Dunántúli Napló, 1960. augusztus (17. évfolyam, 181-205 szám)
1960-08-20 / 197. szám
4 NAPLÓ I960- AUGUSZTUS 20< “ ■ "*tE- ■ ■ .....- ' - —1 Há lunk van &<zá... As ünnepeink egyik • • • ^ legszebb, legnagyobbikáról, amikor hazánk tájain ünneplő emberek százezreire virrad fel augusztus húszadika. Ma már hagyomány, hogy ezen a napon munkások és parasztok adnak egymásnak találkozót, de arra még nem volt példa Baranyában, hogy egyszerre három megye dolgozó parasztjainak megváltozott életével, munkájával kössünk ismeretséget. Autóbuszok, vonatok ontják az érdeklődők tízezreit Pécsre, hogy a kiállítás megtekintésével megismerjék megyénk szocialista mezőgazdaságát, egyszersmind városunk megváltozott képét, gyáraink, intézményeink és egyéb vívmányaink nagyszerűségét. Régen volt nálunk ilyen színpompás augusztus húszadika. Tereinken, ligeteinkben a tettyei fennsíkon és a Mecseken, de Siklóson, Szigetváron, Abaligeten és mindenütt fellobogózott szekereken, autóbuszokon daloskedvű fiatalok, ünneplőbe öltözött emberek tódulnak a szabadba, hogy keressék és megtalálják augusztus húsz ajándékait Felkészültek a nap gazdag programjára, a vidámvásá- rokra, kultúrelőadásokra, nagy kirándulásokra. Mint egyetlen nagy család ünnepel ma a nép. Azt ünnepli, amiért évszázadokon át a legjobbak vére hullott: kivívott szabadságát. békéjét, hatalmát 1949. augusztus húszadikán tizenegy esztendővel ezelőtt milliók akaratát rögzítették egy mondatban: „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.” Alralóhelyeinkre munkások, parasztok, tisztviselők, alkalmazottak kapnak beutalást. Ma már magától értetődő, hogy a fiaink, leányaink főiskolákban, egyetemeken tanulnak, hogy a géplakatos színházbérletet vált, hogy a paraszt számára már nem kivételes alkalom a mozi. nem elérhetetlen álom a televízió, a szépirodalom. Ma már azt is elmondhatjuk, hogy az emberek még külsejükben sem hasonlítanak József Attila és Ady Endre munkásaira, parasztjaira. A külső alatt nemcsak a kopott rongyos ruhák újjal, széppel való felcserélését értjük, hanem ennél sokkal több, sokkal nagyobb dolgokat. A mai ember, a szocialista társadalom emberei már Igényesek, öntudatosak, műveltek, széles látókörűek, szóval „egy fejjel” magasabbak, noha tizenöt esztendőt öregedtek. Pedig e tizenöt esztendőnek volt egy sötét időszaka Is, a nagy próbatétel időszaka, amikor az ellen- forradalom káoszában választanak kellett. Felesleges ma már bizonygatni, hogy e nehéz Időkben mit választott, hogyan döntött a nép. Itt van előttünk a bizonyíték. Az elmúlt négy esztendő eredményei mindennél beszédesebben bizonyítanak. Bányáinkban, üzemeinkben, szocialista brigádok kelnek versenyre és követik őket munkában, szorgalomrendőrségünk mellett kék overálos munkásőrök vigyázzák éberen a horizontot. Ml pedig haladunk megállíthatatlanul mindig mesz- szebb és messzebb, hogy népünk előtt, ország-világ előtt újra és újra bebizonyítsuk tettekkel, az út, amit választottunk, helyes, mert alapja a béke, értelme, célja pedig hazánk soha nem látott felvirágzása, fiainak egyre javuló, szépülő élete. A szabadságról A szabadság szelíd csapatait keltsd fel. álljanak csatasorbai mind, korsóból ivó öregapád zúgjon, lapátját holt apád rázza meg, te is a köddel-álmokkal győzködő, ne légy rest soha a jóra: húgaid gyöngyfüző keze legyen láng, tűz, asszonyod főzőkanala, « a betű gyermeked irkalapján irja föl, hogy a szabadság szent, szent, mint a szerelem, mint a haza, mindent befoglal magába, a szabadságért folyton küzdeni kell, hogy ember legyen az ember, itt, •nagy Zanzibárban, a fehérek és feketék közt, emelje föl a fejét, mondja ki bátran mindig a maga igazát, hogy munka nélkül semmi sincs és a kincs felett maga uralkodik mindig. BARDOSI NÉMETH JÁNOS kotmányunknak ez a mondata élő valóság. Ma már természetes és magától értetődő, hogy minisztereink. képviselőink munkások, parasztok voltak. Ma már senki sem csodálkozik azon, hogy a régi és az újonnan épült üdülőinkbe, nyaban munkások ezrei. Fal- vaink határain is táblák hirdetik az újat, a jobbat: „Termelőszövetkezeti közsc^» Jobban mint valaha felelősnek érzi magát a dolgozó ember, hogy merre megy az ország, s hogy az út amelyen halad sima, egyenletes legyen. S ezen az úton az út két oldalán honvédségünk, Majdnem azt Írtam, hogy a munkatársakat, a „flatalsá- .Martom-dinasztia“. De.;. ez got”. Ott öregedtem meg, oda fűz minden emlék. Jó is, rossz Pécsett a felszabadulás előtt csak a kiváltságosoké volt a színház. Ma már őnállő operacgyQt- tesünk Is van. 1958-ban 678 előadást tartottak a pécsi művészek (tájelőadásokkal együtt). Pécsett 31S előadásra került sor. Az össz- látogatók száma 1958—59-es évadban elérte a E45 ezret. Pécsett 158 ezren látogatták a színházat. a görög szó uralkodóházat jelent, • a Marton-cealád i., Dinasztia ők, kérem, mégis. Uralmon lévők. Munkásesalád! Még pedig nagy család, mindany- nyian dolgozók. A családfőt, az idős Mártont keresem. A Kertvárosban, kis családi házban lakik. A ház előtti kertben jóillatú virágok tarkállanak. Amikor kinyitom a kertajtót, valaki megszólít: kit tetszik keresni? Nézek jobbra, nézek balra, nem látok senkit. Honnan jön a hang? Még egyszer szólít, s akkor pillantok a háztetőre. Egy idősebb férfit látok, kezében cseréppel. „Itt vagyok kérem, cserepezem a tetőt” — mondja, s már kászálódik is lefelé. A konyhából pedig felesége jön elém. — Már a gyárban hallottam, hogy rólunk akar írni — mondja. így van, őket akarom bemutatni. A Mart on-családot. A konyhában beszélgetünk. — Nemrég vettem ezt a kis házat — mondja Marton bácsi. — Van most időm, rendbehozom, csinosítgatom. Mit csináljon mást egy nyugdíjas? — teszi hozzá mosolyogva. Harminchét évet dolgozott a bőrgyárban. Lakatos volt. Néhány hónappal ezelőtt mint „aktív munkás” utoljára lépett ki a gyár kapuján. — Nem volt olyan könnyű otthagyni a munkapadot« a is. Jó csak 1945 után ... Szervezett munkás volt mindig. S mi volt az osztályrésze a Horthyék alatt? Mint any- nyi más munkásnak. Munkanélküliség. S ha szavát merte hallatni? — Másfélévi börtön — mondja. — Ennyit ültem, mert... sztrájk... bérharc ... Nem néztek rám sem jó szemmel az urak ... Igen. Régen még a családfő sem jutott mindig kenyérhez, nem volt munka. Pedig Marton bácsit is — akkor még fiatal embert — nap mint nap várta haza a család, várta a keresetet. Mert négyen voltak. Két fiának, Lászlónak is, Antalnak is, ruha, cipő kellett S amikor nagy protekció révén a gyárba került, azt sem tudta, hogy mennyit dolgozzon, mert kellett a pénz. Hónapról hónapra, megállás nélkül, vasárnap is reggel 6-tól este 6- lg a gépek mellett... Nagy szükség volt a kis túlórapénzre, még a pihenés árán az egészség rovására is. — Mi tagadás, így volt — mondja. — Ha verejtékkel is, de azért becsületben felneveltem a két gyereket — teszi hozzá. — Most mindketten a bőrgyárban dolgoznak. Aztán, ahogy elsorolja, akkor látom, hogy bizony megilleti a munkásdinasztia „cím” a Marton-családot. Mert: felesége a Mankos műhelyben fizikai munkás, kót fia, két menye is a bőrgyárban dolgozik. Az 6, József öccse pedig az asztalosmflhelyben. Sándor öccse is ott dolgozott. Egy 8 tagú csalód s valamennyinek a gyár ad kenyeret. Nincs köztük egy munkanélküli sem.. Beszélgetünk, s bármerre kanyarodik a beszélgetés fonala, a vége mindig a munkához vezet. Marton bácsinak még szokatlan a „nyugdíjas állapot". — Nehéz ám 37 évet feledni. Meg aztán még csak 61 éves vagyok, bírom én még a munkát — mondja. Elmeséli, hogy milyen boldog volt, amikor ezelőtt egy hónapja mint nyugdíjas ismét dolgozhatott a gyárban. — Behívtak — mondja s ebben az egy szavában kis büszkeség is rejtőzik. Annak a nyugdíjasnak a büszkesége, aki tudja, hogy a gyár nem feledte el, hogy az olajszagú gépek — amelyeket 37 évig rendben tartott — sokszor még visszavárják... — Ha Ismét hívnak, ró nélkül megyek. Mert tudja, a munkásember az olyan, hogy munka nélkül hamarabb öregszik. Most is várom, hogy szólnak: Marton bácsi jöjjön be egy kicsit, az a bal 1-es gép... Még ott vannak a szerszámaim, amelyekkel dolgoztam ... még érződik rajtuk a kezem melege... Mit gondol, hivatnak-e még valaha? ... Biztosan, Marton bácsi. De akad azért elfoglaltság Itt a ház körül is. Különösen most, hogy „nagytatarozásba” kezdett. Meg aztán az állatok nevelése, ellátása... — No hiszen azért a nyugdíjnak is megvannak a maga szépségei — mondja, s elmeséli, hogy fialt is meglátó«»* ja néha. Na meg az unokák»1 Az idősebb unoka most első osztályba, a legftataiat! pedig még alig két hetes ,. • , — „Bőrösök” lesznek ők >s Mosolyog. — Hát ha a családot néz^ akkor lehetséges. Nagyapja11 nagyanyjuk, édesapjuk, éd«* anyjuk „bőrös”... úgylátst'' hagyomány ez már mlnálunl1 Amikor elbúcsúzom, kikís# nek. Távolról visszanézek, látó1* Marton bácsi indul a létrán mét a tetőre. Jó lehet onnan a magas'’" nézni a környéket... nA Htai’tfot-c&aCáol «»-
