Dunántúli Napló, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-24-01 / 174. szám
4 NAP tO I960. JÜLITJS Ül. szénszáttitó magasvasút új bunkerjénél állították fel a tápvízcsapot, s azóta a kis diesel lokomotivok az ablakom előtt vonulnak el, tizenhat-tizenhét, száraz keverékkel megrakott billenő-csillét húzva maguk után. Tíz méterrel odébb van egy kanyar, amögött egy váltót építettek a sarokra és valahányszor egy mozdony zörgő, csörömpölő terhével elérte a kanyart, csikorogni kezdtek a kerekek, s annál inkább csikorogtak, minél inkább a váltó fölé ért a vonat. Három különféle munkavonat ment, egymástól kis távolságra az ablakom alatt. És nekem itt kellett végeznem analizációimat. Negyvenéves gyakorlatom alatt sok mindent el kellett viselnem, és mondhatom, hogy a lárma volt a legkisebb baj, amit el kellett viselnem. Persze ezt a zajt enyhíteni lehetett volna, ha a váltókezelőnő, aki a kanyar közelében egy kis házikóban felé, ahol a váltókezelőnő dolgozik. „Miért nem kezeli ön a váltót úgy, ahogyan kell?” — kiáltok rá. Egész testemben remegek. „Az ön feladata a sínek és a váltó rendbentartása. Ki tud ilyen lármában dolgozni?” Megkövültén áll, ahogyan rávillogtatom a szemüvegem, de mögöttem, márts jön egy betonvonat és csontigható gúnnyal felsüvít a „He-jo”, a lány pedig egy millimétert sem mozdul. Megfordulok, s a sínek irányában, elbotorkálok a keverőtoronyhoz. sie azonban, a termelési értekezleten elszabadult az ördög. Alig ültem le, a főépitésvezető még meg sem nyitotta az értekezletet, feláll a mozdonyvezető, az 6 átkozott „He- jo” kiáltásával és hidegen azt mondja: „Szaktársak, az a javaslatom, hogy Ewald anyagmémököt távolítsuk el az építkezésről.” Hirtelen teljes csend lett, mindenki hallgatott. Mind rámnéztek. /I kőművesek, a festők, a betonozok, a módon és megígérte, hogy a továbbiakban nagyobb gondot Jog fordítani rám. Végül, mintha mi sem történt volna, a holnapi munkáról kezdett beszélni. Hirtelen ismét kemény lépéseket tett az asztalsor között és előadta, hogy egy betonos-brigád két köbméter betont elpazarolt, ami az én nem eléggé szigorú ellenőrzésem folytán következett be. Végül nagyon ügyesen megvédett: „Ewald kolléga nyugodtan ittmaradhat, ha ezután kinn dolgozik az építkezésen és nem a laboratóriumban." Istenem, gondoltam, mikor az értekezlet véget ért, és mindenki jól 'kikiabálta magát, istenem, istenem. Meg akarnak nevelni engem. Hatvan éves vagyok, és negyven éve mérnök. És most jön ő és meg akar engem nevelni, ondókba merülve nyomtam le a laboratórium kilincsét, csak a kabátom akartam felvenni és eltűnni, de ott láttam a kis Friedrichet egy széken ülve. Kezét szélesen az arca Három éves a mohácsi kísérleti színpad Jelenet a „Nem vagyunk angyalok”-böl. ült, a síneket és a váltót úgy ápolta volna, mint amilyen ápolt volt ő maga. És itt szólnom kell még valamiről. A mozdonyos brigádban dolgozó három legény egyike, mikor a váltóra ért, megrögzött szokása szerint nagyot ordított: „He-jo!" és ha nekem valaha valami tetszett ezen az építkezésen, ez a „He-jó.1” semmiesetre sem. Ez az üvöltés megőrjített. És mikor székemen hátrafordultam, láttam ahogyan az új laboránsnő mögöttem néhány biztos rúzsvonással halványpirosra festi a száját, észre sem véve, hogy figyelem, majd körülrajzolja szemöldökét, úgy hogy két mély fekete, iveit vonallá válik, az arca pedig vékony és fehér. m Hogyan kerülhetett ez ebbe a hivatalba? — kérdezem magamtól, majd így szólok: „Friedrich kisasszony, menjen kérem a szomszéd szobába és nézzen utána, ott van-e Polier Erpenbeck. Tudniillik szeretném ezt a „He-jo”-kiabálót végre leszoktatni átkozott üvöltözéséről.” „Igen” — mondta 0 erre halkan és kiment. Tétlenül ülök, mintha órák óta Ilyen tétlenül ültem volna már, s nem tudnám megmondani, mire is várok. Csak tele vagyok belső nyugtalansággal, de meg nem tudnám mondani, hogy mi nyugtalanít. De már jön is vissza és mondja: „Polier Erpenbeck a 110 kV állomásnál van.” Felkelek. „Na jó”, mondom, * „nem tesz semmit”. , Ebben a pillanatban ér ablakom elé megint egy mozdony. A csillék zörögnek, csikorognak és zakatolnak és érzem, hogy az iroda könnyű téglafala és deszkapadlója rezeg. Most már csak a szörnyű „He-jo"-t várom és tehetetlen kétségbeeséssel fogom be mindkét fülemet. % A kis Friedrich is kinéz, de egészen másképp, mint én. Rátámaszkodik az asztallapra, mereven, lábujjhegyen áll és feszülten figyel valamit az ablak előtt. De aztán észreveszem, hogy a betonszállító vonat mögé néz. A „He-jop ezúttal elmaradt és tenyerem leveszem a fülemről. Ezúttal nem O vonatozott erre. Megkönnyebbülök. És hirtelen rájövök, mi nyugtalanít: Nem értek egyet, nem, egyáltalán nem értek egyet ezzel, ami itt ,történik, ahogy ez az egész történik itt. Mi volt korábban egy építőmérnök egy kölyök számára? Micsoda fegyelmet tartottam korábban az embereim közötti De itt mindenki mindent jobban akar tudni. Itt mindenki úgy üvöltözhet és mozoghat, ahogy neki tetszik. Igen üvöltözhet is. Es én gyűlölöm őt, öt, ezt a „He-jo”-t, amely álmomban is felriaszt, öt, akit csak látásból ismerek, de akinek egész lénye az öntudatnak és gondtalanságnak a megtestesülése számomra, s úgy látszik, hogy az utóbbi évben teljesen megváltoztatta a környezetemet. Végre összeszedem magam. „Friedrich kisasszony” — mondom —* „legyen szíves kérem a tegnapi beton- próbát ellenőrizni. Én most felmegyek a keverötoronyhoz." „Igen” — mondja erre ő ismét halkan és áll előttem kecsesen, kissé gyámoltalanul, bámul rám, s amit még sohasem tett, bókol, mint egy diáklány, s mindehhez átkozottul szép szája van. Kicsit megállókhoz ajtó előtt, pislogok a napsütésben, előveszem a szemüvegem és reszkető ujjakkal fé- üyesítgetem, aztán elindulok a bódé segédmunkások, a fényezők és a technikusok. Csak a párttitkár meresztette egyenesen a szemét. A főépitésvezető kifeszített ujjaival idegesen gereblyézte merev, szürke haját egyszer, kétszeri..-. a szakszervezeti elnök előhúzott egy kis, piszkos jegyzetfüzetet a zsebéből és valamit belejegyzett. Aztán folyt tovább. A „He-jo”-legény először elmondta az esetet a váltókezelőnővel. Megfoghatatlan, hogy honnan tudta ezt ez a legény. De ez még csak a kezdet. Más dolgokat is kotort elő. Dolgokat, amelyeket én már régen elfelejtettem és másokat, amelyekre még jól emlékezem. A hangulat ellenem fordul. Sohasem sejtettem volna, hogy ennyire gyűlölnek az építkezésen. Közbeszólások: „Nagyon helyes!” és „A diesellovasnak igaza van!” és hirtelen vad izgalom száll az emberekbe. A főépitésvezető igyekezett megvédeni. Néhány mondattal ismertette eddigi szolgálatomat, hivatkozott nagy szakmai tudásomra, elmondta, örül, hogy ezen az építkezésen tud engem. De túlkiabálták, mivel ez az egész nem a. magas képzettségű Ewald anyagmérnök ellen, hanem sokkal inkább az arrogáns, szeszélyes és reakciós intellektuell ellen ment, aki nagyra tartja a képzettségét, de nem tudja, hogyan viselkedjék a munkásokkal szemben, ellenséges, fennhéjázó és a múltat sírja vissza. Nem, nem, akartam először kiáltani, ez mind egyáltalán nem igaz, ez mind egészen más, de hiába, ott álltam csupaszon ebben az ellenem irányuló el- keseredés-özönben. Teleszájjal beszéltek és ordítoztak tovább, hogy már semminek sem éreztem magam és mintha egyetlen részletkérdésben sem lehetne már igazam. Később már csak hagytam, mintha távol lennék, hogy a düh átzúgjon felettem, egészen addig — és nem tudom mennyi idő folyt el azóta, hogy ez kezdődött — egészen addig, amíg nagy csend állt be. Ekkor szinte láttam magam, ahogy felállók és hallottam, ahogy akadozva mondom; „Hölgyeim és uraim, ilyen körülmények között kérem, hogy az ezen az építkezésen való további szolgálattól mentsenek fel”, és az ekkor felzúgó nagy kacagás közel pette ki akartam menni, fle egy kéz visszatartott és visszanyomott a padra. ra. A pdrttitkár felállt. Előjött az asztal mögül, karját a hátára kulcsolta, lassú léptekkel jött az asztalok közötti folyosón, ahol pontosan félúton köztem és a „He-jo”-ember között megállt is beszélni kezdett. Az volna még csak finom dolog egy mérnöktől, mondta nekem, se szó, se beszéd, csak fogni a bőröndöt, mert megbírálták. Aztán a diesellovas felé fordult és mondta, hogy helyes ugyan ez a kritika, de ha az ember azt kezdi keresni, hogy miféle extravaganciák fordulnak elő az építkezésen, akkor kérdezze csak meg önmagától is, hogy az ő „He-jo” üvöltözése helyes-e, s rá fog jönni, hogy az ilyesmi egy táncteremben talán szokás, de nem a szocializmus egyik nagy építkezésén. És csak beszélt tovább, a maga elképesztően egyszerű módján, mindent politikára fordítva, jóllehet itt senki sem beszélt politikáról. Hátborzongató. Így aztán elvette az erejét a leghangosabb kiabálónak, majd, ahogy ő mondta, „önkritikus állást vett fel“ amiért nem foglalkozott velem nevelő XDOOCX3GXDGCDOGeX3O©OCXDOOOOQ0 íXj)OGOGOOCXDO©OOOOOG)G©C)eX3Ö< elé terítette és mielőtt a szituációt felfoghattam volna, felkapta a fejét. Arcán csak úgy patakzott a könny. Egy ugrással mellette termettem. „Kislány", mondtam, „kislány, mi a baja? Hiszen nem történt semmi rossz.” Hangos sóhajban tört ki és kezeim közé temette arcát. Fogalmam sincs, hogy történt, valóban a legkisebb halvány sejtelmem sincs, megsimogattam a haját és még egyszer mondom: „De hiszen nem történt semmi rossz. Igazán semmi.” Mire 6: „De igenis történt. Pontosan láttam." „Na szép” mondom,■ én „mindent látott, dehát ezért csak nem sir az ember!” és beszélek, mintha értenék valamit, pedig valójában még mindig sejtelmem sincs, mi légyen ez. És akkor azt mondja: „Egész este az 6 kezét fogta is én csak érte jöttem ide,” és potyognak a könnyei, mint a zápor. „Ah kislány” mondom én „hagyja csak futni ezt a bolond diesellovast. Miatta igazán nem kell vörösre sírnia a szemét, ön sokkal csinosabb, mint ez a váltókezelőnő. Csak üvöltse neki nyugodtan az 6 átkozott „He-jo”-ját. Ha ön csak a kisujjával int, tíz ilyen legény bukik a lábai elé." Hát Így és még sok nagy ostobaságot beszéltem. Egyszeresek megszólal: „Igen", és aztán egyszer: „Nem”, és még kiprésel néhány könnyet, könnyein keresztül nevet a sületlenségeken, amit mondok, de máris a kezében van a tükör a púder, meg a rúzs és tíz perc múltán, hogy a kabátját felsegítettem, már oly távol voltam tőle. Aztán kiment, s úgy ment el az ablakom előtt, hogy vissza rém nézett rám, csak én követtem a szememmel, míg el nem tűnt a keverő- torony mögött. Istenem, gondolom. Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy a mai napom ilyen véget érjen. Három hete, óráról órára mellette ülök és semmit sem veszek észre. Nem vettem észre, hogy az én laboránsnőm csupán ezért a diesellovasért csinosítja magát és talán még azért, hogy a váltóke- zelőnőt bosszantsa és nem vettem észre, hogy a „He-jo"-üvöltözés érzelemnyilvánítás volt, amely a váltókezelőnőnek szólt. Szenvedélyek lángoltak fel, sorsok dőltek el és ki tudja mi minden történt még a környezetemben, amit észre sem vettem. Istenem, gondolom, nem is tudom, hogyan állnak a szinszállitó magasvasút bunkeret. Talán már jórészt el is készültek. Talán már egészen más dolgok kezdődtek. Fogasra dobtam a kabátot, gondosan becsuktam az ajtót és kimentem a szabadba. óbbra a keverőtorony, balra, va- f /- lohol hátul kell lennie az új & széntároló bunker betonsziklájának, az előttem emelkedő vörös téglafal a 110—kV-állomás, mellette — félbalra, ahogy mondani szokás — áll az új kapcsolóépület, s ott mély gödröket bányásztak ki. Nem, a támaszpont alapját még nem kezdték meg, azt pontosan látom. Csak megyek a sínek mentén, abba az irányba, ahol a keverékkel megrakott csilléket láttam mindig befordulni. És itt a kanyar, itt a váltó. És — istenem — most látom először, hogy mind a két hűtőtorony, amelyet néhány hete még nehéz állványok fogtak körül, tetőtől talpig szabadon áll. Megyénk egyik legjobb színjátszó csoportja a mohácsi Soimlay Arthur kísérleti színpad kollektívája. Baranyában ez az egyetlen kísér-* let! színpad. Ez a tudat megsokszorozza felelősségét, mert nem az a feladata, hogy már jól bevált, mindenki által elismert úton haladjon, hanem újat és újabbat adjon és ha az jól beválik, akkor a megye többi csoportja is hasznosítsa. Három éve alakult meg a városi művelődési ház színjátszócsoportja. — Akkor merész tervnek tűnt, hogy valaha Mohács környékén rendszeresen tartsanak előadásokat — emlékezik visz- sza Vértes Elemér — nem akármilyen előadásokat! Azt akartuk bebizonyítani, hogy a falun élő embernek éppen úgy van művész igénye, mint a városinak. Falun a sikert nem minden esetben az operett jelenti. Lehet vidéken is olyan falvakban, ahol még soha nem járt színház, komoly társadalmi problémákat boncolgató darabbal sikert aratni. — A csoport összejövetelein minden este szenvedélyes viták folytak. Nem úgy választottuk ki az előadásra szánt darabot, hogy ötletszerűen kiosztottuk a szöveget a szereplőknek és nem vettük figyelembe az ő véleményüket. Ha így cselekednénk, akkor soha nem tudnák szereplőink valóban átélni a darabot. Az egyik ilyen vita során szó esett a nagy spanyol színmű íróról, Lorcáról. Ö volt az első spanyol író, aki áldozatul esett a Franoo-diktatúrának. Olyan érdekesen ábrázolja műveiben a spanyol falut, hogy az lebl- lincselően hat nálunk is. Így vetődött fel a gondolat, adjuk elő az ő színművét. Így esett , a választás a Csodálatos Var- gánéra. A csoport munkájában ez az előadás jelentette a fordulópontot Bebizonyosodott, hogy a közönség megértette. Látta, Jjogy a drámában ábrázolt hibák egy része jellemző rájuk és tanulhatnak a látottakból. Ügy hallottuk, nem mindenhol csattant fel a tapsvihar az előadás után, de igen sok helyen döbbent csend fogadta az előadás végét. Az emberek nem szaladtak a kijárathoz, néhány pillanatig ültek és gondolkodtak! A mohácsi színjátszók ennél többet nem kaphattak volna. Többet ért ez minden udvarias tapsnál. A fiúk és lányok ma már nem tudnak úgy elképzelni egy összejövetelt, hogy valamilyen formában ne beszélgetnének a szerző életéről, munkásságáról és arról, hogy mi jellemzi azt a kort vagy országot, ahol az előadásra szánt színmű lejátszódik. Ezek a viták egyre gyakoribbak lettek és ekkor gondoltunk e’őször arra, hogy hozzunk létre a színjátszó csoporttal párhuzamosán Irodalmi színpadot, mondja Vértes elvtárs. Megtalálták az önképzés egyik legjobb formáját, az irodalmi színpadot. Hihetetlen rövid idő alatt előadásra tudták tűzni a „Költők, a szerelemről” című műsorukat A város közönsége megértette a fiatalok célját, szívesen hallgatták műsoraikat. És itt Is kezdeményeztek. Az irodalmi est keretében klasszikus drámákból rövid jeleneteket adtak elő. Ekkor látta először a mohácsi közönség színpadon a Romeo és Júlia erkélyjele- netét. Az irodalmi színpad működése új színt vitt a csoport b életébe. Talán úgy mondhat*- nánk, életük tartalmasabbá ;i vált. Ekkor már kísérleti szín*- pad volt és így bátrabban • kezdeményezhettek. Elhat*- rozták, megpróbálkoznak a t modern nyugati drámairoda' r lom egyik alkotásával. A leg*- nagyobb problémát az jelen* i tette, hogy melyik az a darab, s amely valami módon aktuális. > vonatkoztatható a közömé* . gükre. Igen érdekes gondolat í merült fel. Mohácsról és kör* . nyékéről meglehetősen sokai élnek nyugaton, megfigyelték c — és a pedagógusok vélerné*- nye is az volt —, hogy a ti* t tálak igen helytelen nézeteket . vallanak a nyilat!, „paradi* i cscxmról”. Osbome arámjdba” ; a „Dühöngő ifjúság"-'’8’1 i megtalálták a megfelelő mon* i dán 1 valójú darabot. t A kívánt hatás érdekébe” t nem elégedtek meg az előa• dással. Itt vezették be előszó* i az előadás utáni ankétot. ; A mohácsi tapasztalatok • alapján nyugodtan elmondhat• juk, mint jól bevált tapasf talatot, hogy a vidéki önteve- kény színjátszócsoportok ny”i godtan vállalkozhatnak k<r ■ molyabb, nagyobb munkáte felkészültséget igénylő dara előadására. Egyetlen feltétet van a sikernek: az előadó* mű mondanivalója mindé esetben olyan legyen, hoff ' néző kapcsolatot találjon . cselekmény és « falujár« ’ : lemző élet között. — Augusztusban lesz 1#?. éve, hogy megalakult a CL port. Három év alatt száze* ; adást tartottunk — összeíf. az eddigieket Vértes elvt»y — A századik jubiláris dásra már megkezdődtek . előkészületek. A „Dühöng0 Y, jóság” ellentéteként juk be Rozov: Felnőnek gyerekek e. drámáját. Az 1 . dalmi színpad „Háború és ke” címmel ad műsort. méljük, az ünnepi hét sikerül bebizonyítani, kísérleteink gyakorlattá hatnak minden öntevék” csoportnál. _ — Van még egy igen rész tervünk. Mi is szere’), a mai tárgyú modern ma^( színműveket. Szeretnénk „ kapcsolatot felvenni vala% lyik pécsi íróval, hogy részünkre egy drámát. A f ma magától kínálkozik^ nagy dunai árvíz. Ennek ^ bemutatóját az erre legi‘Lr kesebb város, Mohács re”0 né. \f Ezek tervek, de az a vél®% nyűnk, a mohácsiaknak van minden joguk arra, } Ilyen merész terveket senek. Reméljük, tervük ' lóra válik. — „ Nem szabad megfeledkest arról sem, hogy három & $ kerében nagy része van ^ nak az önzetlen munkán^ amit a csoport tagjai v°L(i tek. Pusztai László és Zsigmond három éve a ,J port tagja. Körülöttük a> ki a csoport gerince. Ma a fiatalok is jól UlesdÄ a kollektívába, halig idősebb társaikra, megf°k ják tanácsaikat .it Nem lehetne teljes az kelés, ha nem említeni* meg a négytagú műszaki b,t da lelkiismeretes műnk<* | Magáth Ferenc vezetéséül díszlettervezést és kivitel0 éppen olyan jól végzik, p a vllágosítást J Az egész eggyé kovácsolta a cél: i zonyítani, hogy vidéke0’|„* kisvárosban is bátran ‘^pl kezdeményezni, csak . pf nem szabad megfeledkez ^ rój, hogy kinek és 111)1 szuak. Fordította: MÉSZÁROS FERENC mi ili a hé
