Dunántúli Napló, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-26 / 49. szám
t961. FEBRUAR 58. NAPLÓ mm fnn • mamr Huszonnyolc éves Matuzsálem A Jelenkor III. évfolyamának 6. számát lapozgatom Nem mondom azt, amit a kritikusok általában mondani szoktak ilyenkor: „véletlenül kezembe került, s megragadta a.figyelmemet ez vagy amaz...” Nem véletlenül fogtam a lapozgatáshoz, hanem mert olvastam Szabolcsi Miklósnak ,,A mindenséggeü mérd magad” című tanulmányait, s abban egy kitételt, amely Pál József verseit bírálva arra a megállapításra jut, hogy a Jelenkor című folyóirat vertseiben gyakori bizonyos „dunántúli idiHizmus”. Erre az „idilli zmusra” viszont bizonyos rezignació, öreges beletörődés a jellemző. A lapozgatás másik indítéka pedig, hogy megígértem a szerkesztőbizottságnak: írok néhány észrevételt erről a számról. A kétféle ok aztán oda módosította a szándékomat, hogy azért is megkeresem a Jelenkor e számában Szabolcsi Miklós megállapítására a cáfolatot. Vitába szállók vele, s bebizonyítom, hogy igenis van a Jelenkorban hancosság is, van benne olyan közéleti líra, amely bátran és kereken szói a társadalmi probijémákróü. De a lapozgatás mindinkább elvette vitázó kedvemet, ment a következőket találtam: K ereszt úry Dezső tfe Tant közül az egyikben ,az „Alikonyi pompa” címűben leltem négy ilyen sort: „Száll, örvénylik a hangtalan, — örök sóvárgás: béke, béke!", „Jaj nincsen abban semmi jó, — ha a világból vér szivárog.” Ténagy Sándor Tápláló nyugtalanság című versében: . .kávészagú versektől — még . nem gyógyul meg a világ." Menyhárd Alfréd József Attila című versében: „..sírja felett mit -felszántott a kor — nem kereszt nő hanem búzakalász" Ennyi az egész. A folyóirat bőséges verater- méséből mindössze három költő egy-egy versében sikerült felfedeznem néhány meglehetősen bátortalan sort, amely valamennyire mégiscsak a ma emberének gondjaihoz szól. De mi van a többi versben? Sorravéve elejétől: Keresztúry Dezső tíz verse néhány művészi vonással, féLviülamó és elmosódó folttal megrajzolt ak- vanell. Szép. Mint egy-egy művészi ízléssel összeállított kis virágcsokor, amilyent bármely virágszaküzletben láthatunk. Semmi több. Csorba Győző két verse rezignált berzenkedéssel néz a halál élébe. Simon Emil egy lakodalomból ennyit vesz észre: „Füstök, gőzök, az égő test szaga, — kankodó lábak, átfogott csípők..„— Kint, a kelő nap húz roskadt hidat: — testet apasztó hétköznap virrad.” Halk, lemondó reménykedés árad Beney Zsuzsa és So’vmos Ida verséből. Kedves tájképet fest Lovász Pál a Mecsekről, s belécsempész némi filozófiát a világ örökkévaló- sp-viról. Takáts Gyula Elvakult viadal” címmel, valami mitikus kórust szólaltat meg bíborvörösben és kékezüstben, hogy végül a költészet diadalát hirdesse. Vagy nem is a költészetét? Kemény Dezső ivét versében örök, szüntelen, újra meg újra ismétlődő körforgásként ábrázolja a létet. Tornai József versének eleje mintha bizakodóan csendülne: „Nem sírok már és nem keresem többet — a halál sa- kál-szagú istenét...” De aztán szerelem és filozófia káoszos képei után idáig jut: „...s majd sírjainkból nő -egy szarkáláb- szál, — virít, virít, de nem szülhet magot.” Kalász Márton egy esős éjszaka képéből koncentrációs táborok vízióját növeszti ki. Miért? Talán a fasizmus ellen tiltakozik ma is időszerű haraggal? Nem. „..Ti fordultatok most szembe velem, akik — tizenöt éve az eternitszürke füstöt — látjátok...” „...tizenöt éve nézitek a füstöt, amelyből értelmetek, húsotok, szomszédotok, elvtársaitok, ez az egész menet támadt föl újra... nem ment a megszelídült kép, vánszorogtok a füst felé, vissza a füstből és újfent a füstbe...” Ez nem a fasizmus rémtettei miatti háborgás. A költő itt azok ellen szól, akik e rém- tettek dokumentumait most — valamivel intenzívebben, mint a korábbi években —, a világ élé tárják, ezzel felelevenítik a megklnzottak szörnyű élményeit és éppen ezzel a költő ellen, a költő belső harmóniája élen támadnak. De talán a fiatalok.:. Rózsa András Utazás Dunántúlon című versében megtalálhatjuk a mai ember öntudatát és életérzését: „Ez a vidék is hazám itt is bőhúsú fú terem — S bölcsőtől fogva jogom hogy magaménak ismerem”. De az utolsó három sor: „Az égen lassan lecsapódik a bánat — Országutak ti végtelenek ‘— Fogadjátok arasznyi rapszódiámat!” ezúttal is halk re- zigmációba fullad. Lukács Ottó a második világháborúról fest apokaliptikus képet, ezzel a 'ötét látomással fejezve be versét: „Szorongó véres látomás zúzott testek sötétje — Sötétlő vonal izzik és úszik az űr vizébe — A komor Föld sötétje ez holt sóhajok remegnek — S a sustorgását hallani a megholt tengereknek”. Furcsa, de tény: az egész folyóiratban a legfrissebben, legfiataüosabban ható költemény Ká’ádásza szamszkrit költő másfél évezreddel született „Az ősz” című verse. Honnan ez a rengeteg méláim. lagymatag nosztalgia, életúntság, szorongás , a mai költőkben? Kartünet? Divat? Annyi bizonyos, hogy nem a mi mai, új társadalmunk valója követeli a költőktől ezt a koravén sóhajtozást. Biztató, hogy akadt már költő és éppen ebbén a számban, aki hadat üzent ennek a ie'enségnek. Tóth Endre írja „Egy huszon- nyoleéves Matuzsálemhez” című versében: „Ajánlom: növessz szakállat, illik az egy vén szamárnak. Hogyha látsz szép futó felhőt, nyisd ki gyorsan az esernyőd! így lesz a tűz — hideg hamu ,ű szenvedély — langy mélabú, — így lesz életében hulla, — aki magát elárulja.” Nem művészi értékei dicséretesek ennek a versnek, hanem az, hogy megkísérli felrázni ifjú aggastyánjainkat, orrukra koppint kissé a bávatagon szenvelgőknek. Nagyon egyet tudok érteni véle, s éppen azért ír- *am e sorokat is hasonló, korholó hangnemben. Kell a kemény hang, hogy a magyar költészet, amelynek nemcsak nagyjai és legnagyobbjai voltak, hanem rajtuk kívül is mindig bátor és művelt harcosai, ne silányuljon holmi langyos pocsolyává, amelyben elnyúlva kellemes és veszélytelen a búbánaton való kérőd- zés. Sajnos, vitatkozás helyett igazait kell adnom Szabolcsi Miklósinak. A Jelenkor verseit mennyiségben is, hangerőben is az az általa túlságosan udvarias fogalmazásban „dunántúli idild”-nek nevezett szenvelgő befeléfardultság jellemzi, amely kötőinket huszonnyolc éves Matuzsálemek^ ké teszi. A szerkesztőbizottság azonban elismerést érdemel azért, hogy nyilvánvalóan e jelenség elleni önkritikus harc mellemében Tóth Endre előbb idézett versén kívül Zsikó Gyula Tiszteletlen jegyzeteit is közli E jegyzetek közül sok a tanulságos. Például: „A nagy költők mindig a „közhelyeknek” adtait jelentést, új fordulatot. A rossz költők mindig az „egyszer mondhatót” keresik. Azért nem találják meg.” Megszívlelendő megjegyzés. Költőink közül sokan annyira eredetiek akarnak lenni, hogy végülis a sok eredetieske- dő vers felölti a valóságtól való elfordulás, a szenvedő vi- ágfájdalom uniformisát, és e tekintetben úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Pedig ha költőink rányitnák kicsit a szemüket a valóságra, naponta ütköznének bele olyan jelenségekbe, amelyek fejlődésünk során csak egyszer bufcamnak fél, aztán eltűnnek. Ha ezeket a jelenségeket meg tudnák ragadni művészi versben, köny- nyebben jutnának éL a halhatatlansághoz is. Mert aki halhatatlan akar lenni, annak előbb élnie kell. Jól, okosan, szépen. Mészáros Ferenc fiatat utók icadaltni estiéi Amióta megalakult a fiatal írók Baranya megyei KISZ- csoportja — több alkalommal is tartottak összejöveteleket, ahol megbeszélték a Baranya Ifjúságában megjelent verseket, elbeszéléseket. A jövőben a fiatal írók KlSZ-csoportja kiszélesíti tevékenységét és irodalmi-esteket is szervez. Március elején kerül sor Pécsett egy irodalmi estre, ahol a fiatal írók és költők bemutatkoznak a pécsi irodalomkedvelő közönség előtt. Ezután a sellyei Ifjúsági Akadémián lépnek fel, a záróünnepséget összekötik az ő szereplésükkel. A fiatal írók KISZ-csoportjának az a célkitűzésé, hogy segítse az irodalmi tehetségek kibontakozását, s a lehetőségekhez mérten megjelenési lehetőséget biztosítson számukra. Búzás Hubai Egy munkásor portréja Láttad-e sorsa vadult viharát mosolyos szeme mélyén, nézted-e saszla-haját? A fürtjei már deresülnek: ősz seregélye csipegeti és a szüret szele fújja. Messze elúszik a szem, — ha emléke röpül a tavasznak, mint a pacsirta, ha égre csapódik s száll dala újra. Láttad-e már? Csupa tenger e szem, ez a messzi tekintet és morajában a múltak: ködbevesző puha partok; élete roncsai úsznak az esteledő vizeken, benne eveznek a háború évei tétova jajjal és az októberi vérzivatar esőz hidegen. Rémlik a bombadörej, zuhanó repülők sivítása — és az SS-katonák szöges kerítése az ország! Fojtogató a mocsár szaga, mégis elalszik a tábor és elevenre varázsol néma, halott feleséget az álom. Álom a vágy! jön a reggeli köd, elmossa a zápor. Úsznak a rémek a múlt vizein, de a seb behegedt már, gyárnegyedek mosolyát elhozza a szél ma a partra, füstje libeg a hegyek peremére — oly messzire látszó. újra morognak a gépek, a szíjjak, a lendkerekek s szinte az égre ragad vörösen feszülve a> zászló... Napsugarak települnek a munkateremben az arcra, turbinacsőre aranyion, barna esztergapadokra, asszonyi lágy derekakra. Ma munka a hit s a dicsőség s a hold karikázik a ház tetején, amikor hazamenve este felé, mosolyogva elalszik otthon a csöppség. Bányavidékek ezüstje elömllk az esti sötéten röpdös a csille a tájon, fölzakatolnak a fúrók, zengnek a tárnafalakra, leomlik az éjszaka szénje már derűsen dudorászva elindul a hajnal! műszak: kandi bagolyszemű lámpavilágok lesnek a mélybe. Messzi határban a búza keresztjei gyűlnek a tarlón s mint a bogár — zizegőn — úgy lépked a síkon a kombájn, hajlik a sárga kalász bizseregve — hiszen az is érez —> s dél felé jő lepihenni az enyhetadó puha gyepre.., hűsöl a lombok alatt a fain s a távoli téess. Nyugszik a nagy temető is, ahol feleségek, anyák már rég elaludtak s sápadó csecsemők tetemével és idegen katonák ide tértek örök nyugovóra. Estike nyílik a sir kövein: lebuhóban a rőt nap. Esteledik. Jön a nyáj a mezőről. Kongat az óra. íme e táj tünedez fel esős mosolyú szeme mélyén. Egy emberi sors viharát rejti a messzi tekintet. Láttad-e már? Néha a homloka ránca simul. — Nézz oda! Látod? Őrzi a bányavidéket, a gyámegyedek mosolyát, őrzi a Mát makacsul, csupa szívvel ezt a világot! Martyn Ferenc terveiről Toldi Miklós utcai lakásában kerestem fel Martyn Ferencet, hogy munkájáról, terveiről érdeklődjek. — Azt hiszem és az a meggyőződésem, hogy úgy szolgálom az épülő szocializmus ügyét, ha dolgozom és munkáimmal segítem az új megszületését. Az elmúlt évben szülővárosomban: Kaposvárott állítottam ki a mintegy hatvan rajzból álló Don Quijote-soro- zatot a Rippl—Rónai Múzeumban. Ez a hatvan lapból álló rajz-sorozat nem illusztráció, hanem kísérő rajz a Don Quijote regényhez. Eltekintve a lerövidített, gyermekek számára szánt kiadástól — tudomásom szerint hasonló terjedelmű feldolgozást magyar művész még nem készített. Tehát bizonyos értelemben hézagpótló lesz ez a sorozat. Gustav Dóré, a múltszázadbeli nagy francia grafikus készítette a legutóbb nálunk i megjelent Don Quijote regény (l rajzait. I» A kaposvári kiállítás után (I a keszthelyi Balaton Múzeumba került kiállításra ez az anyag. Előzetes megállapodások és tervek szerint a Helikon Könyvkiadónál jelenik meg a regény és abban a sorozat, amely még ebben az évben kerül t kiadásra. Ugyancsak egy másik kiadó- val is megállapodásom van Petőfi Sándor Apostolát angol nyelven adják ki, s ehhez készítettem rajzokat. Az év negyedik negyedében a Szépirodalmi Könyvkiadónál is megjelenik magyarul a könyv. Jelenleg a fóti gyermekváros részére készítek négy nagyobb méretű falikép tervet, amely a gyermekek életét évszakok szerint ábrázolja. A Képzőművészeti Szövetségben felmerült az a gondolat, hogy az év folyamán egy grafikai kiállítást hoznak létre. Meghívást kaptam én is, hogy egy kiállításra való anyagot gyűjtsék össze. A továbbiakban úgy tervezem, hogy Kaposvárott a den időmet a munkámnak szentelhettem. Mert igazán épkézláb dolgot csak úgy tud létrehozni az ember, ha teljes odaadással, szívvel-lélekkel csinálja. lődése. Egészséges munka folyik a pécsi és baranyai képzőművészek között A tavasszal Pécsett újra megrendezésre kerül a már hagyományossá vált Tavaszi tárlat, amely országos jellegű kiállítás, s amely alkalmat ad arra, hogy a Pécsett és Baranyában élő festők és szobrászok helytállhassanak és bemutathassák művészetüket. Sok lehetőség nyílik egyéni kiállításokra is. A pécsi állandó képtár, amely az újabbkori magyar képzőművészet felvonulása— szinte egyedülálló vidéki viszonylatban. Hihetőleg megszűnik az az áldatlan állapot is, hogy a képzőművészek a célt szolgáló kiállító, helyiség nélkül állnak. Mert e tekintetben sajnos Pécs mögötte marad más dunántúli városoknak, ahol állandó jellegű kiállítási helyiség áll & művészek rendelkezésére. S az új kiállítási helyiség létrehozása nemcsak ígéret, hanem folyamatban van már a lé.re- hozása. Ez az állandó jellegű kiállító helyiség távlatokat ad a művészeknek, s lehetőség nyílik fővárosi és más vidéki városok festőművészeinek a cserekiállítására is. Tudok arról, hogy szövetségünknek Pécsre vonatkozóan komoly tervei vannak, s azon dolgoznak, hogy Pécsett olyan központi művészeti centrumot hozzanak létre, amely összefogja a Dél-Dunántúl művészetét. Nekünk sem lehet nemesebb feladatunk itt Pécsett — mint azt elősegíteni, amit kultúrának nevezünk, hogy a művészet, irodalom, zene, színház, képzőművészet — több szólamban jelentkezzen! glama tt. (A Don Quijote-sorozatból.) A ketrecbezárt Don Quijote. — Soha nem voltam még szabadságon.— mondja félig tréfásan Martyn Ferenc. Ha lemegyek a Balatonra ott is mindig dolgozom. Sok-sok tervem van, s állandóan útban vagyok Pécs—Kaposvár és a Balaton között. Nagy örömömre szolgál a Baranya megyei Képzőművészeti .Csopcct lendületes fejRippl-Rónad Múzeumban még ebben az évben kiállítom a Balaton-vonatkozású képeimet. Állandóan és szüntelenül rolgozom, szinte egyetlen órám, de mégcsak szabad percem sincsen. Szerencsés ember vagyok, mert egész eddigi életemben még hivatalban, áilásbae fflssa voltam, s mint f Káldi János: íFe jegyzés a Ke’eti Pályaudvar 5 várótermében j Azt a szót kerestem itt közietek, ( az oszlopnak dőlve, nyugtalan, i azt fülelte a szívem, . i tűz-virág agyam; » azt a szót, amit ti mondtatok i a pádon elnyúlva két félálom között, 4 gondolva félbemaradt munkátokra s az otthonra, f mit bekerít most a köd; 4 azt a szót, ami a száz-bozótú belső tájon át 4 felszökik, remeg, , 4 a madár-megivgáttá ághoz hasonlóan, , 4 mint halvány-hamvas üzenet; < 4 azt a szót, ami nélkül i 4 a legremekébb vers is csak ócska bog, t J azt, azt figyeltem, — i 4 hogy még jobban magamra kötözzem i f mindannyi gondotok. 1 w-J*. »I » ii k >i N » ■!» ^ il éOi rf»i ét* dűl iflh ét
