Dunántúli Napló, 1960. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-12-01 / 138. szám

NAPLÓ I960. JÜNIÜS s Negyven év körüli férfi lép­delt át a síneken. Munkaruhá­ban volt, kezében a kis táska, a vasutasok elválaszthatatlan tartozéka. Nehéz, zökkenő léptekkel jött az állomásiroda felől, s egyenesen a fűtőház felé tartott. Valami keserűség forrt a férfiban, mert még menet közben is fel-felbűggyant be­lőle a bosszankodás. — A rohadt! ö ver meg engem! A csaló, piszkos kutya. Egész este csalt. De legköze­lebb! — és fújt egyet — Nem­csak pofonok fognak durrog- ni, de meg is rugdosom! Az szentség! Pfuj! És köpött egyet. — Meg az az átkozott per- szóna! Még az is nekem jött! Talán nem én adom neki a kenyeret? Az istenit! És még a saját kölykeimet is ellenem uszítja. Na de’szen, megkapja majd! Legközelebb még..: A tagbaszakadt férfi elérte a fűtőház elé kikészített moz­donyt. Rátette lábát a vas­hágcsóra, táskás kezével meg­kapaszkodott, hogy egy erő­teljes lendülettel feltornássza magát a gépre. Így szokta mindig. De most szöges ba­kancsa megcsúszott, s l^bát beverte a lépcsőbe. — A szakramentomát! — bódult el fájdalmas dühéiben. Aztán határozott mozdulat­tal fellendült a mozdonyra A segédvezető, meg a két fűtő tiszteletteljes „Jó reggelt, Sándor b_ácsi” meg „Jó reggelt, mozdonyvezető úr” köszönés­sel fogadták, de ő csak dühö­sen motyogott valamit, s mindjárt nekik támadt: — Milyen ez a gép? Mint a szemétdomb! Pfuj! Mit csinál­tatok eddig? Az olajozás, a kezelés, a rakodás kész? — Kész minden. A papírok, — állt elébe határozottan és mereven a fiatal segédvezető. — Nem érdekes! — Csapta félre ideges legyintéssel a pa­pírt Kereki Sándor. — Azt csináljátok, ami a dolgotok! Értitek? Gyerünk! Mindjárt indulunk. S amilyen hirtelen tőrt ki Kereki Sándor, olyan hirtelen hallgatott is el. Rosszullét lepte meg. A kazánból áradó forróságot — amit eddig soha észre sem vett —, most elvi­selhetetlennek érezte. Kövér, zsíros cseppekben ült ki az izzadság vörösesbarnára cser­zett arcára és homlokára. Érezte, hogy a tarkójáról kis izzadság-patak gurul lefelé. — Döglesztő hőség, — mo­rogta elszántan fogai között, és félrefordulva megtörölte arcát. Ez a mozdulat elég időt adott a segédvezetőnek, hogy a két fűtő felé szemével és kezével Jelezze: dívott az öreg.” Aztán Kereki leszállt a gépről s ellátta megszokott ellenőrzését. — Beállunk, — jelentette ki végül is, amikor újból felszállt a gépre. S megrántotta a gőz­kart. A pályaudvar üvegteteje alatt még elviselhetetlenebb­nek érezte a fülledt forrósá­got, a füstös levegőtlenséget. Szédült. Az órák ketyegése, a kazán feszülő sistergése és a pályaudvar színes hangzavara csak messziről, nagyon mesz- szíről ért el a füléig, s még hosszú, bizonytalan utat kel­lett megtennie, míg az agy­központig ért. Nem, ilyen ál­lapotban még sohasem kezdte a szolgálatot. A vezetőfülkében ellenséges hallgass feszüli. Kerekiből percenként buggyant ki a ká­romkodás, amikor megtörölte izzadságban fürdő arcát és tarkóját. Mindenki tett-vett, csakhogy ne kelljen szólnia á másikhoz. Veszélyes volt a szó Az indulást várták. — Sört, fröccsöt, szódavizet tessék!... Sört, fröccsöt, szó­davizet. ..! — rikoltotta egy elárusító teletorokból. Kereki Sándor úgy érezte elég a szomjúságtól. Leszállt, vett egv üveg ásványvizet, s ké‘ kortvintásra kiitta. Ez felüdítette. Még egy üveg­gel vett, s ezt magával vitte az útra. Kiabálások, éles sípolás, az­tán fellendült az indítótárcsa Beidegzett mozdulattal nyúlt a gőzkar felé. Megrántotta. A nagy, fekete gép mélyről kon­gó buffanással indult meg, maga után rántva a szerel­vényt. A vonat már kint csattogott a váltókon, s mind nagyobb sebességbe lendült. Kereki ki­hajolt a mozdonyból. Talán még sohasem érezte ennyire símogatónak a langyos nyár- eleji levegő süvítését. Gyó­gyult, Az arcába csapó friss levegő mind jobban szorította ki belőle azt a tömény, keserű alkohol-kábulatot, ami tegnap este óta megülte. Megitta a második üveg ásványvizet is. Begyekorolt reflexeivel ve­zette a vonatot. A jelzőtáblák, szemaforok meg a pálya fi­gyelése nem jelentett neki kü­lönösebb összpontosítást. Ti­zenhat éve volt mozdonyve­zető, s négy éve ugyanazt a gyorsvonatot vitte. Kint a nyílt pályán aztán új­ból és teljes erővel ragadták magukkal kavargó gondolatai. S most már sokkal józanabbul — ismét és ismét megpróbálta végiggondolni, villanásszerű, apró kis érzés — gondolatok­kal a tegnap estét. — Megint az az átkozott Hoppmester. — volt az első magában eldünnyögött önkár- hoztatása. De miért is ment oda? Az apja is oda járt. S talán elfelejtette már, mennyi kese­rűség, megaláztatás, mennyi rémület és elesettség kísérte apja elválaszthatatlan barát­ságát Hoffmeister úrral, aki­nek a füstös és dohos kis kocs­májában ült mindig? Az apja is, amirjí hazaért, máris ment „megnézni katona-pajtását”. Ezért voltak olyan elesettek, ezért nem tudott tanulni sem. És már nem emlékszik sem­mire, mindent elfelejtett? — Miért is mentem oda? — tört föl belőle az elkésett ön­vád. S tegnap is. Nagyfröccs nagyfröccs után. Aztán elkez­denek ultizni és se vége, se hossza. És amikor már a nagy- fröccsös poharak feszes glé- dában állnak az asztal végén, akkor kezdődik a veszekedés. A kártyán. Mikor már a füst­től vörösre mart szemhéjak alól vizenyős, üvegesedő te­kintetük gyanakvással mére­geti egymást, és beszédük már- csak rövid, éles vakkantás, ahogy a feldühödött kutyák beszélnek egymással. De tegnap valami elkeserítő dolog történt. A Benkő Lojzi- val, akivel eszük emlékezete óta a legjobb pajtások, akivel együtt nőttek fel, együtt ját­szottak, együtt kamaszkodtak, együtt udvaroltak az utcabeli lányoknak, s együtt keserves- kedték végig a háborút, ölre mentek. Még pofonokat is kent a Lojzi képére, pedig sokkal gyengébb, mint ő, mert kétszer elfogta a betűjét. Pfuj! — köpött egyet az el- viharzó levegőbe. De ez már saját magának szólt. Mert ő is, minden szolgálat után, alighogy otthon lemosa­kodott és átöltözött, már ment a Hoppmesterbe. Nem tudott megülni otthon. Valami haj­szolta. Pedig szerette a csa­ládját. Igen, a maga módján. S most már jól esett volna a megnyugvás, egy kevés pihe­nés. Nem, nem, 6 még nem öregszik, nem fáradt. Negy­venegy éves s az öregedésnek még olyan apró, ravaszkás je­lei sen? mutatkoznak rajta, mint a kis kidudorodó zsír­párna, elöl, a hasán, mindjárt a nadrágszíj alatt, vagy oldalt a kis hajszálrepedések az ar­cán, a szemgödrétől a hélán- tékáig. Robusztus csontvázán most is keményen szövődnek az izmok, s barna szöghajá­ból nem hiányzik talán egy szál sem. És mégis... Zöld szemafór, nyitott vál­tók rohantak feléje. A vonat csattogva ért a váltókhoz. Ke­reki levette a gőzt, és köny- nyed, ütemes kézmozdulattal játszott a légfék karján. A várakozás az állomáson ugyanazt a feszült, bizalmat­lan hallgatást követelte, mint indulás előtt. De Kerekinek ez most kínos volt. Majdnem fájt. Bizonytalan bűntudat zavarta. Végre megszólalt: ■— Nem késünk ám. Sem­mit. Pontosak vagyunk, mint a halál. Csak az egyik fűtő érezte meg a közeledést. — Hát bizony, jól gyüttünk, — hagyta helyben csak úgy egyszerűen. De a másik kettőtől nem jött felelet. Mintha a szavak fü­lüket messze elkerülve repül­ték volna ki a végtelenbe. Nem figyeltek rá; — Rendben vagyunk, — monta magának megnyugodva. A nagy, fekete gép kilendült az egyenesbe. Kereki Sándoron egy ideges rángás futott keresztül. Aztán még ugyanezzel az ideges rán­tással visszalökte a gőzkart. S keze máris fájdalmas szorítás­sal markolta a fékkart. A bakterház előtt, az ezüstö­sen csillogó sínek között, egy három, négyéves kislány el- merülten játszott. — Száznegyven-ötven. Meg tudok állni! — morzsolta a sza­vakat összeszorított fogai kö­zött Kereki. A féktávolság fele, mint amemnyin ilyen sebességgel megállíthatná a vonatot. Füty­Aztán fáradt mozdulattal nyúlt a gőzkar felé. A szelepek csat­tantak, a hajtókar megcsikor- dult és a mozdonyból előtört a mély kongó buffanás. A nagy, fekete gép engedelmesen előrelépett. 4. Aztán megint fellendült az Lndítótárcsa. A gép előrelen­dült és nekivetette magát a kilométereknek. Kereki megint csak kihajolt a gépből s újból feltörtek önemésztő gondola­tai. A többiek ' megszokott munkájukat végezték. De miért bántotta a család­ját? Hiszen olyan rémültek vol­tak, amikor hazaért. Részegen. >— Átkozott dög vagyok — buggyant ki belőle a fájdalmas önítélkezés. A feleségét — pedig de jó asszony is — pofon akarta üt­ni, de elugrott és csak a le­vegőbe suhintott. Ez felbőszí­tette. Aztán félrelökte és az asszony az ágyra bukott. A tizenöt éves fia, aki techni­kumba járt, pizsamában sza­ladt tói az udvarra rémületé­ben. Csak a kis Jutka, a négy­éves kicsi Jutka, mert szembe szállni vele. Felállt kiságyá­ban, és megfenyegette, hogy miért bánik így velük. És ő ráütött. Kétszer is. Még most is hallja, a mozdony vágtató dübörgésén keresztül, a kis Jutka, a szőke kis tündér-an­gyal fájdalmas-keserves zoko­gását, ahogy visszabukik kis­ágyára. tyenteni nem szabad, mert a gyerek megrémül, s ő máris ott van a nagy, fekete döggel, és darabokra tépi. Nem fékezhet hirtelen, mert a szerelvény ki­esik a sínből. — Mindez egy ezrednyl másodperc alatt fu­tott végig agyán.:; S belerántott a fékbe. A mozdony megtorpant —- mint a szárba rántott verseny­ló. Az iszonyatos sebességi tehe­tetlenség azonban könyörtele­nül vitte előre. És megkezdődött a néhány másodperces keserves küzde­lem a fegyelmezett, számító és elszánt emberi értelem és az acél-behemót tehetetlen ereje között. Újból belehúzott a fékbe. A levegő belesivított a fék­dobokba. A megfeszülő acél vinnyogva surlódotit. A csatlók iszonyatosat csör- rentek a kerékagyakon. A gép megingott. A segédvezető meg a két fű­tő tekintete vallatón feszült Kerekin. Ez volt benne: „Most mutasd meg, mit tudsz!” Beljebb szorította a fékkart. Az étkezőben sikoltva csilin­geltek az üvegpoharak. A ko­— Drága kislányom!. \: Hogy dögölnék meg! — jajdult fel keserves kínjában. dD Mint pajkos gyereksereg sza- lamandere, kanyargott a vo­nat a dombok között. A moz­dony, mint felbőszített vad vágtatott a fényes acélszala­gon, maga után vonszolva a szalamander-vonatot. Kereki megszabadult — leg­alábbis egy időre — tépő, mar­cangoló gondolataitól, mert a vonat vezetése most lekötötte minden figyelmét. Egyik éles kanyarból repültek ki, egyene­sen belevágtatva a másikba. A nagy, fekete gép fújtatva, zihálva rontott előre. Még egy széles kanyarodás, és kint vannak az egyenes, nyílt pályán. Kereki benézte a kanyart és mikor felében vol­tak már, meglátta a kis piros- tetős bakterháwtj csíkban rémülettel buktak egy­másra az utasok. A csomagok tompa puffanással zuhantak le a csomagtartóból. A fekete masztodon szaba­dulni akart a könyörtelen szo­rításból, de; .; A vezető beszorította a fé­ket és számolt: negyven ..: harminc... húsz... tizenöt.;. A megfékezett acél-állat csi- kordult egyet és ..; Megállt. A Csend egyszerre nyomasz­tó lett. Csak a gőz ütemes sü- vítése hallatszott. Meg a mozdonyvezető ajká­ról egy halk szó: „Kicsi Jut­ka”. Aztán a szőke csöppség nagy körülményességgel, egyik ke­zével a sínen támaszkodva, a másikkal meg magasra tartva győztes szerzeményét, a szar­vasbogarat, eltipegett, rémü­let-szoborrá vált anyjához. Kerekin végigfutott a hideg. Fázott. Levetette csuromvizes zubbonyát és a kazán oldalái-a akasztotta hogy megszáradjon. A váratlanul kerekedett szél elűzi a felhőt, a nap kisüt, fel­száll a köd és csak csillogó, üde harmatot hagy maga után. Az út hátralevő szakaszán Kereki, de a többiek is, nem érezték már azt a rájuk nehe­zedő fojtó feszültséget, kínzó hallgatást, amit elindulásukkor éreztek, és még utána is. Fel­szabadultak lettek, s ismét együvé tartoztak. Ez jólesett mindegyiknek. Hazfelé aztán már az a jól­eső cinkosság volt ismét köz­tük, ami azelőtt. A fiatal se­gédvezető, meg a fűtők megint büszkék voltak az ő „öregjük­re“, mert hát, ha olyan hara­pós is, de igazán nagyszerű ember, s különb mozdonyve­zető talán nincs Is. A segédvezető meg is jegyez­te egyszer útközben, úgy na­gyon őszintén: — Hát ezt nem csinálná ám senki még egyszer Sándor bá­csi után. Jól emlékszem, az iskolában azt tanították, hogy legfeljebb háromszáz méteren lehet megállni. És Sándor bá­csi mégis megállt százötvenen. Vagy még annyi sem volt. Ez jólesett Kerekinek. Úgy érezte, bebizonyította ember­ségét, amivel bümbocsánatot nyert, s ez boldoggá tette. Mert igaz, hogy egy megtévedt bűnös őszinte megtérése több boldogság, mint kilencvenki­lenc igaz monoton zsolozsmá- zása. Mikor a kis balkterházhoz ér­tek, a pályaőr a kis családdal a ház élőt állt, s a hálától ki­csorduló szívvel integettek az elvágtató vonat felé. Kereki rég érzett ilyen me­legséget magában. S ezt — a maga módján persze — mind­járt kézzel fogható módon igyekezett tudomására hozni azoknak, akiket megbántott. Táskájában két gondosan el­készített csomagot vitt magá­val. Egy körzőkészletet a fiá­nak, aki nemsokára technikus lesz. Meg egy gyönyörű, nagy alvóbabát a kicsi Jutkának. S már hallotta a kis tündér­csöppség örömtől eltikkadt hangját, amint felkiált: „Apu­ka, mit hoztál?” — s máris má­szik föl rá és átöleli puha, me­leg kis karjával s ő magához szoríthatja. És a felesége? „Az asszonynak pedig kezet csókolok. Igyekezet fogok csó­kolni“ — S ezt oly megelége­déssel mondta el magában tíz­szer, ötvenszer, százszor is az úton, mert érezte, hogy annak a csöndes, egyszerű asszony­nak ez lesz a legboldogítóbb ajándék. De valamit még hoz­zátett: „Ehh nem vagyok én rossz ember, csak olykor meg­bolondulok. De jó ember va­gyok. Jó hát.” S ezt nem is any nyira mondta, mint érezte, de olyan, erővel, ami már megá­ban is jóvá teheti az embert. Aztán méltóságteljesen gör­dültek be a pályaudvar üveg­teteje alá. *3 egyszerre feszen­geni kezdtek, amint meglátták azt a kis csoportot, amely ko­moly ünnepélyességgel jelent meg a fogadásukra. Amikor már a fűtőház elé tolatták ki az üres szerelvényt, az egyik fűtő szélesre terült mosollyal a képén mondta: — Tudja-e mozdonyvezető úr, hogy ezt biztosan az az új­ságíró, riporter, vagy mi az ördögnyavalyája csinálta? Aki­nek a homlokán az a ronda nagy véraláfutás volt, mert be­verte a fejit, amikor megáll­tunk. Aztán meg olyan erősza­kosan faggatta a mozdonyve­zető urat. — Ühiim! Biztosan az volt — válaszolta biztos megelége­déssel hangjában Kereki Sán­dor. Amikor aztán már hazafelé ment, még vett egy újságot, csak úgy találomra. Persze ab­ban is benne volt. Megelége­déssel gyűrte zsebébe az újsá­got­Végre otthon volt. 5 mozdulattal tárta kJ a szintes kis ház kapui amikor az udvarba ért, t san köszönt annak az öf nikénék, aki az ajtaja el és kötögetett: — Kezét csókolom, néni! De mi ez — ütődött nK( reki Sándor. Mariska! ahelyett, hogy kedvesen! ná köszönését, amint ® hogy: „Isten hozott, & fiam. Hát megjöttél? vl szolgálatnak. Már várnai csak siess! — ehelyett « mondott csak: — Jónapot Sándor! És a Tériké is, a le? lakásban lakó fiatal áss»! alig fogadja köszönését, hagyva teregetésre vár háit, befordul lakásuk aí Hát nem is fogadják, is gratulálnak neki, al> gadják még a köszönésé! — Ehh, bolond fehér# dünnyögte Sándor és bet a lakásuk ajtaján. És a kis szobát, amint pett s köszönt, egyszerre töltötte a szétáradó mel* De a feleségétől — rf pen az egyik szekrénynél elfoglalva —• csak egy eldünnyögött, érthetetle! volt a felelet. Még felé]« fordult. Aztán Sándor — po®* úgy, ahogy az úton oly rt* gedéssel, olyan szépen elf te ötvenszer, százszor ií gában — odalépett a fel«* hez, s az asszony keze nyúlt, hogy megcsókolja­De az félrefordult, s e? tározott mozdulattal há® él az ura megtérő közeli Sándor egyszerre mi* megértett. S ez összetört« — A gyerek ..: a £ nincs itthon? — szólalt végre, he a hangok csak 1 zen hagyták el a hirteW száradt, cserepes ajkait. — Az iskolában van. Sí1 rön, — jött a tompa vál1 feleségétől. — A kislány? A JutlW kérdezte Sándor s a V újból átmelegedett.-— Játszik. Bent — int*1 asszony a szoba felé. Kereki benyitott a szót1 A kislány a földön ül szőnyegen, körülhalmozva bákkal, játékokkal. Föl nézett, úgy el volt merül? — Jutka! Kislányom! lította meg az apja.; Jutka fölnézett. Teld® jól látszott, figyelme még szakadt el a játék sokszí® ményétől. — Gyere ide, Jutka! * mit hozott apuka! — és dór máris nyitotta tásl hogy elővegye az alvóba! A csöppség üde kis arcé nyék suhant át. Ráébd valóra. Feltépászkodott. ‘ esi öklét szájába szőri® rémülettől összeráncolt a figyelte apját. — Gyere ide, nézd! tatta az apja. A kislány tétován lép® hátrafelé. — Gyere, no! A kis Jutka még egy® pett hátra, s remegő ajka zül egyszerire előtört a íé más sírás-sikoltás: — Neem.:. neem ..: üde kis arcára kövér, 1 könnycseppeket görgetett ta, kék gyermakszemébŐ iszonyat. Az asszony is bejött a 6s ba s karjaiba vette a m® tent csöppséget és vigasz* Sándor egyszerre nag£ radságot érzett. Leült a 1« zelebbi székié, ölében má szorongatta az alvóbabát. sután meg-megsímogatta h*jót.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents