Dunántúli Napló, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
8 NAPLŐ 1961. NOVEMBER l 99 B kérdezd ámulva hallgat.. A Nagy Októberi Szocialista. Forradalom hírére a magyar írók körében is élénkült saz érdeklődés az oroszországi események, az orosz emberek, az orosz írók iránt. Az, „Esztendő” című haladó irodalmi lap, amelyet Hatvány Lajos, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szerkesztett, elküldte munkatársát, hogy írjon riportot Szabó Endréről, az akkori kitűnő műfordítóról, aki az orosz irodalom magyar tolmácsolója volt. A riport így szól: Látogatás az orosz írók első igazi tolmácsolójánál Budapest, január Muszka dolgok. Ezen a fehér, idilli télen, mikor a békesej- tése úgy kóvályog a levegőben, mint a karácsonyfák fenyőillata, egy havas, sötét délutánon beszélgetünk az „Otthon-köriben Szabó Endrével, a jeles költővel, az orosz irodalom barátjával. ö volt a boldog békeidőben az összekötő kapocs az orosz és a magyar irodalom közt, a mi irodalmi diplomatánk. Ki tudja, hogy mikor mehet Szentpétervárra hivatalos magyar diplomata, és mikor jön az orosz hivatalos diplomata ismét Budapestre. Egyelőre az irodalomnak adjuk át a szót, mely belátóbb és engedékenyebb, mint a politika. Az öregúr, a „Raszkolnyikov? és annyi orosz remekmű kiváló fordítója fekete házisapkában ül egy asztalnál, szemüveg van orra nyergén, olyan így, mint egy bolseviki. Szeme fölragyog, mikor az orosz béke lehetőségéről esik szó: — A muszkák — sóhajtja maga elé —1 most már talán beszélhetünk róluk. Szerettem volna a háború elején is megszólalni, de attól tartottam, hogy félreértenek. Mikor a művelt franciák és angolok taj- tékoztak a gyűlölettől, a „barbár” oroszok hallgattak. Egy fogoly orosz katona naplójában olvastam: „Adtunk a fogoly huszároknak cigarettát, almát, kenyeret, amink volt.” Rendeletet kellett kiadniok az orosz hatóságoknak, hogy nem szabad annyira barátkozni a mi katonáinkkal, akik orosz fogságba kerültek, s tilos ánnyit kocsikáztatni a tisztjeinket Mert a muszkák szívesen ko- csikáztatták őket. A szentpétervári akadémia pedig egyetlen német vagy magyar tudóst se zárt ki. Kérdezzük, milyen kapcsolatai voltak az ittlevő orosz foglyokkal? Rákosligeten, minthogy Szabó Endre ott lakik: — Sokat jártam közöttük — mondja — és boldogok voltak, mikor az anyanyelvükön beszéltem velük. Alig találkozott köztük egy-két analfabéta, sőt még egy mordvin fiú is, aki Lukác« Miklós: TőajnaLi (aqii&k B lombtalan tájból suhan a csönd, / szél tűhegye csapódik arcomba. Moccan az alvó ág, dér-szirmait szekér-nyomra szórja, ahol a fagy kristály szilánkjai fénylenek már. Tél közelít, — pilléző tó partján füzágon köd rongyai lebegnek. Töltésre kapaszkodom, s azokra gondolok, akik most indulnak a birs-illatú otthon melegéből a répaprizmákat betakarni. Dereng. A ködből kinyúl az útra a szakállas vén gyertyán, — megtréfál, marék gyöngyöt szór fázó nyakamba. orosz iskolát járt, s otthon földműves, kimondhatatlan ragaszkodással hordta a hóna alatt azt a szokatlanul nagy és vastag könyvet, melyet neki olvasásra adtam, még olyankor is, mikor egy rákosligeti pék szolgálatában a kenyeret kihord td. Érdekelte a könyv: „Agrarnij Voprosz” („Az agrárkérdés”^ A többiek szívesen olvasták könyvtáramból Turge- nyevet, Gogolt, Csehovot, de kivált Tolsztojt. Tudnak róla, hogy Tolsztojnak otthon eltiltott iratai is vannak. S minthogy nekem ezekből is volt egy rakás, nagy érdeklődéssel kértek ezekből is. A községünkben foglalkozó foglyokon igyekeztem segíteni, amennyire módom volt rá. Voltak elintézni való dolgaik, de nem tudták, melyik véginél fogják meg. Írtam tehát az esztergomi fogolytáborba, hol előzékenységre találtam, pártfogoltjaim dolgát elintézték. Ezért egy vasárnap küldöttségszerű látogatást tettek nálam, s egyikük — egy értelmes kőműves — így szólt: „Andrej Andrejevics! Cseszty Csesztyju! Becsületért becsületet! ön nagy szívességet tett velünk szegény szerencsétlen idegenekkel, fogadjon el hát tőlünk is hálánk jeléül valamit, amit az isten nekünk adott.” És átnyújtott egy kis csomag orosz teát, egy kis csomag orosz cigarettát. Szabadkoztam, hogy nagyobb szükségük van nekik ezekre, de annyira megbántód- tak, hogy aztán szó nélkül elfogadtam a viszonzást. t — Gyűlölik-e a németet? — Szó sincs róla. A német embert tréfásan Kari Karlo- vicsnak mondják. Mert tudni kell, hogy sok náluk a német, kivált a gazdatisztek, kereskedők, kolonisták, sőt régebben a tanárok is. Gúnyos lenézéssel „Kolbásznyik” (virslis) a német neve, de azért szíves bortho- miával látják maguk közt ezt az idegent. — Hogy ismerte meg az oroszokat? — Fiatal koromban én is vérszopó, piszkos, szinte emberevő fajtának tartottam őket. Reviczky Gyula terelte rájuk a figyelmemet, aki németül olvasta az orosz írókat. Addig vitatkoztam vele, míg megtanultam oroszul. Sok orosz író járt a kezemre, tanulmányom megkönnyítésére. Csehov is, aki akkoriban kezdő író volt. Feladatom pedig akkoriban nagyon népszerűtlen volt. Mikor mindjárt kezdetben egy nagyobb rangú hivatalnokunk meglátott hónom alatt egy orosz könyvet, megdöbbenve kérdezte, hogy mi az? Oroszul olvasok? — és aggodalmasan fejet csóvált. Szilágyi Dezső is mindig ingerkedett velem, „muszkavezető”-nek titulálván, persze csak tréfából. Gyulai Pál pedig egyszerűen mérgelődött, mikor valamit az orosz irodalomról olvasott tőlem. „No, nem bánom, — mondta mégis egyszer — írjon hát egyszer nekem is a „Szemlé”-be azokról a, fránya oroszokról, de ne olyan magasztaló hangon, mint szokott.” „Ismeri ön azokat az írókat?” — kérdeztem tőle. „Hát egyetmást olvastam, de különben ismeri őket az ördög; hanem újabban any- nyit beszélnek róluk ...” „Akkor minek tiltakozik előre a magasztaló hang ellen, mikor olyan hangot használ velük szemben még Brandes György is.” Nem is írtam én a „Szem- lé”-nek, mert úgyse lett volna az jó az elfogult Gyulainak. — És mit tudnak rólunk az oroszok? — Keveset, de tele vannak jóakarattal. Mi „osztrák—ma- gyar”-ok vagyunk. A magyar pedig csak a ,,huszár”. De egyik nagy folyóiratukon, melynek címét a lap homlokán franciául, angolul, németül és olaszul is közlik, ott állt a cím — magyarul is. Petőfit nagyjából ismerik, csak némi kérkedéssel említik fel, hogy szláv eredetű, Petrovics. Olvassák báró Eötvös Józsefet is. „A XIX. század uralkodó eszméit' s Madáchot. Velem nemegyszer megesett, hogy mikor orosz vonaton utaztam és bemutatkoztam, útitársaim emlékeztek a nevemre. Sűrűn fordítottam oroszra magyar költőket, prózában, melyet aztán Csjumina Olga költőnő szedett versekbe. Fordításai úgy felszaporodtak, hogy idő múltán egy kis magyar antológiát is kiadhattak belőlük. A kérdező ámulva hallgat ezekre a szavakra, melyek egy elmúlt kort idéznek föl. Ügy érzi, ismét béke van. (Az „Esztendő” riporterének csodálkozását és általában az oroszokkal szembeni elfogultságát a sokéves háborús rágalmazó propaganda magyarázza. Ez a forradalmi orosz nép problémáinak megértésére irányuló bátortalan kísérlet is bizonyítja azonban, hogy a forradalom a magyar irodalomra is erős hatással volt.) Pásztor Árpád: JLJEPÍIN Uj Krisztus jött. De oly közel ma még, Hogy fel sem éri ez a nemzedék * S nem súgja szent érzések percein: Lenin! Lenin!... Tenné lombbá lettek a fegyverek, Testvérekké lettek az emberek, Karácsony volt a föld téréin ... Lenin! Lenin! (Az első magyar költemény Leninről). Galambos! László: Reád emeljük a bizalom poharát Béke, ki megvendégeled a hozzád betérőt, reád emeljük a bizalom poharát Döntsd szét a vihar fekete malmait s rendítsd meg az eső húrjait, hogy vigadjon a föld. Szivárványozd föl a mezők seregét s atz erdők kupoláját. Virág-fáklyákat lobbanta a szakadékok mélyén, hogy megvilágosodjon a sötét s lássanak a források fészkéből kibújó patakok. Bilincseld meg a rakétákat, nehogy felszippantsák a kutakat s szénné merevítsék a ménesek futását. Érleld erősebbé a fémet, fénysebességgel patkóid a száguldás paripáit, hogy uralkodjanak a koronás űrhajók. Hajol i a pólyák virága fölé s öld meg a fegyverek hatalmát, hogy hallhassák a népek a csillagok énekét. Ivan Jerosin: FORRADALOM Ö Forradalom! Márványom és gránitom. Szóvá nemesedik most kezemben a véső, mikor a volt rabok széttépik láncukat és süvít a vihar, a zúgó, égig-érő. ö élni. akarok! Amint m ifjúság. Harcolni, ítélkezni hív engem a század. Lelkemben már csak az új fáklyák tüze ég. eltűnt belőle tűrés, irgalom, i. Hogy lássam a végső leszámolást, s mi távolban ragyog: a napok boldogságát; lássam a zsarnokot, a porba mint emel, s hogy szép, erős kesék az útból féirebányják. Harsanj hát riadó a végső felkelésre! Vérszínű lobogónk felkúszik majd a TI aranyozó Pista összeszorított fogakkal “ hallgatott. Reszkető újjaival szorosabbra húzta derekán az övét, majd lassú, hosszúra- nyújtott mozdulattal fejére igazította a vörös csillagos sapkát, s aztán felvetette magát a lóra. Kaszás Péter makacsul ingatta a fejét. Szeme a végtelen, szikkadt sztyeppén kóborolt, s csak a mellette táncoló ló izgatott dobogására riadt fel. A két fényes, lázas tekintet összefonódott. — No, ne gondolkodj pajtás! Eddig együtt voltunk jóban, rosszban, most is egymás mellett a helyünk, — próbálkozott Harangozó Pista még egyszer. Kaszás Péter valami sohasem tapasztott forrósáoot érzett a mellében. Egyszerre tódult emlékezetébe az eperfákkal szegélyezett alföldi faluvég, meg az a két keserves esztendő, _ amit együtt töltöttek Harangozó Pistával a lövészárkbk futtasztó bűzében. Az első ütközet, a sebesülés, a fogság, — majd megint a poros faluvég, a kicsiny ablakos ház, az asszony — szép. szelíd szeme olyan, mint a hajnalt rózsa —, s aztán újból a végtelen hosszú utak, a megosztott cigarettavégek édes-fanyar ize... Vadul kalapált a szíve, s egyre vadabbul ker- getőztek a képek. A faluvégi házikóból már csak az asszony maradt; s a front, a fogság kegyetlen napjai is összeszűkültek: Harangozó Pista leit mindaz, ami az utolsó három évet jelentette. Sírni, zokogni szeretett volna. Úgy forgott, keringett szeme előtt a két arc, hogy szinte beleszédült. Tekintete kétségbeesetten siklott végig a kopár, szikkadt dombokon, s mikor megszólalt, még maga is megrezzent; olyan rideg volt a hangja, mint a szívtelen acél. — Én nem megyek, Pista. Se veled, se az atyaúristennel... Nem a karok megdögleni. Se a vörösökért, se a fehérekért, érted? Nekem ehhez semmi közöm. A csend súlya alatt megroppant a válla. Hallotta, amint Harangozó Pista alatt felhorkan a ló, patái belevágnak a földbe; de nem mozdult. Már a folyópart odvas fűzfái között dübörögtek s javasak, mgoor zavart, tanácstalan tekintete kétségbeesett lendülettel utánuk iramodott. 9 A lenyugvó nap fényében vöröses fátyolt lobogtatott a szél a lovak lábai alatt. Kaszás Péter lehunyta a szépiát. Az egyedüllét érzése fojtó gyűrűként vette körül. Imbolygó léptekkel indult a falu felé. A hadifogság tizenegy hónapja alatt még soha sem érezte ilyen idegennek a tájat, s ilyen közömbösnek a körülötte lévő embereket. A sztyeppe felől friss, tavasz-illatot hozott a szél, s erről megint eszébe jutott a Tisza- parti kis falu. Mellét zsibongó izgalom feszítette. A vándormadarak elúzhetetlen nyugtalansága szállta meg. Minden reggel a folyóparton várta a hajnalt. Megmerevedett nyakkal nézte a frissen felhasított barázdák közül felkelő napot, s ilyenkor gyakran eszébe jutott Harangozó Pista is. Vajon él-e még? Szerette volna elmondani neki, mi történt, mióta elment, de ha úgy őszinte volt, beismerte, hogy már napok óta nem érez leUciismeretf urdalást. Megnyugtatta magát azzal, hogy mindenkinek elég gondja van. Viselje ki-ki a magáét. A falu felöl álmos nyikorgással szekér kocogott a földek felé. Kaszás Péter összerezzent a zajra. Most látta csak, hogy az úton kisebb- nagyobb csoportokban emberek jönnek. Szófián lányok, feketekendős asszonyok. Férfi alig- alig. Egykedvű léptekkel indult utánuk. Megszokta már, hogy mindenben segédkezik, pedig amióta elűzték Moszkvában a cárt, senki sem kérte az idejét számon. Gyakran morfondírozott is: — A fene látott ilyen népet, ügy bánnak a fogollyal, mintha az is az ő kutyájuk kőiké lenne . 1. Úgy dolgozott nap-nap után, mintha a magáét fenné. Hordta a zsákol, itatta a lovaikat; ha meg szántani kellett, hát olyan mélyre engedte az ekét, hogy mindenki csodálkozott. De nevetni még nem látta senki. fi1 Ovik este Vaszilij apó, akinél a szállása ^ volt, megfogta a karját. — Hová mégy testvér? — Sétálok egyet. A folyó félé. — Elkísérlek, ha nem neheztelsz — mondta az öreg, zsíros sapkáját a fejébe nyomva. Kaszás Péter bólintott. Leggyakrabban csak így válaszolt. Vagy bólintott, vagy rázta a fejét. Szólni csak ritkán szólt. Alig-alig tanult meg többet annál a pár mondatnál, amely a fronton, meg a fogság első heteiben a fülébe ragadt. Néha mm is értette, mit mondanak, de valahogy úgy volt az orosz nyelvvel, hogy féltette tőle a magáét. Nem akarta megtanulni, nehogy elfelejtse a magyart; mint ahogy ezt a csobogó folyót sem akarta szeretni, nehogy megkopjon emlékezetében a Tisza. Szórakozottan ballagott az öreg mellett. Nemigen értette, hogy miről beszél, de nem volt kedve kérdezni. Mindenre csak bólintott. — Azt beszélik, hogy a fehérek északon elérték a folyót — bökött a túlsó part felé Vaszilij apó öregesen. Lehet, hogy pár nap múlva itt lesznek. Szép, szakállas arca olyan vett, mint a szentkép. Rátámaszkodott a botra, s úgy mormogta maga elé: — Holnap levisszük a tehénkét a nádasba. Meg egy kis búzát is, — legalább a vetőmag maradjon meg... Kaszás Péter szívét összeszoritották a félig megértett szavak. — Pirkadat előtt menjünk — csúszott ki a száján magyarul a féltés, s aztán izgatottan, keresve a szavaikat, oroszul is, Némán indultak hazafelé. Értették egymást. Már felkapaszkodtak a kavicsos folyóparton, amikor az öreg inas, remegő kezével megragadta a karját. A falu felől fájdalmas sikoly bukdácsolt a folyó felé. Lovak dobogtak. Lövés dördült. Botladozó léptekkel kezdtek futni. Már a házak között jártak, amikor Kaszás Péter utolérte az öreget. Egy pillanatra összevillant a szemük, e aztán lihegve tovább iramodtak. A tehénkét Vaszilij apó látta meg először. Suta, ijedt tekintettel kocogott egy lovas kozák előtt. Kaszás Péter látta, amint az öreg fakó arca megvonaglik, bütykös újjai ráfonódnak a botra; de ahhoz már nem volt ideje, hogy visszarántsa. A furkós hatalmas csattanással vágódott a iehén hátára. A kozák először megdöbbent, aztán oldalához kapott. Célzás nélkül tüzelt. A golyók alattomosan sziszegtek a házak között, apró fellegeket verve a megvadult tehén körül. Vaszilij apó arcán végigsuhant a mosoly. Meg se rezdült, mikor a korbács az arcába ■sújtott. A kozák fogcsikorgatva feszítette meg a kantárt. A ló felágaskodott, patája megcsillant az öreg fehér feje felett, s aztán két első lábával lecsapott. Kaszás Péter megtántorodatt. Megbillentek szemében a házak, ég felé fordultak az utak; úgy érezte, hogy szédítő forgással megindult vele az idő visszafelé. Egy régi, gyermekkori emlék iszonyú képei kavarogtak benne. Látta, amint egy vigyorgó lovascsendőr eltapossa az apját, hallotta a megrémült házak között vergődő sikolyt, s újra érezte a torkát szorító könnyek keserű izét. T\f ézte, nézte Vaszilij apó véres, üveges te1 ’ kintetét, s aztán, mint aki hosszú, kegyetlen álomból ébred, megragadta a prüszkölő ló száján a zablát. Hallotta, amint a kés pengéje átszakitja a bordák boltozatát, s valami nagy-nagy, nyugtató forróságot érzeti, amint a kozák gőzölgő vére végigcsordult a karján. BÉKÉS SÁNDOR 11 lifiliH
