Dunántúli Napló, 1963. szeptember (20. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
NAPLÓ 1963. SZEPTEMBER 22 A „mérges kőfaragó“ ükunokája A PÉCSI Siklósi út 30. ezám alatt már alig-alig lehet észrevenni azt a rozsda- étté cégtáblát, amelyiken szelíd hivaHcodáseál ez áll: „Ifjú Vogl János fia Vogl Károly, Magyarország ezüstkoszorús kőfaragó mestere.” Alapítási év: 1703. A néhai ifjú Vogl János fia a még ifjabb Vogl Károly is túl van már a hatvanötödik esztendőn, nem tudni hát, hogy az alapítási év cég táblára festett patinás jegyei meddig őrzik még e neves kőfaragó nemzetség ritkaság- számba menő tradícióit. Valójában nem is 1703-ban, hanem már jőnéhány évvel, előbb feljegyezte a krónika a Vogl-ősök egyikét. Ennek bizonyítására hadd idézzek néhány sort Gero László: „A Budai'Vár helyreállítása” című könyvéből, amelyhez a forrásanyagot a fővárosi tevéi tárak pecsétes pergamenjeiből, kézírásos kódexeiből, wiegsárgwlt ősnyomtatványaiból szerezte meg, jegyezte ki az utókor számára* Buda is**-í visszafoglalása itfa német telepeteket helyeztek «1 sa elnéptelenedett városba. Az áj települőknek ingyenes telket, adA mentességet, polgárjogot és egyéb kiváltságokat Ígértek. (A szerző az akkori idők betelepített német mesteremberei között ha szinte elsőként említi meg Vogl Konrád nürnbergi születésű kőfaragó mester nevét) — Vogl Konrád már lSSG-ban Budán tartózkodott, de csak itáá-ban vették fel a polgárok közé. Az annakidején Budán működő Bernardo Foretti szobrász, valamint Matzinger Farkas meg Vogl nagy viszályban éltek egymással, amiért panaszukra a városi tanács 1703-ban becsületsértő becsmérlésükért mindhármukat as épülő városháza egy-egy köab- lakkeretének kifaragására Ítélte. De Vogl perlekedett Scbilk Antal, Perger Tamás pesti kőfaragókkal, Hörger Antal szőbrász- szal. sőt a városi tanáccsal is, mert a Pestről Budára költözőt* Massleuthner Rupert kőfaragót polgárul felvette. Tudjuk róla, — hogy 1701-ben a Szentháromság oszlop, 1702-ben a budai városháza kapukereteinek faragásában vett részt. 1714-ben pedig a budai városháza kápolnájának kőfaragó munkáiét végezte, s ugyanitt a lépcsőházon is dolgozott 1728-ban. A mérges kőfaragó 1738- ban. GS éves korában halt meg. A TÖRTÉNET folytatását innen már az ősapánál sókkal békésebb természetű Vogl Károly kőfaragó mester mond ta el. így tudtam meg, hogy az egykori ..mérges” mesterember fiát Vogl Mihályt Rado- nay Mátyás pécsi püspök kérette le annakidején Budáról a török dúlóstól ugyancsak megviselt pécsi székesegyház restaurálására. így telepedett hát meg Pécsett a Vogl-család, — hogy évszázadokon át díszes kőfaragványokkál, a véges étet misztériumát hirdető síremlékekkel. márványba, gránitba. homokkőbe ágyazott sir feliratokkal vésse be nevét, hírét az egymást váltó pécsi nemzedékek jóemlékezetébe. Vogl Károly e kései utód maga is különös karakter. Érdekes feie nem egyszer kísértette alkotásra a portréfestőket. a művészhajlamú fotósokat. Van is egészen takaros kis gyűjteménye 33 effélét-v -?V .bői. Meglehetősen zárkózott •természetéhez nehezen találni meg a kulcsot, s ha szól is. szűkszavúan méricskél valami keveset az ősökről, — még csekélyebbet önmagáról. Pedig nagyon csábít, hogy a több mint két és fél évszázados dátum mögül kihámozzam •az acélvéső, a talpaskalapács mestereinek históriás cselekményeik Deltát amit az ősökről végül is \ megtudtam, azt is javarészt CJerő László köny véből jegyeztem ki. Pedig Vogl Károly sem pocsékolja az ősök hagyatékait Megmutat néhány ősi szerszámot, na és a legbecsesebbet, az atyai nagyapa hitelesített főkönyvét, amelyben semmi más írott nyom nem irtaradt, mint az egykori városi" tanács hitelesítő pecsétje és egy rövidke bejegyzés: „— JPohan Nepomuk Vogel. 1874. feforuár 28. Fivnf- kirchen.” — A! könyv belső lapjai üresek, iki tudja már milyen okból nem kerültek bele a követelések, a tartozások. De az unoka megőrizte és egy negyven évvel ezelőtti napon beleírta a maga kézjegyét is: „— Ezen könyv néhai nagyatyártteról maradt ránk megkezdeti énül. Általam használtatott fel 1923. január 6-tól" ( VOGL KÁROLY kfllönöemód tagadja és védelmezi a kőfaragémestexség értékét Amikor már maár hajlamos lennék arra, Íragy a családi albumban őrzött fényképek nyomán művészi munkának tartsam egyik-másik kőbevésett alkotását, egyszerre felenged a szűkszavúsága és erélyesen elutasítja a művészi jelzőket* — Mesterség ez, nem művészet Láthatja, hogy minden szobor és dombormű mögött ott az eredeti után öntött gipszmodell iß. Semmi egyéb, azt keB. lemásolni. Felhívja a figyelmemet arra is, hogy mennyire nem utolsó szempont a sírfelirat betűinek tervezése, szerkesztése, ■ így ismerem meg igazán az úgynevezett- Vogl-be- tűtípusck értelmét, értékét 1st — Nemcsak a feliratnak, de a betűknek is élniük kell, — mondja. — Egyértelmű hangulatot, kegyeletet kell au gározniuk, valami olyat, hogy ösztönösen érezze a hozzátartozó: az ő érzelmeit, az 6 gyászát hirdetik még a betűk is. VALÓBAN. Amikor figyelmesebben szemügyre vettem a sajátságos „Vogl-betűket”, magam is látni véltem bennük a különös jeleket A betűk szára mindmegannyi otoe- liszk, s a homlokuk, a koronájuk íve szomorúfűzfák hajtása, pantheonok szelíd gótikája; Vogl Károly nesn híve a cikamyás szövegű verses sírfeliratoknak. Ha valaki mégis ilyet kér tőle, először a lelkére beszél, s ha nem megy, hát odateszi elé a temetői „gics- cset”, a „Sírvirágok” oímű ősrégi könyvet. Na, abban aztán válogathat a kónok rendelő. Elrettentő példának fel is sorol néhányat belőlük. Aztán elcsúfolkodik egy keveset a „nihil-vigasz” becste- lenítőin, és amikor váratlanul megkérdezem; hogy ő, aki majd ötven éve faragja, festi a múlandóság Igéit, hogyan vélekedik az elmúlásról? — Széttárja a kezét, és percet sem késlekedik * válasszal: —> Három gyerekemet neveltem fel. Egyik sem kőfaragó. És jobb is így. Hiszen, mit is csinált kétszázhatvan éven keresztül a mi famíliánk? Minduntalan emléket állított egy-egy darabka múlt nak. Ma már nem stílusos dolog a múltból élni. ügy látszik, a gyerekek is így gon- ; dolták. A fiam gépészmér- j nők, az idősebbik lányom j orosz-szakos tanár, a harma- | dik férjnél van, szóval egyik . sem szarul már segítségre. ÍGY HÁT a márvány, a | gránit, a mészkő, a homok- | kőtömbök jeles faragómeste- j re, úgy látszik, megtalálta a j minden kövek legnemesebb!- két, a bölcsek kövét is. Pálinkás György . KPVDSZ kulturális napok Október 13-án kezdődnek az országos KPVDSZ kulturális napok, de már szeptemberben megkezdődtek az előkészületek. A hónap végén már rendezvényt is láthatunk a KPVDSZ Petőfi Sándor Művelődési Házában. Huszonnyolcadikén rendezik meg a kereskedelem és az FMSZ dolgozói „Ki mit tud” szellemi vetélkedőjének elődöntőjét, majd október 12- én a kulturális napok nyitásakor kerül sor a döntőre. A táncestéllyel egybekötött szellemi vetélkedőt Tolna megyével közösen rendezik. A kulturális napok keretén belül francia irodalmi estet tartanak a művelődési házban. A műsorban francia balladák, dalok és két klasz- szikus egyfelvonásos Druon: Amerikából jöttem és Me- rimee: Menny és pokol kerül színre a KPVDSZ központi színjátszócsoportja előadásában. A programban szerepel még a színjátszóklub színész-színjátszó találkozója, valamint záróműsorként bemutatják a nagysikerű „Kis- unokám” című egész estét betöltő színművet. A megyében mindenütt hasonló programmal készülnek a KPVDSZ kulturális napok harmadik megrendezésére. Katonák — traktoron Az országszerte problémái jelentő traktoros hiány sok gondot okozott s Kozármis- lenyl Gépállomásnak Is. Sorra hívták fel azokat az üzemeket. ahova egykor náluk dolgozó traktorosok szerződtek el, hogy a nagy őszi Idénymunkára segítségképpen visszakapják őket. Mindezldeig azonban csak bárom embert sikerült Így szerezniük. A Kokszművektől Kispéter Mihályt és a-bányától Sipos Sándort és Nagyiván Imrét. Bár ez a létszámemelkedés Is nagy segítséget jelentett, a problémákat mégsem oldotta meg, a gépállomásnak még 14 traktorosra lett volna szüksége. A honvédség sietett a kozármis- lenyiek segítségére. A 8354/3-as alakulatból hat katona: Gábori Sámuel, Kiss László őrvezető, valamint négy honvéd, Buga Miklós. Zengő László, Karászi Kálmán és Keszte József jelentkezett, hogy a nagy munkában szívesen traktorra ül. A katonák civil foglalkozása többnyire traktoros, de van köztük géplakatos, sőt hajókovács is. Hát láttuk a nagy mérkőzést! Szerkesztő bácsi kérem, be kel valamink nagyon nehezenn sikerült belógnunk a színész—újságíró mecsre, de mégis sikerült. Megmondom őzintén csak az újságírók győzelmének reményében kockáztattunk ojan sokat ezel a belógásai (mer kéccer kidobtak benőnket a rendező bácsik). De aztán híjába volt minden. Az első mécsén még tele voltunk reményei. Aszonta a Pancák „Nincs vezve sémi Károj, az újságírók legaláb úgy tunnak hüjéskenni, mint a színészek”. Igenám de focizni sajnos nem tunak úgy ez derült ki a mécsén. Erre meg én montam a Pancáknak: Figyeld meg erői a mécsről legföjjeb 8-óc sort fognak közölni a lapban mivel kikaptak. Hát éppen úgy is volt. nádásui csak a hétfői lapban közölték. Bezeg, ha maguk győztek volna szerkesztő bácsi, akor egy egész oldaltzenteltek volna a küzdelemnek. Pedig aztán igazánn nincs azon szégyelni való> ha ■valaki nem tud focizni. Tesék megnézni a Pécsi Dózsa sem nem zégyepkez! Ezért a leg job. ha a zerkeztő bácsiék továbra is csak tanácsokat adnak a lapba a focistáknak, hogy igy kelet volna csavarni, úgy rüsztéi meg amúgy spicel, de gyakorlatba eztán ne tessenek bemutatni, mer annak, vereség a vége. De azért ne tessék elkeseredni, mert hiszen a szerkesztő bácsi nem csecsemő. Es én éppen m -s- tarnn kaptam eggy levelet eggy csecsemőtől, aki nagyon n el van keseredve. Azt irgya ez a koraéret (mer már tud imi, azér koraéret). Szóval azt irgy a csecsemő: „Kedves Plajbász, nyilván te is szeretted csecsemőkorodban a finom reszelt almát (szerette a fene, már akkor is alma- páüngát itam> mert azt nem kel reszelni!) Nemcsak. jó hanem még a doktor bácsi is mindig ajánlotta anyukának. En szívesen meg is enném, csak van egy bökkenő. Apukám már félig lesántult annyit gyalogolt almareszelő után, de eem Pécsen sem a Pécs-környéki boltokban nem kapott. Viszont kapott egy felvilágosítást, hogy ilyesmi még a nagyker raktárában sem található. Alit csináljon mármost egy végsőkig elkeseredett csecsemő? (Montam öregem egy megoldás van: az almapálinga!) Mert nem igazság, hogy a bácsik és a nénik tizenötféle kávéfőzőt is vehetnek maguknak, csalj nekünk csecsemőknek nem jut egyféle almareszelő sem. Üdvözöl egy almaszerető pécsi kisbaba." Hát ez a levél kedves zerkesztő bácsi és ahogy igy utólag elnézem iten sajnos eggy józanéletü csecsemörőll van szó, aki télteg nem isz pálinkát és reszelt almát akar érti. Sajnos az ijen csecsemőknek nem lehet megmagyarázni, hogy mijen profillirozásonn es át naponta a magyar ipar ezér azt tugyuk neki ajállani: 1) Várgya meg még kínöll a foga és maga is meg tugya rágni a zahnát. 2. Vegyen az apukájja egy 1916-os mintájju cséplőgépet (mer ijent még gyártunk) és szerejje ki belőlle a búza rostát és reszejje azál az almát. Vagy esetleg mennyen él az Állami Aruház müzaki osztájára mongya meg otan egy szőke eladó kislánynak, hogy a Plajbáz Károj üzeni, hogy aggyon neki egy műanyag reszellőt (tenap még volt három darab!) és talánn kap. Mostann pedig még eggy gratutlációt veretnék átnyújtani a Zországos Piciny állattenyésztők Szabad Szaxer- vezettye névé benn- megyénk legeredményeseb kisállattenyésztő üzemének a pécsi Kossuth mozinak. És egybenn kérem árulják el hogyann tudnak olyan jómtnőségü, extrém, nagyonn életrevaló, fajtizta igen virulens bolhákat kitenyézteni, amik minduntalan belepik a gyanútlan mozilátogatók lábazárát, és ügyes tornamozdulatokkal tornázzák föl magukat ugyamianak a látogatónak « gatyakor cába?! tiszteletei PDAJBASZ KARCSI SÁTORHELYI TÉQLÁS KONYHÁBAN A* öregember megmutatja, hogyan tipegett-totyogott 1928- ban ott a Natália-hídnál, Karapancsán túl a vén Frigyes főherceg. „Már előtte való nap megmondták, hogy legyen másnap déltájt a Natália-hídnál a gulyával. Megálltak a hinták, leszálltak az urak, Tassi István számadó vigyázzba vágta magát, de bele sem kezdhetett a jelentésbe, a fiatal főherceg Albrecht azt mondta neki: öfőméltóságá- nak jelentsen! És akkor a számadó Horthy Miklós felé fordult. A kormányzó végighallgatta a gulyást, aztán még kérdezett valamit az apa-állatokról, mert Kenderesen neki is volt fehér-gulyája. Végül kezetnyújtott Tassi Istvánnak. A hinták hosszú porcsíkot húztak, a pulik gazdájukra néztek, hogy vákkanthat- nak-e. Tassi István a fejébe nyomta a kalapját.” Kicsit meggörbülve utánozza a főherceget, csoszog a bőszárú, foltozott térdű kordnadrágban, aztán rám sandít és elneveti magát. — Hát hiszen most már én is csoszogok ám ... ezekkel a rosszfajta lábaimmal! Boltozatos koponyája van az öregnek, széles homloka, gyér, hófehér haja. Olyan, mint valami középkori tudóst ábrázoló egykorú metszet. Három osztályt járt. Azt írta önéletrajzában, amit a Janus Pannonius Múzeum kért tőle: „Iskolavégzésem 3 osztály, több okból kifolyólag hiányos. Nyolcéves koromban a helyi cselédség és az ispán úr disznait őriztem, bérem havi 2 forint és az átok, amit rámszórtak az .asszonyok és ?z ispán úr”. __ A múzeumokban ismerős as öreg. Ott vannak a botjai, az ostora. Meg hangszalagon a hangja. Véletlenül éppen a vejével akadtam össze elsőnek Sátorhelyen, mikor az öreget kerestem. Azt kérdezte tőlem a fekete, morc ember; — Talán maga % énekeltetni akarja? — Nem. Miért, énekelni is szokott? — Persze. Régi pásztomó- tákat, elfelejtett öreg dalokat. A mohácsi múzeumból járt itt nemrégiben Saiga István cipészmester, önkéntes néprajzos saját magnetofonjával, neki énekelt az öreg pásztor. „S ha már nagyon egyedül érezte magát a végeláthatatlan legelőn, mert hiszen kora tavasztól első hóig _ kint volt a gulyával a szabadj ég alatt, akkor nekifogott énekelni, Ilyen dalokat énekelt: Elszállt már a fecske és a gólya, Maga maradt a, bojtár és o kutya. Kint a pusztán magom vagyok egyedül, Rajtam csak a jó Űristen könyörül.” A régi időkről mesél. Amikor még lányok után szaladt, pásztorbotokat csinált meg pulikat tanított. — Botot azt nagyon tudtam csinálni, ustort nem. De cseréltek velem mindig. Adtak botért ustort. Még kutyá"t is. Nem kell megkérdeznem, hogy mi olyan nehéz azon a pásztorbot csináláson, mert olvastam az önéletrajzban: „ősszel, mikor a fák már aludtak, tőből kivágtam, _ kemencében egyenlően kipirítoU tam, kérgét lehúztam, utána újra szép pirosra pirítottam, majd meleg oltott mész be mártva hűvös, száraz helyen kiszáradásig tartottam.” Most már jól bentjárunk a beszédben, régi tiszttartók, segédtisztek, juhászok, kaná- szolc. századparancsnokok, zu- pásőrmesterek osonnak a kis köves konyhába — meg egy régi-régi Szent István-nap, amikor Tassá István föletette a gulyával a frissen kaszált csalamádét. Mert a jószág volt a legfontosabb. Igaz kapott is érte, de azt mondta: ,,Egyszer van Szent lstván-nap, hadd emlegesse meg a jószág”. Nem tudom megemlegette-e a jószág, de az egykori gulyás még ma is névről emlegeti az ötven-hatvan évvel ezelőtti szilaj bikákat meg teheneket. Azokkal bánni nem tudott akárki, meg is írta Tassá István kemény, picit dülöngélő betűivel: „ . • - hát még az Apa állatok gondozása milyen veszéles és az elletési beavatkozás milyen veszéles, itt csak a hű puli kutya a segítőtárs és maga a Jó Isten.” Mint egy ódivatú, réges-régi világból ittfelejtett tárgy. Az embereik megállnak előtte, megbámulják és továbbállnak. Megrántják a vállukat. Kinek kell már az ilyen öregember? Az öregember meg azt írja a mostani életéről: „ha újra kezdődnek az ellések Lajmér- ban, ha tudok és az egészségem engedi, akkor újra vállalnám, mert mitévő lehetnék, hisz az élethez pénz is kell, bár az igényeim nem nagyok, egyedüli szórakozásom az unokáim és a dédunokáim, ezekből van H jő? Lajmérban volt ellető, most meg éjjeliőr, mert hiába folyamodott öregségi segélyért, nyugdíjért — nem kapott, megálapították, hogy nem jár neki. — A két hold földemmel is kijátszottak. Tudja, még számadó koromban vettem két hold földet, leadtam, mert munkálni nem tudnám úgysem, meg messze is van Hercegszántón, most az ottani tsz használja. Én azt hittem, a földjáradék megjár utána, de azt hiszi, kapom?! Egy fenét. Belevörösödik, hallgat egy kicsit. — Ne haragudjon — mondja aztán — hirtelen haragú ember vagyok. Ott a tanácson is, amikor megmondták, majd nem kilottyantottam ea számon mérgemben, amit Petőfi mondott a gazemberekről. Tudja-e, mit mondott. „Ha valamennyi gazember esőcsep pé válna, új özönvíz lenne.” Hát ezt akartam mondani, de a^tán nem szóltam semmit — Szereti Petőfit? — Nagyon! Legjobban «világon — mondja az öreg. — Sok versét kívülről megtanultam. Ismeri azt a két verset amit a Csapó Etelka halála után írt? Tudja biztos, ez a Csapó Etelka a Vahot Sándor feleségének a testvére volt. nagy szerelme Petőfinek. Nézem a három osztályt járt öreget. Egy téglás régirégi konyhában ülünk. Valamikor közös konyha volt, a „demokráciában rekesztették el, hogy minden családnak külön konyha jusson.” És azt mondja itt ez az ércbe vésni J való arcú öregember: „Vahot iSándoi?« Mintha a szomszéd-1 járói vagy közeli rokonáról beszélne. —• Van Petőfi könyve? Föláll, félrehúzza az ajtót helyettesítő vászondarabot Elém teszi a könyvet A kemény tábla belső felére az van írva: „Tassi István tulaja dona vette ' 1960 szeptember 23-dikán Sátorhelyen 24 forintért.” Majd pedig: „Az árvíz kiöntött 1956 VII. 13 mi pedig Herczegszántóra menekültünk Simon Pali Házába.” Megkeressük a két verset. Könyv nélkül mondja az öreg egykori számadó, aztán elhallgat. — Ezeket szoktam magamban elmondani a feleségem sírjánál. De nemcsak magában mond ja. Egyszer kihallgatták. Ott állt vigyázzban a sír előtt és szavalta a verset összehajtogatott képesújság lap hullik ki a könyvből. A képen akasztófák. — Ezt itt a Damjanich — mondja az öreg. — Tudja mit mondott a gyóntató papjának? Egy Sulyánszki nevű pap gyóntatta utoljára, jó magyar volt nem is állta meg sírás nélkül. Azt mondta neki Damjanich: Ne sírjon tiszte- letes uram, az is az igazságért halt meg, akit a kezében tart. Mondtam neki az ajtóban: Ne kísérjen tovább papa, ne fárassza magát. Meg is állt az ajtóban, a botjára támaszkodott és rám nevetett. Mintha ő akarna valamiért megvigasztalni. Azért persze elkísért, most is itt ül mellettem. Tassi István gulyás szám adót nem lehet csak úgy egykönnyen elfelejteni. házát Ervint j
