Dunántúli Napló, 1962. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-16 / 217. szám
4 ttlAPLÖ 1962. SZEPTEMBER 16. ÉLŐ M Ü L T Magyar írók nyomában a Dunántúlon Még a nyáron történt. Az egyik pécsi leánygimnázium 40 tanulója, javarészt az irodalmi szakkör tagjai, fölkereked tek, hogy bejárják Észak- Dunántúl irodalmi nevezetességű helyeit. Nem az első ilyen vállalkozása volt ez az iskolának. Két évvel ezelőtt a szűkebb környezet, Tolna és Baranya irodalma emlékhelyeit látogatták végig a diákok, tavaly pedig az Alföld tájain keresték a nagy magyar írók nyomát. Most Esztergom (Ba- bits-villa), Leányfalu (Móricz Zsigmond nyaralója), a váli erdészház (Vajda János), Nyék (Vörösmarty), Agárd (Gárdonyi), Veszprém (Batsányi), Balatonfüred (Jókai), Szárszó (József Attila-emlé- kek) — voltak az út állomásai. Ezen a helyen a korábbi évek irodalmi kirándulásairól is beszámoltam. Az idei mellett — mely szervezésben és tartalmában az előzőknél is különb volt — sem lehet szó nélkül elmenni. Utijegyze tek és élménybeszámoló helyett azonban ezúttal inkább a kirándulás néhány tanulságát mondanám el. Tanuljunk játszva irodalmat! Furcsa zarándoklások ezek az iordalmi autóbusz-utak. Az iskola bérel egy autóbuszt, a kocsiba beszáll negyven-ötven diák meg néhány kísérő tanár, a csomagok fent púposodnak a tetőn, az Ikarusz oda megy, ott áll meg, ahol akarják, a kocsiba szerelt mik rotfonnal még menet közben is lehet tájékoztatni a résztvevőket a látnivalókról. Bár kívülről talán rohanásnak látszik egy ilyen út, való jában nem az. A technika az emberért van, s okosan szervezve, célszerűen használva nem nyomja agyon a gondolatot. a szellemet. A több, a tá- gabb lehetőséget tartalommal kell tudni megtölteni! Az autóbusz nemcsak kényelmesebb, hanem oda is elvisz, aho va a vonat nem. A hangszóró felerősíti „a hangot, s ott is hallják, aihova az emberi szó nem jutna el. Egy okosan meg tervezett irodalmi kirándulásba főbb fér, mint egy esztendei lapos tanári magyarázatba. Élmény és ismeret Meg kell tanulni a Szózatot könyv nélkül már az általános iskolában, de azért ugye más elmondani és elénekelni azelőtt az íróasztal előtt, amelyen a verset Vörösmarty írta? összefüggő előadást lehet hallani a jobb középiskolás diáktól Móricz kritikai realizmusáról, s arról hogyan fogadta regényeit a hivatalos Magyarország, de azért ugye más látni is azt az írógépet, amelyen ezek a könyvek születtek, járni abban a leányfalusi nyaralóban, ahova a főváros lármája elől menekült az író, s hallgatni annak a kalauzolását ebben a házban, aki oly közel állt hozzá: Móricz unokájának sza vait. Mert a Szózatot, aki egyszer megtanulta, mindig úgy fogja elmondani, de ott, az előtt az íróasztal előtt, csak egyetlen egyszer lehet elénekelni. Csak az élménnyel támogatott ismeret igazán értékes és maradandó. S a szellemi kultúra, a művészeti nevelés területén kétszeresen így van. A tudás: mag, csíra, melyet az élmény szökkent szárba. Nincs olvasó — irodalomszeretet nélkül. Nincs irodalomszeretet — érzelmi kultúra, irodalmi élmény nélkül. Még kettőt jegyzek meg. Az egyik: Az élmény-nyújtásra is áll, hogy a kevés gyakran több a soknál. Egy múzeumban, egy emlékszobában a ren geteg kiállítási tárgy, a zsúfolt látnivaló szinte megfojtja az embert. A mindent látni akarók egyik tárlótól a má síkig futkosnak, hol itt, hol ott állnak meg, s a rájuk záporozó élményből alig jegyeznek meg valamit. Az esztergomi Keresztény Képtárban fi gyeltem meg. Egyetlen iniciálé tüzetes szemlélete többet mond, mint tíz kódex vé- gigforgatása. A másik: A nézőt igazán csak azok a dolgok érdeklik, figyelmét azok a kiállítási tárgyak kötik le, ame lyeknek valamilyen személyes közük van az íróhoz, amelyeket használt, kézbevett valamikor. Ezeket jó ma is meg érintenünk, végighúzni rajta ujjúnkat. A rengeteg reprodukció csak számszerűleg és csak a leltári anyagát növeli egy kiállításnak. Ha a néző fölfedezi, hogy csak egyszerű fotómásolat az, amit eléje tettek, azonnal érdektelenné Jesz számára. Nemcsak azért hatott olyan idegenül a váli erdészház, mert távol-közei régen kiirtották a százados fákat, hanem azért is, mert hiába kerestünk a házban valami eredeti tárgyat, kéziratot, — ami Vajda Jánosra emlékeztetett volna. Viszont igazi élet szagot idézett a Róma-hegyi ház, Rippl-Rónai kaposvári villája, ahol a nyilvános múzeummá nyilvánított falak kö zott most is ott élnek a művész rokonai. Műemlékvédelem napjainkban A forradalom elzavarta a földbirtokosokat, a grófokat, a hercegeket, mint egy üres zsebet kifordította a kastélyokat, az udvarházakat. S most, — alig másfél évtized múltán minden korábbinál gondosabban és hagyománytisztelöb- ben helyreállítjuk a régi várakat, az egykori kastélyokat. Nem volt még egy társadalom, amely annyira megbecsülte volna a korábbi értékeket, a múlt művészi, irodalmi hagyományait, mint a miénk. Aki az országot járja, lépten-nyomon erre döbben rá. Sőt néha talán túlzottnak is érzi, hogy omladozó, má- ladozó házakat restaurálnak, mikor fele annyiért modem lakásokat húzhatnának fel helyettük. A kegyes hagyománytiszteletnek, a meghatott irodalmi műemlékvédelemnek más, mo solyognivalóan szép példájával is találkoztunk. A régi vásárok kikiáltó „fogása” volt így kínálni az árut: „Itt látható Mária Antoinette nyakéke. Szebb mint az eredeti!” Hát valami ilyesmire emlékeztetett, amikor kalauzunk rámutatott a nyéki házra: „Itt látható Vörösmarty Mihály szülőháza. De a költő nem itt született.” — Hát persze hogy nem, mert azt a házat már lebontották. Itt csak később lakott. De hát nem lehet meg Vörösmarty szülőház nélkül! A kegyes műemlékvédelem teremtett hát egyet. Az irodalmi emlékhelyek gondos ápolásával, szerető meg becsülésével találkoztunk min denfelé. Ellenkező példát csak Agárdon láttunk. Gárdonyi szülőházának ajtaján öklöm- nyi rozsdás lakat. De a lakat nem őriz semmit. Az ajtó magától beesik. A mennyezet le szakadva. Egérpiszok a sarokban. A betört ablakon a szél fütyül. Hát ezért viseli a helybeli iskola Gárdonyi nevét? A pécsi lányok azt mond ták: „Legközelebb majd söprűvel és ronggyal jövünk errefelé”. Vizsgáztak a lányok Vizsgáztak szervezésből, — ( hisz maguk jelölték ki a hat- j napos út nyomvonalát, maguk levelezték le, hogy mindenütt szakavatott kísérő vár jón bennünket, maguk készítettek miniatűr irodalmi erfi- lékmúsorokat, amelyeket aztán a nevezetes helyeken előadtak. Egy irodalmi kiránduláson persze elsősorban ízlésből lehet vizsgázni. Jó az, ha pontosan tudják Vörösmarty születési idejét ha hibátlanul idézik az esztergom-előhegyi nyárilakban fogant Babits^ver set, de mindennél fontosabb az, hogy az iskola igényességet, esztétikai fogékonyságot, a választás képességét fej lessze ki bennük. Arra is volt példa, hogy ezt bebizonyítsák. Ma, amikor már rendelettel kell szabályozni, hogy járműveken. nyilvános helyeken nem szólhat táskarádió, jóleső meglepetés volt. hogy a kirándulásra senki sem hozott tranzisztoros készüléket. ..A zaj szükségletünket otthon hánytuk” — mondta az egvik lány nevetve. ,.Ez elvégre irodalmi kirándulás és nem házibuli”. A legnehezebb vizsga a Fehérvár melletti Bory-várban volt. Ebben a nyilvános giccs paradicsomban lelkes vezető magyarázta az anyagszerűt- len műkőszobrok „szépségét”, olvasta az egykori lakó hátborzongató verses feliratait, s mutogatta a lila teheneket. A lányoknak volt humorérzékük. Az egyik papírt, ceruzát vett elő: „Ezt föl- tétlen meg kell jegyezni!” S máris írta a sorokat: „Ha előbb halsz meg szentem. — A mennyországba protezsálj be engem”. A másik megjegyezte: „Ezek a lila tehenek bizonyára lila tejet is adnak”. De a legszellemesebb (és a legkegyetlenebb) talán az volt, aki amikor megkérdezték tőle, hogy ' milyen izmusban épülj ez az annyiféle 'szírit, ízlést és . hangulatot konglomerátumként egymás, mellé ragasztó kastély, rá- vágta: „Hogy milyen izmusa ban? Hát nem látod, diliz- mus ban.” Ez az, amikor már nemcsak a szépért tud valaki lelkesedni, hanem a negatív példákat is el tudja utasítani. Érdemes volt ezeket a gimnazista lányokat erre az irodalmi kirándulásra elvinni. Érdemes volt velük -enni... I TÜSKÉS TIBOR A baranyai tájak szerelmese Kelle Sándor pécsi festőművész augusztusban Bikaion töltötte egyhónapos alkotószabadságát. A festőművész, aki a baranyai tájak, dombvidékek szerelmese, gazdag anyaggal tért vissza. Közel ötven tus-, akvarell- és olajvázlatot készített az állami gazdaságról, a környező tájakról, dolgozókról és a KISZ leánytábor lakóiról. A neves művész az ösztöndíjasok kiállításán kívül a tavasszal egyéni kiállításon is bemutatja képeit. Por V a leiny táborból Halastó a bikali dombok alatt. Vasvári László: Párhuzamos bánatok Futok. Jaj, de nehéz1 — Várj meg fiami Elfogy a levegőm. Nem bírom tovább! — Meg kell állnom. Ez az átkozott asztma! Jaj! Sötét van. A fiamat nem látom már. Lépéseit hallom még, ahogy távolodnak. Elfut ... — Ne fuss el fiam! Várj meg, ne fuss! Hiába már csak úgy dobog a föld a lába nyomán, mint a haldokló szívverése. Már nem is hallom. Vége. Elfutott Csak levegőm lenne! Csak ne fulladnék! De fulladok, az asztma minden rácsosnál bör- tönebb börtöne fogva tart. Nem mozdulhatok! Lihegek. Negyvenkét éves vagyok, és ennyire lihegni, úristen! Egyszer már futottam így. De akkor még nem lihegtem. Nem, huszonöt éve egyáltalán riem lihegtem. Tizenhétéves voltam, könnyedén szaladtam végig az utcákon. Most fulladok. Jaj, megszakaszt ez a ful- lasztó hörgés! Akkor hogyan futottam! Igaz, állandó edzésben voltam, a DVAC-ban futballoztunk az öcsémmel. Az apám nem ért utol. Én sem érem utol a fiamat. Itt hagyott! Elfutott! A pofonért. Egyetlen pofonért el tudott futni. Hát mi az az egy pofon?! Azért ott lehet hagyni egy apát? Persze, fél a tak- nyos, hogy több is következik még. Akkor is... Én is féltem. Az úton nem bántott az apám, de sejtettem; érjünk haza, megkapom a magamét. Pofonvágtam. De hát megérdemelte. Latinból, fizikából rovó, matematikából, magatartásból intő. Még magatartásból is! A tanárai már többször panaszkodtak, hogy szemtelen- kedik. Aki pimaszkodni tud, az állja a pofont is! Nem idegentől kapja, az apjától. — Többet engem nem láttok!... — De könnyen odavágta! Hogy villogott a szeme! Most biztosan gyűlöl. A taknuos! Nem érti meg, hogy a javát akarom. Hát nekem haszon, ha rendesen tanul? £a kagok jó bizonyítványt? Az ő érdekében vagyok szigorú hozzá, ezt nem lehet belátni? Nem láttam be, hogy az apámnak van igaza. Téptem a zablát, nem tanulok tovább. Föllázadtam. Ilyen őrültséget, harmadik kereskedelmiből kimaradni! Mert az Icának hegyes kis mellei voltak és remegtem, ha csókolózás közben zöld macskaszemével rám nézett. Marhaság! És galádság volt! Apám mit áldozott, hogy taníttathasson bennünket, mennyi lemondásába került neki a polgári és addig már három kereskedelmi! És ez engem egyáltalán nem érdekelt, egyszerűen nem mentem többet iskolába. Csak Ica volt fontos mohó, kegyetlen kamaszszívemnek, csak Ica egyedül. Mit tudtam én, mit bántam én, hogy az anyám, az apám csak azért bírja ki azt a nehéz életet, mert arról álmodik, hogy a fiainak könnyebb lesz a sorsa, mint az övék. Én nem azért küszködöm? Nekem nem lenne könnyebb ekkora család mellett, ha ők nem gimnáziumba járnak, hanem dolgoznak, pénzt hoznak haza?! Persze ez nem érdekli a fiatalurat. Nem, a tanulás sem érdekli, csak a csavargás a lányok után. Két rovó, két intő! Az öreg pedig gebedjen meg, ha akar! Jó, egyszer úgyis megbetegedek. De vele mi lesz? Vele. Se szakma, se jó érettségi, hogy egyetemre mehessen. Istenem miért nem hallgat rám? Hányszor elmondtam neki, hogy milyen szépen, könnyen élhetne majd, ha tanulna! Fehér köpeny, szép hivatás, autó, az orvosok jól keresnek. Nem tudtam hatni rá. Apám is hiába biztatott, hogy tanuljak. Az egész világból semmivel sem törődtem, csak az Ica melleivel, Miért kell minden fiatalnak megvadulni? És miért keli minden nemzedéknek más nyelven beszélnie, hogy az apák és a fiúk ne érthessék meg egymást?! Megértés? Nem ért meg. Nem érti meg, hogy őérette aggódom, remegek, azért vagyok szigorú hozzá. Nem értettem meg az apámat. Nem értettem, hogy énérettem aggódik, remeg, azért szigorú hozzám. Húsvéti szünet végén iskola helyett dolgozni mentem. Kőművesek mellé szegődtem culágernak, apróhirdetésből kerestem ki a helyét. Buta, suta tervet szőttem. keresek valnm-* vénzt, megszökünk Icával és élünk. Közelebbit nem •tudtam, csak eny- nyit: élünk. Majd lesz valahogy. Ilyen őrült fűd lenni egy kamasz! Szánalmas csibész voltam. Apám csak napok múlva hallotta meg, mit csinálok, amikor behivatták az iskolába. Én is csak most tudtam meg mindent, amikor behivattak az iskolába, mert a rovókat ö maga írta alá. hamisította a nevemet. Mit könyörögtem, hogy ne csapják ki! Apám is kön/"öroött érettem, elmondták '"5sőbb. őrá való tekintettel nem távolítottak el azonnal; A barátaimtól tudta meg. hol vagyok. Értem jött. A pallér mérges volt, dühöngött, hogy bepaliztam és ajánlotta apámnak, hogy alaposan húzza el a nótámat. Nem bántott. Kézen fogott, erősen fogta a kezemet, vezetett hazafelé. Rám sem nézett, nem is szólt hozzám, mintha ott sem lennék. Most már tudom, hogy valamennyi idegszálával engem érzett ekkor. Bennem minden össze volt keveredve. Amikor az utcánk sarkán befordultunk, magamnak is váratlanul, hirtelen kirántottam keze met apáméból, elkezdtem futni visszafelé. — Apám utánam eredt, hallottam a dobogását mögöttem. Örökké hallani fogom. Az előbb hallottam elrohanó fiam dobogását. Ezt sem felejtem el, tudom, amíg élek. — Várj meg fiam! Futottam, ahogy kisportolt, fiatal izmaim vittek, a dobogás egyre halkult, majd elveszett mögöttem. De nem lassítottam, nem mertem lassítani. A sarkon egy pillanatra megtorpantam, visszanéztem. Apám már nem futott utánam. Egy házfalnak dőlve állt, keze a mellén. Odáig látszott, hogy eltátott szájjal kapkodja a levegőt. Szíves volt. Megsajnáltam. És olyan szégyen égetett át. hogy nyögnöm kellett belé. Megfuttattam ez apámat? Az én beteg, kopott apámnak futnia kellett utánam! Hát ilyen vagyok?! A fiam érez-e szégyent miattam? A fiam tudja-e, miért futottam utána? Én akkor nem tudtam, de megéreztem, hogy mit jelenten apám számára az a futás. Menéreztem, hogy az életéért futott és az enyémért. Visszakullogtam hozzá. Nehezen, oldalazó lépésekkel somfordáltam az apámhoz vissza, mint a bűnt követett kutya. Nem bántott. Akkor sem. később se. soha. Másnap elvitt az iskolába. Én sem bántom. Dehogy bántom! Csak. meglegyen, csak el ne vesszen! Csak megtaláljam* holnap elvezetem az iskolába. Hol keressem? Az állomás felé futott. Még nem ment el az esti vonat. Sietnem kell, hogy előbb odaérjek! Ha késem, elutazik, tönkreteszi az eletét. Nem szabad elkésnem! Futni nem tudok. Az apák megkopnak 42 éves korukra. Nem tudok futni, de sietek. Sietek! VASVÁRI LÁSZLÚ 1 i 4
