Dunántúli Napló, 1964. március (21. évfolyam, 51-74. szám)

1964-03-08 / 57. szám

VASCO PR4TOL1M V andának fekete sze­me volt, s egy arany pontocska csillogott benne. A haja pedig szőke. Sohasem si­került megmondanom neki, hogy szeretem, azt sem tud­tam, hogy Vandának hívják. Egy reggel azonban megállt a híd közepén és megvárt. — Mint a lidércnyomás! — faliad! ki hirtelen. — Már egy hónapja követ, mint az ár­nyékom. Nyögje már ki vég­re, mit akar, aztán el van in­tézve az ügy. — Mennyire félreért en­gem ... 'Ebben a pillanatban egy asszony ment el mellettünk, kíon fogva vezette kislányát, s közben az iskolai feladatot mondatta vele. A gyerek félig ébren, félig alva motyogott: „én vagyok, te vagy, ő van...” Ezen nevetni kezdtünk, zava­runk is elmúlt. Vanda egyik kezével a korlátra támaszko­dott, ugyanúgy én is, alattunk a folyó, zölden átlátszó vil­logó tükrében ablakok fény­lettek, amelyek mögött az ezüstmívesek dolgoztak. Hir­telen a folyóra mutattam: — Látja ott azt a kis bár­kát? — Mintha abban a pil­lanatban ez lett volna a leg­fontosabb. — Úgy látszik, nincs semmi dolga. Irigylem — válaszolt a folyót nézve. A hídfőnél állt a négy év­szak szobra, háttal nekünk. Tizennyolcévesek voltunk, én gyakornok egy lapnál ő pe­dig alkalmazott egy divatáru üzletben, ahol hét lírát kere­sett naponta. Együtt élt apjá­val és nagyapjával, apja bí­rósági tisztviselő volt, járta a házakat és behajtotta a vál­tóköveteléseket. Egész éven át minden reg­gel a hídon szoktunk talál­kozni Vandával. A híd túlsó oldalán laktak, ott ahova a Tavasz és a Nyár szobrai néztek. Egy kis kávéházba jártunk reggelizni, mindig vet tünk egy frissen sült, még me leg brióst, s megfeleztük. Vanda az 6 részét belemár­totta a kávéba, s kiszítta be­lőle a kávét, majd apró hara­pásokkal megette. Ilyenkor szemrehányóan nézett rám, mivel én egyszerre befaltam a fél brióst. Aztán elkísértem az üzletig. Egy kicsit még el­időztem a járdán, mert mindig talált valami igazítani valót a kirakatban, hogy búcsúzóul még egyszer láthassuk egy­mást. Délben és este sétál­tunk a hídon. A folyó vize a múló időt tükrözte, amint szemünk előtt tova iramlott, januárban sárgás, zavaros hűl lámokkal, ilyenkor árvíz ma­radékát forgatta örvényeiben, fatörzseket, disznók hulláit, amelyeket az elöntött falvak­ból elragadott. Ilyen napokon az ezüstmívesek gyakran ott álltak a műhely ablakában, figyelték a vízállást. A nagy hőség beköszöntével azonban leapadt a víz, kavicsszigetek bukkantak elő a folyó medré­ből, a Pescaia kiszáradt, me­zítelen gyerkőcök játszadoztak ott naphosszat, csak a híd alatt volt alig érezhető áram­lása a víznek, s az is olyan átlátszó volt, hogy a meder­fenékig láthattunk benne. Ta­vasszal zöld volt a folyó, s ha esténként odajártunk, Vanda énekelt. Karjait a korlátra tá­masztotta, arcát tenyerébe fog va bámult a vízbe. — Kedvesem; — szóltam hozzá és megsímogattam, de mintha nem is érezte volna. — Jobban szereted a folyót, mint engem — jegyeztem meg szomorúan. Aztán jött a nyár, az emberek csoportokba ve­rődve üldögéltek a hídpillé- reken, mások mandolint pen­getve énekeltek, andalogtak a part mentén, egy kicsit távo­labb a híd mögött dinnye- árusok hangoskodtak. 1938-at írtunk, a spanyol köztársasá­giak akkor veszítették el Bru- netét, valaki meggyilkolta a feleségét, a kormány előter­jesztette a fajvédelmi tör­vényt. De mindez tőlünk tá­Megjelent a Jelenkor márciusi szama A Jelenkor című irodalmi művészeti folyóirat legújabb száma értékes, változatos tar­talommal jelent meg. Közli a lap Vas István, Kalász Már­ton, Bede Anna, Bárdosi Né meth János, Alaksza Ambrus Menyhárd Alfréd, Sarkadé Sándor, Lovász Pál, Gyurko- vics Tibor, Kovács Ferenc Eöry Attila és Demény Ottó verseit. Novellával Tímár Má­té, Varga Imre és T. Prókay Éva szerepelnek. Mátyás Fe­renc égjük jellegzetes dunán­túli városunkról, Esztergom­ról írt riportot. Basch Lóránd Babits Mihályról írt emlé­kezést. A Művészet rovatban beszámolót olvashatunk pécsi, budapesti és párizsi színházi bemutatókról. A lap korábbi számaiban lezajlott vitát a ze­nei közgondolkodásról Pernye András foglalja össze. A Jegyzet rovatban Bencze László írt nyílt levelet Né­meth Lászlóhoz. Rónay György Pilinszky János költészetét méltatja. Ugyanebben a ro­vatban jelent meg Pákolitz István beszámolója a Jelen­kornál folyó lektori munká­ról. A folyóirat Szemle rovatá­ban Csanád Béla Thurzó Gá­bor: Bárány az akolbán, Tam- kó Sirató Károly Gereblyés László: Túl a határon, Kristó Nagy István Hajnal Gábor: Farsang-temetés, Besseuvei György Baráth Lajos: A dí z • hal, Taxner Ernő N mesküi thy István: A magyar szép­próza születése című köteté­ről, Herceg János Csuka Zol­tán jugoszláv irodalomtörténe­téről és Ordas Iván a leg­újabb Helikonról ír ismerte­tést. A Jelenkor legújabb szá­mát Szánthó Piroska és Ko­vács Sándor rajzai illusztrál­ják. JÖ'lt'ck 0 Székely kapa Baranyában Néhány nap óta ritka népraj­zi érdekességet rejt maga an} az erdősmecskei főutca. Simon é ‘András, az Egyesült Lenin) Termelőszövetkezet tagja el-l készítette az első baranyai szé-s kelykaput. De igen valószínű,! hogy az egész országban ez az) első ilyen munka, hiszen a; székelykapu kizárólag Erdcly-l ben divatos. Simon András is' az erdélyi Szentegyházasfaln-é bői való, ahol ügyes fafaragóké élnek. Az Erdősmecskére szár mázott székely a helyi erdő-', birtokossági társulat elnöke!; volt. így módjában állt besze-é rezni néhány — a székelyka- > púhoz szükséges — különlegesí fadarabot. Két hét alatt sajátí kezűleg faragta ki a kaput és) az ezen a vidéken használatosé favágó szerszámokon kívül) semmiféle különleges szerszá-i mot nem használt. A kapulá­bat tölgyfából, az úgynevezett kontyfát fenyőfából, az össze- kölőfát pedig, — ami a legdí­szesebb — ugyancsak tölgyfá­ból készítette el. a kulturális életből Haraszti Pál festőművész válaszol: Nyári élményeimet rendezgetem... A »és-» a. tóimat, feljegyzéseimet nagyobb kompo- iciók formájában újra fogalmazom. Főleg az nnber és a környező világ viszonyai érde­kelnek ... Párhuzamosan mozaik kísérletek­kel is foglalkozom ... o — Balett 1964 — címmel | március 20-án mutatja be új j műsorát a Pécsi Nemzeti Szín­ház balett-együttese. o ! — A Noviszádon megjelenő j Magyar Szó ismerteti a Jelen- I kor februári számában meg­jelent „Jegyzetek a HlD mar­gójára’’ című Sükösd Mihály tanulmányt. Sükösd Mihály a noviszádi magyar írók folyó­iratát ismerteti és méltatja. o — Igor Ozim és Petri End- I re közreműködésével szonáta j estet rendeznek március 12- I én, csütörtökön este fél nyolc I órakor a Liszt Ferenc hang- I versenyteremben. o — Arató Károly Pécsett élő i fiatal költő verseskötete az el­múlt héten nyomdába került. Arató Károly verseskötete a Magvető Könyvkiadó gondozá­sában jelenik meg. o — Gina Lollóbrigida nyotc napra Tokióba utazott, hogy részt vegyen az ottani olasz filmfesztiválon. A fesztiválon részt vesz Claudia Cardiiiale és más olasz filmhírességek is. o — Modem neonvilágítással felszerelt hirdetőtáblákat állí­tanak fel a Pécsi Nemzeti Színház két oldalára. A mo­dem hirdetőtáblák a színház homlokzatának felújításával egy időben, július 31-re ké­szülnek el. Kiss Dénes: Szeretem emléke Aranyszobor, állsz az őszben, fénybe öntve, talpig. Pille-sugár reád röppen 8 hajadban kialszik. Választani nem tudok már: léted az én létem. A nők mind az arcod hordják arcom közelében. Örökre úgy állsz előttem, mint azon az őszön: olvadt-arany erdőszélen, túl a mért időmön. Pál József: ameukaiíiaki aki 1947-iq, mainkat volt Akkor már voltál tányérmosó küldönc és facér s bőrödet barnára cserzette Kansasban a szél New Orleansban mikor lefeküdtél a tenger is morgót t takaróul magadra húztad az éjt és egy csillagot a régi csillagot a régi éjt de a régi álom leszállni félt körözött feletted és elszállt a tengerre ki pislogtak a kikötő konoklámpa-szemei reggelre mind összedőltek vonalak és egek rájöttél hogy üres vagy emlékeid nincsenek nem láttad soha többet álmodban a régi fecskepárt anyádat se aki esténként hazavárt apád se filkózott barátaival a szép téli estéket felperzselte egy rohanó nyugtalan kisértet patakodat elnyelte egy undok esúszómászó-folyó kék pilléidet összefogdosta egy nagy lepkefogó kifosztott lettél nincstelen mondd mi maradt veled halántékod is riadtan részegen lüktetett aztán áthajóztál áthozott a hajó azt énekeltétek az élet esudajó csinos katona voltál bombák gránátok helyett lányok vártak a lányokat meg ismered micsoda jó nők nőttek fe) a háború után s egy nyelven cicázik kacarász a vasárnap délután mit érdekelt hogy Byron Shakespeare merre júri csókolni kell csókolni kell a lányt a Louvre-t se láttáéi se a Várost se falut két évig voltál ott két éved párzásba fúlt most itt ülünk sörözünk a fenyőket isendel h U n' állkapcsodat mozgatja a rágógumi napfény darazsa dong köröttünk és csökönyös türelemmel lesen» mi élhet benned ami meg közös de te mit hoztál puszta penzedet és' megmutatni pár részvényedet és hiába vergődnek feletted a régi fecskék szárnyai nem érzed te már nem vágj- európai Haraszti Pál: Nyár k f < — Csacsi kislány, hát ez volt az a titok? Rákönyökölt a korlátra, ar­cát két tenyerébe fogta. — Most azt hiszed ez a tit­kom. Lidércnyomás ez. Karomat vállára tettem, ar­cát felém fordítottam: sírt, ujjam hegyével fölfogtam egy könnycseppjét, ajkán vé­gighúztam. — Látod a tengervíz éppen ilyen sós — mondtam és megcsókoltam. Vasárnap ki­megyünk a tengerre. Vonattal. Időnk lesz elég, estére itthon leszünk. Édesapád számára lesz kifogásod? —. Nem szükséges — mond­ta tétován és maga elé né­zett a folyóba. — Apa nincs itthon és hosszabb ideig tá­vol marad... ■— Rokonokhoz utazott? — Igen. Amikor hazakísértem, visz- szapillantott a szoborra: — Miért áll itt a tavasz szobra ebben az évszakban? Meg tudnád mondani? — Gyengéden hozzám bújt, mi­előtt a száját nyújtotta, szeme azonban ismét tele volt köny- nyel. Kendőjével letöröltem. Aznap éjszaka anyám mo­tozott a szobában. — Csak azt nézem, bezár­tad-e az ablakot? — mondta. — Hallod, micsoda ítéletidő van odakint? — Ömlött, sza­kadt bejött a szobámba, fel­ébresztett. az eső, csattogott az ablaktáblákon. — Holnap ismét megárad a folyó... A nap a híd fölött állt. az utcák, házak, a vihart követő tiszta levegőben úsztak. A folyó az ezüstmű­vesek ablakáig emelkedett, Vandára vártam, de nem jött. Végigcsellengtem a piacon, nem találtam. Talán tegnap este megfázott, lázas lett? El­határoztam, felkeresem. Ko­pogtatásomra egy idős szem­üveges asszony nyitott ajtót, világoskék kifakult házikö­penyben, éopen az edénye­ket törölgetté. — Vanda nincs itthon' —■ mondta mogorván, mintha tér hére lennék. — Talán maga is a rend­őrségtől jött? — Nem, én jóbarát vagyok. — Ö, bocsásson meg, tud­niillik majdnem mindennap jönnek. Vanda papája már három hónapja megőrült, el­üldözték az állásából, mivel zsidó. Beleőrült. — És Vanda? — Fogalmam , sincs, hova mehetett. Két nappal később, távol a hídtól közvetlen a torkolat közelében a folyó partra ve­tette Vanda testét. Fordította: Bertalan Lajos rol zajló esemény volt, cím- orok az újságokból. Nekünk :sak az órák voltak fonto- ;ak, amikor a hídon álltunk, 'agy az utcákat róttuk. Fur- :sa, gondoltam, az apja vona- :odik attól, hogy megismer­em. Vanda egyébként napról lapra asszonyosabb, teltebb ett, amint azonban megcsó- :oltuk egymást, mindig kö- ;énk férkőzött valami meg- : nagyarázhatatlan idegesség. Jgy látszott, valami nagy lyugtalanság vagy félelem ve zi körül, jelentéktelen kér- léseket is úgy tett fel, mint- ía egy állandó rögeszmétől zenvedne, amely egyre kín- :óbbá válik. — Mint a lidércnyomás — nondta, mint először. — Mi- írt van az, hogy a gázlám- )ákat ily későn gyújtják meg? diért éppen ma vágattál ha- at? Miért olyan hosszú a íoldtölte? Saját házunkról álmodoz- am, esküvőnkről és egy szép éjhallgatós rádiókészülékről, ímely állítható detektorral nűködik. Júniusban egy bor- /örös selyemkendőt ajándé­koztam Vandának, esténként, Imikor hűvösebb szél fújt, íyaka köré terítette fehér ru- íája fölé. — Nem akartam beléd sze- •etni — mondta — csak azért izólítottalak meg akkor, em- ékszel, azon az első napon, íogy végre békét hagyj .., — Tudom — mondtam kis­sé bután és nevettem. — De nondd csak, mikor árulod el /égre a titkodat? Hidd el, mnyira szeretlek, hogy tud- rom kell mindent rólad... — Még nem. — Komolyan •ám nézett, s mit válaszolhat- am erre? Megcsókoltam. M égis egyre szórako- zottabb, nyugtala­nabb lett. — Azt hiszem, na­gyon belefáradsz az itthoni munkába — mond- ;am. — Oly nagyon szeretsz? — kérdezte gyengéden. Egyik >ste pedig így szólt: — Ha rnnyire szeretsz, miért nem ikarsz egészen megérteni? árra a pillanatra várok, ami­kor titkaimat végre elmond- aatom neked. — Mindent tudok rólad — nondtam. — Átlátszóan tiszta /agy, mint a levegő, amelyet aelélegzem. Olvasok benned, nint a nyitott könyvben. *— Csacsi... — mondta még szelídebben, szomorúbban, s rangjára még sokáig emlé­keztem. A hídpillér mellett illtunk, szeles idő volt, a rark fái ködbe merültek, a lomály elnyelte a két gáz- ámpasort. A folyó mélyfeke- ;én csillogó tömegként buk­kant elő a hídívek alól, hal­ottak, amint állandó moraj­lása megtört a pilléreken. Vanda megszólalt: —- Ez is olyan, mint a li­dércnyomás. Mindig azt mon­dod, tudom, tudom. Semmit sem tudsz. Miért vagyok sző­ke? Nem lenne szabad szőké­nek lennem. Meg tudnád mon dani miért? — Szőke vagy, mert ilyen­nek születtél — válaszoltam. — Nem lenne szabad szőké­nek lennem. Rögeszme? Tév­hit? Agyrém? Szeretlek. Mi­ért szeretlek ennyire? Te bi­zonyára tudod. Nos? Miért? Mert én nem tudom. Csak azt, hogy szeretlek... K ülönös nyugodtsággal beszélt, csak a gon- dolotai voltak zava­rosak, hangja azon­ban tele gyengédség gél, s olyan érzéssel, mintha valamilyen igazságtalanságtól szenvedne, s enyhülést keres­ne. — Persze, mindent tudsz — ismételte. — Azt is tudod, hogy a folyó a tengerbe öm­lik. De azt nem tudod, hogy én még sohasem láttam a tengert. Húszéves vagyok és még nem láttam a tengert, s még vonattal sem utaztam soha. Tudsz te minderről?

Next

/
Thumbnails
Contents