Dunántúli Napló, 1963. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
G iern, hogy keli helyesen kiejteni a „Picasso” nevet — az utolsó szó tagon, vagy az utoisóelőtUn van-e a hangsúly, vagyis spanyol vagy íranda-e voltaképpen? Persze, hogy spanyol — külsejében, jellemében, kíméletlen realizmusában, szenvedélyességében, mélyremetsző iróniájában. A spanyolországi polgár- háború megrendítette: a Guernica talán korunk legjelentősebb helye marad. Picasso Saint Augustin utcai műtermében mindig találkoztam spanyol emigránsokkal. A spa nyóloktól Pabló sohasem tagad meg semmit. Mindez így van, de azért érdemes elgondolkozni a másik dolgon is. Miért töltötte egész életét önszántából Franciaországban? Miért tartotta és tartja nagyra Cézanne-t? Miért volt a három legjobb barátja három francia költő: Guillaume. Anollinaíre. Max Jacob, Paul Eluard? Nem, Picassot nem lehet elszakítani Franciaországtól. Vannak emberek, akik élesen változnak, és az ilyen fordulatok megkönnyítik a mesélő dolgát: az élet maga nyújtja a „cselekmény fejlődésének” elemeit, amely any- nyira csábítja a kezdő drámaírókat. Az életrajzírók kapnak a váratlan lépéseken, s gyakran megfeledkeznek az ember jelleméről. Megpróbálják feldarabolni Picasso munkásságát is. Az ember azt hinné, hogy ml sem könnyebb ennél: minden két-három esztendőben festészeti felfedezésekkel káoráztatta el és kápráztatja el kritikusait A kutatók sok „korszakát” különböztetik meg: kéket, rózsaszínűt, négert, kubistát Ingress-korszakót, pompejit stb. Csak éppen az a baj, hogy Picasso egyszeriben felborít mindenféle osztályozást. Picasso közömbös a különféle esztétikai kon ceoci ókkal szemben. Amikor utoljára nála jártam — 1958- ban Cannes-ban — minduntalan rajtakaptam magam, hogy arra gondolok: micsoda felfor- du’ás, az egész világ úgy megváltozott, hogy alig lehet ráismerni, a saját múltamat sem értőm. Picasso meg éppen olvan, mint negyvenöt évvel ezo1őtt! Ezért olyan nehéz beszélni Picassoról: akármit is mondanák. igaz is, r“m is... Mihelyt megismerkedtem Picassóvai, megértettem, inkább megéreztem, hogy nagy emberrel van dolgom. Ez nem sokkal a háború kitörése előtt történt — 1914 kora tavaszán. A ..Rotonde”-ben ültem, Max Jacobbai: bejött Picasso, leült az asztalunkhoz. Max Jacob mesélni kezdett neki rólam. Picasso hallgatott, majd azt mondta, hogy szereti a költőket és szereti az oroszokat. Nem tudtam, komolyan beszél-e, vagy ez afféle ironikus udvariassági formula. (Már említettem, hogy Picasso legjobb barátai költők voltak, az oroszokat pedig csakugyan szereti, gyakran mondta nekem. hogy hasonlítanak a spa nvo'okra.l Azon a tavaszon az új festők képei kerültek árverésre és Picasso „rózsaszín korszakából” származó nagy vásznát jókora summáért vásárolták meg: ha az emlékezetem nem csal — tízezer frankért. Picasso híres ember lett. 1915 elején egy zimankó* téli napon Picasso magával vitt a műtermébe, amely akkoriban n „Rotonde”-tól nem messze a Schoelcher utcában volt. Ablakai a Montparnasse temetőre néztek. A párizsi temetőkből hiányzik az orosz vagy az angol temetők poézi- se. absztrakt városok ezek, nyílegyenes utcákkal, sírboltokkal, kőtáblákkal. A műteremben nem volt talpalatnyi helv sem; mindenütt képek, kartondarabok, drótok, fa, bádog. A szögletet a festékestu- busok foglalták el; ennyi tubust még üzletben sem láttam. Picasso megmagyarázta, hogy azelőtt gyakran nem volt pénze festékre, most meg nemrégiben eladta néhány vásznát, s elhatározta, hogv „élete végéig” ellátja magát festékkel. Tele volt festve a fal. a rozzant klisék, a sziva- ros skatulyák: Picasso megval lot*a. hogv olvkor nem bírja elviselni, ha befestetien felületeket lát. Hallatlan őrülettel dolgozott. Másoknál az alkotás hónapjait üres időközök M, amikor a feotf vagy költő Puskin szavával jk hús álomba kóstol”: Picasso viszont egész életét végigdolgozta, és még mindig ugyanolyan dühödten dolgozik. Akkoriban harmincnégy éves volt, de fiatalabbnak látszott: a szeme eleven, szúrós és va- lószinűtlenül fekete, s fekete a haja is: a keze kicsiny, majd nem nőies. Gyakran elüldögélt a „Ritonde”-ban, komoran, szinte szótlanul; néha vidámság szállta meg, ilyenkor tréfált, ugratta a barátait. Nyugtalanság áradt belőle, s ez megnyugtatott engem; ha ránéztem, megértettem, hogy ami lejátszódik bennem, az nem véletlen eset, nem megbetegedés, hanem korielenség. Már említettem, hogy Picassót olvkor a romboló ereiéért szerettem; pontosan ilvennek ismertem és szerettem meg az első világháború éveiben. Elterjedt nézet, hogy akkoriban Picasso közömbös volt mindennel szemben, amit „politikának” neveznek. Ha ezen a szón a kormánwáitozá sokat és tiisáenroblémáikat értiíik. hát Picasso esakugvan Inkább a vicceket kereste a Marínban. mint a kormánvhatáro- zatokat. De emlékszem, hogy megörült a Februári Forradalom híreinek. Egy képével ts meeaiándékozott akkor; őriztem is sok-sok éven át terű Plcamúnett. megjegyezte. „Ok olyannak akarták ábrázolná a világot amilyennek gondolom..." Persze Picasso sok vásznát nem könnyű megérteni: bonyolultak a gondolatok és érzések, szokatlanok a formák. Ha elgondolkozom Picasso egész munkásságán, akkor megvilágosodik, hogyan változtatta meg a festészetet. Az impresszionisták óta az emberek újra meglátták a természetet — az akadémizmus szemüvege nélküL A festők kizárólag modell után festettek: arcképet tájat csendéletet. A kompozíciók az akadémikus Irányzat híveinek monopóliumává lettek. A festők legjobban a témától féltek, hogy ők mondták, az „irodal- miaskodástól”. Az utolsó kompozíció. amelyet még nagy festő készített Franciaországban. alighanem Courbet Temetés Ománban című képe: ez 1850-ből való. Majdnem száz esztendő múltán, 1937- ben festette meg Picasso a Guernica pusztulását. Mihelyt Madridból Párizsba érkeztem, tüstént a világkiállítás spanyol oavilnniába mentem, és a földbe gyökerezett a lábam: megnillantottam a Guernicát. Azóta még két ízben láttam Ilja Ehrenburg: Pablo Picasso Azt mondják, hogy a barátság, akárcsak a szerelem együttlétet kíván, elhervad a hosszú távollétben. Olykor nem láttam Picassót nyolctíz évig sem; de sohasem találtam idegennek, megválto- zottnak. (Ezért nem emlékszem pontosan, mikor mondta nekem ért vagy azt — mondhatta 1914-ben, mondhatta 1954-ben is...) Különböző műtermeire emlékszem: a La Boétle utcai fényűző polgári lakásra, ahol a házigazdát véletlen látogatónak, ha éppenséggel nem betörőnek gondolta volna az ember; a Saint Augustin utcáira, egy ösöreg házban, tele azzal a jól átgondolt és szervezett rendetlenséggel, amelyet Picasso mindenütt megteremtett maga körül; a vallquris-i fészerekre, ahol szerteszét hevert a bádog, anyag, a rengeteg rajz, üveggömb, plakátfoszlány, vasdarab; a kis kalyibára, ahol aludt, az ágya teleszórva újságokkal, levelekkel, fényképekkel; meg a nagy világos házára, a „California” villára. Cannes-ban — a gyerekekre, kutyákra s a kertben a bronz ból mintázott Picasso-kecské- re. M ilyen naivak, tudatlanok vagy rosszhisze- műek azok, akik küz deimes, nagy alkotó pályáját eredeti eske- désnek, az „épater le bourgeois” vágyának, a divatos izmusok kedvelésének tartják! Nemegyszer mondta nekem, hogy milyen nevetséges a szemében, amikor azt írják róla, hogy „új formákat keres”. „Egyetlen dolgot keresek, hogy ki tudjam fejezni azt, amit akarok. Nem keresem az új formákat, hanem találom .. 1948-ban a Béke híveinek wroclawi kongresszusa után Varsóban voltunk. Picasso ceruzaportrét készített rólam, a jó öreg „Bristol” szállóbeli szobában ültem neki modellt. Amikor Pablo letette a ceruzát, megkérdeztem: „Máris?” Az ülést túl rövidnek találtam. Picasso elnevette magát: „Hiszen negyven éve ismerlek!” — A portrét nemcsak nagyon hasonlatosnak találom (inkább én hasonlítok a rajzra), hanem mélyen pszichoió- gikusnak is. Picasso valameny nyi arcmása feltárja (olykor leleplezi) a modell belső világát. Egyszer nagyon régen, •mikor az impresszionisták iránti rajongásomról beszéi— 1940-ban a New York-i múzeumban és 1956-ban a Louv- reban Picasso gyűjteményes kiállításán. És mindannyiszor ugyanazt az izgalmat éreztem. Hogyan láthatott a jövőbe Picasso? Hiszen akkor még a régi módon folyt a polgárháború Spanvolországban. Igaz, a német légierő hadgyakorlatnak tekintette az egészet, de a Guernica elleni légitámadás csak anró művelet volt — az első tollpróba. Aztán jött a második világháború. Aztán jött Hirosima. Picasso képe a jövő borzalma és sok-sok Guernicát, az atomkatasztrófáé. Picasso ereje abban rejlik, hogy a legmélyebb gondolatot, a legbonyolultabb érzést tudja kifejezni a művészet nyelvén. Már kamaszkorban mesteri módon rajzolt: vonalai kifejeznek mindent, amit akar: — teljesen a hatalmában vannak: rajongó híve a festészetnek, haragszik, dühöng, gyötrődik, ha nem találja meg mindjárt a kívánt szint. Jó néhány szerző, aki Pi- cassóról írt, igyekezett úgy fel tüntetni, hogy a politikai szén vedély nála csak afféle véletlen szeszély; eredeti eskedő, szereti a bikaviadalt, s hogy, hogy nem, kommunista lett Picasso mindig nagyon komolyan tekintett politikai választására. Emlékszem egy ebédünkre a műtermében a párizsi békekongresszus megnyitásának napján. Pablonak kislánya született ezen a napon, akit Palomának keresztelt. („Palom” spanyolul galambot jelent) ... Hárman ültünk az asztalnál, Picasso, Paul Eluard meg én. Eleinte a galambokról beszélgettünk. Pablo elmesélte, hogy az apja, aki festő volt, gyakran rajzolt galambokat s odaadta a kisfiúnak a képeket, hogy fejezze be a lábukat, őt már untatta ez. Aztán általában a galambokra fordult a szó; Picasso szereti őköt, mindig tart a házban néhányat; nevetve mondta, hogy a galambok falánk, vagdalkozó madarak, érthetetlen, miért belőlük csinálták a béke szimbólumát. Aztán Picasso áttért a saját galambjaira, megmutatta, hogy vagy száz rajzot készített a plakáthoz, tudta, hogy madarának be kell repülnie a világot. Beszélt a koogresz■tusról, ■ háborúról, ■ poWUkáróL Megjegyeztem egy mon da tát: „A kommunizmus elválaszthatatlan az én testál életemtől..Erre nem igen gondolnak a kommunizmus el lenséged. Olykor rejtélyesnek véli némelyik kommunista is. P icasso később készített még néhány galambot: a varsói kongresszusra, a bécsire. Száz- és százmilliók csak a galambokról ismerték és szerették meg Picassót. A sznobok gúnyolódtak ezen. Rosszakarói azzal vádolják Pl- cossót, hogy a könnyű sikert hajhássza. Holott galambjai elválaszthatatlanok egész művészetétől — a mintauruszóktól és kecskéktől, a vénemberektől és kislányoktól... Persze, az a kis galamb egy csöpp abbéi a töméntelen gazdagságból, amelyet alkotott a festő; de hiszen hány millió és millió ember ismerte meg és tanulta tisztelni Raffaelt csupán egyetlen képének, a „Sixtusi madonnának” reprodukciója alapján, hány millió és millió ember tiszteli Chopint csupán azért, mert ő szerezte a zenét, amelyet a temetéseken hallanak! Hiába nevetnek hát a sznobok. Természetes, hogy nem lehet megismerni Picassót ebből az egy galambból, de Picassonak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen galambot alkothasson. Magát Picossot nem »érti, ■őt határtalanul meghatja az egyszerű emberek szereteti galambja iránt, s iránta. 1949 őszén együtt voltunk Rómában a Béketanács ülésén. Egy nagy téren nagygyűlést tartottak, utána egy munkáslakta utcán mentünk végig; a Járókelők megismerték, beinvitálták egy trattoriába, borral vendégelték, megölelték: az asszonyok megkérték, hogy vegye karjára a gyermeküket, Olyan szeretet nyilvánult meg mindebben, amelyet Író ki sem gondolhatna. Persze, ezek az emberek nem látták Picasso képeit, s ha meglátták volna, sok mindent nem értettek volna rajtuk, azt azonban tudták, hogy nagy művész, értük és velük van, és ezért ölelték meg őt A kongresszusokon — Varsóban, Párizsban — egy perese sem vette le fülhallgatóját, feszülten figyelt. Nemegyszer fordultam kérdésekkel hozzá: majdnem mindig az utolsó pillanatban derült ki, hogy a kongresszus vagy valamilyen békekampány érdekében feltétlenül szükség van egy rajzára. Bármenyire is volt halmozva más munkával, mindig teljesítette ezt a kérést Nekem nagy örömet jelenttelt a moszkvai kiállítás... Természetesen, a kiállításon vitáztak az emberek: így van ez Picasso mindegyik kiállításán — lelkesít, felháborít, megmosolyogtat, megörvendeztet, senki sem maradhat közömbös vele szemben. „Elentmondások ..." Jó, hát legyen: „Picasso munkásságában rengeteg ellentmondás van...” De ne felejtsük a dátumokat: első munkáját 1901-ben állították ki. Vajon kevés ellentmondás volt-e hatvan év alatt? Picasso korának bonyolultságát, lázongását, kétségbeesését, reménykedését fejezte ki. Rombol és épít, szeret és gyűlöL ■Jttl ekem igazán szeren- I ftlj csém volt! Életem I 1 során találkoztam 1 néhány olyan emberrel, akik megszabták a kor arculatát. Nemcsak a ködöt és a vihart láttam, hanem az emberek árnyékát is a kapitányi hídon. Életem legszerencsésebbjei közé sorolom azt a régen múlt tavaszi napot, amikor első ízben találkoztam PicassóvaL Elbert János fordítása Pákolitz István: (Békt ss ég. A fogh egyről odavetett szavak kölcsönös-mocskoshabú hulláma megtáncoltatta szívünket a zsúfolt autóbuszban s a veszekedők helyett is szégyeltük garasos berzenkedését a szeretetlen gőg és egyszerre váratlan-^ arázslatos fenyőillat fodrozott végig a kocsin betöltve a veszekedők közti szakadékot s olyan mosolygós emberi csend lett hogy mindnyájan belepirultunk s meleg szivdobbanások visszhangozták a jóakaratú szeretet hópihét ringató boldog dallamát Csorba Győző: Jlla épp oly, prrzseton., Vágy ez még, vagy csupán az érzékek szokása? Oly sok hideg tudás után Igái lehet-e a szív föllángolása? Vagy hare ez, ösztönös a végső béke ellen, mély fészket-fürkcszőn körös • mindig mélyebbre száll nagy szárnyain felettem? A tűz, a tűz — Igen: tűz még a tűz valóban. Ereim útvesztőiben • régi tűs kering csöppet se lankadéaa. Közös-szép emberi célok, szemek, remények szikráin fényesedve ki ma épp oly perzselőn, épp oly lobogva égek. Épp oly felhőtlenül, mint kezdetben, mikor még a nap nem földközel repült ■ nem roskadt még le rám a súlyos, megkopott ég. áprily Lajos: 'Déli rakta Fehér virág a fákon: ■ gyermekkorom azúrkék • fehérségből sűrűn látogat: viszi a száradt szilva-ron csokid Nesztelenül száll, alattomosan, ■ ha esent, visszavltorláz okossá. Most szajkó úrral nincsen Is vitám — hadd tisztogassa alvó kerti fám —, de ősszel volt. Mert vitte a dlőt S fumigált minden kérő szót s szidők, Azután lopni kezdte gesztenyém, s hiába érveltem: „Holló: enyém!“ Ha nappal űztem, hajnalban raboK és mindennap mohóbb étvágya vott. „Ez mégis sok!” — gondoltam — meglesem, mikor az éber fényű nap hanyatló. Jött, meglapült. Es én erélyesen Így feddettem meg: „Te gyönyörű rabló!” Aratő Károly: a eiillék... Fába bandákat terít szét a tél anyásán, szelíden, akár ha fázó cigánygyerekek hevernének völgynek teknőiben. Körben erdők szaggatott menete vonul az elmosódó láthatárig. A tó síkos tükörjegén esenevesz szellő korcsolyázik. Néma a táj, a hegylúton nehezen vánszorgó szekér, rajta álmos hóember ül, bajsza megfagyott, kucsmája fehér. Szitái a hó, de mozdulatlan a villanydrótokka! vonalzott vidék. Beborítja hószínű paplana — tavaszig nem látjuk színét. Csak a csillék, a csillék nem pihennek: hegytetőkről jövet hordozzák-viszik a kohók kendőibe melegedni járó ördögöket. i
