Dunántúli Napló, 1960. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-26-01 / 150. szám

NAPLÓ

I960. JÜNTOS»

Évek óta nem láttam Matyikát.

" Ugye nem ismer már meg;: j tanító úr: s; ha szabad még így tisztelnem — toppant be váratlanul;

— Hogyne — öleltem meg az apró emberkét, s az asztalomon heverő öngyújtóra néztem. Tőle kaptam egy emlékezetes 1945-ös utazáson.

— Emlékszik még?

— Hogyne, Matyika.

így szólítottam, hisz annakidején maga kért erre.

— Ne mondja: Kecskés úr... szólítson csak Matyikának. így szólít mindenki. Tetszik tudni, nem vesznek engem komolyan az emberek. ..

Ahogy elnézem Matyikát, szinte azt vártam, hogy a fotel támlájára hajtja fejét, és horkolni fog, mint akkor, a zöldre mázolt katona' ládán, a zsúfolt marhavagonban.

Kicsit röstellkedett, de kibökte, miért jött

— Nem élet ez így — panaszkodott. — Le kellene telepedni.

Nem tudtam közömbös ardrifejezésbe erőltetni érdeklődésemet.

— Csodálkozik? ... Más most a világ::: Más. Lehet, hogy Matyika sajnálja is a

változást. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem akkori beszélgetésünkre.

— Ez nekem való világ, kérem... Kereskedők ... Mikor, mivel... Dohánnyal, pálinkával, cigerettapapírral,gyufával, zsirral, liszttel, szappannal;:; — fújta el a közszükségleti cikkek sorát; — Csinálok kaszapengéből dohányvágót, benzines hordóból pálinkafőzőt, hulladék bádogból elektromos-benzines öngyújtót a falra, töltényhüvelyből rendes öngyújtót, bőrt cserzek a parasztoknak, meg ami jön.

Aztán megfordította a kérdést.

— Hát a tanító úr... szintén feketézget? —Muszáj... Egy kis sóért megyek Pestre

i.. — röstellkedtem a hirtelen felfedezett kartársi viszony miatt.

— Mit visz?

— Kis zsírt, vagy két kilóra valót... egy zacskó lisztet... egy kiló vajat.

Matyika hümmögött.

— Nem rossz..; Tizenöt kiló só testvérek között is... de tizenkettő biztosan... De ügyeljen! Olcsóbban ne adja, mert azok... elnézést... de buknak az ilyen... ilyenekre, mint a tanító úr.

Matyika tárgyilagossága meghökkentett. Valóban, ezen még nem is gondolkodtam. Milyen jó lenne, ha Matyika segédkezne!

Mintha eltalálta volna gondolatomat, nyomban felajánlkozott.

— Tudja, én mindig ráérek... elkísérem...

— Köszönöm...

— Semmi köszönet... Ad majd egy éjszakai szállást, ha maguk felé vetődöm.

— Hogyne adnék... bármikor — ígértem. Ügyis rosszul éreztem már magam, mert szívességét mással úgysem viszonozhattam.

Kelenföldön nyélbe ütöfte boltomat, és visszakísért az állomásra. Hátizsákomban nyolc kiló só meg egy pár cipőtalp tanúskodott Matyika kereskedelmi képeségeiről.

Amikor búcsúztam, Matyika keze eltűnt agyonfoltozott kabátjának feneketlen zsebében, és egy maga készítette öngyújtóval bukkant elő. Avval, amely most az emlékeket idézi.

— Fogadja el tanító úr, emlékbe... Majd találkozunk — integetett vissza a kijárattól — mert én felkeresem... biztosan felkeresem.

Ez volt az első találkozásom Matyikával. Sokszor meglátogatott. 45-ben még havonta beköszöntött hozzám, és segítségemmel kereskedett. 46-ban már ritkábban fordult meg nálunk, aztán elmaradt. Ma sem bánt a lelkiismeret a Matyikával szövődött üzleti kapcsolataim miatt, mert a faluban szinte várták, megszerették.

Később romlott Matyika helyzete, de barátságunk szilárdnak bizonyult. Volt eset, amikor tele volt panasszal, s „ha meg nem sérteném” cigarettát kért. A 45—46-os fény- r kort soha nem érte el.

C most itt ül velem szemben; vagy hat

^ esztendő után;

Nem látszott megtörtnek, inkább a Jövő gondjai emésztették, bár 6 is a múltra gondolt.

— Belefáradtam....

— Segíthetek?

A felajánlott segítség felbátorította.

— Tudja, tanító úr..itt a városban kellene valami könnyebb munka... Olyan, amelyik

‘ mellett azért lehet még egy kicsit... ezt... azt... — forgatta kezefejét, tenyere hol a plafonra nézett, hol a padló felé. — Hiszen tetszik engem ismerni.

Bólintottam, pedig nem tudtam, milyen lehet az a könnyebb munka, amelyik mellett lehet még egy kicsit ezt... azt...

Matyikát jól megismertem. Azon a hosszú úton volt rá idő, hogy elmesélje hányódta- tását.

„Tizennégy éves koromban megszöktem a

pusztáról. Én voltam a kilencedik gyermek, az utolsó: talán azért lettem ilyen vakarcs” — mondta keserű Öngúnnyal. Pendelyes koromban és voltam a kedvenc, de ahogy felcseperedtem, egyre sűrűbben hajtogatták: „Mi lesz belőled, Matyika?” A kapanyélre gyenge voltam, örökké pedig nem bojtárkod- hfittam. Hát ezért szöktem meg.“

Tanult mestersége nem volt, de valóságos ezermesterré vált. Leírom, ha túlzásnak látszik is. Tudott köszörülni, egy, vén vádor- köszörűs mellett tanulta meg; hasonló módon sajátította el azt a cégtábla nélküli mesterséget is, amelynek képviselői „drótozni- fótozni” kiáltással propagálták tudományukat Vándorcigányoknál tekndvájóvá nőtte ki

magát. Fél évig inaskodott egy falusi „műszerésznél”, itt leste el az óra-, kerékpár- és varrógépjavítást. Egy ideig a pézsmapocok vadászatot művelte. Dolgozott vándor ara- nyozónál és képkeretezőnél. Talán nem komp- rommitálom vele, ha a teljesség kedvéért azt is feljegyzem, hogy nehezebb időben hosszú rúdon két vödröt cipelt, „aranybányászással” foglalkozott. Járatos volt ezeken kívül a vándorkereskedelem majd minden ágában a nyúlbőrtől a tűzkőig, s maga készítette cikkekkel növelte az árualapot, például igen jó gumiragasztót készített.

fűt be, mennyi az egyéb elfoglaltsága. Nem panaszkodott, elégedettnek látszott, de... Mi lehet az a: de, — amelytől mégis gondterheltnek tűnik.

— Na és ezt... azt... lehet csinálni? — forgattam tenyereimet, próbáltam a dolog elevenére tapintani.

— Arra még nincs idő... Éppen ez a baj...

— Hogy nincs idő? — néztem fürkészve az újdonsült hivatalségédre.

— Dehogy — legyintett. — Az a baj, hogy hárman vagyunk. Egy-egy emeletet takarít mindegyikünk... Én a másodikat... tetszik

LEMLE GÉZA:

MATYIKA

Körülbelül ezek tartozhattak az „ezt... azt” fogalmába.

Tanácstalanságomat látva most sem maradt adós a magyarázattal.

Kihúzta kabátja zsebéből a helyi lap vasárnapi számát, fellapozta az apróhirdetéseknél, rábökött az egyikre, s átnyújtotta.

Hivatalsegédet keresett az egyik iskola.

— Hát ez nem valami sokat hoz a konyhára — hűtöttem le Matyika lelkesedését. — Az ezrest sem éri el... Könnyűnek, könnyű...

— Jó lenne ez nekem... aztán mellette még — forgatta kezefejét mint előbb.

— Nem bánom, de aztán maga se bánja meg!

— Nem... nem... — fogadkozott. — Ha tetszene szólni az igazgatónak pár szót...

Némi aggodalommal emeltem fel a telefonkagylót. Azt tudtam, hogy az igazgató, aki egyébként jó barátom — hálás lesz, ha embert kap a vékonypénzű állásra. Abban is biztos voltam, hogy Matyika munkájával nem lesz hiba. De mi lesz, ha gondol egyet, és faképnél hagyja az iskolát?

Nem mindennapi állhatatlanságát akkor így magyarázta meg:

— Tudja, tanító úr, nyughatatlan természetem lett... mindig csak hányt-vetett az élet...

Majd később:

— Disznóságnak tartottam az adőszedést. Tőlem adót?... Hat nem disznóság?

Máskor meg ezzel zárult mozgalmas életének egy-egy szakasza:

— Nem telt lakbérre... meg kellett lépnem. ..

A felháborodás csak úgy zuhogott belőle:

— Próbáltam elszegődni itt-ott... nem vettek fel. Ha sikerült, az istállóban háltam, s három ember munkáját végeztem... Nem vagydk én atléta...

Azóta sok víz elfolyt. A körülmények, amelyek annak idején hányták-vetették, eltűntek. De vajon megszelidült-e Matyika nyughatatlan természete? Az „ezt.. .azt” miatt is aggódtam. Mégis eleget tettem kérésének. Mi tagadás, megszerettem. Biztos, már akkor, amikor több mint egy évtizede a pálinkával kínált a fagyos vagonban.

K

ecskés Mátyás két nap múlva hivatalsegéd lett.

Egy hét után megjelent gondterhelt ábrázattal.

„Biztosan megúnta a dicsőséget”' — gondoltam.

De nem az volt a hiba; tanácsért jött.

— Amúgy nem volna baj, — újságolta — az igazgató szeret, a tanárok becsülnek, hanem a kollégák... pedig tessék elhinni, én

csak jót akarok...

Kíváncsian hallgattam. Részletesen felsorolta, mikor kel fel, mikor takarít, mikor

tudni új ember vagyok, és ez így van rendjén. Hat tantermem van... Háromnak rossz volt a zárja... Megcsináltam... Két kályhám füstölt — azt is rendbeszedtem. Hát b(\n ez?

— Miért volna az?

— Na látja... A hatodikosok hoztak öt képet, meg kereteket. A keretek nem passzoltak a képekhez... „Csinálja meg, Matyi bácsi!” — könyörögtek. Olyan szép szemekkel néztek rám... hiszen maga tudja, hogy néznek a gyerekek, ha kérnek valamit. Hát van szíve annak, aki azt mondja: nem?...

Rám nézett, s hogy látta egyetértésemet, folytatta:

— Aztán az ablakok... Hordom fel a szenet a pincéből a második emeletre... De az isten sem győzi! Akik az ablak mellett ülnek: vacognak... Hát elnézheti az ember? Mondja... tanító úr... mit csináljak?!

— Amit a jó érzése diktál, Matyika!

— Jó, jó. De azt mondják, nem az én dolgom. .. Meg, hogy bolond vagyok... stréber... majd őtőlük is elvárják. Akinek nem tetszik, hívjon lakatost meg asztalost... Tudom mi fáj nekik! Hogy az én emeletem rendesebb. Hát bűn ez?! Mondja mit csináljak?... Régen nem akartam rendes ember lenni, most meg nem hagynak a rendes emberek. ..

Két kezét fáradtan a térdére ejtette.

Alig tudtam megvigasztalni. Dolgozzék szorgalmasan, s vágjon vissza: nem az a stréber, aki dolgozik, hanem az tohonya, aki lopja a napot.

Valamelyest megnyugodott.

— Megpróbálom... aztán majd meglátom...

1 ó hét múlva toppant be újra.

^ Igazodik, tanító úr,.. igazodik .::

— Na látja!

— összedolgozom az első emelettel... Tetszik tudni ott nő a hivatalsegéd.

— Na-na...

— Ne tessék mindjárt rosszra gondolni -L- mosolyodott el zavarában. —- Nem úgy... Csináltam fteki pár virágtartót, kijavítottam a villanykapcsolóit.. meg hát ezt-azt.. ö meg segít takarítani... reggel begyújt... így nem kell olyan korán kelnem... Szóval megvagyunk. .. A földszinti Károly bácsi meg morog tovább... Nem csoda. Kocsmáros volt, és büdös neki a meló.

— Hát a nyughatatlanság?

— Nincs értelme kérem... Egyszer megpróbáltam bicikliragasztóval. Az állomáson hat kis üveggel adtam el a 3 forintért... Tudja, én 18 forintért nem szégyenkezem. Másképp nézik már az embert Ügy néztek rám; mintha én akarnám vinni a munka temetésén a zászlót.. Nem vagyok én kérem munkakerülő, mint az a szakállas szentképárus... tetszett már látni az állomáson... vagy nyomorék, mint a cukros néni meg a luftballonos.

m

Galambos László:

Nyári tükör

Százszorozza karcsú tükrét, zengett a szár ezüstjét tüzesülve egyre fürgébb kaszasor a törzs fölött, árny-kötegek sűrűsége, felhők fénytől hártyás széle hullámzik a messzeségbe, dalba kezd a sárga rög.

Négyágú nagy csillagokba csavarva búza kontya, sugár-tenger ég lobogva, földtől égig kavarog, láng suhan sok csupasz háton, akár színes bab » közel-távol, héthatáron kígyóznak a csapatok.

Mint imbolygó apró Holdak, rakott kocsik föl ragyognak, szárnyas kombájnok forognak, aranyküllős új Napok, dübörög az asztag -város, égen szalma-pehely szálldos, csillognak benn szivárványos, zsákból emelt oszlopok.

Aztán másról kezdeti beszélni.

— Szombaton szólnak a gyerekek: „M bácsi, ha vége lesz a tanításnak, jöjjön a

todikba.” Mondom nekik: „Miért, mi a k .„Nincs baj, csak jöjjön!” Az utolsó csengi után megyek az emeletre. Egy kislány ai tóban leselkedett, s ahogy észrevett, becsi az ajtót. Belépek, hát csak elkezd;^ kiab a gyerekek: „Éljen! Éljen! Éljen a Ma'yi esi!” Én meg csak nézek körül, — miért a lárma. Aztán pisszegni kezdtek, és aff elült a zaj, elém penderedett egy kis-' meg egy kisfiú. A lány kezében egy csé virág volt, a fiúéban selyempapírba göní , valami... Rákezdi a kislány, hogy a VI-1 tály nevében névnapomra minden jót kif nak... jó erőben, egészségben munkáiké tovább az iskoláért, a mi emeletünkért, tán megint éljeneztek. Én meg csak hét

tem

..........Köszönöm... köszönöm... de 1

mo

st februárban van a névnapom, hsa később.” „Nem baj! — kurjantotta az el gyerek. — Megünnepeljük akkor is!” 1 ezek a gyerekek!... 80 forintba került a* linka... és a virág is méregdrága ilyen

1 El is érzékenyült. restelkedve pillogó'1

— Tudja, tanító úr;.. nekem még soha? adtak ajándékot.

— Jól esik hajnalonkint a szíverősítő,

— Nem ihatok... a gyomrom miatt- vártdoréiet tönkretette. Feltettem az

a szekrény tetejére. Csak nézegetem.

Ahogy tekintetét felemelte, egészen 1 volt az arca. Nem sokat változott, de fl* más. Már magamra gyanakodtam, talán * én aggatok rá új vonásokat, mint karács»; fára a díszeket. De nem... Megmaradt W; mos, búbosba-nka formájú frizurája, de m” nem ágaskodott volna úgy szembe a vi> gal. A homlokán végighúzódó három barsj távolabb esett egymástól, a fanyarságba ^ medtek megenyhültek, mélyen ülő szemelj gyobb kapun, elégedettebben néztek a vH ra. A ráncok -nem tűntek el arcáról, *] most nem áradt keserűség a kusza vonás* bél.

Vége-hossza nem volt az új, számára' dig ismeretlen élményeknek.

— Az értekezleten azt mondta az igaz? „Dicséretet érdemel Kecskés kartárs, az kola rendbentartása érdekében kifejtett & ményes munkájáért”... Még a jegyzőkön? is beírták szóról szóra. így: Kecskés ;■ társ... Komolyan vesznek kérem... A " szinti Károly bácsit is megemlítették, de £ olyanformán, hogy vegyen példát az ero«' ékről... Majd megpukkadt az öreg... eP zelheti... Dehát érdeklik is magát az ^ semmiségek!...

— Csak mondja nyugodtan, Matyije akarom mondani Kecskés kartórs — tp hozzá — hogyne érdekelne.

— Tudom én, hogy van ez — fejtett*!

— Mindenki jobban szereti a rosszat hal*' A tanító úr nem... a rossztól fél... mert ^ ga ajánlott... De a jó kit érdekel? Pedif? lakinek azt is el kell mondani... Én P\ mondhatom el? Csak ide jöhetek... a P úrhoz...

— Tanító kartárshoz, Kecskés kartá?

— figyelmeztettem derűsen. Filozofáló k*" ben találtam, mert így hárította el okv^ lenkedésemet.

— Nincs igaza... Én bekerültem ebt* új világba, ahol az igazgató: kartárs; a rok: kartársak... De maga nkem csak # marad a régi tanító úrnak... és én is F maradok a maga számára Matyikén3' Olyan nehezemre esnék felügyelő kartár- szólítani...

— Igaza van, Matyika — bóffintottam- (

— Mit szólna hozzá, ha megnősülnék ^ kérdezte minden átmenet nélkül. — K<* zat fizetek lakásért... Egyedül vagy3' Kartársaim vannak már... de ea nem cir ide se járhatok mindig...

— Azért meg ne nősüljön, hogy elkerüljön!... De ha talál valami jóra* asszonyt... Csak vigyázzon!

— Na, ogy-e? — nyugtatta meg ma#1 engem is: — Nem kell engem félteni...

— Jobb félni., i kétélű dolog a háf ság...

De ezt elengedte a füle mellett, mint régen túl van az ilyesmin, és biztos a dolgában. Mondhattam volna én már mit, Matyika inkább döntése helyességé' lenőriztette velem, mintsem tanácsot kér1

— Ha úgy fordulna, tanú is keilen* mormogta maga elé, de szeme sarkábó* gém figyelt. Habozás nélkül felajánló* volna szolgálatomat, de kéretlenül mé# tehettem.

— Nem sok ismerőse van... de bárme szívesen elvállalná...

így kerültem újmódi komaságba Ma'?! val. Az „első emeleti kartársnőt” vette el, vei már régebben jól megértették egy1*1 k z még esküvő előtt történt, hogy PP " ka iskolájának igazgatója a pedag* napi jutalmazások idején felhívott. Isn1' Matyikával kialakult kapcsolataimat, és s' ségesnek tartotta tájékoztatásomat

— Tudod, a Kecskés megérdemelné, j1 jutalmazzuk... Nagyszerű ember... vagyok, hogy ajánlottad... De még eg? sincs itt... rossz vért szülhetne jutalmaz3 Még azt mondhatnák... tudod, ilyenkor f dent össze-vissza beszélnek az embere' hogy a te kezed van a dologban... cs*J miattad... hiszen érted. Inkább majd ? re... akkor nem lesz semmi akadálya.••

— Igen... értem — dörmögteh1 kagylóba..

Bedig nem értettem.

Pál József

(Vidéki zenéi euktáizdáAaa

A zongorista zongoráz, s igazi pálma kornyadoz, pici vaslábú asztalok, s három párocska botladoz.

Plim-plim-plam... — futna, futna már, mert az a karcsú kis kupa negyedszer fordul és ni négyen is figyelnek oda.

Plim-plim-plam... szól a zongora, s az asztalokon csillogó korcsú kupákban áll a meggy, vermut, barack, vagy zöld dió.

PHm-pttm-pfaun... — szél a zongora,

s hangja illendő: bújdokoL A sarokban füst, félhomály, így a két író ott kőtől.

Plim-plim-plam ... szól a zongora és a sarokban a kis tanár bukszájába kotor, fizet.

Uiuá. fiW id Imin» mim

A"' .A 4,-j'a------- ■1! 1

Plim-plim-plam... — tenni kéne már. úgy ám, tenni valamit. —

Húzd el az ablak függönyét.