Dunántúli Napló, 1962. október (19. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-07 / 235. szám
HiapUF 1962. OKTÓBER T. 1 • • MINERALIZALT KÖLTÉSZET A költők mindig egy kicsit csodabogaraknak számították, a költészetről szóló viták tehát soha sem alaptalanok. Fölmerül azonban egy paradoxon, amit egy nyugati kritikus nem régen, sóhajtva így foglamazott meg: „Milyen nehéz prózában beszélni a kői részeiről!” Ezt a sóhajos megállapítást egy szellemes kérdéssel egészítette ki: Hát nem ellentmondás már maga ez a két szó: próza, költészet?” Viszont múlhatatlanul prózád ra, mégpedig sok prózára van szükség, hogy annyira-meny- nyire megmagyarázzuk és megvilágítsuk a modern költészetet, célját és értelmét. Hajdan annál többet ért a költő, minél közvetlenebbül hatott a verse, s minél kevesebb magyarázat kellett hozzá. Manapság viszont — a mo derneskedők — annál többre becsülnek valakit, minél homályosabb, értelmetlenebb a költeménye. E peremkérdés mellett áll a probléma lényege: a szenzibilitás fejlődése következtében olyan mély szakadék keletkezett — a költő és a prózairó nyelvezete között, hogy nemegyszer szótárra van szükség, hogy áthidalhassuk egyazon folyó lényegesen különböző partjait. Mert — végeredményben mégiscsak egy ugyanazon nyelvről vám szó, ugyanazokat á szavakat használja a költészet és próza is. Nem csoda hát, hogy az utóbbi időben nyugat-európai irodalmi körökben olyan nagy érdeklődést keltettek az egymás után megjelenő poétikák. Franz Weyergans, Gaetan Picon, Robert Sabatier és Alain Bosquet a szerzői e műveknek. Valamennyien fokozott gonddal igyekeznek megmagyarázni a modem költészetet, amelynek termékeit bőségesen közük a lapok és a könyvek, s amelyeket bizony kevesen olvasnak és még kevesebben értenek meg. „Te meg én” milliós példányszámban Nézzük csak miért olvas a nyugat-európai olvasó kevés verset, noha rengeteg a jó költő, rengeteg veree^kötet hever a könyvesboltok, könyv tárak polcain. Tény, hogy a legnagyobb, legismertebb élő költők (köztük a Nobel-díjas Saint-John Perse és Salvatore Quasimon- do) költeményei sem túlságosan kelendő árucikkek. Az átlagember a klasszikus és hagyományos hangon verselő költők műveinek olvasásával csillapítja versolvasási éhségét, vagy — sajnos — olyan költőket olvas, akik a kispolgári divatos ízlést — helyesebben ízléstelenséget — szolgálják ki. Igen érdekes, hogy amikor a könyvkiadók a költészet válságáról beszélnek, Paul Geraldy szentimentális: Te meg én című kötete új meg új kiadásokat ér meg. Ibsen utolsó szerelme Eddig több mint egymillió példányszámban jelent meg, s e tekintetben minden költőt maga mögött hagyott. Az új, egyre népesebb olvasó közönség a klasszikus költőkkel kezdi, Homéroszt olvassa és így jut el a XIX. század és a XX. század első évtizedeinek neves költőiig. Itt azután megtorpan az átlagolvasó érdeklődése. Nem érdektelen azonban nyomon kísérni, hogyan ós hová fejlődik ez az érdeklődés. Kétségtelen, hogy a tegnap még homályosnak és érthetetlennek' tartott költők — Baudelaire és Rimbaud — manapság már mindenki számára világosak, érthetők. Egy másik tény: Rilke teljesen háttérbe szorította Schillert, Garda Lorca meg éppenséggel a legérthetőbb és a leg népszerűbb költő. A fejlődés még ennél is tovább jutott: a nem régiben még sötét és érthetetlen Ungarettinak ma már széleskörű olvasóközönsége van. Klasszikus és modern költészet Az irodalomtörténet eddig úgy tartotta számon, hogy Henrik Ibsen utolsó szerelme a bécsi Emilie von Bardach volt, őrá vonatkozik a költőnek az a megjegyzése, hogy élete őszét egy fiatal nő vonzalma aranyozta be. Ez a feltevés az utolsó hetekben meg- . dőlt. A nemrég elhunyt Hil- dur Anderson norvég zongoraművésznő házvezetőjének oslói lakásán megtalálták Ibsennek a művésznőhöz intézett négy levelét, amelyeknek alapján a költő életrajza több tekintetben kiegészítésre szorul. Kiderült egyebek közt, hogy Ibsen élete utolsó éveiben nem Emilie von Bardach- hal, hanem Hildur Anderson- nal tartott fenn kapcsolatot s őróla mintázta Solness építőmester című drámájának egyik alakját, Hilde Wangelt. A zongoraművésznő Ibsen kívánságára megsemmisítette a költővel folytatott levelezését., ez a négy levél azonban véletlenül a házvezetőnő birtokában maradt.' A leveleket az oslói Tudományt® Akadémia vásároltat meg. A különbség a költői vízió és a kifejezésmód között van. A költészet klasszikus teoreti kusai ugyanis abból indultak ki, hogy a mű egy korábbi vízióból keletkezik, amit azután a költő több-kevesebb mesterségbeli tudással formába önl_ Ezzel ellentétben a modem nyugati esztéták úgy vélekednek, hogy a forma és a vízió, továbbá a kifejezés- mód különválaszthatatlan egység és a költői alkotás nem „tisztán alkotói tett”, hanernn qgységes művészi kifejezés, mert — mondotta Gaetan Picon — „nem lehet mentális léte egy olyan alkotásnak, amely megelőzi a verbális létet. „A költészet nem előzheti meg a szót, a regény az oldalakat, nincs belső szem számára, nincs muzsika, amit csak a lélek füle ilallhat: nincsenek kifej eztlen alkotások”. — Ne követeljük a költészettől — mondják a modem teoretikusak — Icozmogénikus vagy pszichológiai vagy éppé« történelmi fölfedezéseket! A költészetnek nem célja, sem szándéka, hogy a dobog lényegébe hatoljon, még kevésbé, hogy megváltoztassa őket, feladata csupán az, hogy szavakkal, minél hívebben fejezze ki lényegét. Nem ismertem rá Moszkvára ' Igor Sztavinszkij elragadtatással nyilatkozik élményeiről Hosszú-hosszú távoliét után hazalátogatott Igor Fjo- dorovics Sztravinszkij, az Egyesült Államokban élő orosz származású zeneszerző, a zenei világ egyik legelismer j tebb élő nagysága. Látogatása nem hatott váratlanul: mert tavaly közölte az Egyesült Államokban vendégeskedő Hrennyikov és Kara- Karajev szovjet zeneszerzőkkel, hogy 80. születésnapját óhazájában szeretné megünnepelni, melyet soha sem feledett el. — Moszkva csodálaosan megváltozott és lakói derűlátók, erőtől duzzadok. Itt minden örökös mozgásban van. Ebben a csodálatos légkörben hirtelen fiatalnak kezdtem magam érezni — nyilatkozott a mester a moszkvai Pravda munkatársának. Sztra vinszkij látogatása alkalmából több művét műsorra tűzték a moszkvai színháza k- ban és zeneintézményekben Thomas Mann ismeretlen levele A szó nem véletlen hang A költő fogalma az idők folyamán sem változott. Noha — látszatra — a modem költészet semmiképpen sem folytatása a megelőzőnek, mégis, ha kellő figyelemmel vizsgáljuk a modem költői formaművészetet, az igazi kői tőben — akár a költői átélés, akár pedig a költői kifejezés- mód szempontjából •— megtaláljuk a korábbiak folytatását. Hogy megkülönböztethessük az „igazi” költészetet a középszerűtől, az utánzatoktól, a művészieskedőktől, Robert Kanters kritikus az alábbi, tapasztalati szabály alkalmazását javasolja: — Ha olyan verset olvastok, amelynek kellemes gondolat- és szófűzése megnyeri tetszésteket, álomba ringat benneteket, legyetek óvatosak! A költészet arra való, hogy éberen tartson benneteket és új tudatot ébresszen az emberben. Ébren, éberen kell olvasni! Ha észreveszitek, hogy valaki költészet címén értelmetlenségeket és ostobaságokat hord össze, dobjátok sutba, .mert az ilyen költő nem költő. * A moderneskedő költészet túlzásainak és leegyszerűsítéseinek hatása alatt a nyugati költők jó része óvakodik saját érzelmeinek kifejezést adni, tudatosan személytete- niti líráját, arra törekszik, hogy a kozmosz ritmusát énekelje meg az emberi szív dobogása helyett, holott jól tudja, hogy minden nagy kó’ié — a múltban is és a jelenben is — arra törekedett, hogy emberi formába öltöztesse még a természetet is. Nem véletlen tehát, hogy az olvasó visszariad azoknak a költőknek a verseitől, akik az emberi érzelmeket is „minerali- zálják”. Az igazi költészet — piin- dennek ellenére sokka1 egyszerűbb, melegebb, emberibb valami. Ma is a legbensóbb, legigazibb énünk ősi, közvetlen kifejezője és tolmácsa mindannak, ami a társadalmi életben a legigazságosabb, a természetben a legszebb és a hangok közül a legdallamosabb. Ma w esafc az a költő, aki olyan közvetlenül, őszintén és erőteljesen tudja kifejezni él ményeit, hogy úgf érezzük, magunk éltük át. Az az igazi költő, aki meg tud bennünket győzni arról, hogy élményeinek, érzelmeinek, ritmusa és üteme a miénk is, aki arra késztet bennünket, hogy And romachéra gondolj unk, hogy sírjunk Hekuba sorsa fölött, akkor is, ha jól tudjuk, hogy lényegében se egyik se másik nem jelent számunkra semmit. (A Magyar Szóból) Max Zimmering, a német munkásmozgalom régi harcosa hozta most nyilvánosságra Thomas Mann-nak egy eddig ismeretlen, 1836-ban hozzá írt levelét. E levélben az író válaszol Max Zimmerinsyiek, aki annak idején politikai emigránsként Max Lorbeer néven élt Prágában, A levélben Thomas Mann a poigä- ság és munkásság egységfrontja mellett foglal állást... „elismeréssel olvastam, amit Ön a rrunkásosztály és a szsa- bad gondolkodású német intelligencia összefogására k szükségességéről ír. Az utóbb) években, a 33-as katasztrófa előtt a felszínre kerülő hatalomtól irtózva én is minden erőmmel ázon igyekeztem, hogy polgárságuk politikái- lag csatlakozzon a munkássághoz. De az én osztályom vak volt a veszéllyel szemben és a szocialisták nem láttál? elég világosan. Egyébként kéí ségbeejtő helyzetükben több bátorsággal akadályozták volna meg a csapást, mely elkövetkezett és egész Európát fenyegeti...” Thomas Maiin ismeretlen levélét azért hozta most nyilvánosságaa Max Zimmering, mert mint írja: „a mai nyugatnémet helyzet ismét aktuálissá teszi.. Félreértett könyvcímek A 2 irók régi szokása köny- | veiknek olyan címet adni, amely utal annak tartalmára, vagy legalábbis összhangban áll azzal. A cím felhívja a figyelmet és felkelti a vásárló érdeklődését vagy kíváncsiságát tartalmának megismerésére. így volt ez már Apuleius Aranyszamarától kezdve az Ebéd a kastélyban-ig, és valószínűleg ezután is így lesz, ritka kivétellel. A könyvesboltok kirakataiban virítanak a könyv címek, az emberek megállnak, kedvet kapnak vásárolni. Megvesznek olyan könyveket is, melyekről még nem hallottak, nem olvastak ismetetést. A könyvek címéhez bizonyos asz- szociációkat fűznek gondolatban, ki-ki a mag műveltsége, felfogása és egyénisége szerint s annak megfelelően reagál rá. Az emberi egyéniségek ilyen különbözősége folytán és néha más okból is, például a konyáim kétértelműsége miatt mulatságos félreértések támadhatnak. A könyvkereskedők sokat tudnának erről mesélni. Né hány ilyen megtörtént esetet csak a külföldi irodalmi folyóiratok utóbbi évfolyamaiból: Egy könyvvásárló Franciose fiagan: Szereti ön Brahm- sót? c. regénye iránt érdeklődött; megkérdezte, hogy miről szól? A könyvkeresk.edő pár szóval vázolta, hogy egy harmincon felüli nőről, aki barátnője egy idős úrnak, de elhagyja egy nálánál jóval fiatalabb férfi szerelméért, hogy végül mégiscsak visszatérjen hozzá. A vevő erre megkérdezi: És hány éves az a Brahms, akiről ssó van a címben? jt' ét évvel ezelőtt hagyta el-**-a sajtót Anna Langfus svájci német írónő könyve: Só és kén. Amint megjelent a kirakatokban, elkapkodták az első kiadást. A nagy irodalmi értékűnek becsült könyv később megkapta a Veillon-díjat. Ennek ellenére a második kjadás jóval gyengébben fogyott. Mikor egy könyvkereskedőtől meg kérdezték, hogy mi lehet ennek az oka, azt felelte: eleinte mindenki azt hitte, hogy valami reumaellenes kúrát talál leírva benne. Szaladtak megvenni. Néhány évvel ezelőtt az Angliába importált könyvek jegyzékében szemet szúrt az illetékes hatóságoknak egy könyveim: Játék az ágyban. Pornográfiát sejtve a cím mögött, cenzúrabizottságnak adták át, mielőtt forgalomba hozták volna. M könyv egy német alapossággal megírt komoly pszicho-pe- dagógai munka volt arról, hogyan kell a hosszú betegség miatt ágyhoz kötött gyermekekkel fpglalkozni, őket szórakoztatni. ég mulatságosabb félreér- tésre adott okot az a dominikánus atya, aki a vonatban a „Harmonie des Seins” című könyvet olvasta nagy elmélyedéssel. Francia útitársai összenéztek, mert a könyv címe fran ciául „A_ keblek harmóniáját” jelenti, ami sejthetően nem éppen szerzeteshez illő témakör. Felhasználva az alkalmat, amikor az atya pár percre elhagyta a fülkét, az egyik útitárs kezébe vette az ülésen hagyott könyvet s belélapozott. S ekkor derült ki, hogy német nyelven írt könyvről van szó, címé ilyen tolmácsolásban: A lét har mániája. Vallásfilozófia munka volt és eloszlatta a félreértés okozta gyanút. Közismert a franciák népszerű kisebb magyarázó szótára, Petit Larousse. Egy kisdiák gyanakodva nézi a vastag kötetet és megkérdezi édesapjától: „És mondd papa, hány éves volt a kis Larousse, amikor ezt a könyvet írta?” Azt gondolta, hogy egy csodagyermek munkájáról van szó. Bizonyára nálunk ts előfordulnak hasonló félreértétek a könyvcímek körül és még jobban derülnénk, ha a mi könyv- terjesztőink és könyvtárosaink átadnák őket a nyüvánoatág- nak. Két vers — két fiatal költő V. ROZSGYESZTVENSZKIJ cAz új kikötő Itt egykoron a varjak tanyáztak csak. A része' víz nyers, szennyes habokkal futott a partra ki s a Gálya-révbe tartó kis lóvasutra néztek a nagypnoszpekti kunyhók vaksi ablakai Züllött kertek. PalánkoK. Léptek a deszkapallóv duhaj vasárnap este egy harmonika szól bozót a nyirkos ködben, elsötétlő alkony, vak füzérekbe fűzött fénycsóvák valahol, ö, hogyan kapcsolódhat ez a múlt a jelenősem tudok hinni nektek, emlékeim... az út suhanó gépkocsikban idő-folyót kérésziée a kamasz — barangolásom ösvényeire fut Már nem hullámtarajtól szelektől épített földnyelv, amely dagálykor sekély vizekbe roskad, — tömör ház — rengeteg a Vasziljevszkij-sziget éé kék fátylakba vonva tűnik fel újra Kronstadt A dúlt tengerfenékre szilárd betonból ‘öntött;" acélvázakra forrott kockák telepszenek — roppant daruk mozognak, illeszkednek a tömbe’ s a vás-város alatt mély, áttetsző víz dereng. Kürt búg, ezer hajó jön — fogadd őket öledbe, tengereken szövődött. barátság tiszta öble, kitárt kapunk, Leningrad, világra tárt kapunk — száz nemzet-nép hajói, s mind testvérek vagyunk! JEVGENYIJ JEVTUSENKO őlláMzriak az anyák Eltávoznak az anyák rendre mind, eltávoznak tőlünk halkan, lábujjhegyen, mi pedig alszunk, jóliakottan, gondta • mikor nekik a szörnyű őrá int. És az anyák nem hirtelenül mentek > csak nekünk tűnik úgy a távozásuk. Különösen távoznak s lassú lábbal, idő-lépcsőn járók apró lépteivel. Van úgy: idegünk értük megremeg, zajos születésnapot rendezünk, de ezekkel már későin érkezünk, ez őket s lelkünket sem menti meg S ők mennek mind egymásután és egyre távolabb. Nyúlnánk utánuk, ha felrezzen: de két kezünk csupán a levegőbe kai üvegfala nőtt s ahhoz ér kezünk! Elkéstünk, el. A szörnyű óra int Szemünkből könnyek fakadnak titokban s nézzük: csendesen és szigorú sorokban hogy távoznak az anyák rendre mind. { ! Conan Doyle Múzeum Genfben í Adrian Conan Doyle, Arthur Conan Doyle, a hires angol ürő fia, Genf városának adományozta irodalmi gyűjteményét és levéltárát. Köztudomású, hogy Arthur Conan Doyle volt a híres Schprlok Holmes detektív szülőatyja. Cónan Doyle emlékeit Genf egyik legrégibb házában a „Maison Tavel”-ben helyezik el. Kevesen tudják, hogy a Sherlock Holmes detektívregények írója korának leghíresebb sáé- j mélyiségével, Dickenssel, Bef- j nand Shawwal, Wellsszel, DiS- raelivel, Salisburyval, Chur- chiliéi és másokkal állt kapcsolatban. Élénk levélváltást folytatott e nagy Emberekkel, erről Genf, városára hagyomámyo zott 5000 levél is tanúskodik. A genfi múzeumban pontosan rekonstruálják Artur Conan Doyle dolgozószobáját és könyvtárát. *
