Dunántúli Napló, 1962. július (19. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-22 / 170. szám
NAPLÓ 1963. JÜL1US 22. Jevtusenko és költőtársai Majakovszkij arról ábrándozott, hogy minél „több” jó és „különböző” költő legyen. E két igény összefügg egymással. A tehetséges költők sohasem ismétlik egymást. JEVGENYIJ VINOKUROV a fiatalok közt már idősnek számít. Jevgenyij Vinokurov- nak az utóbbi években megjelent gyűjteményes kiadásaiban — „Kékség”, „Emberi arculat”, s kiváltképp a nemrég kiadott „A szó” című kötetben — életteli, sokhangú és sokszínű világ tárul fel előttünk. Vinokurov ellensége a dekoratív költőiességnek, éberen, szinte gyanakodva figyel minden díszt és aranyozást, nem szíveli az elvont dolgokat. Még a Mars-lakókkal való találkozásról szóló fantasztikus költeményében is így beszél az ottani nőkről: „Ránk néznek, aztán hirtelen asszonyosan a zsebkendőjükbe kaccantanak”. Számára az igazi szépség egyenlő a hétköznapisággal. Ezzel magyarázható, hogy tolla alól még egy másik bolygó emberei is ennyire földien ható tulajdonságokkal felruházva kerülnek ki. A költő attól tart, hogy túlságosan irodalmi lesz. Ezért közvetlen, egyszerű módon akar beszélni. Sőt egyeseknek úgy tűnik, hogy szinte túlontúl is higgadt a hangja. Am ez korántsem a közönnyel magyarázható, hanem a visszafogottság eredménye, a szónoklástól való viszolygása diktálja így. Különféle költeményeinek alapgondolata az igaz ember, kinek szava súlyos, akár a tette, szépsége pedig eggyé olvadt a munkával és az igazsággal. RÓBERT ROZSGYESZT- VENSZKIJ „Szerelmem” című költeményével jelentkezett az irodalomban. Benne határozottan kifejezésre jutott művészetének fő témája: kigúnyolása annak a sekélyes, elké- nyelmesedett, nyárspolgári, kisszerű világnak, amelyben az örömök netovábbja a töltöttpalacsinta, „a söröcske, meg a borocska”. írásaiban megfigyelhető, mily bátran lendül át a lírai vallomásokról a szatírára, a telibe találó, maró gúnyú tréfára. Rozsgyeszt- venszkij sikerült verseket ír a minden rendű, rangú nyárs- polgáriak ellen. Az efféle „emberkékkel” élesen szembeállítja a jövendő építőit, a levegőeget ostromló, szputnyikok ma még névtelen megalkotóit, a rideg kőbe is életet lehelő bátorkezű szobrászokat, a mindenféle közönségességet ostorozó tehetséges színművészeket. ! Legjobb alkotásaiban megtalálta saját stílusát, saját hangját. Ennek fő jellemzője, hogy az őszinte vallomásokból — váratlanul — vidám csipkelődésbe csap át: kigúnyol mindent, ami akadályozza az újtípusú embert, abban, hogy megszabaduljon a múlt „anyajegyeitől”. JEVGENYIJ JEVTUSENKO a ma legnépszerűbb fiatal költője. A hír, a dicsőség, mint tudjuk, szeszélyes valami. Mégis érdekes feltenni a kérdést: miért mosolyog rá éppen erre a költőre? Jevtusenko átmeneti korszakban vált költővé. Lejárt a személyi kultusz ideje. A szovjet emberek visszaállították az élő lenini tanításokat. Éles harcot indítottak a dogmatikusok, a hi- vatalnoklelkek ellen, akiknek szemében a forradalom paragrafusokból, utasításokból, irány elvekből áll. Jevtusenko bátran és elfogulatlanul nézi a Világot. Úgy tűnik neki, hogy a tavasz, a jégzajlás, az áradás nem csupán „idény”, hanem valami egész esztendőn át tartó jelenség. A költő és hőse számára a forradalom: mindig fiatal, üde, lendületes. Nem egykedvű strázsák őrizte dogma, hanem éltető, alkotásra lelkesítő forrás. E tekintetben jellemző Jevtu senko „A forradalom mozart- jai” című költeménye, amelyet 1961 végén írt, amikor Kubában tartózkodott. Valahányszor a kubai utcák, a kisebb- nagyobb gyűlések harsogó zajosságáról beszél, az obreroso- kat (munkásokat) és a campe- sinosokat (parasztokat) a forradalom megvalósítóinak, ^jaozartjainak” nevezi. Őszinte lelkesedés cseng ki szavaiból, amidőn „a komor, megvesztegethetetlen, legfelségesebb zenéről”, a forradalom zenéjéről beszél. A költő jelentős szavakat mond: „Ha valaki hamisan játszik, nem a zene az oka”. Jevtusenko költészete bizonyítéka annak, hogy a mai fiatalság mily őszintén és alkotóian viszonylik október halhatatlan hagyományaihoz. Jevtusenko jelentős hazafias témákat bont ki, amelyek sok embert foglalkoztatnak. Az „Alma” című legutóbbi kötetében azt írja, hogy a hazafi- ság nem kívülről jövő ösztökélés, hanem személyes önként vállalt ügy, rokona a tehetségnek, a költői elhivatottságnak. Jevtusenko számos költeménye szól az egyéni életről, a barátságról, az otthonról,'a szerelemről. A költő szeme éles, körültekintő. *1 Ha egy gyárról ír, nemcsak a gépekről szól, hanem arról a tavaszt lehelő virágos ágacskáról is, amely egy kefires üvegbe állítva ott pompázik egy munkáslány munkapadja mellett. A szerelemről Jevtusenko bátran, sőt néha talán túlontúl is bátran ír. Természetesen nem a szókimondás a baj, hanem az, hogy olykor nem eléggé tapintatos. A kritikusok szemére vetették a költőnek, hogy „modoros”. Ennek bizony van némi alapja. Ám legsikerültebb verseinek hangjában nyoma sincs nagyképűsködésnek, őszinték és eredetiek. Jevtusenko — Majakovszkij költőig stílusának hívei közé tartozik. Ez azonban Rozs- gyesztvenszkijre és sok más fiatal költőre is vonatkozik. Mindannyian elvetették a szigorúan vett versmértéket. Jevtusenko stílusa, — eltérően például Vinokurovétől — szabadon csapong, nem ismeri a hagyományos formák béklyóit, rímei meglepőek. ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ szintén fiatal költő, még harminc éves sincs. „Mozaik” és „Parabola” című két kis verseskötete 1960-ban jelent meg. „Mesterek” című első költeményét 1959 elején közölték. Érzékletesen, térbelileg hat, akár egy szobormű. Voz- nyeszenszkijt gyermekkora óta vonzotta a festészet és az építészet. E szenvedélye nem múlt el nyomtalanul. Nemhiába hasonlítja még költeményeit is sokkupolás ősrégi székesegyházhoz. ' A kommunizmus, az eljövendő új, boldog világ témája Voznyeszenszkij verseiben elsősorban a művészet, az i alkotás prizmáján keresztül bomlik ki. Századunkban, az uránium és az űrrepülőterek korában hallatszanak olyan hangok, hogy a művészet úgy, ahogyan van, „elavult”, meg hogy a „lírikusoknak” előbb-utóbb át kell adniuk helyüket a „fizikusoknak”. Voznyeszenszkij vitába száll a kétkedőkkel. Az embernek, a népnek igenis szüksége van a művészetre. „Este az építkezésen” című költeményében arról beszél, a tajgá- ban mint hallgatnak verseket a munkások a kemény munkában eltelt nap után. A költő olyan művészetről ábrándozik, amely eljön a munka embereihez és életszükségletté válik, akár a víz, a kenyér, a só. Voznyeszenszkij szeret bűvészkedni a szavakkal. Szereti a bonyolult megoldásokat, a szójátékokat és a csengő-bongó rímeket. Hellyel-közzel any- nyira belefeledkezik a „hang játékba”, hogy ezt a mondanivaló is megsínyli. Ha lehet így kifejezni, a hangok már-már eltakarják a szavakat. Egyes kritikusok formalizmusban marasztalták el a költőt. Csakhogy a szavakkal való játék — nem Voznyeszenszkij irányvonala, inkább szenvedély, amolyan „gyermekbetegség’ amelyet idővel különösebb komplikációk nélkül kihever. (Z. Papernij) Carmen újra Madridban Hosszú szünet után a napokban ismét előadásra kerül a Carmen Spanyolország fővárosában. Mivel a madridi operaházak több mint 30 éve nem játszanak, ezért a tüzes cigánylány szerelmi tragédiáját a madridi Plaza-Mayor-on, szabadtéren adják elő. A tribünökről, amelyet arénasze- rűén képezték ki, 3 ezer néző élvezheti majd a meleg spanyol éjszakákon Bizet operáját. (A „Neue Tageszeitung”-ból.) Ionesco hanglemezen Franciaországban mikrole- mezen hozták forgalomba Ionesco három darabját: „A székek”, „A kopasz énekesnő” és „A tanóra” című darabokat. (Ä Przekrój-ból) i A „dramatizált" Eichmann Svájcban Max Frisch „Andorra” című művében, Nyugat-Né- metországban pedig Siegfried Lenz írt egy drámát, amelyben felhasználta e páratlan gonosztevőnek háoorú utáni életét, bujdosásának körülményeit. — Ausztriában Franz Theodor Csokor. a PEN-klub elnöke írt egy hlromfelvonásos színművet hasonló témára. Tervei szerint a „Rajz a falon" című drámát jövőre a bécsi „Költő olimpiászon” mutatják be először. A dráma főhőse egy Mázzá nevezetű német, a második világháborúban obersturmbannfüh- rericént sok millió embert kivé- geztetett. Hazájában úgy tudják. hogy halott, de sokan tudat alatt érzik, hogy valahol él és felelősségre kell vonni. Mázzá a háború befejezése után hasonló véleményű társai segítségével Dél-Amerikába menekül és letelepedése után ott segítik. hogy egy teljesen új életet kezdjen. Alakit egy nagyvállalatot és gépkocsikkal kereskedik. Titokban, a hidegvérű közömbösség álarca alatt azonban retteg és várja a leszámolás pillanatát, Pazar trópusi villájába beszerel egy tökéletesen működő vészcsengő-berendezést, hogy legyen mindig elég Ideje szükség esetén kereket oldani. Ilyen helyzetbe!! bontakozna* ki a további események. Mazzát ■meglátogatja egy külföldi „mérnök”, aki egy közel-keleti államférfi részére különleges luxuskocsit rendel azzal, hogy Mazzának személyesen kell kikézbesítenie. Nem fogadja el az idegen aján la tát és a rendelést lemondja. Az ügy azonban mé- mindig érdekli, s a végén megtudja, hogy az ajánlat nem más, mint egy csapda, a „mérnököt” ugyanis országa küldte ki, hogy felfedje hollétét. Ördögi szadista ötlete támad, meghívja a mérnököt villájába, és vallomást tesz neki, felfedi kilétét, bevallja öeszes bűneit, hogy az idegen végrehajtsa rajta a halálos Ítéletet: A halál-küldönc kijelenti, hogy tetteiért az egész nemzet előtt kell felelnie és csak akkor hajthatják rajta végre a halálos ítéletet. Mázza eknor a „mérnöknek” ront, az Idegen az első ke- zeügyébe eső tárggyal megüti Mazzát, akinek fejét elönti a vér. Ekkor lép be a szobába a leánya, aki kihallgatta beszélgetésüket, és fékevesztett dühében megnyomja a vészcsengőt, amely re vérebek rontanak bé. A vér láttára a feldühödött állatok saját gazdájuknak esnek és darabokra szaggatják. A drámát az erőteljes párbeszéd teszi izgalmassá és a jövő évi bécsi bemutató után talán még néhány európaj államban 1s bemutatják. („Frankfurter Rundschau.”) Jegyzet William Faulkner halála alkalmából Az amerikai délről; Margaret Mitchel regénye, a világhírre szert tett és nem éppen jogosan nagyra tartott EL- FUJTA A SZÉL beszélt hozzánk az úgynevezett szecesz- sziós háború, az amerikai polgárháború kapcsán. Emlékezünk még talán a regény idillikus képére, kedélyes úri világára, fehér udvarházaira a gyapotültetvények között s a lapuló néger kunyhókra, szerte Mississippi vidékén. Amerika legforróbb földjén, legszenvedélyesebb emberi tele- vényén jár a képzeletünk most is, ahogy a közelmúltban elhúnyt amerikai író, William Faulkner írásművt- szetére gondolunk. Ezen a területen kell keresnünk azt a képzeletbeli járást, amelynek neve a furcsahangzásíj Yok- napatawhpa County, székhelye pedig Jefferson. Csak Faulkner regényeiben és elbeszéléseiben található fel, ezen az imaginárius földabroszon, amely súlyosan, szerteágazó, hömpölygő, a Mississippire emlékeztető mondatfolyamokban idézi fel az író hőseit, azt a különös embervilágot, amelv csak ott születhetett meg délen, a nagy ellentmondások, ellentétek földjén, amely két színt ismer csak: a fehéret és a feketét. Fehérek és négerek világa a Faulkneré. Közös vonásuk csak egy van: mindannyian megbélyegzetten születtek. A fehérek körül az elmúlás illata lengedez, emlékeikben a múlt század „boldog világa” él, a gazdag rabszolgaültetvényesek gondtalan élete, amelyet valóban „elfujt a szél”, az Merre halad a filmirodalom? A moszkvai „Lszkussztvo Kinő” ezzel a kérdéssel fordult a mai nemzetközi filmművészet néhány kiváló képviselőjéhez: Mi a véleménye a mai forgatókönyv-irodalomról? Nézete szerint milyen irányban fog az fejlődni a következő években?” Egy lengyel és egy francia rendező válaszának legfontosabb részleteit alább közöljük« JERZY KAVALEROWICZ (Lengyelország) Véleményem szerint a film szerzője: a rendező, akit nem szabad egyszerűen a forgatókönyv megfilmesítőjének tekinteni. A rendező munkája egyidejűleg kezdődik a forgatókönyvíróéval. — De amikor a filmet kigondolom, nem igyekszem azt előre saját művészi hitvallásomhoz idomítani. Művészi krédóm változásoknak van alávetve és én a legkevésbé sem szeretném a magam alkotó lendületét szűkebb keretek közé szorítani, még akkor sem, ha azokat a kereteket magam gondoltam ki. Ez a szabály számomra szent, mert hiszen, hogy a mű gondolati és formai fejlődését a művész nézeteinek változása határozza meg. A művészet társadalmi funkciója gyorsan változik. A korábbi dramaturgiai kánonok ma más eszmei és művészi feladatokat teljesítenek. Nemrégen. amikor még egy konvencionális, klasszikusnak elismert dramaturgia uralkodott, mindent, ami a filmben történt, ennek a követelményeihez igazítottak. Most kockáról kockára akarom érvényesíteni a magam szándékát, szétrombolva a megszokott kompozíciót és szerkezetet. Ez a kor követelménye. A filmvágás hagyományos módszerei se kielégítőek már. A vágóasztal szerepét nagyrészt az operatőr kocsija vette át. A montázs egy-egy szakaszát már a rendezői forgatókönyvben kidolgozom, a mű ritmusát már felvétel közben keresem; a vágóasztalon csak tisztítás, finomítás folyik. Ügy hiszem, hogy ez mind befolyásolja a mű dramaturgiáját. A mai nézőben mindinkább megerősödik a gondolkodásnak, a saját fantázia működtetésének igénye. A dramaturgiai sablonokat már betéve tudja. Egy film előadása közben megfigyeltem, hogy a kamaszok a nézőtéren már percekkel a csók előtt elkezdenek cuppogni. Minek adunk a nézőnek olyan ételt, amelyet rágatlanul le tud nyelni? A nézőt úgy látom, mintha valami sajátos hintán ülne: van úgy, hogy lendítek egyet a hintán, van úgy, hogy fékezem a fantázia lendületét. Ha akarom, heves mozgásra késztetem, máskor szelíd lengésre. De mindig ezzel a hintával kell számolnom. z Az idő tehát megváltoztatja a nézeteimet. Most leginkább a dokumentumszerű, a memoárszerű irodalom érdekel. Számos példa van arra, hogy a filmesek ma az életet olyannak akarják ábrázolni, amilyen, vagy amilyen volt. Hogy ezt megtehessék, ki kell dobniuk a dramaturgiai sablonokat. ARMAND GATTI (Franciaország) Valamikor az első mozdony meglepően hasonlított a postakocsihoz, azzal a különbséggel, hogy a lovak helyét a gőzkazán foglalta el. A mai mozdony a legkevésbé hasonlít az őseihez. A film hajdan, ha szabad ezt mondani, nem volt egyéb, mint gépesített színház. De ■ fokról fokra felismerte saját funkcióját és lehetőségeit, mind mélyebbre hatolt az életbe és mindinkább eltávolodott a színháztól. A film a művész eszméit és érzéseit fejezi ki: de kihez szól? Erre csak egyféle válasz van: a társadalom legszélesebb rétegéhez. A filmművészet termékeinek egyszerűeknek, érthetőknek keil lenniük ellentétben a színházzal, költészettel, festészettel, amelyek még megengedhetnék maguknak azt a „luxust”, hogy kiválasztottakat szolgáljanak (bár most ezek a művészetek is igyekeznek hozzáférhetőbbekké válni, bővíteni a hajdani kereteket). A film mindig kereste és meg is találta azokat a kifejező eszközöket, amelyek a nép életlátását a legjobban megközelítik. A szocializmus megjelenése a földön megnövelte a nép követelményeit és lehetőségeit. A művész törekvései és a néző felfogóképessége kezdik egymást megközelíteni. A társadalom felnő és megköveteli, hogy a film is válják felnőtté. A film növekedését az ember növekedéséhez lehet hasonlítani. Gyermekkorunkban szeretjük a mesét, de elkövetkezik az a pillanat, amikor Dosztojevszkijt kezdjük olvasni. Igaz, hogy néha visszatérünk a meséhez, de mégsem az lesz ismét a szellemi főtáplálékunk. • A forgatókönyvíróknak tudomásul kell venniük ezt a változást. Le kell mondaniuk arról, hogy regényeket és elbeszélseket vigyenek filmre. A film- művészetben a forgatókönyviró lesz az első ember, ha gondolatai és művészi törekvései megfelelnek korunk szellemének. Ügy hiszem, és ez a legmélyebb meggyőződésem, hogy a filmírónak következetesnek kell lennie, vagyis végeredményben fel kell cserélnie a tollat a filmkamerával. Amikor ez megtörténik, egy minőségileg új filmírónemzedék születésének leszünk tanúi. új idők szele, amely előbb felszabadította a rabszolgákat, később elnéptelenítette a fehér oszlopos udvarházakat, s cserébe a korcs utódoknak a terméketlenséget, a ferde hajlamokat, a gyűlöletet, a tehetetlen acsarkodást, a halállal való kacérkodást, a gőgöt adta. A négereket a fekete bőr átka kíséri: a „niggersors” keserve, a lines, a Ku-Klux- Klan kísértete, a nyomor, a szegénység, az elnyomás, a félelem, a megaláztatás ezer fajtája. Ez a kettősségében, ellentmondásaiban egy világ — Faulkneré. Sötétek és lidércnyomáso- sak a művei s Faulkner nem ismer irgalmat, amikor az emberről szól. Ott lesi meg őket, ahol a legvédtelenebbek, legkiszolgáltatottabbak: szenvedélyeikben éri tetten őket, az érzékek felkorbácsolt tajtékjában, a vérben és szerelemben, szenvedésben és halálban. Shakespeare-! tragédiák vérgőzös levegője lengi be regényei lapjait, amelyek szinte refrénszerű en kiabálják világgá: nem nagy az ember, nagyon esendő, nagyon vétkes nagyon nem ember! Az amerikai Dél Balzacja akart lenni, aki az Emberi komédiához hasonló összefüggő azonos hősökkel bíró regény- világot teremtett, amelynek külön története van, családfája; egy egész világot szervezett meg, benépesítve azokat embervilága példányaival, mindazzal, ami egy ilyen világgal együtt jár: meg lehetne írni történelmét, földrajzát, szociológiáját, növény- és állatvilágát, az érzéki és érzelmi hitelességnek olyan erejével, amelyről csak nagy művészet kapcsán beszélhetünk. És mégis paradoxon, hogy halálhíre órák alatt eljutott hozzánk, míg életművéről évtizedek múltán szereztünk csak tudomást. A neve a mo dem irodalmi törekvések jelentkezésével jutott el hozzánk és a Nobel-díj dicsősége nyomán szerzett tudomást hazája is róla, addig csak Európa irodalmi ínyencei és értői tartották számon a nevét és olvasták műveit. Nem egy íróval esett már meg, hogy halála után döbben rá a vi’ég valóságos nagyságára. Faulkner életműve, művészete meg érdemli a figyelmet és megbecsülést. Európa legnagyobb koncertháza A hollandiai Rotterdamban elkészültek a tervek Európa legnagyobb „hangversenypalotájának” felépítésére. A napokban Franz-Paul Decker, i Rotterdami Filharmonikusok új fő zeneigazgatója jelenlétében lerakták a hatalmas épületkomplexum alapkövét. A város középpontjában felépülő hangversenypalotában három terem lesz, a legnagyobb 2550 személy befogadására alkalmas. Az épületet három év alatt épífik fel, 25 millió gulden költséggel. (DPA)
