Dunántúli Napló, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-05 / 156. szám
»59. .10 LIUS 5, NAPLÓ 3 Káldi János: > Jegyzet egy építkezésről A színházi évad végén Az 1958/59-es színházi évad befejeződött. Ügy véljük, hogy az évad értékelésének kiindulópontja nem léhet más, mint az MSZMP kulturális irányelveiből a művészetekről szóló tézisek. Az irányelvek megjelölték a követendő utat, a megoldásra váró feladatokat. Időszerű most megvizsgálni, meny nyiben váltak ezek valóira? A tézisek többek között a következőket mondják: „Az egyes művészeti ágakhoz kapcsolódó intézmények: könyvkiadók, szerkesztőségek, filmgyárak, színházak, mozik, a rádió és televízió, zenei és képzőművészeti szervek, szórakoztató intézmények vezetői és munkatársai biztosítsák a párt. művészet palitikájáinalk érvényre- jatását és állítsák munkájuk középpontjába a minden szűk- kcblűségtöl mentes szocialista szellemű népművelés feladatait. Változatos eszközökkel gondolkodjanak arról, hogy a magyar és a nemzetközi kultúra igaz értékei s mindenekelőtt a szocialista kultúra alkotásai minél szélesebb rétegekhez eljussanak. Küzdjenek a kispolgári ízlés, a giecs, a különböző dekadens burzsoá irányzatok ellen és a közönség ízlésének jótékony befolyásával segítsenek megszüntetni az elmaradottabb tömegek kívánságai és a szocialista kultúra magasabbrendű igényei lközötti ellentmondást.“ Lényegéten tehát színvonalas, eszmeileg tiszta műveket kér a párt a művészetektől, köztük a színháztól is; A Pécsi Nemzeti Színház az egyik legjelentősebb kulturális intézmény városunkban. Munkája nemcsak a városra korlátozódik, hanem úgyszólván az egész megyére kiterjed, hiszen a tájszínház rendszeresen szerepel megyeszer te. A színház művészei pedig az ön- tevékny kultűrcsoportök patronál ásában 'is jelentősen’ tevékenykednek. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy 1959 január 1-től június 15-ig Pécsett mintegy 85 ezer néző tekintette még az előadásokat — s ehhez hozzáadjuk a tájszin- ház látogatottságát, amely körülbelül 23 ezer főre tehető — akkor látjuk csak igazán a maga teljességében a színház szórakoztató-nevelő szerepének nagyságát. Ezeknek tudatában értékeljük az elmúlt évad műsorpolitikáját. Az 1958/59-es évad a műsorpolitika lényeges változását hozta. Mi ez a változás? Az egyik: a mar élet problémáit boncolgató művek aránya megnövekedett. Ez , természetesen, korántsem jelenti azt, hogy ezen a téren már _ minden rendben van, és sütkérezhetünk az eredmények fényében. Ott még nem tartunk. Annyi azonban bizonyos: a mai momdanivalójú művek bemutatására határozott törekvés volt tapasztalható. A bemutatott színdarabok között találjuk: „Bekötött szemmel", „Szélvihar“, „Ilyen nagy szerelem", „Nem vagyunk angyalok“, „Anna Frank naplója“, s még említhetnénk néhányat, amelyeknek előadását külön örömmel fogadták az igényes színházlátogatók. Ezek nek a színdaraboknak bemutatása nagyon hasznos volt, szórakoztatva neveltek; Színház és nevelőmumka? Igen. A színháznak nem az a feladata, hogy csak valamivel szórakoztasson, illetve ez egyáltalán nem lehet feladata. Művészi igényességre keld nevelnie a közönséget akikor is, ha akadnak még olyanok, akik a nevelés fontosságát nem értik teljesen. A színház neve- lőmunkájávál kapcsolatban érdemes egy jelenségre . felfigyelni. Még néhány évvel ezelőtt egyáltalán nem dicsekedhettünk-azzal, hogy a színház- látogatók közül sok olyant találunk, akik az „önfeledt“ szórakozásom kívül valami mást igényeltek volna a színháztól, ma elmondhatjuk: mind több lesz azoknak a száma, akik igénylik a. tartalmas, a mai élet problémáiból merített és szinpdra vitt művészi alkotásokat. . A -mai mondaniválöiű művek sikere alaposan rácáfolt azókra, akik szajkó módjára ismételgették azt n téves nézetet, hogy a színházlátogató közönséget nem érdeklik a mai problémák. De mennyire érdekkk. Csak témájában tartalmas, megjelenítési formájában művészi, produktumokkal kell a közönség elé állni, s a siker nem marad el. A közönség nagy részének megváltozását ebben az arányban az évad második nagy eredményének mondhatjuk. Milyen változásról beszélhetünk még? Mint a művészetekben általában, a színházaknál is tapasztalható a formakísérlelezés. Tény az, hogy a tartalom mindig megelőzi a formát. Ha valaha szükség volt új tartalomhoz új formát keresni, akkor napjainkban van ennek a legnagyobb jelentősége. Miért? Azért, mert a mai mondaniva- lójú művek többsége már- az új társadalom építésének problémáiból ragadja ki témáját, de megjelenítése, a forma, ahogyan előadják még a régi, mondhatni a klasszikus vonalat követi. Hinnék a formakísérletezésnek nagyszerű példáit összegezte a nemrégiben Pécsett megrendezett modem dráma hete. Elismerés illeti a színház vezetőit, művészeit c nagyjelentőségű kezdeményezésért, s különösen azért, hogy a modern dráma, hetén számos ismételten bemutatott színdarabnál nemcsak kísérleteztek a formával, hanem néhány vonatkozásban helyes utat is találtak. Hivatkozhatunk itt — csak egy példát említsünk — az Ilyen nagy szerelem című színdarab bemutatására. Ennek a műnek színpadra vitele — ami magában foglalja a színészi játékot, a díszletmegoldást, s a megjelenítéshez szükséges többi „kel léket“ — újszerű volt. De nem csak ennyi! Mert az, hogy valami újszerű még nem bizonyítja azt, hogy jó is. De ez a színdarab újszerű és jó is volt. A színház vezetői és mü(Folytatás a 4. oldalon) Mintha egy nagy, elnyúló tűz lenne itt! Kék, sárga lálngok csapkodnak, lobognak az állványok vázai közt, szakadatlan, S a pipacs lángját is, felidézi egy kendő. A délután a képkeret, ebben mozognak, a zörejek, csengések fátylai mögött, ág-rácsok szomszédjában. Hogy vernek, nőnek e lángok szüntelen: Kőművesek, áicsok lángjai! Búzavirág-lángok, sárga liliomok, overálok. mozgások, rezgések, táncok, oszlopdaruk jarkálása. ó, roppant tűzvész! Fogy a délután, halványabb lesz a vázlat, de odalent megáUnak az asszonyok, és óriási, kék virág lesz a szemük, mert, ime, a lángokból új ház nyúlik föl. Nagy István: Bizakodás. A művész otthonában Hatalmas vásznak, kis tusrajzok és tájképek díszítik az idős müvész^Cebauer Ernő lakását. Műteremnek használt szobáját szinte zsúfolásig megtöltik a festmények. ■— Ez nagyon kedves képem — mutatja a falon függő tájképét. A köd, ez a címe. A szürke fátyolon keresztül alig-alig tör át a fák körvonala. A képet nézve érzi a szemlélő azt a nyomott hangulatot, amit a leszálló köd kelt. Mellette egy másik mű már vidámabb, élénkebb színekkel adja vissza ■ egy norvég tengerpart szikláin táncoló napsugár játékát. Szürke sziklák. Mégis mennyi szín, mennyi árnyalat van ezen a képen! ;— Nagyon megkapott a norvég tengerparti sziklák hangulata — mondja a mester. — Ilyent máshol nem láttam. A fák szinte a szikláiból nőnek ki. Sok• képem van, amin ezt megfestettem. Sorban mutatja a Mester a Norvégiában készült képeit. Tavaly és tavalyelőtt festette ezeket. Akkor járt ezeken a vidékeken. ■— Idén is ellátogatunk, — mondja. — Ha megkapjuk az engedélyt — teszi hozzá németül, mert ezt már a feleségének mondja. Felesége nem beszél jól magyarul, hiszen norvég asszony, ezért egymásközt csak a németet használják. — Norvégián kívül melyik országban járt még? — Sok lenne felsorolni —feleli — Ausztriában, Csehszlovákiában, Olaszországban, Svájcban és még sok európai országban megfordultam már. Bejárta Európát, s müvei a tengeren túl is eljutottak. Ame- likában is megtalálhatók a festményét S itthon a budapesti Szépművészeti Múzeumban is van festménye. Fáradhatatlanul dolgozik még ma is, hetvenhét éves korában. A pécsiek naponta láthatják freskóit. A Park mozit, a Petőfi filmszínházat díszítő alakok és több iskola falfestménye az ő keze munkája. A fiatalok oktatását is vállalja idős kora ellenére. A vasutas és a szabolcsi képzőművészeti szakkörben adja át tapasztalatait és művészetét. Azt a művészetet, amelyet ö nagy mesterektől, Benczúr Gyulától és Szinnyei Mer se Páltól tanult. HILLEBRAND LAJOS Há f árorn pécsi néprajzkutató — dr. Vargha Károly, dr. Rónai Béla és Muszty László — munkaközösségbe tömörülve, hosszú ideje gyűjti Baranya „romantikus“ földjén a még clö népmondákat. — A gyűjtött anyagnak egy részét most rendezik sajtó alá olvasmányos formában az ifjúság számára. — A munkaközösség (Pécsi Pedagógiai Főiskola Hagyománykutató Munkaközössége) gyüjtőtevékenysége kiterjed minden műfajú mondára, a történeti mondáktól egészen a tréfás, anekdotaszerű történetekig. Mutatóban két mondát közlünk. Az egyik közlemény ún. falucsúfoló monda. A falu nevét a feldolgozásban nem említjük. (A közölt falucsúfolót Muszty L. 1942-ben gyűjtötte Pécsett.) A Miért túr a disznó? c. monda a sertés közismert túrás-szenvedélyére ad választ neveltető formában. (A feldolgozás Muszty L. 1943. évi mecsek jánosi gyűjtése alapján.) A pirinyó tojás Iregen innen, Iregen túl, ahol a kurtafarkú malac túr, kettőnknek éppen a fele útján van egy nevezetes falu. Sokat emlegetik Szigetvár környékén ezt a falucskát. Nem is csoda, mert itt megaszalják a jeget, rostában hordanak vizet a kútról, s csur- gásba állnak, amikor esik az eső, aratáskor megállítják a toronyórát, hogy mennél tovább tartson a nap. A falu népének hírét azonban egyszer egy újabb csoda öregbítette. Egyik szép napon akkorát rikkantott a biróné, hogy az ijedtségtől minden órának megállt a sétálója, de aki csak otthon volt, mindenki összefutott a bíró udvarába a nagy kiabálásra. — Miért kiáltott kend, biróné, hogy minden házban megkoccant a kés a tányérom? — kérdezte valaki hangos kíváncsian. — Mán hogyne rikkantottam volna, mikór az én kenderma- gos tyúkom akkora, tojást tojt, mint egy babszem. — Hát akkor mutassa, kend, áíróné, azt a pirinyó tojást! Hadd lássuk mi is! Megmutatom én kendteknek azt a pirinyó tojást. Itt van ni! Azzal fölmutatta a három ujjával. Lett nagy tolongás, mert mindenki közeliről akarta látná. Nézik, és máris, azon tanakodnak, hogy mi legyen a tojással. Azt möndja az egyik: — Süssük' meg, és hívjuk meg vendégségbe a szomszéd falubelieket, — többdék leszavazták. — Hogyne! Azok nem szolgáltak rá ilyen nagy tisztességre. Meg nem is vagyunk valami jóba velük, és még ők egyék meg a tojást?! — kiabáltak hangosan. v A legokosabb így szólt ekkor: — Építsünk a tojásnak egy nagy házat, és akkor csak az nézheti meg, aki belépődíjat fizet! Így legalább a mi falunk is híres lesz. Még ki se mondta az utolsó szót a legokosabb, már elkezdte a másik: — Ültessünk egy tyúkot, és tegyük alája a tojást, aztán majd meglátjuk, mi kel ki belőle! Persze nem tudtak megegyezni, mert ahányan voltak; annyifélét akartak. Mindenki beszélt, kiabált, de egyik sem értette a másikat. A bíró szerencsére épp akkor ért haza, amikor a falubeliek egymásnak estek. Meghallgatta mindenkinek a tanácsát, aztán igy szólt: — Mondanék én valamit, emberek! Vigyük el a tojást a szolgabíró úrnak Szigetbe! Legalább őkigyelme elengedi az adót, úgyis sokat követelnek ebben az évben. A jámbor ellenfelek összenéztek, lám, mégiscsak okos ember ez a bíró, ő a falu esze! Nem csoda, hogy ezt is így ki- fundálta. Hát ha ő mondja, akkor vigyük el minél előbb, — jutottak békességes elhatározásra, akik az előbb még egymást gyilkolták. A bíró azon nyomban ki is adta a parancsot: — Akkor holnap útnak indulunk, emberek. Én meg a harangozó sógor és a kisbíró koma. Majd felváltva visszük, hogy egyikünk se fáradjon el nagyon. Másnap, még alig hajnallott, amikor a nap kibújt a föld alól, a falucska küldöttségét már úton találta. Azok pedig mentek, mendegéltek csöndben, csak a csizmájuk kopojAtyásUedwí fakanyaiűk gott. Egyszer csak megszólal szelíden bíró úr őkigyelme: — Ha beérünk a szolgabíróhoz, én nekiadom a tojást, és azt mondom, hogy az Isten éltesse a szolgabiró urat, — akkor a sógor mondja rá, hogy: hogy kedves feleségét is; — a kisbíró uram meg azt, hogy a kedves gyerekeivel együtt. Hát ahogy beérnek az íróidéba, belépnek a szolgabíró irodájába, hogyan-hogyan se, de a kisbiró úgy megtaszította bíró uram karját, hogy abból mentem kipottyant a tojás, amit a bíró; mint a deputáció vezetője a tenyerén tartott. Bizony leesett a falusiak kincse, amit ajándéknak szántak, és nagy pukkanással összetörött. A szolgabiró csak nézi őket. A bíró méregbe jött, hát hogyne, mikor evvel odaveszett a falu becsülete. El is kerítette cifrán, magyarosan: Miért túr Volt egyszer Mecsekpölöskén egy szegény asszony. Nem volt semmije se, csak egy kis föl- decskéje. Búzát vetett bele. Mikor megérett, learatta, kicsépelte, megőrlette. Sietett, mert mór nagyon megette volna a palacsintát. Az új lisztből azon frissiben palacsintát kevert. Nekilátott sütni. A nyál is összefutott a szájában, amikor arra gondolt, hogy milyen jót eszik belőle. Annyira elgondolko— Hogy az a csillogó gyé- mántos ménkű vágná agyon az ilyen málészájú embert! — sustorgott rá a kisbíróra. A harangozó koma meg nem látja át a helyzetet, mert egyre csak az jár az eszébe, hogy neki mit is kell mondania. Ahogy a bíró abbahagyta, ö folytatja: — A főbíró úr kedves feleségét is! — A kisbiró is eszbekap, neki is van mondókája: — A kedves gyerekeivel együtt! — fejezte be az üdvözlést a kisbíró. A szolgabíró menten hozzájuk vágta a kalapját, azok pedig iszkoltak kifelé! Nem is mert azóta a falu elöljárósága a főbíró elé menni. A faluban pedig ezután is ment az élet tovább. A fát vízbemártották, mielőtt a tűzre. rakták; nehogy a szegény gazdák háza leégjen, ha neta- lántán a fa meg találna gyulladni. a disznó? dott, hogy az egyik palacsintája odaégett. A palacsinta erre megmérgesedett. Fogta magát, kiugrott a sütőből, leszaladt egyenest a szilvásba, és azt mondta a szilvafáknak: — Az asszonynál nem maradok, Tőletek is elszaladok! Alighogy ezt kimondta, minden szilvafa utánaeredt, hogy leüssék, de bizony nem tudták megfogni. Egyszer csak egy terebélyes bokorhoz ért a kormos palacsinta. A bokorban volt egy kis nyúl. Annak is odakiáltotta: — Az asszonynál nem maradok; Tetőled is elszaladok! Kurtafarkú kisnyulacska, Eredj te is a nyomomba! A kisnyúl is utána iramodott, de hiába. Találkozott a palacsinta egy rókával. Annak is azt mondta: — Az asszonynál nem maradok. Tetőled is elszaladok! Lombos farkú rókakoma, Eredj te is a nyomomba! A róka is szerette volna elcsípni, de neki sem sikerült. A palacsinta rohant, rehant, amíg egy házhoz nem ért. Éppen kint voltak a malacok a ház előtt. Mondja nekik a palacsinta: —■ Az asszonynál nem maradok, Tőletek is elszaladok! Csak utánam visíthattok, Kurtafarkú kismalacok! Az öreg disznó hirtelen fölvetette a fejét, és utánakapott a palacsintának. Hamm! A palacsinta későn kapott észbe. A disznó leharapta a felét és megette. A másik fele meg lepottyant, és nyomtalanul eltűnt a földbe. A disznónak nagyon ízlett a fél palacsinta hozzálátott hát, hogy a másik felét is megtalálja. Túrta, túrta a földet, de bizony hiába. Azóta túrnak a disznók, és túrnak ezután is, amíg a palacsinta másik felét is meg nem találják.
