Dunántúli Napló, 1962. november (19. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-04 / 259. szám
4 1962, NOVEMBER é. Misst e. sinus és érsékiség A mai spanyol irodalom le»jellemzőbb Fonásai AZ UTÓBBI HÜSZ EV élénk színű, sokrétű megnyilvánulásaiban az olykor anarchikus spanyol irodalom a kényszerítő körülmények hatása alatt fejlődött. A polgárháborút követő néma csend után a háború előttitől teljesen elütő hangok jelentkeznek. Emögött az elütő sokrétűség mögött azonban mindenkor ott lappang az a bizonyos „agonizáló” hang. amelyről Miguel Unamuno már 1930-ban beszélt. A nyomasztó jelen hatását kerülve a legtöbb regényíró a gyermekkor felidézéséhez menekült. Ez történt többek között Juan Goytisolóval, Luca de Tenával, Miguel Delibesszel, Fernandez de la Reguerával és Ana-Maria Matuteval. Évek múltával jóllehet az ország politikai légköre egyre nyomasztóbban nehezedett rájuk — az írók megkísérelték, hogy az időszerű témákhoz is hozzányúljanak, leírva azt, amiről nem volt tanácsos beszélni, vagy bírálva azt, ami a hatalom szemében szent és sérthetetlen. Vakmerőségükért néhányan szabadságuk elvesztésével lakoltak. Másoknak műveit kobozták el, ismét mások pedig — mint Juan Goytisolo — legújabb müvével arra kényszerültek, hogy munkájukat az ország határain kívül jelentessék meg, vagy pedig bele kellett nyugodniok, hogy a Spanyol- országban megjelenő könyveiket a cenzúra megcsonkítsa és összeszabdalja. Ez történt például Joan Sales Kétes dicsőség című, katalán nyelven nemrégen megjelent regényével is. JOAN SALES a köztársaságiak oldalán harcolta végig a polgárháborút, majd Dél- Amerikába emigrált és csak 1948-ban tért vissza szülőhazájába, Ka taloniába. Ekkor régi vagy alig ismert új írók műveinek megjelentetésével foglalkozott. A Shakespeare egyik verse nyomán „Kétes dicsőségű áprilisi nap”-nak nevezett regényét is ékkor fejezte be. Ez a kétes dicsőség az, amely után a regényében a három, viharral küzdő ifjú — Soleras, Lluis és Cru- ells is áhítozik, s akiknek életútja a nagy művedet jellemző szimbólummá csúcsosodik. A lassú, elmélkedő hangnemben íródott regény cselekménye az oly sokszor leírt, de tanulságaiban és következményeiben még mindig nem eléggé kiértékelt polgárháború közepette játszódik. A vallásos ihletű műből — főhőse egy, a spanyol egyház megalkuvó magatartása ellen lázadó fiatal pap — barokkos lendületű, Bunuelra emlékeztető, jellegzetesen spanyol, komor és tragikus miszticizmus árad. A kétes dicsőség inkább Graham Greene-re, mint Dosztojevszkijre — akit Joan Sales katalán nyelvre ültetett át — emlékeztet, sőt Baudelai-re. A sárból és a buja trágárságból az embert csak szelleme emelheti ki. A regényből a^ derül ki, hogy az élet nem egyéb állandó harcnál, amely ugyanúgy magán viseli a háború minden abszurdumát, kegyetlenségét és esztelen féktelenségeit. JUAN GOYTISOLO „Hogy itt élhessünk” c. kötete nyolc novellát tartalmaz, melynek eseménye 1952 és 1957 között játszódik. A mű ele\ t íbe metsző éllel megrajzolt ábrázolása annak az idejét múlta, bomlásnak indult, farizeus társadalomnak, mely bűneinek görcsös elpalástolásával igyekszik rothadtságát fenntartani, de ajnelyről Juan Goytisolo kegyetlen kézzel rántja le a leplet. Goytisolo ebben a művében arra törekedett, hogy a szadizmusig fokozott bujaság és a bomlás meghökkentő ecsetelésével érzékeltesse a letargia és az eszmélés közötti fokozatokat. Goya inkább komor és sötét árnyalatú, mint napsütéses Spanyolországa ez, amelyet a vér szaga gyötör, s amely kínlódva íázadozik a nemiséget elfojtani igyekvő egyházi kényszer ellen. Elfáradt és kimerült hősök felfedezik például egy eucharisztikus kongresszus buja hátterét. Goytisolonál is felfedezhetők a Bunueli vonások — zsoldos katonák kéjlányok társaságában tivor- nyáznak; egy részeg katona tűvel szúrja át egy örömlány j mellét, stb. A könyvben ilyen és hasonló nem éppen épületes látványok mesteri leírása sorakozik. Ám, ezeknél a fürge és találó vonásokkal, néha, talán túl élesen megrajzolt férfiaknál és nőknél min-, dig felfedezhető az a törekvés, hogy valamit jobbá tegyenek, azért, hogy az élet I többé ne merüljön ki a formaságokban, hogy a szabad- j ság ne lehessen puszta szó j csupáp. ANA-MARIA MATUTE műve kevésbé komor színezetű, de mélyebben fekvő érzékenységből fakad, amely még nem egészen mentes a gyermekies vonásoktól. Regényei — Ábel, Ünnep északnyugaton, A halott gyermek — elsősorban költemények. Bábok című legutóbb megjelent regénye inkább gyermekmeséhez hasonlít, amelyről azonban azt vesszük észre, hogy lassan-lassan jellemtanulmánnyá alakul át. Az álom és a testiség gyötrelmei | váltogatják egymást és ezzel ismét visszatérünk Joan Sales és Juan Goytisolo Spanyolországához. Az égtáj j ugyan más, mert itt az északi, ábrándos, tündérmesékben élő baszk vidékről van szó. Ana-Maria Matute azonban leheletfinom típus ábrázolással rajzolja meg a csavargó Marco, a parázna Zazu és a szegény félkegyelmű alakját, akiknek története mindig szomorúan végződik. (Lettres Forances) Brecht Mahagonnyja Hamburgban Ismeretes, hogy 1961. augusztus 13-a után bojkottmozgalom indult meg Nyugat-Németországban Bertolt Brecht művei ellen. Ez a bojkottmozgalom azonban rövidesen kudarcba fulladt, s egész sor Brecht-darab került színre Nyugat-Németország különböző városaiban. A közelmúltban adták elő Hamburgban Brecht Die Moritat von Mahagonny című háromfelvonásos operáját Kurt Weill zenéjével. A Brecht—Weill darab premierje 1930-ban volt Lipcsében, ott -Egon Monk rendezésében játszották. Az operának már ott is nagy sikere-volt. egészen 1933-ig, amikor Hitler uralomra kerülésével betiltották. Az elmúlt hónapokban Darm* stadtban, Heidelbergben és Kiéiben hozták újra színre a Maha- gonnyt, s végül a hamburgi Állami Operaházban, ahol Nyugat- Németország legkiválóbb írói, művészei, valamint a haladó diákság ujjongva üdvözölték a darabot. A Mahagonny sok rokonvonást mutat a Koldusoperával, de talán niég maróbb szatírával ostorozza a kapitalizmust. A darabban előforduló „slágerek” emlékeztetnek a Koldusopera „song”-jaira s ma már mindkét Németországban népszerűek. Persze az ellenpropaganda is megmozdult. A premier estéjén kisebb-nagyobb huligáncsoportok jelentek meg az operaház előtt, lármáztak és röpiratokat osztogattak. „Brecht elvtársai építették meg a berlini falat.” „Pokolba a kommunista szennyiratokkal” állt a nyomtatványokon. A közönség azonban nem törődött a tüntetőkkel, s lelkesen tapsolt minden felvonás után. Az előadásra Londonból Hamburgba utazott többek között Elisabeth Bergner, a világ»* hírű német színművésznő is. UJ SZŐ. II Nobel-díjas Steinbeck John Steinbeck kitüntetése után sajtóértekezletet tart New Yorkba*!. Az évente ismétlődő nagy őszi irodalmi tippelés — az irodalmi- Nóbel-díjra jelöltek esélyének latolgatása — az idén,, sem maradt el, legalább már egy hónappal ezelőtt megkezdődtek. a találgatások; ki a várományos eb- < ben az esztendőben. Ezúttal azoknak lett igazuk, akik k statisztikára hivatkozva az angolszászokat részesítették előnyben. Kimutatták, hogy az elmúlt öt esztendőben, azaz 1956-tól mostanáig, a. latinok" és a, szlávok ■ közik kerültek ki a díjnyertesek; a spanyol Jemen ez, a francia Albert Camus és Saint-John. Perse, és a jugoszláv Ivó Andrics. Ésszerűnek látszott tehát az a feltevés, hogy angolszászra kell esnie a.válasz- tásnak, már azért is, mert a legtekintélyesebb számú jelöltjük volt. Az angolok lisGRAHAM GREENE Interjú a Csendes amerikai írójával A kolozsvári Continental | szálló halijában mutattak be neki; azt hiszem beszélgetésünk már indulásakor nem volt feszes. Megnyugtattam, hogy bár az étterem neve „Continental”, itt nem fenyegeti semmiféle robbanás veszélye, mint annak idején asaigoni Conti - ne .talban. Megértette a tréfát, nevetett. A Csendes amerikaira terelődött a beszélgetés. — Meg kell mondanom: sok benne a riport-mozzanat — mondotta az író. — Nemcsak életszérűek, hanem az életből is valók/Négyszer vagy ötször jártam Vietnámban riporterként. A londoni Timesnek és a ■párizsi Figarónak, dolgoztam. Valamiből fedezni kell a világjárás költségeit. — A Csendes amerikai egyik központi figurája Fawler, a riporter. Van-e. benne valami az ön lényéből, tapasztalataiból? — Hogyne, méghozzá sóit. Azzal a helyesbítéssel, hpgy én nem vagyok ateista. De Fawler sok tapasztalata, gondolata — a sajátom. Abból, amit Fawler látott, sok mindent én magam láttam, s úgy írtam meg, ahogyan láttam. Például, a francia ezredes sajtóértekezletén a tisztet nagyhangúan és arcátlanul interpelláló amerikai újságíró, Grenger — tőről metszett amerikai laptudósító! Ugyanilyen hitelesek a könyv más mozzanatai: a holttestekkel teli csatorna leírása, amit. Fawler útközben lát, az asszony s az anya hasa mellé kucorodó fiúcska képe, mindkettő holtan egy árokban, Sohaserh felejtem cl ezt a látványt! De az éjszakai robbanásokat sem, amelyek \ akkoriban Saigont megrengették. — Hallottuk, bogy regényét megfilmesítették ... — Igen, az amerikaiak. Du az amerikaiak nem szerették a Csendes amerikait. Filmjük támadás volt ellenem és könyvem ellen. Az amerikai Pyle-t makulátlan, kristálytiszta lelkiismeretű emberként ábrázolták. Pyle-t a kémet. A bűnös, aki rászolgált az ítéletre — a filmen Fawler. Mindent lényegében a visszájára fordítottak. Miért? A magyarázat kézenfekvő: az amerikaiaknak nem volt ínyükre Fawler álláspontja. ök folyton egy „harmadik erő”-ről beszélnek. Ez azonban ugyanolyan, ha nem még nagyobb eltévelyedés, mint a ko- lonializmus. Fawler nem hisz ebben a harmadik erőben. O a küzdelem fölé akar emelkedni. — Azt hiszem az ember nem emelkedhetik a tények fölé. — Valószínűleg. Előbb-utóbb így vagy úgy — de valamelyik oldal mellé kell állni. (‘Aki olvasta a Csendes amerikait, az jól tudja, mit jelent ez a „harmadik erő”, s az is világos számára, miért hamisították meg a film alkotói a regény tartalmát. A tisztánlátás egy pillanatában Fawler így kiélt fel: „Gyűlölöm a háborút”. Greene írásaiból nem hiányzik az irónia. Ez az átható irónia azt hiszem, nem hagy kétségben az író bizonyos érzelmei felől. Idézem a Csendes amerikaiból Fawler életének egy tragikus pillanatát, az amerikai konzulátuson. „Kimentem a folyosóra. Szemben egy ajtó volt, „Férfiak” felírással. Beléptem, betettem az ajtót, s fejemet a hűvös falnak támasztva, sírni kezdtem. Soha nem sírtam addig. De még az illemhelyeiket is kondicionált levegővel látják el, s ez a száraz levegő felszárította köny- nyeimet, ahogy kiszikkasztja a nyálat a szájban, s a csírát a testben”.) — írásai ironikusak, szinte azt mondanám, „édes irónia” van bennük. — Van, de nem támadó, kegyetlen. Szerepe az volna, hogy a dolgok másik oldalát is meg- j világítsa. j — Alakjain, lelki alkatukon költői szépségű melankóliát érezni ... — Valóban. S ez érthető is, hiszen — bárhogy is — az élet \ eltelik. — Es a sezrelem? .., — Lélek, szerelem? Talán így fejezhetném ki: a könyvek- j ben a szerelmet úgy kell áb- j rázolni, ahogyan a valóságban jelentkezik. S ha megfigyelték, az életben a szerelmes ember lelke szüntelenül a drámai és a nevetséges közt egyensúlyoz. Nem kell restellkednünk és helytelenül megkerülnünk ezt a tényt. Különben meggyőződésem, hogy irodalom nem létezhetik az életen kívül. — Melyek voltak az utóbbi Idő- ben legjelentősebb élményei? — Nem tudnám őket hamarjában felidézni. Két • ilyen „mozzanatot” mesélhetnék el, ami végérvényesen tudatomba ] vésődött: Auschwitz látása és a vietnami háború. Népi szerez tem a halált, sem a háborút. Az első világháború idején még gyermek voltam, erről csak elmosódott emlékek élnek bennem. A második közeledtSt teljes feszültségben éltem át. Hitler uralomra jutása után volt ez. A háború fenyegető réme Európa felett lebegett. Eladó fegyver című könyvemben erről írtam. Ebben a könyvben hadgyakorlatokról, ■ gázmaszkos emberekről, fegyverekről volt szó ... mindezt a maga valóságában csak később ismertem meg. A háború veszélye fennállott, még mielőtt mindazt megismertük volna. Egy másik könyvem címe: A borzalom misztériuma. Átéltem a második világháborúban a Londont ért bombázásokat. — Egy részletkérdésre viszont szeretnék választ kapni. Miért hangsúlyozza, hogy könyvalakjainak semmi közük semmilyen valóságos személyhez? — Egyszerű dolog: az egész az író védekezése. Manapság is, de főleg a második világháborúig — sok író került szembe a törvénnyel. Egész sereg ügyvéd loholt és lohol ügyek után. Egy bizonyos állampolgár nevében, perbe fogják az írót, hogy ez és ez az alakja az illető polgár hasonmása. Egyik író — o nevét nem mondom meg —: központi figurája lett egy ilyen hírhedt pernek. Bár hősének teljesen valószerűtlen nevet adott: Artemus Jone$, egy olyan ügyvéd, amilyenekről az előbb beszéltem, felfedezte a telefonkönyvben — milyen ostoba összejátszása a körülményeknek! —, hogy igenis, van egy valóságos ember, aki ezt a nevet viseli. Városi tanácsos volt az illető. Es jött az elkerülhetetlen per — hiába bizonyította az író kézzelfogható érvekkel, hogy még csak nem is ismerhette a nevezett városi tanácsost. — önnek sok könyvét filmre vitték. A film és a regény viszonya ... — Ügy van, filmre vitték Az élethez pénz is kell. S a filmesek fizetnek... — Irodalmi működését ugye költeményekkel kezdte? — Ajaj! Sosem volta jó költő. Szerettem Baudelaire-t olvasgatni. — Az angol nyelvű írók közül nálunk rendkívül népszerű Hemingway, — Hemingway nagyon nagv író volt. A spanyolországi háborúról szóló könyveit azonban kevésbé kedvelem. Azt is megmondom miért. Az Akiért a harang .szól című könyvének érdekes része az, amelyben az író Robert Jordánt ábrázolja, azt aki később a levegőbe röpíti a hidat. Mikor azonban Jordan és Maria szerelméről beszél, mintha egry naív diák mesélné el az eseményeket. Nem hiszem, hogy olyan szerelem létezik, '-amilyenről ő ír. — Mondjon valamit munkamódszeréről. • — Sohasem írok géppel. A kéziratokon dolgozom, átírom egyszer, kétszer, van olyan könyvem, amit hatszor is átírtam. Minden oldalra meghatározott számú szót írok. Esti- mindig átolvasom, amit napközben végeztem. Szakmai szokás: így sohasem szakad meg tudatalatti énem kapcsolata, azzal, amit már leírtam. Reggel újból nekifoghatok a munkának, minden megerőltetés nélkül folytathatom. ahol előző nap abbahagytam. Nagyjából ennyit mondhatok... AL CA’FRARIU táján szerepelt Aldous Huxley, Graham Greene, továbbá legújabb primus inter parea- uk Lawrence Dürre], főleg pedig Robert Graves, akit már 15 .éve állandóan „melegen ajánlanak”. Amerika legnagyobb esélyesének John Steinbeck számított. Az ő esetében a remény valósággá változott, mert a múlt hó péntekjén a Svéd Tudományos Akadémia közzétette, hogy az idén reá esett a választás, s december 10-én, Nobel Alfrednak születésnapján ' átveheti az /újabb dicsőséget hozó oklevelet és a vele járó mintegy . 40000 dollárt, r.s sHatvanéves korában érte Steinbecket a megtiszte- lés, ha egyáltalán annak kell elkönyvelni azt, hogy egy alkotó, a humanizmust legmagasabb fokon hirdető író milyen elismerésben részesül. Ha a művészi érték, a művekben kimutatható minőség nem az egyetlen mérce a díj megítélésekor, hanem egyéb szempontok is nyomnak a latban, akkor egy kis túlzással az az ünneprontó állítás is megkockáztatható, hogy Steinbeckre a szerencse is rámosolygott, hisz több egyenlő értékű angol, francia, olasz vetélytársát előzte meg. Esetleg az is a javára billentette a mérleget, hogy a skandináv ‘országokban roppant népszerű, főleg, mert Lement a hold című remekművével megmelengette az .északiak fagyos szívét, emléket állított a norvégek hősi ellenszegülésének, a „legyőzhetetlen Vezérrel” szembeni küzdelmének. Továbbá talán az is számított — ha az egyáltalán „szerencsés körülménynek” vehető — hogy Steinbeck máról holnapra egy egész földrész, Amerika elsőszámú írója lett. A nagy Nobel-díjas vetélytársak, Hemingway és Faulkner, akik mindig maguk mögé szorították, leléptek az élet porondjáról, az első önkezével vetett véget életének, a másik meg a természet rendjének engedelmeskedett. Az Egy marék arany, Mohos szikla, Egerek és emberek, Érik a gyümölcs, Szeszélyes autóbusz, Édentől keletre íróját egyébként az ame; rjkai realista regény felújítójaként tarthatjuk számon, akinek sokat dicsért erénye, vagy kifogásolt hibája — már aszerint, milyen szempontból közelednek hozzá a sokat kárhoztatott „regio- nalizmus”, ami miatt, mondjuk, Faulkner is elmarasztalható. (A Magyar Szóból) ] ; *
