Dunántúli Napló, 1962. június (19. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-24 / 146. szám
NAPLÓ 1962. jtTNIÜS 24. Ötven éve halt meg ION LUCA CARAGIALE Szándék, művészi erő, közönség — avagy a színházi évad tanulságai EZEKBEN A NAPOKBAN szinte Európa-szerte megrendezik a Caragiale ünnepségeket — emlékezvén az ötven esztendeje halott, szinte élete utolsó éveiben már klasszikussá vált román íróra. Caragiale életműve nagyon alkalmas arra, hogy az olvasó manapság kellő párhuzamot vonjon a századeleji és a mai román társadalom között. Hirtelenjében elég csak Caragiale két, megrázó erejű novelláját említeni — A félfecsú- szott ember-t, és a Román bérlő-t, — amelynek alakjai megrázó erejű „dokumentumok” a múlt század végi és a század eleji román társadalomból. Alakjai — az egyikben az agyonhajszolt városi dolgozó ember, a másikban a földbérlőknek és az azokkal egy húron pendülő korrupt hatóságoknak végsőkig kiszolgáltatott szegényparaszt- típusok, és Caragiale tehetségére és őszinteségére jellemző, hogy ezeknek az írásoknak az olvasásakor ma is ökölbe szorul az ember keze a felháborodástól. CARAGIALE SZIVE a jövőért és a társadalmi igazságért dobogott. Nálunk legismertebb műve Az elveszett levél című drámája, és egyébként is, mint drámaírót tartjuk nyilván elsősorban. Kétségtelen, hogy Caragiale Az elveszett levél című drámája futatta be a legnagyobb sikert Európában művei közül. Az 1884-es romániai bemutató után a román bojárok és polgárok azon nal közbeléptek, és a 11-ik előadás után levették a műsorról és évekig nem játszhatták, de 8 századfordulótól kezdve már csaknem minden valamirevaló román színház legnemesebb feladatai' - közé 'tár tozott egy-egy - - Caragiale? mű bemutátása. Bár mihdig és'ihln dig meg kelléttr küzdeni a román bojárokkal, a román - hatóságokkal egy-egy Caragiale mű előadásáért. Caragiale, a színműíró, a novellista, a pompás karcolatok mestere ma már méltó helyet kapott az európai irodalomban, de hazájában is. Élete utolsó éveiben teljesen elfordult a bojárok Romániájától, Bécsben, Berlinben élt, haza is alig látogatott, pedig akkor már egész Európa Caragiale nevétől volt han gos. Mindenesetre kevés író fukarkodott annyira az önvallomásokkal, mint ő, és kevés emberről találtak ki annyi mindent, mint róla. ÉS AZ IRÖ, mint aki sejti a veszélyt, nagyon óvatos, valahányszor életrajzi adatot kémek tőle, hogy megmagyarázzák valamelyik műve keletkezését és jelentését. „Mivel az említett mű — írja egyik kritikusának — mindenestül ön előtt áll, értei mezheti, élvezheti és bírálhatja: mi szükség van még a szer ző életrajzi adataira, azon túl, hogy itt vagy ott, ekkor és ek kor született, és hogy addig él, amíg meg nem hal, Azt hiszem, tulajdonképpen még ez is felesleges ..Bármenynyire is hangoztatja, hogy a „modem kritika szenvedélyes híve” — elzárkózása kategorikus még a barátokkal szemben is: „Szeress, de kérlek szépen, ne nyúlj, mint egy szék rényfiókba, azokba a rekeszekbe, ahol bensőmet őrzöm, mert ez, kérlek szépen — fáj nekem.. Ebben az elzárkózásban figyelmeztetés rejlik mindenki számára, aki kritikailag közelit Caragialehoz. Kétségtelen,' hogy az író — mint , mindenki, aki valami nagy igazságtalanságot szenvedett el — biztosan hitt az elégtételt meg hozó időben, amikor majd megértik és szeretni fogják. Aki így ír egy helyen: „abban a hitben tűrök, hogy egy szer eljön az én napom is’’ — azért óvakodott a kíváncsiak tulbúzgóságától, nehogy életrajzi esetlegességek alapján alakuljon ki róla a végleges k£P_. _v 'jCaíá^ale ’ " mindvégig oli- gárchia-ellepgs^ vólt~ megma- rá<ftj'haladó Itárpad.aliríi zéreinek ”" szilárdsága! Megmaradt élénk érdeklődése — még a külföldi években is — saját országa politikai élete iránt, és nagy figyelemmel követte a romániai 1907-es eseményeket. Jakobinusnak érezte magát és gyorsan cselekedett.- Amit a parasztfelkelésről írt — „Azt mondom, amit tudok azt mutatom, — amit látok, azt vallom, amit gondolok — a titre de document. — A dokumentumok nem dőlnek meg és sem jóhiszeműen, sem ellenségesen nem lehet vitatni őket, tehát mindenekelőtt mint iró- ember viszonyulok hozzájuk .. CARAGIALE ŐSZINTE, humanista író volt, aki érzékenyen reagált a nép szenvedéseire és mozgalmaira, aki gúnyos, szatirikus eszközökkel tette nevetségessé az ural kodó román bojárságot, és a gazdagokat kiszolgáló, korrupt román hatóságokat. — Életműve szerves és jelentékeny része, nemcsak a román irodalomnak, de az egyetemes európai irodalomnak is. Ítéletei — a realista író ítéletei, minden művében ugyanaz a meg nem alkuvó társadalombírálat szólal meg. És ami a legfontosabb, legdöntőbb — sohase tette le fegyverét, bátran és elszántan harcolt, írt — az emberi és társadalmi igazság érdekében. Tűzijáték Pécsett a Szabadtéri Színpadon A Pécsi Nemzeti Színház a Mecseki Nyár eJőadássdrp- zat keretében július 4-én, 7- én, 8-án este Pécsett a Szabadtéri Színpadon a Cigány- báró-t mutatja be! Áz opera szereplői között Orosz Júlia Kossuth-díjas érdemes művész, Komlóssy Erzsébet, Szabó Miklós neveit olvashat juk. Arzéna szerepében Bárdos Annit láthatjuk majd. A 3 cigány alakítói Széplaky Endre, Szaírtiá T Lajos, ~ Fálíi- di László.’ ‘í Az opera harmadik felvonása különösen- látványos lesz. A 3. felvonásban a Kék Duna keringőt két neves operaházi balettművész táncolja. Ugyancsak a 3. felvonásban kerül sor a tűzijátékra. A tűzi játék — nagy csillagbomba, kis csillagbomba, szökőkút bomba — egy este 700 forintba kerül. Anélkül, hogy a „végbizonyítványt” különösképpen meg magyaráznám, vagy esetleg a vitathatatlan érdemek mellett ünneprontó hangulatot teremtenék — azzal a kétségtelen igazsággal kezdem, miszerint a színházi évad mindig és feltétlenül — egységesen is tükrözi a színház szándékát és művészi erejét. Ha a szándék és a művészi erő között kellő egyensúly van, akkor nincsen különösebb baj a harmadik és legfontosabb „tényezővel” — a közönséggel. Ilyen esetben a közönség megérti a színházat, bízik a színházban, és ami a legfontosabb — szereti a színházat. Egy esztendővel ezelőtt, — amikor a korábbi színházi évad végétért — bár egyfajta, műsorpolitikai eltolódás veszélye már fenyegetett — a Pécsi Nemzeti Színház szán déka és művészi kvalitása között az egyensúly nagyjából helyes volt, a színházat változatlanul a határozott, újszerű, bátor és kezdeményező szellem jellemezte. A közönség jelentős része világosan látta — ha nem is mindig helyeselte — hogy a Pécsi Nemzeti Színház újat, eredetit, magasabb- rendűt akar nyújtani, hogy a színház alkalmasnak érzi a közönséget a magasabbrendű, a modem megértésére, és a színház művészi ereje alkalmas az ilyen feladatra. A színház művészgárdája és vezetése a múlt évben is csaknem teljes egészében változatlan maradt, és most még is —- ismétlem: á művészi érdemek teljes elismerése mellett — némi elégedetlenséggel és sajriálkozással kell meg állapítani, hogy - az utóbbi évadban a korábbi! évek • szán dóka-megtört, a határozottságnak, a kísérletező kedvnek és a közönség iránti figyelmes tiszteletnek szinte nyoma ve szett.-. Következik ebből, hogy a színházi produkciókat — különösen az évad második felében — a harmadik ,fténye ző",-a közönség csaknem teljes részvétlensége kísérte. Ha a bemutató előadásokon akadt is telt ház — a negyedik, ötöÜnnep van Szászváron ... Szép, családias, virágos ünnep. Jómagam az előkészület kellős közepébe csöppentem, amikor a papkertá új iskolában az igazgatót kerestem, ö nem hibás abban, hogy sem akikor, de később sem sikerült ráleilnem. Mert amikor a papkerti párját ritkító új iskolában jártam, ő .talán éppen a Templom téri iskolában segített, s amikor a Templom térre értem, ő már az öreg iskoláiban járhatott. Utasításokat és talán tanácsokat adhatott a szorgoskodó asszonyoknak, ügyeskedő gyerekeknek, akik akkorra már mindenféle szép virágot összegyűjtöttek a Templom téri iskola egyik termében, ahol virágkiállítás nyílik az ünnepen. A másik szobában is fal mellé tolták a padokat, hogy nagyobb legyen a hely és azon tanakodott néhány asszony, hogyan is rendezzék él a szép kézimunkákat, párnákat,, térítőkét, csipkéket, az ügyes szászvári nők kiállításra szánt kezemunkáját. Az öreg iskola és környéke ipár elcsendesedett, ott végezték el legelőbb munkájukat a szászváriak. Pethes Júlia, két éve végzett tanárnő őrizte éppen a gyerekek kézimunkáival feldíszített két termet, s rendezgette a szászvári születésű Kiss György szobrászművész emlékére összegyűjtött kiállítás anyagát. Álig léptünk be a szászvári „öregiskolások” finom kis kézimunkáinak birodalmába, Kincsei Sándomé sietett vissza, hogy megigazítson néhány virágot. — Ebbe az iskolába jártam — mondta kicsit elérzékenyül- ve. — Jól ismerem minden zugát. Éppen ilyen volt akkor is a padló és mai helyén állt a kopott, dobogó is. Barnák voltak az ajtók és az ablakok, mint most, csak a világítás volt más. Abban az időben még nem fénycsövek ontották a szűk kis padok fölé a világosságot, Kincsemé mellett Rissné lépett a terembe, Kiss György szobrászművész unokaöccsének felesége. De rövidesen előkerül férje is. Szívesen mesél a nagynevű szobrászművészről, akinek kiállították első munkáját is, egy pásztorkodás közben faragott fakatonát. — 1852-ben született a bácsi - kánik, s tíz éves volt, amikor ez az iskola felépült. Az ötödik és ■ hatódik elemit valószínűleg itt végezte el. Szülei pásztornak, később kovácsnak szánták a vézna gyereket, de az itt vendégeskedő Troli kanonok felfedezte és hozzásegítette a szobrászkodáshoz. Kiss György rövid idő alatt szép pályát futott be; melyről á gondosan őrzött kitüntetések, érmek, fényképek és eredeti művek híven tanúskodnak. S mivel mindig hűséges maradt szülőfalujához, a valamikori „hét telepesházas” Szászvárhoz, róla kívánják elnevezni a száz esztendős iskolát. Most sokan emlékeznek rá és olyan tisztelettel ejtik ki nevét, mint Kónyi kisasszonyét, és' Rumbus Imréét, akik ha élnének, bizony elcsodálkoznának, hogy milyen nagyot változott Szászváron is a világ, mióta ők töltögették a kis nebulók fejébe a tudományokat. Sokan eljönnek, hogy megnézzék Kiss György emlékeit, s ha lehet, ha sza-. bad, végig lépdelhessenek a frissen olajozott, nyikorgó padlókon. Lám, Dobszai Józsi bácsi, a volt tanácselnök- helyettes is valahogy úgy került ide, hogy a tsz raktárosát kereste, de máris kezében egy régi tabló, amit a falról emelt le. — Ez a Heinemann Sándor volt, aki zeneszerző lett és itt a Panta Kata meg a Cserenkó Kata! Aztán a Gyenis Jancsi, meg az Agg Jóska, akiért bizony nagy kár, hogy meghalt, mert nagyon szépein tudott énekelni... A Bódé Kata ... A Gödöny Kata... Dobszai Józsi bácsit tréfásan figyelmeztetik: fiúneveket is mondjon már, hiszen majdnem minden lányt félsorolt. Erre változtat a módszeren és úgy mondja: ez a Klein Sándor felesége, a Krausz Manci, az meg a Nyers Ferié, a Csordás Erzsi ... Azt mondja, könnyű felismerni a régi kisdiákokat, hiszen arcuk „alig" változott. Nézzük csak meg azt a szőke, kékszemű kisfiút a bal sarokban, az ő! Ugye rá ismerünk? És érthető módon élérzékenyül... Nevek és számok röpködnek: — Klein Sándor és Krausz Manci elpusztultak Auswitzben, 46 szászvári zsidóból csak három jött haza a háború után. — 1948 óta 360 ház épült Szászváron. — Uj telep van kialakulóban Bontan, ahol négy» éve még egyetlen épület sem állt. — Tanulnak a cigánygyerekek, akik közül egy Kalányos fiú a község támogatásával rövidesen autószerelő lesz. — Idén tanfolyam kezdődik analfabétáknak, mert sajnos 121 van belőlük. .— Sók a középiskolás, egyetemista, s most már nem úgy lesznek bányászok a szászvári gyerekek, mint régen. Előbb elvégzik a technikumot, s utána jelentkeznek munkára, vagy á komlói vájáriskolába mennek, mint Gyenis Pisti és Kovács Feri. — S tanulnak még az „öregek” is. — Jáger József aknász technikumba jár, Susi György lakatos, Nyers János lakatos és Jónás János is technikumban tanulnak. — A mai fiatalságnak arany élete van! — jegyzik meg a tablót böngészgető öregek. — Ezek nem tudják mi a gond, má az élet. Mert tanulhattunk volna-e hat elemi után régen? S volt-e motorunk, autónk, mint ezeknek? És ennyi rádió (700 van Szászváron) és tv. Motorból tán száz is futkos, autóból legalább tizenöt. Hangjukban nincs irigység, hiszen ők is gyerekeket, unokákat nevelnek. Sokat láttok száz év alatt a szászvári öreg iskola falai. S amilyen erősek még, kiszolgálnak néhány nemzedéket. Lesz még itt évforduló, virágos ünnep, amikor a mai gyerekek állnak majd meghatot- tan az osztálytermekben. S az ünnepen lesznek, akik Pethes Julikéra, a fiatal, kis tanárnőre emlékeznek. Talán akad majd akkor is valaki, aki leemeli a régi tablót, de nem lát már rajta egyet sem az ismerősök közül... A szászváriak most vidámak, az utcákon jókedv, derű oezseg. Nem gondolnak, ne is gondoljanak erre. Harsányi Márta dik, de gyakran már a második vagy a harmadik előadáson szembetűnő volt a közönség részvétlensége. Természetesen némi kivételt ké peznek a zenés műfajok, de ez a tény csak aláhúzta a korábbi időszakban meghonosodott „operett elvonnkúra-elv’‘ teljesen hibás voltát. Nem akarok úgynevezett „színházi igazságokat” emlegetni és általános igazságokkal takarózni, de a színház mindig és elsősorban a közönségnek játszik, és a színház — bármily furcsának tűnik is — a közönségnek köszönhet mindent. Erre igazabb és tanul ságosabb példát mostanában aligha lehetne találni, — mint a Pécsi Nemzeti Színház idei évadját. A közönség azt a színházat szereti, amelyik az övé, és valljuk be — a közönség a Pécsi Nemzeti Szín házat az utóbbi évadban — gyakran kivételesen jó művészi produkciói, tehetséges művészgárdája ellenére se tartotta a magáénak. Elsősorban a színház tö- megkapcsolate romlott meg, márpedig közönség nélkül, — nincsen színház. A tömegkap csolatok megromlása kétoldalú volt. Egyrészt a színház különösen az utóbbi évben — alig törődött a közönség szervezésével, másrészt a művészeti vezetés túlságosan előrelépett az igények területén, amit csak akkor engedhet meg magának egy színház, ha mailette másik két, esetleg három „hagyományom színház ’ is mű ködtk. ■, Sajátos . profilt csak így lehet kialakítani. Ilyenformán a Pécsi Nemzeti Színház az utóbbi években szinte teljesen kiiktatta a nagy tömegeket vonzó produkciókat, és ez természetesen kihatott a kísérletek, az új magyar dráma ügyének bizonyos értelmű sikertelenségére is. Olyan ostor volt ez, amely az utóbbi évadban csat tant, még akkor is, ha a színház három operettel — Leány vásár, Cirkuszhercegnő, Cigánybáró — és egy magyar musical commedi-vel — Az Európa elrablásával — helyre akarta hozni a korábbi tévedést. Ugyanakkor a hiányos tömegkapcsolat és a határozatlanság következtében a színházban megszűnt a kísérlete ző kedv is. A korábbi években a Pécsi Nemzeti Színház országszerte és szakmai körökben is arról volt nevezetes, hogy bátran kísérletezett, és szinte egyik legjelentősebb „bölcsője” volt a fiatal magyar drámairodalomnak. A közönség igényelte az új magyar darabokat, szívesen érdekelte őket korunk társadalmi és morális bármi problémája — de ebben is mértéket szeretett volna. A korábbi »évadokban a Pécsi Nemzet: Színház általában három, de többnyire 4 új magyar darabot mutatott be — az utóbbi évadban az új magyar darabokat egyetlenül, de tegyük hozzá hogy szerencsés és jó kísérletként — az Európa elrablása képviselte. A kísérlet természetesen kockázattal, esetenként buktatókkal is jár, de kár volt a színháznak — néhány helyes, de céltmutotó bírálat után — a kísérletezés területén ta karodót fújni. Kár volt azt a „műhelyt” bezárni, amelyet lényegében a fiatal magyar drámairodalom műhelyeként tartottak nyilván. Természetesen mindezekhez sok egyéb tényező is járult. Egyrészt a szereposztások kö rüli egyenetlenségek se használtok. Gyakran — különösen az operett-társulat produkcióiban — egyes művészek erejükön felül kaptok szerepet. Másrészt az utóbbi évben mintha a bemutatott, darabokat V \ elsősorban „rendezté'k“ volna. Erre enged következtetni néhány bemutató — rsjb bek között a Salemi boszor' nyok, a Romeo és Júlia, (A három testőr, és bizonyos értelemben még a korábbi évadról áthozott Shaw darab if a Sosem lehet tudni is. ken az előadásokon elsősor ban az eredeti és érett koncepciót bizonyító rendezés uralkodott, ezek az előadások művészi vonatkozásban kétségtelenül kiemelkedőek voltok — közönségsikerük mégis a várakozáson alul maradt. S talán annakidején érdemes lett volna a rendezői koncepciókon túl bizonyos közönségkoncepciót is figyelembe venni — hiszen Pécs meglehetősen fejlett kultúrájú vá ro.s, érzékenyen reagál mín- dennémű kulturális esménj- ré — még akkor is, ha ez a te esemény egy fővárosi színház zi bemutató, vagy film, vagy televíziós színházi közvetíf tés. ) A jószándékú „ünnepi oh- j tás” mellett igazságtaian-.ag'- lenne megfeledaezni a színház rendezőinek és művészeinek tehetséges és törekvő munkájáról. Hiszen jól emlékszünk még Katona Ferenc csupaötlet, sziporkázó és szellemes rendezéseire, elsősorban az Európa elrablására és A három testőrre gondolok, de a korábbi évadból is lehetne példát említeni. Jól emlékszünk az előbb említett Salemi boszorkányok eredeti, szak mai elismerést kiváltó rendezésére, amely Lendvai Ferenc érdeme, és .Pobqy. Vilmos, Türkin György, tehetséges, művészileg érett rendezéseire íis természetesen söítáig em iékézetühkben' lYtotád egy-egy művész ialakítása is. Elsősorban Spányik Eva; mint a Libikóka Gittel-je, Vág Mária a Salemi boszorkányok-ban Takács Margit az Elveszett fiú ban, Medgyesi Mária, Mar- gittay Ági és Bázsa Éva több szerepében. Továbbá Tóműnek Nándor a Salemi boszorkányokban és a Glóriában, — Bánffy György a Fekete gyémántokban és mint a Libikóka Jerry-je, Fülöp Zsigmond Raszkolnyikovja, Táncos Tibor különösén mint a Bűn és börihődés Porfirij vizsgálóbírója, Somogyi Miklós, — mint Mercutio a Romeo és Jú liában. Szabó Ottó a London királyában,' Paál László a Glóriában, Koppány Miklós és Dobák Lajos több szerepben — hogy sértődés ne essék, csak néhány alakítást emelek ki a dicséretesek közül. Ismétlem: a kétségtelen ered mények mellett, amellett, — hogy a Pécsi Nemzeti Színház művészei az elmúlt évadban is mindig a lehető legnagyobb és legértékesebb művészi élményre törekedtek — a színházi gyakorlaton belül leszűr hették a tanulságot. Nagyobb figyelmet kell arra szentelni, hogy mi az, ami a közönséget a színházba vonzza, ml nyűgözheti és nyűgözi le, és mi hozza vissza ismét a színházba. Mi az a színházban, ami . valóban igazi és varázslatos élményt nyújt a közönségnek. Nem elvetni va ló szempont, ha a színház — bizonyos tartalmi és formai magatartás mellett — tetszeni akar a közönségnek. A közönség — úgy hiszem — min denekelőtt művészetet és változatosságot, szórakozást és a modem kor kérdéseire választ vár a - színháztól. És ha a színház tetszik a közönségnek — éppen az előbbi megfogalmazás alapján — a gazdasági haszon mellett bizonyos az esztétikai és művészi eredmény is. Mindenesetre ezt bizalommal — kétoldalú bizalommal — és teljes eltökéltséggel kell csinálni. • • Thiery Árpái
