életében még sohase mászott hegyet, és tu­lajdonképpen csak a kíváncsi­ság miatt tartott velük. A fel­szerelésük kifogástalan minő­ségű volt. Az első éjszakát a függő vasút közelében töl­tötték. másnap folytatták az utat - ' 'rmasszámú menedék­ház '-’ó. de itt nem vó’+ b~iy. • Részlet.

Next

/
Thumbnails
Contents