Dunántúli napló, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-05 / 103. szám
»S3. MÁJUS í. WAP1#' 5 Elfelejtve, egyedül... HÁROM ÖSZHAJV MAMÁVAL ülök egy asztal mellett az Alkotmány utcai szeretetotthon kertjében. Lombsátort borít felénk az élénkzóld levelű barackfa. Jóillatú, friss a levegő. Hallgatom a három szotno- rúszavú kis öregasszonyt. Pásztor néni 80 éves. Három gyereket nevelt föl. Gyűrögeti kezében a zsebkendőt, szipogva mondja. — Három éve vagyok itt, de még egyik gyermekein se látogatott meg. Nem kelleK... Ölébe ejti a kezét, nézi a földet. — De még a levelemre sem válaszolnak. Csak az egyik ír néha Franciaországból. Ott él, festő a szakmája. Már vagy 20 éve kint van. Olyan szépen ír, de még egy fejkendőt sem küldött 20 év óta ... Elcsuklik a hangja, fejét lehajtja. Nem, egyik gyermekét sem szidja. Ha csak egyszer láthatná őket, talán mindent megbocsátana nekik. De elfelejtették, elfelejtették az édesanyjukat ... A ház előtti kis kertből egy darabkát ő gondoz. Tulipánokat ültetett. Piros, sárga tulipánokat. öntözgeti, nevelgeti a virágokat. — Adok magának egy szálat belőlük, drága fiam — mondja. Nem engedem, hogy letépje. Szegényke, nekem, az idegennek akar adni egy szál virágot. Nincs mása, csak a szere- tete és egy elfelejtett élete .. ASZTALOS NÉNI 75 éves. Négy gyermeke, 11 unokája és 13 dédunokája van. Négy év óta még köszönni se jött el egyik sem ... — Mert szegény vagyok, nincs semmim — mondja alig hallhatóan. Volt egy háza. A gyerekei rábeszélték, adja el, majd ők elgondozzák érte. A ház árát — 25 ezer forintot — egvik gyerekének adta. — Most se háza, se egy kis sarok a gyereke lakásában. — Akkor azt mondta, hogy az egyik szoba az enyém lesz, náluk lakhatom... Itt él a szeretetotthonban. — Jól van már, ne sírjál! — mondja Pásztor néni. Egymást vigasztalják öregségükre egy lett a sorsuk. — Pedig mennyit küszködtem, amíg felneveltem a gyerekeket — mondja Asztalos mama. — A férem 16 évig volt beteg. Orvosságra is nekem kellett keresni. Három tehenet fejtem naponta, de soha életemben nem ehettem annyi tejet, túrót, tejfelt, mint itt a szere te tházban. Az egyik unokája mérnök. Autója van. De az autó sohasem kanyarodik a nagymama felé... A HARMADIK idős asszony, Bánki néni, is mesélni kezdi az életét. Oroszországból származott ide. Férjét mint hadifoglyot ismerte meg. Magyar- országra 1921-ben jöttek. — Keservesen éltünk itt, cselédek voltunk — emlékezik. Két lányt nevelt fel. Férje csak a kocsmában érezte jól magát, helyette is ő gondoskodott a családról. Mindkét lánya itt él Pécsett. Élete legnagyobb élményét meséli. Tavaly hazalátogatott a Szovjetunióba. Negyven év után ismét a drága otthon. Rosztov mellett egy kis falu utcáján lépegetett, testvérét kereste. — Mentem a faluban, alig tudtam tájékozódni, annyira megváltozott, megszépült — mondja. — Jött velem szemben egy hozzám hasonló korú idős asszony. Megszólítottam, nem ismeri-e a testvéremet Az asszony csak állt előttem... aztán a nyakamba borult, ö volt a testvérem. Kilenc éves korában láttam utoljára. Percekig nem tudtunk szólni, átölelve tartottuk egymást és csak sírtunk. Most is könnyes a szeme az emlékezéstől. — Ebben az évben ismét szeretnék hazalátogatni — mondja. — Az egyik lányom azt mondta: csak menjen, mama, 1000 forintot adok az útiköltséghez. Elcsukló hangon folytatja: — A másik lányom, amikor nála voltam — megvert. A hajamnál fogva húzott a földön engem, az édesanyját... Látja, egy vér folyik bennük, s mégis mennyire különböző természetűek. ÖREG, TIPEGŐ NÉNINEK. Életük nyarát gyermekeik felnevelésére áldozták s most egy jó szót sem kapnak felük. Nincs, aki azt mondja nekik: „Édesanyám”. A gyerekeik elfelejtették őket. De a társadalom nem. Otthont ad nekik, örömmel mondják, hogy szinte minden hónapban akad látogatójuk. Egy vállalat, egy üzem kultúrcsoportja kopogtat be hozzájuk. Legutóbb a nőtanács és a Szigeti úti altalános iskolások voltak köszönteni őket. A látogatók elmennek, aztán ismét a szürke hétköznapok. Egyik a másik után — fogynak a napok. Néha oda- állnak a kerítés mellé és nézik az utcát — titokban arról álmodnak, hogy meglátják az utca végén valamelyik gyermeküket feltűnni. De egy sem jön ... Se gyerek, se unoka... Garay Ferenc Londonról, a mozgás akrobatikájáról és a korszerű balettművészetről — oek. Emiénél Az első önálló európai, de még énekkel és szavalattal kevert táncjátékot az olasz Bal- tasariano Belgiojoso — Medici Katalin, II. Henrik francia király feleségének udvari táncmestere — rendezte meg 1581-ben, amelynek A királyné víg balettje címet adta, majd nyolcvan évvel később tizenhárom táncmester, Beauchamps vezetésével megalakította a francia Táncakadémiát, amely először foglalta rendszerbe az európai színpadi tánctechnika klasszikus szabályait. Aztóta is a tánc az a művészet, amelynek — mint önálló, gondolatközlő művészetnek — létjogosultságát egyesek újra és újra igyekeztek kétségbe vonni, pedig a színpadi tánc történetének utóbbi háromszáz évét olyan művészek neve fémjelzi, mint Jean Georges Nővérré, Charles Lepicque, Salvatore Vigano, Nizsinszkij Anna Pavlova, Tla- nova, Balanchine, továbbá sokan mások, és minden különösebb bátorság nélkül idesorolom Eck Imrét is, akinek rendkívül izgalmas, korszerű gondolatgazdagsága, eredeti képzelőereje, egyszóval — tehetsége, ma már elválaszthatatlan a modem európai balett művészettől. Pécs, Budapest, Lodz, Helsinki, Bayreuth és most London után leültünk aféle kétszemélyes kerekaszMI efeédre? tal-beszélgetésre — elbeszélgetni mindarról, ami az eddigi sietős, egy kicsit mindig elkapkodott interjúkból és színházi riportokból többnyire kimaradt. után? Tehát az angliai út — Előtte, mert soha nem féltem még annyira külföldi úttól, mint a londoni vendég- szerepléstől, hiszen kísérletező együttes vagyunk. Természetesen bizonyos világnézeti kérdések kialakultak, egyértelműek, de a korszerű balettművészetben sok olyan probléma van, ami nem világos és nem egyértelmű. Mire gondolok? Magyarországon például a balettnek jóformán nincsenek hagyományai. Ami nálunk az irodalmi hagyományok terén természetes, a táncban ennek nyoma sincs, a magyar balettkultúra tulajdonképpen csak a felszabadulás után indult virágzásnak. Lón-* don a világ egyik táncfővárosa, ott minden megfordul, és az angolok mindent egy sajátos szemszögből néznek. A vendégszereplés előtt állandóan az nyugtalanított, hogyan fogadják majd azt, amit mi igazságosnak és korszerűnek vallunk? Az életben döntő jelentősége van a mozgásnak, mi ezt a mozgást sajátos színpadi elemekkel fejezzük ki, gondolatainkat széles körben az ifjúsághoz akarjuk közelhozni elsősorban. — A közönség hogyan fo. gadta az együttes műsorát Londonban? — A közönség Angliában ilyenformán nehéz helyzetet teremtett számunkra, hiszen iszonyúan drágák a helyárak, és a közönségnek csak egy töredéke volt az ifjúság. Ennek ellenére gondolati anyagunkkal, stílusunkkal, az ifjúságnak szóló problémáinkkal nagyon nagy sikert arattunk. — És a kritika? emb © @ ^ de azt mjomdtáik a tagok, hogy öregeket ötk ugyan nem etetnek! Két kezét a térdei közé lógatja, válla leesük és lehajtja fejét az öreg. Nézi a bakancsa orrát, valahol a földön keresi a szavakat, amelyekfből a saját igazságát összegyúrhatná. — Ami igaz, az igaz. Mi már tényleg megöregedtünk, sok hasznunkat nem vennék a szövetkezetben. Itthon, ebben a kis kertben eldolgozgatunk még. Baromfi, tojás... Valahogy csak megvagyunk. Csönd van ebben a kis konyhában és most már nyomasztóbb a magány, amely körülveszi a két öreget. Megrokkant ágy a tűzhely mellett, kopott, megbar- mult konyhaszekrény, a falon meg el- sárgulit újsáiglaipök lógnak egy szögön. — Gyerek? . — Nincs. Nem lehetett. Nem tudom miért, de nem lett... — motyogja az öregasszony, de alig hiaüilom a hangját, csak ajkai mozognak. Vállán összébbhúzza a feketekendőt, fázik ettől a gywmelítelen, sivár öregségből. K int autó búg, majd hirtelen megszűrni« a zaj. Azt hiszem a doktor. Valóban ő érkezett, de az útiszélen áM mér egy szekér és a szekérderék- ban fiatal parasztmenyecsfce fekszik a paplan alaitt, ruhástól. Arca fehér, homlokát a verejték kiverte. Szinte kislány még, sovány teste kirajzolódik a pap- Wion. Két férfi ült a bakon, az orvos- tál tárgyalnak, az asszonykát betiámo- gatiák a rendelőbe, néhány perc múlva tösszehozzék a szekérre, lefektetik é* várnak, hallgatnak. Most ér ide egy motorkerékpár, a hátsó ülésről még menetközben leugrik egy férfi, odarohan a szekérhez. Riadtan bukik rá a paplanra, simogatja az asszonyka kezét, haja honúofcába hullik és feljajdul: — Mit csináltál? Mit csináltál! Valamit súg neki az asszony, a férfi csak sóhajtozik ós kétségbeesetten ingatja a fejét ö a férj, barátja hozta motorral, mert ő nem tudott semmiről, este hazamegy munkából, mondják, hogy az asszonyt orvoshoz vitték ide a harmadik faluba, telefon is csak itt van, a korház meg bent van Sziiigietvánon, Jó komája miár ott állít motorral, felpattantak rá és itt érték utol a szekeret Várnak. A mentőnek telefonáltak már de az idő múlik. Félóra, hárominegyed- óra. — Mi balja az asszonynak? A férj rámnéz fáradtan, félélemmel. Hüvelykujjával fölfele bök a levegőbe: — Kötőtű... — Értem. *— Hiszen csak gyógyuljon meg! Kedves kis szerencsétlenem... — sóhaj tozik rekedten a férj. — Csak gyóigyuV jon fel, úgy felpofozom, hogy vónségére is megemlegetd. Vénsógére. L-ók kapujában kint áM az öreg házaspár. Hallják, látják — mi történt. Némák és szomorúak. Kötőtű ... Megöregedtek gyerek nélkül Ezek is gyerek nélkül akarnak megöregedni — Kijön az orvos. — Még műviig nem érkezett meg a mentő? — Nem, az anyjuk keservlt! — jajdul fel a férj. Átemeljük az asszonykáit a mi kocsinkba és a Warsizava beszágiuld véle Szigetvárra. Míg visszatér, M. doktor meghív magához. — A mentő Pécsre vitt egy súlyos beteget. Azt hiszem azért nem ért még ide. Nem ők a hibásak. Egyetlen mentőkocsi, — egy járásira. Hány község is tartozik a járáshoz? Pontosan nem tudja. De a falvak elszórtak, távolesinek és alkad néhány tanya is. Egyetlen mentőautó... Ki tud meggyőző érvet felhozni arra, hogy a kocsik számát miért nem lehet növelni? ! Aligha hinném* hogy akadha ilyen érv. * Az orvos mond egy számot. Ennyi orvos van az országiban. Ennek ötven százaléka Pesten él* a másik fele vidéken, illetve anintak is fele a vidéki városokban. Vagyis egynegyede jut csak a falvakra. — Súlyos az asszonyka állapota? —i Súlyos, de most még nem élet- veszélyes. Csak éHnémiisztetfem őt te, meg az urát is. Hadd ijedjenek meg, ennyi bünhődiésit megérdemelnek. Elmehettek volna az ÁB-bizotitsóg elé. De sajnálják rá a pénzt s inkább a kötőtűtől vártak segítséget. Nem gondolnak arra, hogy ebbe bele is pusztulhat a szerencsétlen asszony. Vagy legjobb esetben egy éle tre meddő marad, K éső esite indulunk hazafelé. L.-ék házának ablakai sötétek. Kánt az országút mentén, friss szántáson apró fények imholyognak. Megkésett a tavasz, a földeken éjszaka is dolgoznak az ember ek és a gépek... t Rab Ferenc-r A kritika Londonban egészed furcsa dolog. Ott az a hagyomány, hogy ami a kritikusnak a legjobban tetszik, azt is hűvösen fogadják. Vendégszereplésünkről körülbelül hat- van-hetven kritika jelent meg a londoni lapokban, természetesen a legvégletesebb értékelés szerint. Értem ezt úgy, hogy a Londonban bemutatott hét produkciónk közül értékrend szerint mindegyik volt az első és mindegyik volt az utolsó helyen is. Az egyik kritikus az egyikre, a másik a másikra esküdött, ami nálunk meglehetősen szokatlan jelenség. A konzervatív lapok elsősorban a világnézeti, antifasiszta darabjainkat kifogá” solták. A kritikusok nagy többsége összehasonlítást keresett az általuk már ismert nyugati produkciókkal. Engem többen és makacsul R.OBINS-'sal, a világ egyik legizgalmasabb koreográfus egyéniségével hasonlítottak össze, és amikor elmondták, hogy tőle a West Side Storyn kívül semmit se láttam, nem akarták elhinni, hogy egymástól függetlenül létrejöhet két olyan koreográfiái irányzat, ami hasonlít egymásra. Ö is az ifjúság problémáival foglalkozik, csak ellenkező előjellel. — Az együttes eddigi önálló produkciói kivétel nélkül egyfelvonásosok, jelenetek, mondhatni „táncnovellák”. Várható-e, hogy az együttes háromfelvonásos balettet is műsorára tűz? — Önálló balett? Nem vagyok ellene, de jelenleg „no- i vellára” való mondanivalóim [ vannak. Ha lesz egy „regény- ; re” való is, akkor megcsinál- 5 juk, de így is, az eddigi dara- ! bokát is egy kicsit hosszúak> nak, fölösöknek érzem. Min> denesetre nincs háromfelvo- ínásnyi anyagom, amit e pilla> natban el tudok mondani., — Sok a mende-mondA) hogy az együttes előbb- utóbb megválik Pécstől, igaz ez? — Én is gyakran hallom* hogy úgyis elmegyünk Pécsről, de felteszem a kérdést: hová megyünk? Pestre? Pesten, hová? A mi igazi közönségünk Pécsett van, mi ezt így érezzük. Itt remek kis alkotó- műhely alakult ki, nem beszélve arról, hogy úgy érzem: a fővárosban aligha tudnánk mi tizenöt teltházas előadást játszani. Annyi bizonyos, még sok-sok évig itt maradunk Pécsett. — Az együttes jó kollektíva, de a balett történetében gyakran előfordult, hogy a produkció egy-OQy nagy táncegyéniségrre épült. Várható-e, hogy a pécsi együttesből majd kiemelkedik egy vagy több ilyen egyéniség? — A színházkultúrában kétféle színház van, a sztárszínház és a kollektív színház. A sztárszínházban a „névre” jön be a közönség, a másik színház ban a kidolgozott kollektív munkának van varázsa, ahol minden szerepben megfelelő ember mozog, az összmunka rendkívül fegyelmezett. A mi együttesünk az utóbbi kategóriába tartozik. Fiatal gárda vagyunk, még nem is lehetnek kimagasló sztárjaink, ha akarnánk se, de nem akarjuk, mert az együttes sikere a kollektív munkában van. Évek során valószínű, hogy kialakulnak majd a kiemelkedő tehetségek, de az együttes akkor se veszíti el majd a kollektív jelleget. — Egyes kritikusok szó- váteszik, hogy a pécsi együttes művészete inkább a mozgásra, nem egyszer az akrobatikára épül, mint„ a Pókhálóban is, nem pedig a klasszikus értelemben vett balettra. — Olyan gondolatokat akarunk kifejezni, egyértelműen elmondani, amiket csak a tánc, a mozgás eszközeivel lehet ábrázolni. Korszerű gondolatokat. Az idő mindig kitágítja a balett kereteit, és itt nem a balett elvetéséről, hanem a meglevő keretek kitágításáról van szó. A dolgoknak bizonyos dolgoknak akrobatikájuk van, és ezeket a gondolatokat a régi balett lezárt, klasszikus keretei között nem lehet kifejezni. A dolgok technikai virtuozitása, a mozgás akrobatikája új elemeket követel a balettba. ■—Anyu gáti élmények? — Mit mondjak? Idegen világ az nekünk. Londonban háromezer állástalan színész van, nem ismerik az éves szerződést. Az anyagi függésnek gyakran szörnyű példáit láttuk. Mondjuk egy művésznő, aki egy-egy előadás után több csokrot kap a hódolóitól, nem véletlen, hogy a függöny előtt melyik virágcsokorral jelenik meg. — És végül talán a „legizgalmasabb” szakmai kérdés: a zenéhez készíted-e a koreográfiát, vagy pedig a zeneszerző a te koreográfiádhoz komponálja a ze- nét? — Alkati kérdés ez. A kész zene értelmezése mindenesetre nehéz dolog. Ha a zenéhez ko- reografálom a táncot, ezzel többnyire úgy vagyok, hogy amit csinálok, jóformán semmi köze a zenéhez. Általában az a gyakorlatom, hogy a koreográfiához készül a zene, ha valamelyik zeneszerzővel találkoznak a gondolataink ... De még valamit, amiről eddig nem beszéltünk. A művészetben számtalan irányzat van. A balettban is. Én Magyarországon az óriási körnek egy egészen kis cikkét próbálom csinálni, de mindig kétségbeesve tapasztalom, hogy állandóan az „egészet” kérik tőlem számon .ri! (, j f í’ I ! Thiery Árpiul, Varga Gyula felvétele
