Dunántúli Napló, 1963. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-15 / 293. szám
előtt ereszkedett le az éjszaka. Váratlanul, felhőkkel terhesen súlyosodon a városra Még a kikötő égői sem gyúltak ki, a „Fáról das Estrélas”-hoz címzett kis kocsma lámpáinak fényében sem játszottak még világosabb színben a pálinkás poharak. És még sok csónak szelte a tenger vizét, amikor a szél elhozta a fekete felhőkkel borított éjszakát. Az emberek riadtan néztek össze. Merőn figyelték a kék óceánt, mintha azon töprengenének, honnan érkezett az éjszaka ilyen váratlanul és ilyen korán. És mégis, itt volt, felhőkkel terhesen; az alkonyi hideg szél előzte meg, mint rémületbe ejtő csoda, és elhomályosult tőle a nap. Ezúttal úgy érkezett az éjszaka, hogy sem dallal, sem muzsikaszóval nem köszöntötték. Egy néger sem jelent meg a kikötőben gitárjával. Egy _ harmonika sem üdvözölte az "éjszakát valamelyik kis hajó orráról. Még a candomb- lé és macumba egyhangú üteme sem hallatszik az utcákon. — Hát miért állt be az éjszaka, anélkül, hogy szokása szerint bevárná, míg muzsikával és harangszóval, gitárok és harmonikák hangjával, rituális szertartások titokzatos ütemével köszöntsék? Miért állt be így, korán, idő előtt? Szokatlanul hátborzongató volt ez az éjszaka. Kínos érzés lett úrrá az embereken, és a matróz, aki magában ivott a „Fáról das Estről as”-ban, kirohant a vitorlásához, mintha valami megfoghatatlan veszély elől kellene megvédenie. A vásárcsarnok melletti rakodóparton álló asszony pedig, aki a hajót várta és a szeretett férfit, reszketni kezdett — nem a jeges széltől, vagy a hirtelen lecsapó záportól, hanem szerelmes szívébe az aggodalommal és balsejtelmekkel beköltözött hidegtől. A néger és a mulatt nő jól ismerték a tenger szokásait Tudták, hogy ha az éjszaka idő előtt jön, akkor sok ember fullad a tengerbe, hajók nem érik el kikötőjüket és sok síró gyermeket ölelő asz- szony válik özveggyé. És azt is tudták, hogy ez nem igazi, holdvilágos és csillagfényes, zenével és szerelemmel teli éjszaka, mert az ilyen éjszaka idejében érkezik, amikor harangok szólnak és egy néger gitározik a kikötőben. De a most érkezettet a szél kergette ide, felhőkkel terhesen — ez vihar volt, amely hajókat borít fel és úgy sodorja el az embereket, mint a szalmaszálat. Ez az álnok éjszaka valójában ' ítéletidő volt. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Végigsöpört a rakodóparton, feláztatta a homokért, rángatta a kikötőben horganyozó hajókat, felkavarta a tenger mélységeit és elkergette az embereket, akik a nagy óceánjáró hajót várták. Bálákkal megrakva, furcsa szörnyként lebegett az esőben és szélben egy emelődaru. A zápor könyörtelenül verte a hajó rakodónyilásánál összegyűlt négereket. Fülyülve, hevesen támadott a szél, felborított mindent, ami útjába akadt és megrémítette az asz- szonyokat. Az embereket vakította az eső fekete árnyéka. Csak a fekete daruk mozogtak. Egy hajó olyan hirtelen fordult oldalra, hogy két ember a tengerbe esett. — Egyikük fiatal volt és izmos. Talán éppen egy nevet mondott utolsó pillanatában. EgéMamiéi, a tapasztalt hajós, aki a legjobban ismerte a hazai vizeket, úgy határozott, hogy ezen az éjjelen nem fut ki a vitorlásával. Viharos éjszakákon szeretkezni jó, és Maria Clara bőréből árad a tenger illata. A régi erőd lámpái nem égtek, a csónakok lámpásai sem, és egyszerre sötétségbe merült az egész város. Még az emelődaruk is leálltak; a munkások barakkokban és raktárakban kerestek menedéket. Guma megijedt, amikor a hajójáról, a „Valente”-ről észrevette ezt a sötétséget. Megragadta a kormányt és a hajó veszélyesen oldalra billent. A móló teljesen kihalt. Egyedül Lívia állt ott —soványan, AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA JORGE AM ADO: VIHAR vvvvvyvyvvyvvvvvvvvvYvvvvvyvvvv szén biztos, hogy nem káromkodás volt, mert még a viharban is gyengéden hangzott Á széi leszakította a félrebillent hajó vitorláját és úgy vonszolta, mint holmi tragikus üzenet jelképét Duzzadt a víz öle, dühöd ten támadtak és a kőgátat csapkodták a hullámok. A kenuk recsegve ugrándoztak a famóló mellett és a halászok elhatározták, hogy ezen az éjjelen nem mennek haza az öböl körüli kis falvaikba. A hajóvitorla nekiütődött a hullámvédőnek. A csónakokon kialudtak a lámpák. Az asszonyok halotti imába fogtak, a férfiak merőn figyelték a tengert. Rufino egy pohárka cachaca mellett ült a kocsmában és elszomorodott; ebben az ítéletidőben Esmeralda biztosain nem jön eL Később ismét kigyulladtak a lámpák, de fényük halvány volt és pislogó, Az óceán járót váró emberek nehezen igazod tak el a sötétben. A barakkok ban húzódtak meg és az eső függönye mögött csak homályosan látták az emelődaruk és a tócsákban cuppogó, hajlotthátú rakodómunkások körvonalát De nem látták a hajót, amelyet annyira vártak, amelyen barátaifcnaik, szülőiknek, testvéreiknek, kedveseiknek kellene megérkezniük. És azt az embert sem láthatták, aki lent sírt annak a hajónak a fedélközén, amely nagy tengeri utat járt meg és vagy húsz kikötőben horgonyt vetett; arcán összekeveredtek az esőcseppek a könnycseppekkel, visszaemlékezései a szülőfalu kis lámpáira pedig összefolytak a viharvert város sok ködös fényével. arcához tapadó nedves hajjal figyelte a fékevesztett hullámokat. A zúgó szélben reszketett mint a nádszál, az <^jő meg a kezét, lábát, arcát csapkodta. De ottmaradt, konokul, égő szemmel, kissé elóregömyedve bámult a sötétségbe és azt remélte, hogy végül is megpillantja a viharon keresztülvergődő „Valente’’ vörös lámpáját, amely megvilágítja a csdllagtalan éjszakát és jelzi Guma érkezését. Amilyen hirtelen jött, úgy száguldott tovább a vihar, más tengerek felé, hogy más halókat süllyesszen eL És a városban, a kikötőben, a tengeren elterjedt az Igazi éjszaka, a dal és a szerelem, a Hold és a csillagok éjszakája. Lívia egy pillanatra elfordította a tekintetét a tenger sima tükréről. Nemsokára befut az öbölbe a „Valente” és vele Guma; ő meg köréje fanja barna karjait és mind a kétten felfognak jajdulni a forró szerelem élvezetében. A vihar megszűnt, és ő mérnem rettegett. Hamarosan felcsillan a hajó halványvörö6 lámpája és enyhén színezi majd a tenger sötét vizét Apró hullámok paskolták a gát kövét és szelíden himbálóztak a csónakok. Messzi lámpák fénve tükröződött a város nedves aszfaltján. Kis embercsoportok most már sietség és félelem nélkül indultak a nagy emelődaruhoz. Lívia újra a tenger felé fordult. Nyolc napja nem látta Gumót. Ottmaradt a kikötő melletti kis kunyhóban, mert ez alkalommal is elmulasztotta a kalandot: hogy (elhajózzon az öbölbe, majd a tengerre. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha a hajón együtt éri őket a vihar. Akkor Guma reszketett volna az ő életéért, 6 viszont egyáltalában nem félne, mert együtt volnának, és Guma jól ismer minden tengeri utat, nincs az a lámpa, amely élesebb az ő szeménél, keze pedig hibátlanul uralja a kormánykereket. Most rövidesen megjön, és mesélni fog, és mosolyogni, és táncoltatni az izmait, 6, Guma, aki Lívia nevét és egy nyilat tetováltatott a karjára, Egy hajó ment arra’ és a parancsnok jó estét kívánt Líviának. Odább emberek bontogatták egy elsüllyedt csónak vitorláját: az igen fehér és igen szakadozott vitorla egészen közel sodródott • parthoz. Néhányan kievez- tek, hogy megkeressék a viz- befultakait. De Lívia csak Gumára gondolt, akinek meg kell érkeznie. Várta. — Tudod ki fűlt be? Lívia összerezzent. De a vitorla nem a „Valente” vitorlája — az sokkal nagyobb, és nem is szakadhat el eny- nyire. — Ki? — kérdezte Rufino- hoz fordulva. — Raimundo és a fia. A város közelében borultak fel. Borzalmas volt ez a vihar. Tehát Jacques is, Raimundo fia. Víztoefult. Később, ha már Guma hazatért, elmegy hozzájuk. — Elmentek, hogy klhalász- szák a vízbefultakat —mondta Rufino és rámeredt a feljövő Holdra. — Judit már tudja? — Most megyek szólni. Lívia a négerre nézett. Hatalmas termetű, és csak úgy árad belőle a pálinka bűze. Nyilván a „Fáról das Estré- las”-ban ült és ivott. Miért bámul ennyire a tenger fölött kúszó, ezüstös fátylát mindenre kiterítő teliholdra? Rufino meg sem mozdult. A régi erődből zene hangja szűrődött feléjük. Harmonikán játszott valaki, messzire hangzott a dal. „Ez a szerelem éjszakája.-” Mély négerhang. Rufino a holdba bámult. Talán ő is Juditra gondol, arra, hogy Juditnak ez az éjszaka már nem lesz a szerelem éjszakája. — Sem ez, sem a többi. Az ő embere a tengerbe fűlt „Gyere, szeress a holdvilágos Tenger hullámain .. .** Ez a dal nem fogja Juditot megvigasztalni. — Hát... megyek és megmondom neki — mozdult meg Rufino. — Nemsokára ott leszek én is. Rufino néhány lépés után visszafordult — Nagyon szomorú ez.,, nehéz megmondani... azt hogy halott, hogy vízbefult.. — és megvakarta a fejét. Lívia elszomorodott. Judit.. Soha többé nem tud majd szeretni. Soha többé nem éli meg a szerelmet a holdvilágos tengeren. Éjszakái nem a szerelem, hanem a könnyek éjszakái lesznek... Rufino feléje nyújtotta a karját — Miért nem Jössz velem Lívia? Te jobban tudod, hogyan kell ezt megmondani. De Líviára a szerelem vár. Rövidesen befut a „Valente”, rajta meg Guma; felragyog a vörös fény és eljön a pillanat, amikor szerelemben fonódik össze a testük. Most nem mehet el. Az ilyen nap után, amikor rémlátomások gyötörték, amikor képzeletben látta már, mint fuldoklik Guma, Lívia csak szerelem, csak örömök után epekedik. Nem, nem mehet el, hogy együtt sírjon Judittal, aki soha többé nem fog szeretni... — Gumát várom Rufino. — Vajon rosszat fog róla gondolni a néger? De -Gumónak hamarosan meg kell érkeznie. — Menj csak, nemsokára jövök ón is. — Hát akkor... Jó éjszakát — legyintett Rufino.— • Jó éjszakát. Néhány léoés után ItamUS megállt, a Holdra bámult és hallgatta a dalt. „Gyere, szeress a hold világos Tenger hullámain .. Újra visszafordult. — Tudod, hogy gyermekéi vár? — Judit? — Igen, Judit. Aztán folytatta útját, egvn* a Holdat nézve. A régi erődből ismét felcsendült a dal, „Ez a szerelem éjszakája...** Lívia szinte akaratlanul iá futni kezdett és Rufino után kiáltozott, akinek már csak homályos körvonalai rajzolódtak ki a mess zeségben. — Veled megyek én is.. „ Elindultak együtt. Lívia igyekezett lépést tartani a hatalmas négerrel. Sietett, és közben a tengert nézte. Hosa- szam nézte. Ki tudja, nem a „Valente” lámpája világít-e ott a távolban? fs így, le nem véve sm* mét arról a messzá fénylő kis szentjánoO“ bogárról, az olajmécses lángjaként alig látható, halványa» rezgő világosságról, Lívia hijv télén megérezte, hogy ez valóban a várva várt fény, á „Valente” lámpájának fényét És ekkor már könnyű szív-j vei lépdelt a néger oldalán. (Bácsid György fordításai) FERNANDEL... FERNANDEL... Fernandei, a világhírű francia filmsztár egyik Iceutól^bi filmjében filozófiaprofesszort alakit. A képen látható jeleset valóban filozofikus lélekre vall... Femandel, amikor „Párizsi ünnep” című filmjének bemutatójára Londonba utazott, megérkezése után pár perccel a Viktória pályaudvar közelében néhány pillanatra megállt az utrsi ré^ő— r.kné; melegedni. A nagy filmszínésztől balra Georhe Shields, (óbbra pedig Fred Gilbert rézműves á% A fenti képet „Fernande! papa lett?!” címmel közölték a párizsi lapok. Amikor Jean Boyer St-Tropezben Fernandel egyik új filmjétrendeste, a felvételek szünetében a híres filmszínészre váratlan feladat hárult. Kis hales t kövefkefében tisztába kelleti raknia, és meg kellett vigasztalnia a film legfiatalabb szereplőjét«... V *
