Dunántúli Napló, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-12 / 37. szám

N A PLÖ

IMI. FEBRUAR tt

KARL-HEINZ JAKOBS:

cJUioyif a házak épülnek

Az építkezés állványai égé szén a járdáig nyúltak. Még

mindig nyár volt a városban, kék és szőke nyár. Az öreg egyedül állt a járdaszegélyen, felnézett az állványokra és botjával nehézkesen egyensúlyozta magát. Mögötte zajlott a nagyvárosi forgalom.

Az új ház utcai frontjának harmadik emeletén kőművesek és szerelők dolgoztak. Az öreg hátravetett fejjel nézett fel. Látta, hogy a technikus újságot tart a kezében, mögötte két ember áll és vállán keresztül kíváncsiskodnak bele az újságba. Fölöttük a magas, finomtestű toronydaru nyú húzkodott karcsú acél- kariával. A hosszú kötélen hatalmas beton falrész him- bálódzott. Egy munkás szélesen kitárt karokkal jelzett a darufülke irányába. Az öreg e' öbbre lépett. hogy jobban láthasson. Hirtelen kő koppant az egyik hidpallón. Az öreg rá sem hederített.

— Itt nem szabad járni!

Az öreg körülnézett. Egy

fiatalember állt előtte, a közlekedési rendőrök zöld egyenruhájában.

.. — Itt nem szabad járni — ismételte a fiatal rendőr, és jobbkeze mutatóujját szögletes mozdulattal a sapkája ellenzőiéhez emelte.

— láthatja, hogy itt építkeznek. A járda eien ai ól- da’oo le van .zárva.

\z öreg szemeközé nézett a fiatalnak. Derekát kiegyenesítene oá megrándult a szája, mintha haragos magyarázkodásra készülne. De agtán meg- énvhüít. tartása is megereszkedett és csendesen mondta:

— Itt maradok. Miért ne á "hatnék itt? Különben is van lf egy Ids elintézni valóm.

Hangja kicsit Vibrált, és a f'z'al rendőr elmosolyodott. K's ideig tanácstalanul álltuk ott. egymásnak féloldalt é« hpi’rtntta.k.-3- Miért áil ez itt — gondolta a fiatal. Az öreg pedig ezt g'.oHo'ta: — Mtért nem megy e ■' tovább? Nincs 1tt semmi lá'vórivosság. Nyugodtan

od^bbnllhatna.

Haragosan pislogott.

—. Mindenesetre veszélyes it‘ állni — rr^ondta rövid szünet után a,fiatal és kurta íej- inozdtilattal felfelé intett.

— Egy hónapja a pincénél tartottak és most már milyen me«kze jutottak.;.

Ezt az öreg mondta és még valarrii érthetetlen szót is mormogott utána.

\ toronydáru kinyúló karja ó’.van messze lódította a be- jniipanelit. hpgy az félméterre a r utcai fal föle került. ,Az- i tn halkan felzúgott egy. motor é‘ i nanel lassan leereszke- d°tt. (Már egészen, közel volt a fajhoz Az integető ember még rAhánv iglzést küldött a.dairu- fii’ke felé, aztán egyszeresek o't állt a negyedik emelet első falrésze Magasan és szilárdan állt meg a helyén. A z öreg megkönnyebbülten fel'élp'Zzett,

— Odafönt már laktam — mondta hirtelen —. százharminca? szám. harmadik lépcső;? /

• — Ki bombázták?-r Igén. az is megtörtént, d«' nem itt. ;

Rövid, szaggatott mondatokban beszélt, ‘

■ — Innen 'kilakoltattak Mi- ve' nem tudtam- -'lakbért fizetni. Ahogy mondani szokás kirúgtak. És a feleségem éppen gyereket vért.

A fiatal nem számított erre a fordulatra. Hallgatott, Hosszúra nőtt, pedig alig múlt húszéves. Keskeny, sápadt arca volt.

— ön házaikat is épített? — kérdezte aztán. — Mert én szakmunkásnak nézem.

— Hm, hm... — hümmögött az öreg és mosolygott — igen, korábban házakat is építettem. Legtöbbmyire munkásnegyedben. Javarészt merev, szögletes bérkaszárnyákat, Hátsóudvamral, meg mi... Hát most tudjuk egymásról, hova tartozunk.

Mosolya hirtelen haragoe fintorrá torzult.

— Miért nem kérdezi, mi lett belőlük? Az amik a bombáikkal mind tönkretették akkor. Tudod?

— Ezen mór igazán nem kellene rágódnia — gondolta a fiatal és hangosan így szólt:

— Amit ön átélt, nem tér vissza többé. Az ön karában lassan el kellene már ezt felejteni.

Az öreg még mindig kényszeredetten mosolygott. Szája széle lebiggyedt.

— Az én koromban, azt mondod? — kérdezte hirtelen. Végi,gnézte a fiatalt. — Mit gondolsz, milyen öreg vagyok?

A fiatal meghökkent. Nézte a sárga, aszott bőrt. a kis, haj- 'ott testet és természetes hangon mondta:

— No, úgy gondolom, hatvan, hatvanötéves. — Biztos volt benne, hogy az öreg nem cáfolja meg.

Valahol egy villamos csá- korgott a kanyarban.

— Te nyilván nem hiszel nekem — mondta az öreg —, negyvenkilenc éves vagyok Pontosan negyvenkilenc. Érted?

A fiatal erre nem tudott válaszolni.

— Nem hiszel nekem? — kérdezte az öreg.

— De — mondta a fiatal —, hiszek önnek.

— Ne csalj! — mondta az öreg. — Látom rajtad, hogy nem hiszel. Légy őszinte!

A fiatal hallgatott és a földet nézte.

Az öreg kopogott a botjával.

— Tudod mi az, tizenkét évig naponta százszor a teli

téglahordóval hat létrán felmászni? Tizenhat éves koromban kezdtem. Voltak sokain, akik kibírták.

Erősebben 'kopogott a bottal.

— De én nem bírtam ki. Az a százezernyi tégla kivette minden erőmet.

Ernyedten hallgatott. A fiatal olyan szolgálatkészein figyelte, mintha' feljebbvalója tenne. Fejét felemelte. Mikor pillantása az öregével találkozott. komolyan megcsillant a szeme. Barátságos akart lentik mosolyogni akart az öregre, de ham sikerült. Dühös gondolatok keveregtek a fejében. Atkozott disznók — gondolta —, Istenverte piszkos disznók! Mit csinálhattak ezzel a kis öreggel azok a gazemberek?

Enyhe gúny Ült az öreg arcára. *

Csak azt ne hidd. hogy nem volt .az. életemben egy barátom sem — mondta. — Itt, ebben a házban, huszonöt évvel ezelőtt már dolgoztak kőlIriías Huba :

Pinceszer

A házfalon repedezik a festék.

zörj-en olykor, a horpadó eresz, . a délnyugati szellő lengedez, alacsonyan röpdösnek már a fecskék.

A szőlőben se-cseppen langy verejték, pincék előtt lomhán a lomb legyez, kavics gurnl: egy ember lépte ez s a iák mintha a főfájást lehelnék.

Sövény mögött barackot csen a pap keresztet vet, aztán beleharap, meszi, mögötte tornyosul a felhő.

Iszom kaján vigyérral csöndesen * rohanni kezd a pap amíg lesem: a kertben áll egy bús madárijemtő.

művesek. Nekik hordtam a téglát. Ebben a házban fogok lakni — gondoltam akkoi magamban.

Elhallgatott és felpillantott a ház homlokzatára, oda, ahol a szerelők éppen megkezdték a munkát. Őket nézte, úgy beszélt tovább.

— Már ki is néztem magamnak egy lakást. Olyant, egészen kinn, eLőL., persze akkor még nem volt meg. De mikor fenn voltam a téglákkal, szóltam a kőműveseknek: „Hé, ti! Ügy dolgozzatok ám, hogy ide én akarok beköltözni!" Nevettek é6 aat mondták: „Rendben van, Ede, a beköltözésnél mi is ott leszünk.“

— Igazán, ilyen egyszerűen talált lakást magának? — kérdezte a fiatal

Az öreg hirtelen elkapta a tekintetét. Ide-oda nézelődött és úgy látszott. mintha egyszerre kényelmetlennek találná a beszédet. Morogva megvonta a vállát és a lábéi váltogatta. majd kis időre csendesen megállít, végül olyan mozdulatot tett, mintha indulni akarna.

— Alikor még nem volt lakáshivatail. — mondta. — Egyszerűen az építésvezetővel beszéltem. Az pedig azt mondta: „Miért ne lakhatna egy derék munkás is a házamban? Gyereke nincs... Költözzön csak be!“

Az öreg úgy idézte a háztulajdonos szavait, hogy a modorát is utánozta. Száraz, kimért hangon beszélt, amá meglehetősen komikusán hatott. Később azonban visszatért saját beszédmódjára és mind tüzesebben beszélt.

— És aztán elvettem Máriát és beköltöztem. Először elővigyázatosaik voltunk. Mármint a gyerekkel. Tudtam, hogyan gondolkozik a gazdám. Aztán leestem az állványról. Négy hónapig gipszben feküdtem. Nem is kaptam többé munkát. Minden összejött. Mária is gyermeket vért. Végül a gazda kidobott bennünket a lakásból. A gyermek koraszülött lett. Az Izgalom j miatt. Érted? Máriám a bú- : toekocsdban szülte meg.

A fiatal mélyem lehajolt és Hallhatóan lélegzett.

— A felesége — mondta halkan —. a felesébe, gondo- | lom, még él?

Az öreg áteresztett* a föle

mellett a kérdést.

— Talán jó is volt, hogy ki kelttet jönnünk. Azok közül, akik itt laktak, mór senki sem él.

. Rövid szünetet tartott, estén

folytatta.

— Mikor az oroszok már

Németországban jártak, Máriám is meghalt. Az amik akkor mindent a pokoliba küldték.

Az építkezés túfloldalároi

hosszú, szaggatott csengetés hallatszott. Az ebédidő kezdődött. A technikus odafenn összehajtogatta az újságját. Két ember nagy acéilipailacko- kat gurított talyigán, egy másik az építkezés felett áthúzott egy kábelt. lefektette, aztán valamennyien az új épület belsejébe húzódtak.

— És a gyerek? — kérdezte a rendőr.

E’őször csak mosolygott az

öreg. Kivillantotta hiányos fogsorát. Szemétől a szájáig sugárforma redők húzódtak *z arcán.

— Az én fiain? — kérdezte. — El sem fogod hinni! Az én fiam a darukezeJő itt. Te!

Mindössze tizennyolc éves, de érti a szaikmáját.

Elkomolyodott és vizsgálódva nézett a rendőrre.

— Vagy nem hiszel nekem?

— De. Hogyne hlnnék — mondta a rendőr.

Az öregein hirtelen izgatottság vett erőt.

— Várj csak, mindjárt bebizonyítom — mondta.

Ideges ujjakkai kotort a mellényzsebébe és rongyos, gyűrött papírlapot húzott elő. Odamutatta.

— Idefigyelj, kérlek. Ml '•an Itt?

— Bizonyítvány — olvasta • fiatal.

— És itt?

— Ez a rendőrség hitelest í pecsétje.

— No, és mi van itt?

— ... Heinz Urbschat — al- /asta a fiatal —, darukezelő üzsgáját kiváló eredménnyel 1 végezte.

Az öreg gyorsan «lőréntot- a személyi igazolványát és •damutatta.

— És itt. kértek, mi van itt?

— Eduard Friedrich Urb- ichat — olvasta a rendőr —, nyugdíjas.

— Ez vagyok én — mondta az öreg büszkén. — Most már elhiszed nekem, hogy az én fiam kezeli itt a darut?

— Én eddig is hittem önnek — mondta a rendőr.

Az öreg lassan összehajtotta a lapot és az igazolvánnyal együtt eltette. Arca szinte megszépült.

— Azt hiszem, nem is olyan egyszerű darukezelőnek lenni. Egek! Ml mindent keli ott tudni! És egészségesnek kell lenni! Egy egész orvoeblzott- ság vizsgálta végig alaposan, hogy vajon alkalmas-e. Te! Nem is hiszed mennyire egészségesnek kell lennie egy da- rukeaelőnek! Túlzás nélkül mondom, annál egészségesebb már nem is lehet az ember. A szívét, máját, veséjét mind átvizsgálták.

Az öreg nagy szemeiket meresztett az egyenruhásra.

— Egy ilyen darukezelőnefc sokkal egéezégesebbnék kell lennie, mint... mint egy rendőrnek.

1-assan kinyújtott« erőtlen

kezét.

— No, most már mennem

ke®. Vár a fiam.

Megfordult és elment.

Jó két percig tartott, míg a bejárathoz ért pedig alig ötven méter volt az út odáig.

Fordította: Mészárat Ferenc

Pál József :

ESTE

Gyula meg Menyhért, ketten húzták, míg előjött, meglett a Gyöngyösünk borja, kis gyenge jószág, foltos, pihegő.

S most tán örömében a kakas is tojna aranyból tojást, ha lehetne.

Nem vacsoráztak. Majd utána — így mondták. Ilyenkor fontosabb a munka. Hogy hátra mentem, megvolt minden és füstöltek, míg nyugodt, sima homlokukra elörebukott pár borzolt tincs.

Épp akkor szopott. Még remegve, de éhesdöfködőn húzta anyja tőgyét,

Mi beszélgettünk. Múljon az idő.

Aztán Gyula hozta az egyik ülőké• e amit benthagyott, azt lefejte.

És odaszólott még Menyhértnek, hogy a gépállomásra reggel ő volt át. —

Az istállóból látszott a kazal,

pisla csillagfényben a szemközti hegyhát

és az ágasunk karcsú géme.

Várady Géza:

EGY KRITIKUSHOZ

Hagyjátok okos beszédetek a ritmus szabályos szökelléseiről.

Más ritmust érzek a fákból és a kövekből! Es nem jambusok szokott riadalmát.

A félelmek tehenei ügetnek felém, lágy emlőikben mit rejt holnapom? Tudom, mégis, mindenek méhében értem moccan a Lényeg embriója: értem növesztett négy lábat az asztal és a lányok szemében értem az aquamarm Félelem és tudás ölelőznek, tüzes nászukból születik a ritmus:

*töke hajú és kék a szeme (vagy zöld, vagy lágy • barnaságai Szeretem, mint anyák szoktak szeretni Simítom, mint kérgeskezű apák, akik délelőtt vasat hajítottak a kohók gyomrába.

— ts kis szoknyások kacagnak egyrr a patakparton, mikor azt lesik, kire száll vajon a katicabogár...

Színházi este Komlón

f'' su tor tokon már letyak^ ká olvasztotta a havat a langyos fuvallat, s még az eső is megeredt. A sáros utcákon alig egy-két lélek sietett valamerre. Talán az idő is oka volt annak, hogy a kevesek közül is csak néhányon tartottak a Zrínyi Művelődési Ház felé.

Gyér érdeklődé^, fődíjas széksorok. Fél nyolckor, a „Harmadik nélkül? ..előadásának kezdetén még ez volt a kép. Cseppet sem biztató kép. Nem is változott lényegesen. A húszezernél több lakosú város színházát nem tudták megtölteni a színházkedvelők. Talán olyan kevesen vannak? Nem valószínű, hiszen volt Itt nemegyszer telt ház. Különösen amikor köny- nyű, „csak” szórakoztató műsorral jelentkezett a Pécsi Nem zeti Színház, vagy amikor más együttesek zenés, vidám műsorai csábították a közönséget És telt ház volt a klasszikus művek közül legutóbb a „Vá- nya bácsi” előadásán is. Talán a közönségszervezők fejtettek ki kisebb erőfeszítést, mint akkor? Ez már valószínűbb, de nem egyedüli oka a csökkent érdeklődésnek. Különben kór is lenne egyik vagy másik tényezőben keresni az okokat, a tény tény marad: kevesen voltak.

De az igaz, hogy az a kevés ember, aki nem sajnálta a fáradságot és nem félt, hogy cipője elázik a járdákon terpeszkedő tócsákban, nem bánta meg, hogy eljött.

ü rről az érdekes, modern

^ felfogású és mai problémákat felvető drámáról már írtunk. Nem fogadtuk egyértelmű lelkesedéssel, mert sok jószándéka mellett akad jó- •éfaáar fogyatékoesaga is, Felvet problémákat, asm jé, de nem viaa közelebb azok megoldásához »ni viszont kevésbé Jó. Vannak igen ügyesen

megírt, jól játszható jelenetei, de varrnak meglehetősen elnagyolt részletei is. Tehát röviden szólva: mai dráma, a mai drámák erényeivel é6 hibáival. Ezúttal nem lehet célunk, hogy Ismételten bíráljuk. Űj színeket sem tehetünk a bírálathoz, hiszen az előadás Komlón is ugyanolyan volt, mint a pécsi kam «urasain- padon.

Ugyanolyan volt, 8s éppen az az, amiért érdemes erről a színházi estről írni és amiért már a bevezető is olyan fanyar hangú. A Pécsi Nemzeti Színház művészei ezúttal is — mint egyébként már eddig is jónéhányszor — ellátogattak szocialista bányavárosunkba. Magukkal vittek mindent, ami a jó előadáshoz szükséges. A színészek beöltöztek, koncentráltak, beleélték magukat a szerepbe, míg a műszakiak lázas Igyekezettel szereltek, ko- pácaoltak, igazították a díszleteket a színpadhoz. Mindez pontosan ugyanúgy történt, olyan igyekezettel) mint ahogyan Pécsett történhet előadások előtt. Ugyanolyan igyekezettel és lelkesedéssel, de több munkával.

Végre ezután elérkezik az előadás kezdetének ideje, ki- kandikálnak a függöny mögül és látják, hogy Itt-ott szállingózik valaki a helyére. Némi reménykedés után — hátha jönnek, csak késnek egy kicsit — végre megkezdődik az előadás és akkor üres széksorok vigyorognak fel a színpadra.

De éppen ezért érdemel legalább egy ekkorika kis riportot az a tény, hogy az előadás mégis ugyanolyan volt, mintha a színészek telt ház előtt játszót- i

tak voflme., Akik etjöMek. ne mondják otthon, munkahelyükön barátaiknak, ismerőseiknek: „Nem sokat vesztettetek, hogy otthon maradtatok” Mondják inkább azt: „Sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el.” Lehet, hogy erre gondoltak a pécsi színészek, lehet, hogy nem, csak a szerepet élték, a színpadot, mint máskor. Az uortban feltétlenül ennek az eredménye volt, hogy a drámaibb jeleneteknél felszissze- nésefc, sóhajok kísérték a meg- nemértés kálójában vergődő házaspárok sorsát és felcsattant a taps is. A szünetben pedig a folyosókon, az • előtér sáskáiban balk vita indult, a mai házasságról, a szocialista ember házasságáról. Jó volt ezt látni, hallani, hiszen ennyi, nem sokkal több a darab célja. Ha ezt elérték a pécsiek, megérdemlik a dicséretet, s ez a dicséret nem egyikflket-má- sikukat, hanem valamennyiü- ket együttesen illeti.

■ Annál kevésbé dicséretes az előadás végén e szigetvári kirohanáshoz hasonló jelenet. Mármint a közönség kirohanása. Nem azért, mert nem tetszett a darab, hanem mert a ruhatárhoz igyekeztek.

IV am ezért, mintha ezemre- hányásra volna szükség, csak a tárgyilagosság kedvéért: Komló utcáin, műsorfüzetekben és egyebütt azt olvashatjuk, hogy Komló immár tíz éve város. Kulturális igényeit tekintve azonban nem tölti még ki egészen a lehetőségek bőre méretezett ruháját. Még bele kell nőnie. És ehhez, persze, jól adagolt szellemi táplálékra van szüksége. Talán ez a-legfőbb tanulsága ennek a farsangelőtti komlói színházi estnek.- I—• —c)