Dunántúli Napló, 1964. március (21. évfolyam, 51-74. szám)
1964-03-22 / 69. szám
I TÍMÁR EDE: VORGICS ÚR E lső polgáriba akarták beíratni, amikor a baleset érte. Besurrant Cunigó úr, a2 olasz kordélyos telepére. Ott az istállóban fejbe rúgta Csinos, a vasderes kanca. Homlokát érte a patkó vasa. Még kiáltani sem volt ideje. Elájult rögtön. Vince bácsi, az első kocsis találta meg. Kétségbeesetten rohant a főnökhöz. — Cunigó úr! Telefonáljon azonnal a mentőkért. A Vorgics kölyök megint az istállóban csellengett. Megrúgta a lé! A mentők megérkeztek gyorsan. Hordágyra emelték az ájult, vérző fejű gyereket. Az István kórházba vitték. * Vorgicsék szorongva, izgatottam lesték a műtő üvegajtaját. Végre egy gyöngyöző homloké orvos lépett ki a folyosóra. Vorgicsné két kézzel szorította meg a karját. — Mi van a kisfiámmal? — Életben marad — válaszolta kurtán az orvos. A gyerek valóban életben maradt. De agya nem működött többé tisztán. Szülei egyik professzortól, a másikhoz vitték. Minden pénzüket arra áldozták, hogy a fiú tudata ismét megvilágosodjék. A drága kezelés sem segített. Bele kellett nyugodni a megváltozta Ihatatlanba. Vorgicsék azzal vigasztalták magukat, hogy a beteg gyereket úgy járatták és tartották, mint egy úri csemetét. Ugyanakkor az apja, éveken át egyetlen ócska cájg ruhában járt. Az anyján pedig nem lehetett mást látni, csak egy kopott fekete szövet szoknyát és egy agyonmosott karton blúzt. Szomszédjuk, Kollámé meg is szólta ezért őket. De a nagy bérház többi lakói leintették, — Hagyja békéin Vorgicsékat. Elég bajuk van. Ahhoz képest nagyon kiesd az az öröm, amit a gyerek ajnározásával szereznek magúiénak. A fiatal Vorgics jó természetű bolond volt. Órákon át csendben üldögélt az udvaron az ecetfa alatt. S ha ezt megunta, kényeskedő gólyaléptekkel végig sétált az utcán. De csak a két sarokig. A Gubacsi, vagy a Soroksári útra soha sem merészkedett ki. Néha azonban beszélt is, ha megszólította valaki. Ilyenkor egy-két meglepően értelmes mondat hagyta el erősen duzzadt ajkát, majd hirtelen zagyva, összefüggéstelen félszavakat kezdett hadarni! A gyerekek sokszor megpróbálták felbosszantani. Ö azonban csak bambán, szótlanul vigyorgott. Kizárólag azzal tudták kizökkenteni egyhangú állapotából, amikor a keresztnevén, Palinak szólították. Ha valaki így szólt hozzá, homlokán azonnal kivörösödött a patkó vágta .széles és mély sebhely. Makogni kezdett, majd habzó szájjal ordította: — Ki... ki kérem magamnak! Én Vorgics úr vagyok! Apuka, meg anyuka meg mondta nekem, hogy én úriember vagyok! Pillér öcsi, az utcabeli szenes fia, meg is járta vele. Vorgics úr Herceg Gizikét, a házmester lányát nézte, amint krumplit pucolt az udvaron. Pillér Öcsi fát hozott az egyik lakónak. Amikor elvégezte munkáját, rákiáltott a bolondra: — Szevasz Palkó! Vorgics úr kikapta Giziké kezéből a kést. Heccelője után vágta. Az éles penge majdnem markolatig szaladt Pillér öcsi combjába. Az öreg Pillér rettenetesen fel volt háborodva. Kártérítést követelt. Feljelentéssel, perrel fenyegetőzött. A fűszeres Bandi fia, aki jogásznak tanult, azonban felvilágosította. — A bolondot nem lehet megbüntetni — mondta neki. — S különben, jól tudta a maga fia is, hogy Vorgics urat nem szabad Palkónak szólítani. Magára vessen. Mi az ördögnek bosszantotta. Vorgics úrral ezután nem kötött ki senki. Békében hagyták és urazta mindenki rendületlenül. * A háború első évében ostoba szórakozás kapott lábra a környék suhancai között. Lyukasvégű kulcsot zsinórral összekötöttek egy szöggel. A piros gyufa fejét letörték, a gyufafejeket a lyukasvégű kulcs üregébe helyezték, s a szöget a kulcsba szorították. A furcsa szerkezetet aztán, az összekötő zsinórt szorítva, a falhoz csapták. Ekkor nagyot durrant. Hogy Vorgics úr ködös agyában mi mozdult meg, nem lehet tudná, de nagyon megtetszett neki ez a durrogatás. Az egyik nap Bolla Józsitól, a házbeli gyerek vezérétől el- kunyerálta a durrantó szerszámot. Meglepően gyorsan és ügyesen megtanulta a kezelését. S bár eddig semmi iránt nem érdeklődött, ettől kezdve mindig a durrantó szerszámmal foglalkozott. Apja megörült, hogy végre valami szórakoztatja a szerencsétlent. Beszerzett neki minden szükséges kelléket a durrantó szerszámhoz. Vorgics úrnak valósággal szenvedélyévé vált ez a durrogtatás. Eleinte csak öncélúan használta szerszámait. Óvatosan, ravaszul a kiszemelt áldozat háta mögé settenkedett. Aztán a mit sem sejtő ember füle mellett működésbe hozta a szerszámét. Minél nagyobb volt az ijedelem, annál fokozottabb Vorgics úr öröme. Egy-egy sikeres merénylet után percekig hahotázott. Szórakozása azonban hamarosan elviselhetetlenné vált. Néhányan megkísérelték elvenni tőle a durrantó szerszámot. Vorgics úr fogvicsorítva a próbálkozókra támadt, Most már nem tartották jó természetű bolondnak. Féltek tőle. Herceg bácsitól a házmestertől követelték, hogy vessen véget Vorgics úr kíméletlen szórakozásának. — Mit tehetek én kérem? — tárta szét kezét Herceg bácsi. — Nem lehet ezzel a hülyével csinálná semmit. — De igenis lehet — fakadt ki egyszer. a nagyszájú Kollámé. Elment a kerületi tisztiorvoshoz. Bepanaszolta neki Vorgics urat. A tisztiorvos vizsgálatot indított. Először arra az álláspontra helyezkedett, hogy Vorgics úr nem közve- izélyes, továbbra is a szülei felügyelete mellett maradhat. Ámde a többi lakó is kezdett i nyakára járni. Végül kénytelen volt meghajolni a követelések előtt. D erűs, májusi napon jöttek az angyalföldi elmegyógyintézet ápolói Vorgics úrért. Az érdekesnek ígérkező látványosságra mindenki kicsődült az udvarba és a függő folyosókra. Néhányan zánakoztak, de a többség örült, hogy megszabadulnak végre a ház rémétől. Vorgics úr apja és anyja könnyedből megsejtette, hogy valami rossz változás következik most be. Ellenszegült az ápolóknak. A gyakorlott kezű férfiak azonban hamar elbántak vele. Kényszerzubbonyt húztak rá és úgy vitték ki a mentőautóhoz. Vorgics úr, amikor meglátta az udvaron és a folyosókon bámészkodó embereket, üvöl- teni kezdett: — Robbantok! Feldurrantom az egész házat! Dögöljetek meg! A ház lakóinak arcáról eltűnt a látványosság iránti érdeklődés fénye. * Vorgics urat 1944 áprilisának első napjaiban engedték ki az elmegyógyintézetből. Lefogyott, szögletesen merevvé vált. Tekintetét konokul a földre szegezte. Egyetlen szót sem tudtak kicsalni belőle. Másnap délelőtt felüvöltöttek a szirénák. Először azt hitték, csak gyakorlat. De amikor Erzsébet felől dörrenések hallatszottak, ijedten összevissza szaladgálni kezdett az asz- szony- és gyerek áradat. Férfi csak három volt otthon a házban. Herceg bácsi, az idős Joós József, akit vitézi címe után a házbeliek nemzetes úrnak szólítottak és Szerecsen Csicsa a fiatal henteslegóny. ő éjszakás volt a vágóhídon és az ágyból ugrasztottá ki a sziréna üvöltése. Csicsa ragadta magához a dolgok irányítását. Erélyesen terelte az asszonyokat a pincébe. Utolsónak ő ment le és gondosan bezárta a dupla acélajtót. Oláhnénak jutott eszébe: — Te szent isten! Az a szegény hülye egyedül van és fent maradt a lakásban. — Kiről beszél? — kérdezte Csicsa. — Hát Vorgics úrról. — Itthon van? — Igen. Az este hozták haza. — Felmegyek érte — határozott Csicsa. V orgics úr a konyhában, az asztal mellett ült. Mereven bámult maga elé. Fel sem pillantott a berontó Csicsá- ra. De amikor az megfogta a karját és szólt neki, hogy jöjjön vele, engedelmesen követte. A légópincében az asszonyok kényelmes helyet csináltak Vorgics úrnak. Leültették. Szóltak hozzá, de ő nem válaszolt. Továbbra is csak mereven maga elé nézett. Remegett a föld. A robbanások zaja tompán szűrődött a légópince vastag falai közé. A templomjáró, madárcsontú Fehér néni, térdre vetette magát a meszelt falra akasztott feszület előtt. Sokat koptatott rózsafüzérét görcsösen markolva, imára kulcsolta a kezét. Idegesítő, magas fejhangon imádkozni kezdett: — Uram, teremtőm könyörülj rajtunk bűnös földi férgeken! Mentsd meg lelkeinket! A légópince falai erőteljesen megrázkódtak. Hullott a vakolat. Kialudt a villany. Fentról recsegés, ropogás hallatszott. Hirtelen süket csend telepedett a pincére. Pár pillanat múlva üvöltés harsant. Vorgics úr ordított: — Felrobbantottalak benneteket! Én ... én durrantottam fel a házat! Megdöglötök! Mindenki megdöglik! Kitört a pánik. Csak Csicsa esze maradt a helyén. Zseblámpát gyújtott. Berohant a jaj- veszékelő, kiabáló asszonyok közé. Vorgics úrhoz férkőzött. Egyetlen ökölcsapással leterítette az őrjöngőt. — Csend! — kiáltotta. — Ne ordítsanak! Maradjon mindenki a helyén! Meg kell nézni, mi történt. Csicsa az ajtóhoz ment. Megpróbálta kinyitni. A zár engedett, de az ajtó nem nyílott. Törmelék torlaszolta el a kijáratot. Visszatért a pincébe. A hátsó falhoz, a vészkijárathoz igyekezett. Azt sem lehetett használni. — Nincs semmi baj — mondta azonbas az asszonyoknak megnyugtatóan. — Csak a villanyvezeték romlott el. Vorgics úr magához tért. Kacaraszot: ás motyogott: — He.. he.. he... sikerült.;. felrobban tottam őket... Kora délután mentőosztag szabadította iá a légópincében rekedteket. A r-omszéd ház telitalálatot kapott. A hatalmas épület kártyavárként omlott össze. Egy kisebb bomba ezt a házat is érte, éppen a pincébe vezető lépcsőházra esett. A lépcsőház romjai torlaszolták el a pince bejáratát. Az .asszonyok és gyerekek sápadtan, hunyorgó szemmel, rémülten léptek ki a tavaszi napfényre. A legtöbb férfi már'hazarohant a munkahelyéről. Egymást lökdösve, kiáltozva keresték övéiket. Az utca vigasztalan látványt nyújtott. Romok mindenfelé. Az előkerült, roncsolt hullákat a mentőosztagosok az utca kövezeténél; egy szabadon maradt részére egymás mellé fektették. Negyven merev, viaszsárga, vértől és téglaportól szennyezett férfi, nő és gyermek holtteste hevert ott. Némelyik mellett már hozzátartozója zokogott. A Schell- gyár felől égő olaj bűzét sodorta ide a szél. A légópincét utoljára Csicsa és Vorgics úr hagyta el. Csicsát fiatal felesége sírva várta. Vorgics úrral nem törődött senki. Vorgics úr a romok között az utcára botorkált. Az összeverődött tömeg között odasodródott a kockaköveken heverő hullákhoz. Nézte, sokáig nézte őket. Aztán egyszeri-* csak a fejéhez kapott, térdreomlott, majd hasra vetette magát. Szájából habos nyál freccsent. Teste görcsösen rángatózott. Siránkozva nyöszörögni kezdett. Értelmes szavak buggyantak belőle. — Mit tettem? Én ... én ... robbantottam fel őket __Nem akartam ... Minek robbant ottam? Nem ... nem szabad robbantani... Soha ... soha ... Az emberek döbbenten figyéltéik vergődését. Fehér néni keresztet vetett magára és a koromfelhőktől tarkított égre vetette szemeit. — Csodát tettél, Uram! Az őrült magára veszi a gyilkosok bűneit! Vorgics úr felpattant a földről. Tépni, szaggatni kezdte a ruháit. Zokogott, üvöltött Körmeivel véresre marcangolta az arcát. Csicsa és még két férfi hozzá ugrott és iefogták. — Adjanak valami erős madzagot! össze kell kötözni, mert még kárt tesz magában a nyomorult — kiáltotta Csicsa. Vorgics úr karjait aztán a törzséhez kötötték, s összekötözték a két lábát is. óvatosan lefektették a hullák mellé a földre. Egy asszony a kendőjét tette párnának a feje alá. Itt dobálta magát és nyöszörgött szegény, amíg a mentők érte nem jöttek. Amikor az autóba tették, apját és anyját hívta, de nem találta őket sehol. Csak később derült ki, hogy anyja elpusztult a Fésűsfonót ért bombatámadásnál, s apja is ott rekedt a romos, égő Lampartban. éhány napja hallottam a hírét, fcog> Vorgics úr nemrégen meghalt az egyik vidéki elmegyógyintézetben. Azt mondják, sok gondot okozott az orvosoknak és az ápolóknak. Alig múlt él hónap, hogy ne próbálkozott volna meg az ön- gyilkossággal. Most aztán mégis csak sikerült önkeze által elmenekülnie a világból, amelyben bűnösnek és gyilkosnak hitte magát ... Ladányi Mihály: Jleaét a felnőttekhez Apáink háborúban öldököltek, akna verte fel játszótereinket, a felnőtt szuronyt tűzve jött felénk s kiontotta játékunk kócbelét, aztán szeműnk betűseregre ámult s erre több szörnyűség is kitárult, s megtudtuk, mi vár kettőnkre végül, ha az apám apáddal mégse bekül, és megtanultuk otthon, hogy miként keil önérdekből bánni az emberekkel, és megtanultuk otthon: az a jó, mit az ember mástól önmagához hódit. Ma vád gyűrűzik felénk a világban, hogy sokunkban csak sivár pusztaság van. De ki volt, aki irtotta a fákat míg reszkettünk, árvábban, mint az állat?! Ti, kiknek már semmi sem idegen, amit csak ésszel felfoghat az ember, javítsátok meg értő kezetekkel a világot, hogy lakható legyen. Takáts Gyula: (fcialiilj, ka keltesz u Az éjszaka gömbjében mereven áll a négyszögletes sötétség: ajtókeretben alszik a hegyen, 6 perceg benne a jó reménység Gyalul a kettős éjszakában a szú!... Pattog, mint acél-akarat! Bontja a szálkás koporsófalat: hajnalt bennem s a fenyőfában. Gyalulj, ha keltesz is!... Legalább tudom, hogy magam is csak ily kegyetlen mértan kettős világát boncolom... Dolgozz remény, — kis szú —■, szívemben! ARATÓ KAROLT: /Kadaeak az eső ken Drótlábú madarak: szerelmeim behúzott nyakkal állnak az esőben. Egek sírása, a csatornák könnye kisért, míg topogok, mint az őrszem: ablakomban, a négyszög-táj előtt a köd lógó melle miatt semmit se látok. Mint ritka növényt, régi leletet, torgatom ujjaim közt az ifjúságot. Motyogva, föl-le járva emlékszem egy alvó nő mosolyára: agyam ráncai közt préselve megmarad. Gazdátlan kutyaként a fájdalom körülszagol s bclémharap. Már csak fogfájásom, reményen és dühöm van s férfikoron, lyukas szemérem, átderengő fancsali képem,
