Dunántúli Napló, 1962. június (19. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-24 / 146. szám

NAPLÓ 1962. jtTNIÜS 24. Ötven éve halt meg ION LUCA CARAGIALE Szándék, művészi erő, közönség — avagy a színházi évad tanulságai EZEKBEN A NAPOKBAN szinte Európa-szerte meg­rendezik a Caragiale ünnep­ségeket — emlékezvén az öt­ven esztendeje halott, szinte élete utolsó éveiben már klasszikussá vált román íróra. Caragiale életműve nagyon alkalmas arra, hogy az olvasó manapság kellő párhuzamot vonjon a századeleji és a mai román társadalom között. Hir­telenjében elég csak Caragia­le két, megrázó erejű novel­láját említeni — A félfecsú- szott ember-t, és a Román bérlő-t, — amelynek alakjai megrázó erejű „dokumentu­mok” a múlt század végi és a század eleji román társa­dalomból. Alakjai — az egyik­ben az agyonhajszolt városi dolgozó ember, a másikban a földbérlőknek és az azokkal egy húron pendülő korrupt hatóságoknak végsőkig ki­szolgáltatott szegényparaszt- típusok, és Caragiale tehetsé­gére és őszinteségére jellem­ző, hogy ezeknek az írások­nak az olvasásakor ma is ökölbe szorul az ember keze a felháborodástól. CARAGIALE SZIVE a jö­vőért és a társadalmi igazság­ért dobogott. Nálunk legismertebb műve Az elveszett levél című drá­mája, és egyébként is, mint drámaírót tartjuk nyilván elsősorban. Kétségtelen, hogy Caragiale Az elveszett levél című drámája futatta be a legnagyobb sikert Európában művei közül. Az 1884-es ro­mániai bemutató után a ro­mán bojárok és polgárok azon nal közbeléptek, és a 11-ik elő­adás után levették a műsorról és évekig nem játszhatták, de 8 századfordulótól kezdve már csaknem minden vala­mirevaló román színház leg­nemesebb feladatai' - közé 'tár tozott egy-egy - - Caragiale? mű bemutátása. Bár mihdig és'ihln dig meg kelléttr küzdeni a ro­mán bojárokkal, a román - ha­tóságokkal egy-egy Caragiale mű előadásáért. Caragiale, a színműíró, a no­vellista, a pompás karcolatok mestere ma már méltó helyet kapott az európai irodalom­ban, de hazájában is. Élete utolsó éveiben teljesen el­fordult a bojárok Romániá­jától, Bécsben, Berlinben élt, haza is alig látogatott, pedig akkor már egész Euró­pa Caragiale nevétől volt han gos. Mindenesetre kevés író fukarkodott annyira az önval­lomásokkal, mint ő, és kevés emberről találtak ki annyi mindent, mint róla. ÉS AZ IRÖ, mint aki sejti a veszélyt, nagyon óvatos, valahányszor életrajzi adatot kémek tőle, hogy megmagya­rázzák valamelyik műve ke­letkezését és jelentését. „Mivel az említett mű — írja egyik kritikusának — mindenestül ön előtt áll, értei mezheti, élvezheti és bírálhat­ja: mi szükség van még a szer ző életrajzi adataira, azon túl, hogy itt vagy ott, ekkor és ek kor született, és hogy addig él, amíg meg nem hal, Azt hiszem, tulajdonképpen még ez is felesleges ..Bármeny­nyire is hangoztatja, hogy a „modem kritika szenvedélyes híve” — elzárkózása katego­rikus még a barátokkal szem­ben is: „Szeress, de kérlek szépen, ne nyúlj, mint egy szék rényfiókba, azokba a reke­szekbe, ahol bensőmet őrzöm, mert ez, kérlek szépen — fáj nekem.. Ebben az elzárkózásban fi­gyelmeztetés rejlik mindenki számára, aki kritikailag kö­zelit Caragialehoz. Kétségte­len,' hogy az író — mint , min­denki, aki valami nagy igaz­ságtalanságot szenvedett el — biztosan hitt az elégtételt meg hozó időben, amikor majd megértik és szeretni fogják. Aki így ír egy helyen: „ab­ban a hitben tűrök, hogy egy szer eljön az én napom is’’ — azért óvakodott a kíváncsiak tulbúzgóságától, nehogy élet­rajzi esetlegességek alapján alakuljon ki róla a végleges k£P_. _v 'jCaíá^ale ’ " mindvégig oli- gárchia-ellepgs^ vólt~ megma- rá<ftj'haladó Itárpad.aliríi zéreinek ”" szilárdsága! Meg­maradt élénk érdeklődése — még a külföldi években is — saját országa politikai élete iránt, és nagy figyelemmel követte a romániai 1907-es eseményeket. Jakobinusnak érezte magát és gyorsan cse­lekedett.- Amit a parasztfelke­lésről írt — „Azt mondom, amit tudok azt mutatom, — amit látok, azt vallom, amit gondolok — a titre de docu­ment. — A dokumentumok nem dőlnek meg és sem jóhi­szeműen, sem ellenségesen nem lehet vitatni őket, te­hát mindenekelőtt mint iró- ember viszonyulok hozzá­juk .. CARAGIALE ŐSZINTE, humanista író volt, aki ér­zékenyen reagált a nép szen­vedéseire és mozgalmaira, aki gúnyos, szatirikus eszközök­kel tette nevetségessé az ural kodó román bojárságot, és a gazdagokat kiszolgáló, kor­rupt román hatóságokat. — Életműve szerves és jelenté­keny része, nemcsak a román irodalomnak, de az egyetemes európai irodalomnak is. Íté­letei — a realista író ítéle­tei, minden művében ugyan­az a meg nem alkuvó társada­lombírálat szólal meg. És ami a legfontosabb, legdöntőbb — sohase tette le fegyverét, bát­ran és elszántan harcolt, írt — az emberi és társadalmi igazság érdekében. Tűzijáték Pécsett a Szabadtéri Színpadon A Pécsi Nemzeti Színház a Mecseki Nyár eJőadássdrp- zat keretében július 4-én, 7- én, 8-án este Pécsett a Sza­badtéri Színpadon a Cigány- báró-t mutatja be! Áz opera szereplői között Orosz Júlia Kossuth-díjas érdemes mű­vész, Komlóssy Erzsébet, Szabó Miklós neveit olvashat juk. Arzéna szerepében Bár­dos Annit láthatjuk majd. A 3 cigány alakítói Széplaky Endre, Szaírtiá T Lajos, ~ Fálíi- di László.’ ‘í Az opera harmadik fel­vonása különösen- látványos lesz. A 3. felvonásban a Kék Duna keringőt két neves ope­raházi balettművész táncolja. Ugyancsak a 3. felvonásban kerül sor a tűzijátékra. A tűzi játék — nagy csillagbomba, kis csillagbomba, szökőkút bomba — egy este 700 forintba kerül. Anélkül, hogy a „végbizo­nyítványt” különösképpen meg magyaráznám, vagy esetleg a vitathatatlan érdemek mellett ünneprontó hangulatot te­remtenék — azzal a kétségte­len igazsággal kezdem, mi­szerint a színházi évad min­dig és feltétlenül — egysége­sen is tükrözi a színház szán­dékát és művészi erejét. Ha a szándék és a művészi erő kö­zött kellő egyensúly van, ak­kor nincsen különösebb baj a harmadik és legfontosabb „tényezővel” — a közönséggel. Ilyen esetben a közönség meg­érti a színházat, bízik a szín­házban, és ami a legfontosabb — szereti a színházat. Egy esztendővel ezelőtt, — amikor a korábbi színházi évad végétért — bár egyfaj­ta, műsorpolitikai eltolódás veszélye már fenyegetett — a Pécsi Nemzeti Színház szán déka és művészi kvalitása között az egyensúly nagyjá­ból helyes volt, a színházat változatlanul a határozott, újszerű, bátor és kezdeményező szellem jellemezte. A közönség jelen­tős része világosan látta — ha nem is mindig helyeselte — hogy a Pécsi Nemzeti Szín­ház újat, eredetit, magasabb- rendűt akar nyújtani, hogy a színház alkalmasnak érzi a közönséget a magasabbrendű, a modem megértésére, és a színház művészi ereje alkal­mas az ilyen feladatra. A színház művészgárdája és vezetése a múlt évben is csaknem teljes egészében vál­tozatlan maradt, és most még is —- ismétlem: á művészi ér­demek teljes elismerése mel­lett — némi elégedetlenség­gel és sajriálkozással kell meg állapítani, hogy - az utóbbi évadban a korábbi! évek • szán dóka-megtört, a határozottság­nak, a kísérletező kedvnek és a közönség iránti figyelmes tiszteletnek szinte nyoma ve szett.-. Következik ebből, hogy a színházi produkciókat — különösen az évad második felében — a harmadik ,fténye ző",-a közönség csaknem teljes részvétlensége kísérte. Ha a bemutató előadásokon akadt is telt ház — a negyedik, ötö­Ünnep van Szászváron ... Szép, családias, virágos ün­nep. Jómagam az előkészület kel­lős közepébe csöppentem, ami­kor a papkertá új iskolában az igazgatót kerestem, ö nem hi­bás abban, hogy sem akikor, de később sem sikerült ráleilnem. Mert amikor a papkerti párját ritkító új iskolában jártam, ő .talán éppen a Templom téri iskolában segített, s amikor a Templom térre értem, ő már az öreg iskoláiban járhatott. Utasításokat és talán tanácso­kat adhatott a szorgoskodó asszonyoknak, ügyeskedő gye­rekeknek, akik akkorra már mindenféle szép virágot össze­gyűjtöttek a Templom téri is­kola egyik termében, ahol vi­rágkiállítás nyílik az ünnepen. A másik szobában is fal mel­lé tolták a padokat, hogy na­gyobb legyen a hely és azon tanakodott néhány asszony, hogyan is rendezzék él a szép kézimunkákat, párnákat,, térí­tőkét, csipkéket, az ügyes szászvári nők kiállításra szánt kezemunkáját. Az öreg iskola és környéke ipár elcsendesedett, ott végez­ték el legelőbb munkájukat a szászváriak. Pethes Júlia, két éve végzett tanárnő őrizte ép­pen a gyerekek kézimunkáival feldíszített két termet, s ren­dezgette a szászvári születésű Kiss György szobrászművész emlékére összegyűjtött kiállí­tás anyagát. Álig léptünk be a szászvári „öregiskolások” fi­nom kis kézimunkáinak biro­dalmába, Kincsei Sándomé sietett vissza, hogy megigazít­son néhány virágot. — Ebbe az iskolába jártam — mondta kicsit elérzékenyül- ve. — Jól ismerem minden zugát. Éppen ilyen volt akkor is a padló és mai helyén állt a kopott, dobogó is. Barnák voltak az ajtók és az ablakok, mint most, csak a világítás volt más. Abban az időben még nem fénycsövek ontották a szűk kis padok fölé a vilá­gosságot, Kincsemé mellett Rissné lépett a terembe, Kiss György szobrászművész unokaöccsé­nek felesége. De rövidesen elő­kerül férje is. Szívesen mesél a nagynevű szobrászművész­ről, akinek kiállították első munkáját is, egy pásztorkodás közben faragott fakatonát. — 1852-ben született a bácsi - kánik, s tíz éves volt, amikor ez az iskola felépült. Az ötö­dik és ■ hatódik elemit valószí­nűleg itt végezte el. Szülei pásztornak, később kovácsnak szánták a vézna gyereket, de az itt vendégeskedő Troli ka­nonok felfedezte és hozzáse­gítette a szobrászkodáshoz. Kiss György rövid idő alatt szép pályát futott be; melyről á gondosan őrzött kitünteté­sek, érmek, fényképek és eredeti művek híven tanús­kodnak. S mivel mindig hűsé­ges maradt szülőfalujához, a valamikori „hét telepesházas” Szászvárhoz, róla kívánják el­nevezni a száz esztendős isko­lát. Most sokan emlékeznek rá és olyan tisztelettel ejtik ki nevét, mint Kónyi kisasszonyét, és' Rumbus Imréét, akik ha élnének, bizony elcsodálkoz­nának, hogy milyen nagyot változott Szászváron is a vi­lág, mióta ők töltögették a kis nebulók fejébe a tudo­mányokat. Sokan eljönnek, hogy megnézzék Kiss György emlékeit, s ha lehet, ha sza-. bad, végig lépdelhessenek a frissen olajozott, nyikorgó padlókon. Lám, Dobszai Jó­zsi bácsi, a volt tanácselnök- helyettes is valahogy úgy került ide, hogy a tsz raktáro­sát kereste, de máris kezében egy régi tabló, amit a falról emelt le. — Ez a Heinemann Sándor volt, aki zeneszerző lett és itt a Panta Kata meg a Cserenkó Kata! Aztán a Gyenis Jancsi, meg az Agg Jóska, akiért bi­zony nagy kár, hogy meghalt, mert nagyon szépein tudott énekelni... A Bódé Kata ... A Gödöny Kata... Dobszai Józsi bácsit tréfá­san figyelmeztetik: fiúneveket is mondjon már, hiszen majd­nem minden lányt félsorolt. Erre változtat a módszeren és úgy mondja: ez a Klein Sán­dor felesége, a Krausz Manci, az meg a Nyers Ferié, a Csor­dás Erzsi ... Azt mondja, könnyű felismerni a régi kis­diákokat, hiszen arcuk „alig" változott. Nézzük csak meg azt a szőke, kékszemű kisfiút a bal sarokban, az ő! Ugye rá ismerünk? És érthető módon élérzékenyül... Nevek és számok röpköd­nek: — Klein Sándor és Krausz Manci elpusztultak Auswitzben, 46 szászvári zsi­dóból csak három jött haza a háború után. — 1948 óta 360 ház épült Szászváron. — Uj telep van kialakulóban Bon­tan, ahol négy» éve még egyet­len épület sem állt. — Tanul­nak a cigánygyerekek, akik közül egy Kalányos fiú a köz­ség támogatásával rövidesen autószerelő lesz. — Idén tanfo­lyam kezdődik analfabéták­nak, mert sajnos 121 van be­lőlük. .— Sók a középiskolás, egyetemista, s most már nem úgy lesznek bányászok a szász­vári gyerekek, mint régen. Előbb elvégzik a techniku­mot, s utána jelentkeznek munkára, vagy á komlói vá­járiskolába mennek, mint Gye­nis Pisti és Kovács Feri. — S tanulnak még az „öregek” is. — Jáger József aknász techni­kumba jár, Susi György laka­tos, Nyers János lakatos és Jónás János is technikumban tanulnak. — A mai fiatalságnak arany élete van! — jegyzik meg a tablót böngészgető öregek. — Ezek nem tudják mi a gond, má az élet. Mert tanulhattunk volna-e hat elemi után régen? S volt-e motorunk, autónk, mint ezeknek? És ennyi rádió (700 van Szászváron) és tv. Motorból tán száz is futkos, autóból legalább tizenöt. Hangjukban nincs irigység, hiszen ők is gyerekeket, uno­kákat nevelnek. Sokat láttok száz év alatt a szászvári öreg iskola falai. S amilyen erősek még, kiszol­gálnak néhány nemzedéket. Lesz még itt évforduló, virá­gos ünnep, amikor a mai gye­rekek állnak majd meghatot- tan az osztálytermekben. S az ünnepen lesznek, akik Pethes Julikéra, a fiatal, kis tanárnőre emlékeznek. Talán akad majd akkor is valaki, aki leemeli a régi tablót, de nem lát már rajta egyet sem az ismerősök közül... A szászváriak most vidá­mak, az utcákon jókedv, derű oezseg. Nem gondolnak, ne is gondoljanak erre. Harsányi Márta dik, de gyakran már a má­sodik vagy a harmadik elő­adáson szembetűnő volt a kö­zönség részvétlensége. Ter­mészetesen némi kivételt ké peznek a zenés műfajok, de ez a tény csak aláhúzta a ko­rábbi időszakban meghonoso­dott „operett elvonnkúra-elv’‘ teljesen hibás voltát. Nem akarok úgynevezett „színházi igazságokat” emle­getni és általános igazságok­kal takarózni, de a színház mindig és elsősorban a közön­ségnek játszik, és a színház — bármily furcsának tűnik is — a közönségnek köszönhet mindent. Erre igazabb és tanul ságosabb példát mostanában aligha lehetne találni, — mint a Pécsi Nemzeti Színház idei évadját. A közönség azt a színházat szereti, amelyik az övé, és valljuk be — a kö­zönség a Pécsi Nemzeti Szín házat az utóbbi évadban — gyakran kivételesen jó mű­vészi produkciói, tehetséges művészgárdája ellenére se tar­totta a magáénak. Elsősorban a színház tö- megkapcsolate romlott meg, márpedig közönség nélkül, — nincsen színház. A tömegkap csolatok megromlása kétol­dalú volt. Egyrészt a színház különösen az utóbbi évben — alig törődött a közönség szer­vezésével, másrészt a művé­szeti vezetés túlságosan elő­relépett az igények területén, amit csak akkor engedhet meg magának egy színház, ha mai­lette másik két, esetleg három „hagyományom színház ’ is mű ködtk. ■, Sajátos . profilt csak így lehet kialakítani. Ilyen­formán a Pécsi Nemzeti Színház az utóbbi években szinte teljesen kiiktatta a nagy tömegeket vonzó pro­dukciókat, és ez természetesen kihatott a kísérletek, az új magyar dráma ügyének bizo­nyos értelmű sikertelenségé­re is. Olyan ostor volt ez, amely az utóbbi évadban csat tant, még akkor is, ha a szín­ház három operettel — Leány vásár, Cirkuszhercegnő, Ci­gánybáró — és egy magyar musical commedi-vel — Az Európa elrablásával — helyre akarta hozni a korábbi téve­dést. Ugyanakkor a hiányos tö­megkapcsolat és a határozat­lanság következtében a szín­házban megszűnt a kísérlete ző kedv is. A korábbi évek­ben a Pécsi Nemzeti Szín­ház országszerte és szakmai körökben is arról volt neve­zetes, hogy bátran kísérlete­zett, és szinte egyik legjelen­tősebb „bölcsője” volt a fia­tal magyar drámairodalom­nak. A közönség igényelte az új magyar darabokat, szívesen érdekelte őket ko­runk társadalmi és morális bármi problémája — de eb­ben is mértéket szeretett vol­na. A korábbi »évadokban a Pécsi Nemzet: Színház ál­talában három, de többnyire 4 új magyar darabot mutatott be — az utóbbi évadban az új magyar darabokat egyetlenül, de tegyük hozzá hogy sze­rencsés és jó kísérletként — az Európa elrablása képvi­selte. A kísérlet természetesen kockázattal, esetenként buk­tatókkal is jár, de kár volt a színháznak — néhány helyes, de céltmutotó bírálat után — a kísérletezés területén ta karodót fújni. Kár volt azt a „műhelyt” bezárni, amelyet lényegében a fiatal magyar drámairodalom műhelyeként tartottak nyilván. Természetesen mindezekhez sok egyéb tényező is járult. Egyrészt a szereposztások kö rüli egyenetlenségek se hasz­náltok. Gyakran — különö­sen az operett-társulat produk­cióiban — egyes művészek erejükön felül kaptok szere­pet. Másrészt az utóbbi év­ben mintha a bemutatott, da­rabokat V \ elsősorban „rendezté'k“ volna. Erre enged következ­tetni néhány bemutató — rsjb bek között a Salemi boszor' nyok, a Romeo és Júlia, (A három testőr, és bizonyos ér­telemben még a korábbi évad­ról áthozott Shaw darab if a Sosem lehet tudni is. ken az előadásokon elsősor ban az eredeti és érett kon­cepciót bizonyító rendezés uralkodott, ezek az előadások művészi vonatkozásban két­ségtelenül kiemelkedőek vol­tok — közönségsikerük még­is a várakozáson alul maradt. S talán annakidején érdemes lett volna a rendezői kon­cepciókon túl bizonyos kö­zönségkoncepciót is figyelem­be venni — hiszen Pécs meg­lehetősen fejlett kultúrájú vá ro.s, érzékenyen reagál mín- dennémű kulturális esménj- ré — még akkor is, ha ez a te esemény egy fővárosi színház zi bemutató, vagy film, vagy televíziós színházi közvetíf tés. ) A jószándékú „ünnepi oh- j tás” mellett igazságtaian-.ag'- lenne megfeledaezni a szín­ház rendezőinek és művé­szeinek tehetséges és törekvő munkájáról. Hiszen jól em­lékszünk még Katona Ferenc csupaötlet, sziporkázó és szel­lemes rendezéseire, elsősorban az Európa elrablására és A három testőrre gondolok, de a korábbi évadból is lehetne példát említeni. Jól emlék­szünk az előbb említett Sale­mi boszorkányok eredeti, szak mai elismerést kiváltó rende­zésére, amely Lendvai Ferenc érdeme, és .Pobqy. Vilmos, Tü­rkin György, tehetséges, mű­vészileg érett rendezéseire íis természetesen söítáig em iékézetühkben' lYtotád egy-egy művész ialakítása is. Elsősor­ban Spányik Eva; mint a Li­bikóka Gittel-je, Vág Mária a Salemi boszorkányok-ban Takács Margit az Elveszett fiú ban, Medgyesi Mária, Mar- gittay Ági és Bázsa Éva több szerepében. Továbbá Tómű­nek Nándor a Salemi boszor­kányokban és a Glóriában, — Bánffy György a Fekete gyé­mántokban és mint a Libikóka Jerry-je, Fülöp Zsigmond Raszkolnyikovja, Táncos Ti­bor különösén mint a Bűn és börihődés Porfirij vizsgáló­bírója, Somogyi Miklós, — mint Mercutio a Romeo és Jú liában. Szabó Ottó a London királyában,' Paál László a Glóriában, Koppány Miklós és Dobák Lajos több szerep­ben — hogy sértődés ne es­sék, csak néhány alakítást emelek ki a dicséretesek kö­zül. Ismétlem: a kétségtelen ered mények mellett, amellett, — hogy a Pécsi Nemzeti Színház művészei az elmúlt évadban is mindig a lehető legnagyobb és legértékesebb művészi él­ményre törekedtek — a szín­házi gyakorlaton belül leszűr hették a tanulságot. Nagyobb figyelmet kell arra szentelni, hogy mi az, ami a közönséget a színházba vonzza, ml nyűgözheti és nyűgözi le, és mi hozza vissza ismét a színházba. Mi az a színház­ban, ami . valóban igazi és varázslatos élményt nyújt a közönségnek. Nem elvetni va ló szempont, ha a színház — bizonyos tartalmi és formai magatartás mellett — tetsze­ni akar a közönségnek. A kö­zönség — úgy hiszem — min denekelőtt művészetet és változatosságot, szórakozást és a modem kor kérdéseire választ vár a - színháztól. És ha a színház tetszik a közön­ségnek — éppen az előbbi megfogalmazás alapján — a gazdasági haszon mellett bi­zonyos az esztétikai és mű­vészi eredmény is. Minden­esetre ezt bizalommal — két­oldalú bizalommal — és tel­jes eltökéltséggel kell csinál­ni. • • Thiery Árpái

Next

/
Thumbnails
Contents