Dunántúli napló, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-05 / 103. szám
ftJAPlA 1963. MÁJUS 5. Báliét, általános leszerelést! Ne legyen egyenlősdil Ä moszkvai leszerelési és béke-világkongresszus javaslatára május 9-én kezdetét veszi a béke híveinek világméretű tavaszi hadjárata az általános és teljes leszerelésért és a béke megőrzéséért. A leszerelési hónap akcióról, a békéről nyilatkozik lapunk, munkatársának a gyári munkás, a professzor és a diák. Szabó 3ánosné a Szigetvári Konzervgyár dói gozó ja: — Háború? Béke? Mit is mondhatok én erről kevéske tudásommal! Nekem a második világháborút a három gyermek megélhetéséért való küzdelem és a tábori levelezőlapok jelentették. Báró Biedermann birtokán cselédesked tem és vártam haza az uramat a frontról. Haza is jött negyvenötben lefagyott lábbal. A gyomorfekélyét még azóta sem heverte ki. Most nyolc gyermekem van. öt lány és három fiú. Van velük gondom és örömöm elég. A legidősebb fiam, a Jancsi Pécsett katona, a Petőfi laktanyában. Büszke vagyok rá, mert a legutóbbi látogatásunkkor azt mondta a századosa: „Ügyes gyerek a fia, jól viselkedik, jól tanul, meg ping-pongozik”. Kapott is érte négy nap jutalom-szabadságot. Megörültünk, amikor hazatoppant. Én csak azt tudom mondani, borzasztó lenne, ha a Jancsi fiamat elvinnék a háborúba. Mi az asszonyokkal beszélgettünk a brigádban a leszerelésről, a békéről. Mindnyájan békében szeretnénk élni és egészségben felnevelni a gyerekeket. Dr. Póka László professzor, u L sz. Sebészeti Klinika igazgatója — A mai kor emberének a technikai fejlődés olyan személyes élményeiben van része, amit a múlt század leggazdagabb fantáziájú alkotói még legmerészebb álmaikban sem képzeltek el. Az orvostudomány összes ágai, és így a sebészet is, óriási lépésekkel halad előre a technika vívmányainak alkalmazása nyomán. Hogy csak egy-két adatot említsek: a radioaktív izotópok alkalmazása fontos anyagcsere ütősször is diznóság, hogy az anyáknaptya mindig vasárnapra es és sohasincsen mi- jatta külön iskollai szünet, icsék elintézni kedves Zer- kesztő bácsi hogy, hogy az anyáknaptya ezentull ne vasárnapra esen (és ha egy mód van rá azt is tessék elintézni, hogy a Husvétvasárnap is keddre esen, merhiszen eggy napra elég 1-gy ünep is). Különben igen szép ajándékkot akartunk veni anyukának anyáknaptyára én is meg a Pancák is csak nemsikerült, mert a Kragulec bácsi elhi- vot benünket döglöt gril madarat keresni. Egészuton kérdezgetünk, hogy minek neki a döglöt grifmadár, denem- volt hajlamos megmondani. Különbenn döglöt grifmada- rat nem is találtunk ésezért a Kragulec bácsi agyonütöte a Kragulec néni egyszem tyúktyát (azonta jó lesz döglöt tyukis) és kiakasztota egy póznára a zudvarba. Két nap mullva kijöt a tanácstól két bácsi és a tisztifőorvos bácsi és azonták azonal le kel szerelni a tyukt a póznáról. „Ez már mégiscsak diznóság üvöltőt a Kragulec — iten háborognak, ahelyet hogy örömükben táncot ropnának mivel én átveszem a kolektiv gazdállkodás módszereit.” Mindenki igennagyon csodálkozolt, hogy mi van eben a kolektiv gazdálkodási módszer. „Hát szóval maguk nem hallottak a Köllcedi téjesz- csérőll mondta szemre há- nyójann a Kragulec — me- rugyanis ot az történt, hogy őszei nem szeték le a kukoricájukat és télenn döglöt varjukatt akasztóiak a kukoricásba, hogy az élő varjuk meg ne egyék.” Na de, ember — monta neki ere a tisztifőorvos bácsi — iten maga minek akasztya ki ezt a szegény döglöt tyúkot, hiszen iten nem esznek le sémit a vargyuk”. „Az igaz — monta ere a Kragulecc — de doll- gozni énse szeretekA döglöt tyúkot aztán mégis sikerült lezerelni két vircsafft mijat, amik közül az egyik a Rákócci utonn történt. Otan . ugyanis eggy bácsi igenna- gyonn háborgót, hogy mikor lesz már vége enek a rohott gödörásásnak és eből parázs vita majd verekedés kerekedet. amellybenn szerencsére a Kragulecnek félfülét ala- possan letépték. De a Rákó- tiuti gödrökböll nemcsak ez a haszon támatt, hanem tárnáit más is, tudniillik nekünk a Pancákal egy zsenijális (vagy mijen) felismerésünk. Rájötünk, hogy a gázos bácsik. niiért ássák ojan lasan a Rákóczi úti csatornarendszert. Bármennyire is csodálatosan hangzik kedves zer- keztő bácsi: Nébgazdasági érdekből. Merugye ha gyor- sann megcsinálnák és betemetnék a csatornákat, akor ide két vagy 3-romezer év mullva régész bácsik jöné- nek, és felásnák a terepet keresztbe kasba míg végre megtalálnák a csöveket. És- akkor ráírnák: Ö-atomkor- szak beli (XX. század) gáz- csőhállózatvezeték maradék roncsaji. (Barokk still.) Most mér faraszuk azokat a régész bácsikat, nem igaz? Egy picikével lasaban dolgoznak a gázosbácsik és akor kétezer év múlva a régész bácsiknak egyáltalánnemkel ásni a fontos lelet utánn mert még be sem nem lesz temetve! Másrészt ujj távlatok élőt álnak a dolgozó emberek: Eggy uránvárosi házmester nyitota meg a távlatokat (Kragulec igenn büzke: Lám meginn egy házmester! monta kidüllesztett tyukmelel (azér tyukmellel mert az van nekije!)) Ez az uránvárosi házmester ugyanis, mikor azonták neki, hogy söpörgye ősze a szemetet és vigye le a liftenn a kukásládákat, igenn önérzetesen aszonta: Csak nem fogom a mások piszkát hordozni! Már előre ujongunk a Pancákal a bol- dogságtoll, meriszen ez a MÁSOKPISZKA mozgalom biztos követőkre találl majd. Éspéldául a sebész aszondja a betegnek: Csak nem fogok a maga hasábann kotorázni! A borbéj a vendégnek: Vággyá le maga a haját, satöbbi és reméljük eccercsalc elérkezik ez a mozgalom a zisko- lába is és azt mongya majd nekünk a taníttóbácsi: A ro- seb, aki lukat beszéli ebbeja a hűje fejetekbe! Az lessz ám a szép világ zerkesztő- bácsi! Erői jut eszembe: majd marha leszek én magának hoszab levelet Írni! Szeretetel csókojja: folyamatok tisztázását tették lehetővé, tüdő- és szívpumpa segítségével, mesterséges keringéssel nyitott szívet operálunk. Félő azonban, hogy a technikai fejlődés más eredményeit felelőtlen kezek az emberiség ellen használhatják fel. Meglehetősen grős gyökeret vert a köztudatban az a tévs hiedelem, hogy a sebészet fejlődésének a háború kedvez. A fegyverek zajában nemcsak a múzsák hallgatnak, az orvostudomány és a sebészet haladása is gátolt. A mi orvosi gondolat- világunktól talán a legidegenebb a háború gondolata. Mi, akik sokszor reménytelen esetek és 90 éves aggastyánok életbentartásáért éjt nappallá téve küzdünk, elborzadva gondolunk arra, hogy egy meggondolatlan lépés millió és millió egészséges embert pusztíthat el, tehet nyomorékká. Minden eszközzel küzdenünk kell ezért a háborús pszichózis ellen. Biztosan többségében vannak azok, akik a békét, az általános leszerelést óhajtják. Meg kell fékezni azokat, akik az emberiség sok évezredes kultúráját el akarják pusztítani és a föld békés népeit nyomorba akarják döntőnk Ébert György a Sopiana Gépgyár brigádvezetője idehaza tiltakozó gyűléseket rendezni, van-e annak valami foganatja, ügy mondták többen „úgyis úgy lesz, ahogy a nagyok akarják”. Hát erre éppen a pénteki Népszabadságból kaptam a legmegfelelőbb választ, amikor a Lenin Békedíjasok között megláttam Ma- nolisz Glezosznak az arcképét. Valami részünk nekünk is van abban, hogy most szabadon élhet, hogy sikerült megmenteni. Mert a mi tiltakozó táviratunk is ott volt a többi között. Igaz, előfordult már a történelemben olyan eset, amikor az ösz- szefogás kudarcot vallott, mint Grimau esetében, de még akkor is tovább kell küzdeni. Nemcsak az én egyedüli véleményem az: állandóan foglalkozni kell a béke, a leszerelés gondolatával politikai fórumunkon éppúgy, mint üzemekben, hivatalokban. Nekem két gyermekem van, egy fiú és egy lány. Mit is mondjak? Ahhoz, hogy az én egyéni vágyaimat megvalósíthassam, hogy valamennyi gyári dolgozó álmait megvalósíthassuk, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy elűzzük a háború rémét. Horváth Erzsébet orvostanhallgató — Mi magunk között a gyárban sokat vitatkoztunk már azon, érdemes-e nekünk — Én orvos szerelnék lenni, tüdő szakorvos. Nekem is baj volt a tüdőmmel két éve. Az édesanyám és a nagyanyám meg nagyon sokat betegeskedtek gyermekkoromban, az ő szenvedésük indított az orvosi pályára. Nem tudok semmit a háborúról, csak elbeszélések-! bői, regényekből ismerem, hl-; szén a második világháború- ; ban csak egy esztendős vol- tam. de amit hallottam róla, ! az örökre belém ivódott, ősz- ! tönösen félek tőle. Én gyógyí- ; tani szertném majd a fiatalokat és öregeket és nagyon so- 1 kát tanulni, tanulni és tanulni. (Csóka): Idős tsz-elnökkel oeszél- gettem a minap. Ű az az ember, akire azt mondják: akármilyen öreg is, a szíve ■azért fiatal. Ragaszkodik minden újhoz, mi jó. Sőt sokat is tesz érte. Még ő maga is kísérletezik. Sok mindenre képes ez az ember, de egyre nem: az időt nem tudja megállítani. Deres a haía, zihál a melle. Mondom r e- ki: nyugdíjba kellene már menni. Mintha kígyó csípte volna meg: az jó lenne — válaszol — csak egy kicsit több lenne a pénz. Jelenleg négyezer forint körül van a havi jövedelme. És ha nyugdíjba menne? Akkor ő Is a megszokottat kapná. Annyit, mint az, aki évente csak 120 munkaegységet teljesített Igazságtalanság ez? — Ma már igen! Néhány évvel ezelőtt jő volt az a rendelkezés, hogy végre nyugdíjas lett a paraszt. Akkor senki sem szólt azért, hogy mindenki egyformán ugyanannyi nyugdíjat kap. Ma már egyre több helyen hallani a kifogást Rózsafán van olyan állattenyésztő, aki megkeres *0— 50 000 forintot is egy évben. Jól dolgozik, megérdemli. Se hétköznapja, se vasárnapja, mindig a közösben van. Nem sajnálja az időt, mert boldogulni tud. És ha nyugdíjba megy, ő is annyi nyugdíjat kap, mint az, aki csak 10 000 forint jövedelmet vitt haza a közösből. Jogosan veti fel, hogy ő több nyugdíjat érdemelne? — Elvitathatatlanul, jogosan, ö többét dolgozott, több jövedelmet biztosított a közösnek, idős korában is többet érdemel. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ő is 37 forint SZTK-t fizet, pedig neki 40, az előbbinek meg csak 10 000 forint az évi jövedelme. Ez sem helyes. Ha valakinek nagyobb a jövedelme, vállaljon nagyobb részt a terhekből is, viszont a nagyobb jövedelemmel és nagyobb tehervállalással párhuzamosan kapjon magasabb nyugdíjat is. Ez lenne a helyes és igazságos. Mit kívánnak ők? Jövedelem alapján állapítsák meg az SZTK hozzájárulást, vonják le SZTK-ra, nyugdíjra az évi keresetnek azt a bizonyos három százalékát és ennek arányában napjak a táppénzt is, a nyugdíjat is. Vagyis: a nyugdíjban sem, a táppénzben sem legyen egyenlősdi. Itt is érvényesüljön a munka utáni részesedés elve. Hogy így lehessen, ahhoz nagyobb részt kell vállal- niok a terhekből a termelő- szövetkezeteknek is. Ma csak a tagok fizetnek egységesen 37 forintot. Ebből nem lehet magasabb nyugdíjat biztosítani. Az ipari munkások a fizetésük 3 százalékát adják és ehhez még a vállalat is hozzájárul az illető fizetésének tíz százalékával. Ez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy egy 2000 forint fizetést élvező munkás után a vállalat minden hónapban 200 forintot fizet. Hasonló hozzájárulásra lenne szükség \ a termelőszövetkezetek részéről Is. Nehéz kérdés ez. Egyszerre nyugdíjas lett az egész ország. Ennvi embernek nyugdíjat biztosítani nem könnyű dolog, de azért ma már gondolkodni kellene azon: hogyan lehetne a tsz-nyugdíjasoknál is megszüntetni az egyenlősdlt Megszüntetni azt, amitől a parasztok annak idején nagyon féltek. Belépéskor nagyon sokan azt mondták: azért lépjek be, hogy más helyett is dolgozzak, azért lépjek be, hogy én is annyit kapjak, mint aki kevesebbet dolgozik nálam,.. Voltak ilyen hangok és ezeket a hangokat nagyon nehéz volt | leszerelni. ? Nehéz volt, de sikerült ; Segített ebben a premizálás, amely kézzel foghatóan is bizonyította: aki többet dolgozik, jobb munkát végez, az többet is kap. A tsz- ekben ma már mindenütt érvényesül az anyagi ösztönzés ilyen vagy olyan formája. Jó lenne, ha az anyagi érdekeltség elvének érvényesülését az állam is elősegítené, mégpedig úgy, hogy erejéhez mérten fokozatosan megszüntetné a nyugdíjban megmutatkozó egyenlősdi séget (S zalai) 1 K eresem a doktort, a garázs üres, a rendelő zárva. Szemben •— a túloldalon — öreg házaspár Egyel ki a kerítés mögül. Az asszony csak a fejét ingatja, hiába keresem a doktort, egész nap lót-fut a környéken, sok a beteg, de talán nem is mind beteg, csak hát az „OTI” — ingyenes, így hát miért ne rendelnék házihoz az orvost? — Jöjjön csak be, i/tt is megvárhatja. A doktor úr úgy is benéz hozzánk, mi adjuk át az üzeneteket... — invitál az öregemlber, aztán a konyhában ma- gaslábú székre ültetnék, a kanoséba meg „virágos” bort hoz az asszony. Könnyű, téglaszínű -bor, de mór a hordó aljából. — Ritkán jár nálunk vendég. Ránk már senki sem kiváncsi, — jegyzi meg szomorú gúnnyal L, József. Hetvennyolc, az asszony pedig hetvennégy esztendős. .Alacsony, zömök férfi, fején fehér piíhék, felesége magasabb és szikár. Előkerít egy fényképet, ott még fiatalasszony, bokáig érő ruhában, deréktól fölfelé testhez simul, magas nyakkal. Félévszázados divat, meg aiz a póz is, ahogy egy virágváza mellett ál és szigorú tekintettel néz bele a lencsébe. — Régen. Az uram akkor kóterben volt... Az „uram”' meg bólogat és. csendesen maga elé nevet — Akikor délután nem tudtak bennünket föle Elosztani, mert körben a fákon annyi ember lógott, mint a . .. mint a kabátok a fogason. Nem vótt hely. — Hol vol:t ez? — csodálkozom. — Siófokon. A fehérek négyesévéi láncolták össze bennünket. De aztán vigasztaltak. Egy Móricz nevű főhadnagy azt mondta: „Sajnos, nem tudunk l- . .5 s felkötni benneteket, de majd este mentek halászni ..Ezt momdita. — Hogy-hogy halászni? —■ Úgy, hogy belénk lőnek, követ kötnek a derekunkra és megyünk a többi után a Balatonba. Sok kommunista így halt meg akkor. — Maga is kommunista volft? Int a fejével. — Nem. De a Tanácsköztársaság alatt gazdasági megbízott voltam a környéken. Az volt a feladatom, hogy a vetőmag minden faluban a földbe kerüljön, ne maradjon parlagterü'.et, kellett a kenyér. Hát ezért akartaik vízbe- fojtani. Egy antant-tiszt mentett aztán ki néhányunlkat a börtönből. Azt mondta, ezért nem lehet senkit megölni. Az asszony jómódú családból (apja okos gazdálkodó) volt — származott, de a családra „szégyent” hozott a vő, aki hát a „kommunistákkal paktálft”, „kó- terben” Is ült, — de a fiatalasszony kitartott mellette. Pedig nehéz volt. Az a huszonöt esztendő fölért egy vesszőfutással. L. Józsefet havonta rendszeresen beidézték a esendő rőrsire vagy a sztíigafcí tóhoz és faggatták gyakran két napon áit is, milyen „üzeneteket”, „leveleket” és egyebeket 'kap Moszkvából. — Marhák voltak ezek, csak azt mondom most is, — legyint az öreg. — Később sem lépett a pártba? — A szó cd érni he. Az volt akkor itt, hát odaléptem. De az egyesüléskor kd- zárbak. — Miért? — A járástól jött egy ctvtárs káder romi. Behívattak s azt mondta: „No papa! Maga szerint jó, hogy itt vannak az oroszok vagy nem?” Mondom neki, ] lézze elvtárs, én nem vagyok politikus, biztos jó, hogy itt vannak, de az is lehet, hogy nem. Én nem értek ehhez, nekem földem van, örülök, ha vetőmagot tudok szerezni. Mart ügye, három évvel a háború után, nehéz volt még a földdel bajmolódnd. — És a járási ember mit mondott? — Kiküldött a szobából, azt mondta, iílyen emberre nincs szüksége. Az asszony szipog, leveszi a szemüvegjét, szemét törölgeti, aztán hallgat a sparhert mellett. — Nekem rosszul esett akkor, hogy kizártak s amikor hazajöttem, mondtam is az asszonynak: meglásd, jönnék majd ezek még hozzám! Elnevettem magam: — S jöttek? — Persze, ötvenkettőben, hogy tépjek be a szövetkezetbe. Azt mondtam: nem lépek! — kiált fel. — Ha velem akikor úgy kibaforáltak, akkor én is nemet mondok. Az asszony is megszólal: — Képzelje, akkor meg egyszer kidobottak a faluban, hogy mi a nép meg a haza ellenségei vagyunk, hát ne is együnk. És megtiltották a boltiosinaikj hogy kenyeret adjon nekünk. Nyolc hónapig, fiam, nem vásárolhattunk kenyeret, csak a harmadik községben. — És most? A szövetkezetben... <— Az elnök, nagyon rendes emlben Á közgyűlésen javallott is bennünket*
