Dunántúli Napló, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-30 / 203. szám

Ä művészet és a művész

/

»VITA BREVIS ARS LONGA”

1— mondta egy régi bölcs. Magyarán az élet rövid, a művészet örölí. Ezzel azt az igazságot fejezte ki, hogy az emberiség életében a művészi alkotásom jelentik az igazi, az örök értéket.

A művészetről csak beszélgetni,_ esetleg vitatkozni lehet, de kinyilatkoztatni csak egy társadalomnak van együttes joga. így távol áll tőlem a ki" nyilatkoztatás szándéka, csupán az a célom, hogy bizonyos képzőművészeti szemléletek dióhéjban ismeretesek — ízelítőül — főleg azok számára, akik még ezzel alaposabban nein foglalkoztak. Ugyanis nap mint nap hallhatunk és olvashatunk kiállításokról, ankétok- rcl, egyes művészekről, azonban a művészről és a művészetről általában nem sok szó esik.

Van analógia a művészet és az egyes művész fejlődése között. Mit jelent ez? Ha a festők és szobrászok élerajzait figyelemmel kísérjük, megállapíthatjuk, hogy munkásságukat feloszthatjuk: az ifjú kor műveit követik az érett kor művei. S ha a művész hosszú életű, akkor legtöbbnyire a kései, az aggkor munkássága rekeszti be az élete művét.

HASONLÍTSUK ÖSSZE á művészetet a tudománnyal! Alapjában véve mindkettő az embernek az álláspontját jelenti a természettel, a világgal szemben. De míg a tudomány eddig nem jutott olyan álláspontra, amelyeket nem kellett vagy nem kell egyszer elhagynia, vagy amely az embereket tökéletesen kielégítené, addig a művészet nem egy olyan

munkát mutathat fel, amely kielégítette és kielégíti az embereket. Nincs tudomány — még a matézist sem — véve ki —, amelynek korrektúrája bizonyos időközökben ne mutatkozhatnék szükségesnek. De nincs remekmű, amelynek korrektúráját valaha is óhajtották volna. A műremek nem ismer revíziót. Sőt két remekmű összeadásával sem produkálhatunk egy harmadikat, hanem inkább leronthatjuk azoknak az értékét. A remekmű nem tűri meg, hogy hozzáadjunk vagy levonjunk belőle valamit. Minden ilyen kísérlet kudarccal végződött. A tudomány — hogy hasonlattal világítsam meg a kérdést — folyam, amely' egyre gyarapszik, forrás, patak, mellékfolyó, stb. révén, de amelynek a torkolata az ismeretlen végtelenbe vész el. A művészet pedig egy „hegy rendszer”, amelynek vannak halmai, hegyei, ormai, havasai, hozzáférhetetlen bércei, de nem egymáson, hanem egymás mellett: egyik sem azzal lett naggyá, hogy a másikat gyarapította. A tudós azzal a biztos tudattal dolgozik, hogy a tudomány munkája végtelen. Ezzel szemben a művészet felmutathatja az olyan művek egész sorát, amelyről nyilvánvaló, hogy befejezettek, hogy azokon nem módosíthat senki a mű értékének kockáztatása nélkül. Biztosak vagyunk, hogy ezer év múlva többet tudunk, de nem biztosíthat senki sem bennünket arról, hogy ezer év múlva nagyobb szabású lesz a művészet, mint ma. A tudomány eddig fokról fokra haladt, de a művészetről nem mondhatjuk ugyanezt,

A MŰVÉSZÉT ileal csupán valóság egyszerű tükröződése, hanem állást foglal: pártját fogja valaminek valami ellen. Az ábrázolandó valóságban való szenvedélyes részvétel nélkül nincs művészet. Végtelen bőségü valóságban kell a művésznek válogatnia: a lényegtelent elhagynia, a lényegeset megragadnia, a valóságnak egy bizonyos rangsorát elismernie. Ám de mi a lényeges s mi nem? A válasz tudatosan, vagy öntudatlanul állásfoglalás vagy pártosság. A művész nui- gatartása fejeződik ki ebben, az a szemlélet, amellyel a világot, a valóságot értékeli és megítéli, hogy mi érvényesüljön lényegesként, mi vetendő el lényeglelenlcént. Ha tehát egy művészről, műalkotásról beszélünk, nemcsak a tehetségéről, műve erejéről és eredetiségéről szólhatunk (bár ez minden körülmények között kötelező), hanem elsősorban magatartását, álláspontját kell tisztáznunk. Olyan művészetet óhajtunk, amely tántoríthatat- lanul az igazságra törve a valóságot minden aspektusában, problematikájában és fejlődésében ábrázolja és alakítja.

A MŰVÉSZET napjainkig rengeteg alakuláson, változáson ment át. Különböző izmusok, irányzatok voltak és lesznek. Ezzel részletesen csak könyvek formájában lehet foglalkozni. Azonban meg kell említenem az úgynevezett „non

VcZij

Fuvola (flauto). őseit, a primitív ajalcsípos fuvolaféléket az ókor kultúrnépej már használták; az egyiptomiak a ' rnem-et, a kínaiak a yo-t, a héberek az ugab-ot, az arabok a ney-t, és a görögök a! syrinx-t (az egymás mellé illesztett nádsipokat, a pánsípot). E hangszereket csontból, nádból és agyagból készítették. Alakja, formája az idők folyamán számtalan változáson ment keOboa (oboe). A szimfonikus zenekarok kedves, alig nélkülözhető hangszere, ősénél: a görög aulos-t és a schal- meit) pásztorsípot tekinthetjük. (hautbois — magas fa!) A XVIII. sz.-ban nyeri el végleges alakját. Fúvókája két nádlemezbőd készül; A nádresztül. Két főtípusa: a rézu- tos vagy haránttuvolák és az egyenes-fuvolák (cölöpflóta, furulya, stb.). Mai zenekere- iníkban már csak a rézutos, fából (ébenfa) vagy fémből készült fuvolákat használják — Hangterjedelme: cl—d4.Akisfuvola (piccolo) a fafúvós- hangszerek legmagasabb hangú tagja, a fuvola kicsinyített mása;

lemezeket úgy illesztik egybe, hogy a felső végén lapos nyílás maradjon. E nyíláson át, a mádlemezek kitáguló és ösz- szehúzódó mozgása közben kerül be a levegő a hangszer testébe. Ma ébenfából, régebben körtefából készítették. — Hangterjedelme: h—g3.

....a színjáték... föladata mos Is és elejétől fogva az tolt és az marad, hogy’ tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önáhrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. (Shakespeare)

figuratív” irányzatot. Ugyanis ez a képzőművészet egyik betegsége. Ezek a „non figuratív” ? irányzat képviselői (absztrakt- \ nak nem mondhatók, hiszen bizonyos mértékig minden művész absztrahál), figyelmen kívül hagyják, hogy a 'közösségnek mekkora rétegét- leéli kielégíteni művészeti alkotásokból. Tehát ennek a művészétnél: (ha egyáltalán annak lehet nevezni), félreismerhetetlen az ezoterikus szándéka. Ezzel szemben a fejlődő szocialista államok művészete a néppel akarja magát megismertetni. A „non figurativok” ugyancsak figyelmen kívül hagyják a legfontosabbat, a kép tartalmának megújítását, valamint nem vették figyelembe az ősz-, tályellentétek és a művészet összefüggéseit. Elsősorban nem ismerik fel a proletariátus és a burzsoázia közötti fő ellentmondást a művészetben.

Ezek után nyilvánvaló, hogy ez a „non figuratív” irányzat egészében semmiképpen sem lehet példakép a mai művészet számára, mert csali: egyszeri történelmi jelenség és ma már túlhaladott történelmi helyzethez kapcsolódik.

A MA HALADÓ MŰVÉSZE nem tekinti ellenségének az értelmet, nem fordít hátat az életnek és csak a közösségnek alkot. Szereti az életet, az'em- bert és ismeri felszabadulásának útját. Keresnyei József szobrászművész.

A niottó, amit választottunk, lényegében kifejezi a színház hivatását, hiszen ahogy az élet is örök megújulás-, úgy újul meg kapunyitáskor is a színház, amelyet éltet kötelessége: felmutatni a kor igaz alakját.

Az 1959/60-as színiiáéi y évad. különös jelentőségű a Pécsi Nemzeti Színház éleiében. Soha még ilyen nagyszerű feladatok előtt nem álltak pécsi színészek. Új, változatos, gazdag program megvalósítása • vár rájuk. Pártunk és kormányunk helyes kultúrpolitikája révén nagyszerű lehetőségekkel gyarapodott színházunk. Megvalósult a pécsi állandó opera, az állandó balett! A lehetőségek tekintetében egy fejjel megnőtt színházunk s elsősorban a ^színház • vezetőségére, a színészekre hárul a feladat, hogy a lehetőségekkel helyesen éljenek.

A Pécsi Nemzeti Színház az elmúlt évadban alapjában jó munkát végzett., Amikor a színliáz tevékenységét az 1958/59-es évad végén értékeltük, sorainkat azzal a reménnyel zártuk, hogy a következő évadban továbbfejlesztik eredményeiket, tovább haladna!: azon az úton, amelyre ráléptek. Az „induló” ideje megérkezett. Milyen erdemények továbbfejlesztésére, milyen úton való előlépésre gondolunk?

Elsősorban azt várjuk színházunktól, hogy olyan művekkel jelentkezzen; amelyek napjaink életének problémáit boncolgatják, a ma dolgozó emberéről a ma dolgozó emberéhez szól s ezt a mondanivalót művészi szinten eleveníti meg. Mutassa be a haladó értékeket a népek küzdelmes munkáját életük szebbétevéséhez, a még boldogabb holnapért. A már „befutott” művek mellett hozzon felszínre új drámákat, segítse színműíróinkat ahhoz, hogy elmélyült műveket alkothassanak, támogassa az új kezdeményezéseket, ha azokban valóban érték van. Az elmúlt évadban ezen a téren voltak eredmények s meggyőződésünk, 'hogy ebben -az évadban sem következik visszalépés. A másik amit várunk: a formakísérletezés folytatása. Az elVata Emil: Fiú (szenrajz).

Horkolva, vicsorogva jöttek, sompolyogtak be a tigrisek, a fenséges fenevadak az arénába, szőrük fénye szinte ser- cegve szikrázott a lámpák alatt. Az egyik ostorlegyimtésnéü két hítm leugrott a székről, s mielőtt a tüzes karikát átugrottak volna, szempillantás alatt egymásnak rohantak. Az erősebb, vadabb tenyérnyi húst kiharapott a másik oldalából. Vérszag érződött a levegőben, az egész aréna tigrisei höröglek, iszonyatos fogaik nyálasán csillogtak. A szelídítő vastag botja összetört a két marakodó fenevad fején. Tudta, hogy ha egy pillanattal tovább marakodnak — az egész aréna egymásnak és a szelidítőnek rohan. A közönség megdermedt.

A szelídítő bátor szóval ütött, ostorozott és parancsolta helyükre a tigriseket, verejték csillogott homlokán, arca krétafehér lett, keze remegett, de szive a helyén volt. Volt ereje, hogy az egyik hímhez vágja a nehéz állványt, ahhoz, amelyik kiharapta a másik oldalát.

Vidéki ember ült elől, látta, mi történik„ szemébe húzta kalapját, s várta mi lesz. Már felemelkedett, hogy ha kell beugrik a ketrecbe, s a szelídítő segítségére siet. Egyre az embert nézte: kezét, homlokát, lába biztos lépését, szája kemény parancsát hallgatta, és cseppet büszkén bólintott, hogy ez igen fc- bátor ember!

A mutatványnak vég« lett, a tzeJÍBdt&i untbej^

ditó kizavarta az acsarkodó állatokat, majd maga is kitámolygott, nekidőlt az egyik oszlopnak, s alélts ágával küzdött, hogy le ne szédüljön. Ködös aggyal, elhomályosuló szemekkel nézte a közönséget, amely hangosan tapsolt: külön a mutatványnak és külön a bátor embernek.

A vidéki ember odament, kezet rázott a szelidítővél, s meghívta jöjjön, menjenek el a vendéglőbe, bátorságot meríteni — mondta mosolyogva a vidéki. Megünnepeljük ezt a merész tettet. Mindenki elámuft. Tje a kalappal, fel a kupával! — mondta nevetve. A szelídítő még mindig egykedvűen, remegő lábakkal ült az asztalnál, s akkor nevetett igazán, műkor a toidéki ezt mondta:

— Maga igazán bátor ember! Sok bátort láttam, de maga veri őket. Maga nem olyan, mint az egyszeri bátor ember.

— Milyen volt az egyszeri bátor ember? — kérdezte a cirkuszos érdeklődve.

— Az egyszeri hetvenkedő legény elvitte apját a kocsmáiba, ittcCk, mulattak, amikor az egyik részeg ember apját pofon vágta. Legényfia félugrik, mint a hörcsög az idegen elé áll, s azt mondja néki: No üsd meg még egyszer apámat, ha mered! «-> A félrészegnék te

kellett több — lehajítatt egy pofont a legény apjának. Mint a kakas ágaskodott a legény, rikácsolta, hogy no üsd meg még egyszer az én apámat, ha van merszed, de velem gyűlik meg a bajod, te korhely! — Megint egy pofon. A 'legény erre azt mondja apjának: Jöjjön, édesapám, menjünk innen, mert utóbb is megverik magát. — Ilyen bátor volt az egyszeri legény, de maga igazán bátor volt

Felemelte poharát, koccintott, inni akart, mikor a tigrisketrecek felől félelmetes ordítás hallatszott. Kiejtette poharát a vidéki ember, a szelídítő azonban nyugodtan mosolygott.

— Ne féljen — mondta. A féltékenység hangja tsz. Hiszen azért veszett össze a két vad hím. Amiatt a kis nőstény miatt, amelyik ott ült maga előtt, az a remekcsíkú kis karcsú bestia. Hallgassa csak! — ez a hang mindennél iszonyatosabb: vasketrecben külön kell élni a nősténytől, s ha egy pillanatra odaszaladhatnának, egymásnak esnek, véres az oldaluk, bot törik össze fejükön. De szerelmesek. És nem is bátrak, hanem vakmerőek. Es én csak bátor voltam a vakmerők között.

Kocintottaík, ittak.

Az éjszakában pedig sokáig szolt, messzire szállt a féltékeny szerelem hangja: panaszosan, fájón, de

ütések és sebek között is kívánón, féltőni i

MORVÁI GYULA

múlt évadban láttunk színházunkban formakísérletezést s nem is sikertelent. De láttuk azt is, hogy még korántsem megoldott a modern mondán ivalójú drámák interpretálása. Ha a szocialista kultúra a leglta- ladottabb, akkor a szocialista színjátszás sem lehet merev, megcsontosodott, új stílustörekvésekre van szükség. Az évad feladata lesz — néha a buktatót is vállalva — munkálkodni az új stílus kialakításán.

Az elmúlt évadban fellelhető volt a „kasszadarabol:” futtatása. Tény az, hogy a színháznak a közönség az éltető eleme s elsősorban a közönségért létezik, akik szórakozást és művelődést keresnek a színházban. Szórakoztassuk, neveljük közönségünket de úgy, hogy az előadott művek ne csal: „kasszasikert1’, hanem nevelési sikert is jelentsenek.. Az új évadban feladat lesz az is, hogy a meglevő színházlátogatók mellé a dolgozók újabb rétegeivel is megszerettessük a színházat.

Az új évadban van tennivalóm!: s nem is kevés. Az új problémák nagy feladatok elé állítják a szánikri- tikát is. Kötelességünk őrködni azon, hogy a modernség ürügyén ne erőszakoljanak ránk új címkével régi, letűnt ócskaságokat; A művészetet szerető ember számára szent dolog a színház, mindenek előtt nagyon komoly nemzeti ügy. Biztosak vagyunk abban, hogy a közös célért a művészetet szerető emberek kéz a kézben együtt dolgoznak;

Színházunktól számos tehetséges művész szerződött el, akik itt fejlődtek, itt váltak művésszé. Az elmentek helyébe új színészek jöttek, új arcokat látunk majd a színpadon s különösen az operaegyüttes tagjait ismeri még kevésbé közönségünk, Amikor köszönt- jük a színház régi és új művészeit, kívánjuk, hogy szeressék meg városiunkat, tehetségükkel vívják ki a színházlátogatók elismerését, arassanak tapsokat;

Az új feladatokhoz, az új évadhoz kívánunk sok sikert;

Garay Ferenc

ZSIKÓ GYULA:

AZ „ARCKÉPEKÉBŐL DCaizás

Háta, mint egy ruarh abőrpajzs: barna. Két karja, mint a motolla, jár.

Lapockája csúszkál jobbra-balra s félkör-ívben követi a váll,

Szögben hajlik dereka, s a bordák, mint a kígyók, úgy vonaglanak.

Széles csípő tartja mind e mozgást, mely izomból izomba szalad.

Egy lábára esik teste súlya s talpa alatt behorpad a föld.

Egy-egy rugó mindegyik lábujja a csontokba löki az erőt.

Lassan mozog. Óriás bogár?

Furcsa gép?

Nem. Ember az. Kaszál.

'JCafiáiz

Tülke még a régi, szarv-tülök. Bunkós botja szívós somfabot. Komda körül fajkutya sürög s kajsza süldőt halk füttyszóra: fog.

Kilenc szálú még az ostora, de hol a zsíros, vén kanászkálap? Bőrtüszőben kisbaba foka?

Hát a rongya, szennye hol maradt?

Havi bérét postás hozza ki.

Kettő szobás új házban lakik s tiszta haszna néha húsz malac.

Míg a konda hűs sárban delel jóllakottan ő is elhever