Dunántúli Napló, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-07 / 289. szám
4 NAPLÓ 1058. DECEMBER 7. Néhány megjegyzés a Jelenkor első számához Aki rrsilptfí, mindenre kiterjedő bírálatot vár ettől az írástól, az csalódik. Csatlakozva Simon Bélának — a Képzőművészeti rovat bevezetőjében írt — szavaihoz, én sem akarok senkit sem kioK- tatni és nem szeretném a mindenttudó diktátor szerepét játszani. A folyóirat a verstől a néprajzon át egészen a. zenéig a kulturális élet csaknem minden területével foglalkozik. Kritikus legyen a talpán, aki ennek a sokrétű anyagnak reális és hozzáértő bírálatára vállalkozik. Az is visszatart ettől. hogy a Jelenkor első számáról van szó, amely — akárcsak a csepp a tengert — tükrözi ugyan íróinak és szerkesztőinek álláspontját, de még korántsem adhat teljes képet arról. hogy a bevezetőben kifejtett nagyszerű célokat mennyire tudják és akarják megvalósítani. Mert a céljaik, amelyeket maguk elé tűztek, helyesek, becsületesek, harcosak és egyértelműek. A munkásosztály oldalán — ezt a címet írták a bevezető sorok elé, és ez egyben tömörített program is. A Jelenkor írói a párt művelődéspolitikai irányelvei alapján végzik munkájukat. Műveikkel segíteni kívánják a párt és a kormány helyes politikájának megvalósítását, a munkásosztály és az egész dolgozó nép műveltségi színvonalának emelését, kulturális, művészi igényeinek kielégítését. Ezen túl fontos feladatuknak tartják a „rnű- vészfknek, íróknak nevelését, a születő szocializmus légkörében felnövő új tehetségek felkutatását és segítését”. E nagyszerű program ismeretében természetesen fokozott érdeklődéssel és — nem titkolom — fokozott igénnyel vettem kezembe az első számot. Ez a folyóirat az ellenforradalom okozta eszmei zűrzavar és különböző más nehézségek leküzdése után, egy hosszú és nem mindig egyenletes belső tisztulási folyamat eredményeképpen jelent meg olyan teherrel, mint a jobb sorsra érdemes Dunántúl 1956- ból visszamaradt szellemi öröksége. A szerkesztő bizottság és a folyóirat munkatársainak érdeme, hogy ezt az örökséget sutba dobva, ezekkel a nehézségekkel szembeszállva valóban pártos, helyes irányvona- lú, szocializmust igenlő folyóiratot alkottak. Nagy eredmény és na«v érdeme ez, a párt-, tanács-és népfront-szervek helyes politikai érzékét, következetes nevelőmunkáját dicséri és azt a türelmet, amellyel felkarol-, ták, a helyes irányba formál- S ták a baranyai irodalmi éle-I tét. E megértő, türelmes és! következetes elvi politika ered-“ ményeképpen itt Pécsett is bebizonyosodott, hogy az írók nagy többsége általában helyesli a párt és kormány politikáját, ismeri célkitűzéseit és a maga módján — ki következetesebben, ki némi fenntartással — de kész dolgozni, tudását, művészetét sorompóba állítani érte. Hogy azután ez a becsületes szándék a gyakorlatban — történetesen a Jelenkor szóban- forgó első számában sem mindig gyümölcsözik úgy, ahogyan •azt az írók és szerkesztők szerették volna, ahogyan az olvasók többsége várta, az semmiképpen sem a szándék őszinteségén, hanem éppen azon múlik, amit a bevezető sorokban maguk a szerkesztők írtak: amilyen könnyű meghatározni a követendő irányvonalat, annyira nehéz azt be is tartani. rító, hogy a szépirodalmi művekben csak egészen mellékes epizódfigurák, a versekben pedig távoli utalások formájában jelentkezik a munkás, mint hős, a munkásság ezerszínű élete, sok-sok problémája. Nézzük csak! Thiery Árpád egy magával és majdnem osztályával is meghasonlott munkáskádert állított elbeszélésének központjába, talán éppen azzal a szándékkal, hogy lássátok, ilyennek nem szabad lenni egy munkásból lelt funkcionáriusnak. Bertha Bulcsú novellájának központi alakjai kispolgárok, az osztályellenség egy-egy típusa, a traktoros nála is passzív, másodrendű figura. Mészáros Ferenc egy öreg, megnevezhetetlen jellegű nyugdíjast állít bizarr ötietű elbeszélése központjába és Borsos József kutyasétáltatójának hősei is a ..kisember” kategóriába tartoznak. Nem az a baj, hogy ezek szerepelnek, hanem az, hogy a munkás, a paraszt, az értelmiségi kimaradt és velük természetesen a kor igazán égető sorsproblémái sem kaptak helyet a szépprózában. Mert ugye a disszidálás ma már inkább következményeiben és nem lezajlásában érdekli az embereket. Az öreg nyugdíjas burleszkbe illő kalandjai a becsületes megtaláló cím megszerzéséért, kedvesek, emberiek és .nagyszerűen megírtak, de annyira egyedüliek, hogy egy mosolygó fejcsóválá- sön és egy „Mit ki nem talált ez a Mészáros elvtárs”-on túl többre nem igen méltatjuk. Boros József Sete Jánosa is kívül esik a tömegérdeklődésen a maga kicsinyes problémáival. Bertha Bulcsu novelláját, az Eszmélós-t már nem lehet ezea közé sorolni. Amiről ő ír — az állami gazdaságokba befurakodott álszakemberek, ellenséges elemek romboló munkája — nem érdektelen és valóban élő probléma, bár kissé elkésetten citálja. Az általa rajzolt sötét kép inkább az 1953—56-os évek 'mindinkább revizionízmusba tévelygő időszakára jellemző. Nem hiszem, hogy akadna ma már az ország ban akárcsak egy olyan állami gazdaság, ahol minden vezető csibész, ellenség lenne, ahol a párt úgy el lenne szigetelve, ahol minden nő „lefekszik”, ahol ilyen vigasztalan az élet, mint az „Eszméléa” színhelyért. És azt sem hiszem, hogy mai életünkre csak az ilyen ellenszenvesen passzív hősök lennének jellemzőek, mint a Thiery elbeszélésének Péteré, az Eszmélés Bállá Tamása, a Kutyasétáltató postása. Érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni az Eszmé- lést. A történe' elején „kiemelkedik” a keszthelyi „Yacht Klub” huligánkodó társaságából azzal, hogy dolgozni megy. Nem „öntudatból” persze, csupán mert pénzre van szüksége. Útja egy állami gazdaságba vezet, ahol yiegismeri a munkát, magát a dolgozó embert és ez pozitív irányba fejleszti művészi érdeklődését. Felismeri, hogy a munkáról is lehet művészit alkotni, az is érdekes. Rájön, hogy most már falun ifi villany, traktor van és hogy a gazdaság hűtlen vezetői milyen disznáságokat követnek el. Közben még elszalaszt két pásztorórát, aztán, amikor felmondanak neki, szép nyugodtan összecsomagol. Látszólag mindössze ennyi lenne Bállá Tamás szerepe és ő maga nem is csinál többet. Az író azonban érdekes ötlettel olyan helyzetbe állítja, hogy akarata és tudta ellenére kommunistának nézik. Ezért fél tőle az ellenség, ezért igyekeznek behálózni, ,.megfúrni” és ezért indul meg valamilyen halvány fejlődés, erjedés a történet vége felé. Lám ilyen pozitív, ilyen aktív hős a kötet „legaktívabb”, „legpozitívebb” hőse. (Gyenís József Riportjában, szereplő tsz-parasztokat, akik szövetkezetük védelmében harcba szálltak az ellenforradalommal, más kategóriába soroljuk és természetesen másként is értékeljük.) Reméljük, hogy a kővetkező számokban szerencsésen kiegészítik majd egymást a határozottabban és az indirekt módon ábrázolt hősök, jellemek, események, A versek virsgálata valamivel biztatóbb képet nyújt. Az olvah bátorhangú, nyílt állásfoglalást tükröző versek, mint Pákolitz István: Janus Pannoniusa, Bárdosi Németh János: őrzők hűsége, Pál József: Emlék című verse, Lovász PáV Villa Rusticája, Káldl János: Villamoson című költeménye, Arató Károly Rajnaija valóban gazdagítják az újjászülető magyar lírát. Kár, hogy egyik-másik vers eszmei mondanivalója nem eléggé határozott, mint pl. László Ibolya: Falusi vasárnapja. Némelyik részlet homályos, kétértelmű. Bárdosi Németh János például őrzők című verséből úgy érezzük, hovy a költői hivatást egyértelműen cs^k a hibák elleni harcban, a nemtetszés kifejezésében látja. (Még szerencse, hogy ennek az egyoldalú álláspontnak saját versével, a benne kimondott igenlésekkel, saját maga is ellentmond.) Takács Gyula széles sodrú, gondosan kidolgozott ;,Levél a felvidult városból” című versét sem lehet kritika nélkül elfogadni. Idealizmus, az egyes személyisA* túlbecsülése érződik verséből. Olyant akar velünk elhitetni, amit talán maga sem hisz; azt, hogy egy költő — mégha olyan neves és nagy költő is, mint Tensánszky Józsi Jenő — puszta megjelenésével, egyénisége és művészete varázsával egy- csapásra feltámaszthat háborús aléltságából egy várost. Voltak ott azért munkások, parasztok ifi, az infláció ellenére is helytálló orvosok, tanítók, postások és volt párt is! Mindezek együtt „támasztották”, „vídámították” meg a várost. No, és persze a költő is, akivel együtt kacagtak, amikor már volt lakás, ruha, élelem, és már érdemes volt élni; s t Néhány vers nem több egy-egy szubjektív érzés választékos hangú, merész és szép képekben való kifejezésénél. Ilyen például Hallania Erzsébet egyébként so- knt ígérő „Ne kérdezz szél”-je. Marsall László „Játék”-a. Csorba Győző avatott drámai képalkotó készséget bizonyító „Fauszt” fordítása nagyszerű teljesítmény. Kár, hogy adós maradt a máról szóló írásaival, a mával, amely fogyatékosságai, nehézségei ellenére is minden eddigi időszaknál, érdemesebb arra. hogy költőink megénekeljék. Csányi László cigányvers- fordításai hézagpótló kezdeményezést jelentenek. Reméljük, hogy hozzá hasonlóan már a közeljövőben helyet kapnak a sokac, horvát, német népdalfordítások is. A Jelenkor többi része terjedelmét, a közölt írások színvonalát, témájának fontosságát tekintve megérdemelné, hogy az egyes szakágak avatott kritikusai külön is foglalkozzanak vele. Szükségesnek tartjuk azonban, hogy addig is előre bocsássunk néhány megjegyzést — az olvasó és nem a zenei, néprajzi, stb. szakember — véleményét. Lemle Géza „Beeence“ című rioortja — aimelv elemző jellegénél fogva inkább ide kívánkozik, — nagyszerű expozícióval, meggyőző mondanivalót á- val értékes munka kezdetét jelentheti. Az írók, történészek.- szvvioTóa'usok felé irá- nvuló felhívásával teljes mértékben egyet kell értenünk. V>1ób'>m megírásra vár az Ormánság „feltámadása" irodai mi, réprajzi, históriai szempontból egyaránt. Helyes lett volna azonban, ha maga Lemle elvtárs is határozottabban nyúlt volna hozzá ehhez a kérdéshez és a feudálkapita- lista múlt helyes értékelése mellett a jelent is, a mát helyes összefüggésében értékelné. Tőle, a riportírótól még kategórikusabban meg lehet követelnünk, hogy megmutassa a fejlődés olyan fontos tényezőit, mint a párt, az ifjúsági szövetség szerepe, az iparosodás. a szocialista kultúra behatolásának, és mindenekelőtt a szocialista nagyüzem, a gépállomás, állami gazdaság, termelőszövetkezet társadalmat formáló hatása, stb. Ezek figyelembevétele nélkül természetesen nem tudta megfelelő precizitással meghatározni Ormánság jövőjéről alkotott elképzeléseit sem, amelynek központjában feltétlenül a mezőgazdaság szocialista átszervezése áll. Péczelí László országos vitát kiváltó verstani tanulmánya érdekes alapossággal bővíti a Jelenkor tartalmi skláját. Érdeklődéssel várjuk Fábián István a „Modernség a mai nyugati irodalomban“ című tanulmányának folytatását is, „Irodalmunk nemzetközi rangjáról“ című tanulmányában Bellyi László a népi íróik vitájába kapcsolódva álüásrt foglal a haladást igazán szolgáló. a proletár nemzetköziség talaján álló korszerű irodalom mellett. Szemléletes és elgondolkoztató érvekkel, példákkal bizonyítja, hogy a magyar írók csak a szocializmus, a nemzetközi haladás ügye melletti határozott kiállással szolgálhatják népüket. Néhány megállapítása azonban nem eléggé precíz. Vitába kell szánnunk többek között azzal az álláspontjával, hogy a magyar népnek vezető szerep helyett a Duna medencei népek közötti elsőségre kell törekednie. Nem a sorrenden itt a hangsúly, hanem azon, hogy a magyar nép a proletár nemzetköziség alapján tisztelje a szomszéd népek nemzeti függetlenségét, szuverénitását, segítse őket a szocializmus építésében, a béke megvédésében. Kategóri- kusan azt sem állítanám, hogy a magyar líra megfeneklett, mint ahogy az is túlzott és elsietett megállapítás, hogy a népi írók publicisztikája jelentősebb, mint szépirodalmi munkássága. A probláma szerintem abban van, hogy szociográfiai, publicisztikai műveikben nyíltabban és helyesebben fogalmazták meg haladó nézeteiket, a szép próza és a költészet nyelvén viszont sokkal könnyebben'beletévedtek a kétértelműség, sőt a nyílt ellenséges álláspontok útvesztőibe. Kolta Ferenc, Zsíkó Gyula, Tüskés Tibor, Selymes Ferenc és Nemes István gondos alaposságú recenziói hasznos, érdekes munkák, gondolkodni kellene azonban afelett, hogy nem lehetne-e valami szerencsésebb formát adni ennek a rovatnak. Annyira vagylagos ugyanis az. hogy milyen könyv kerül ismertetésre és annyira kevés hozzá a hely, hogy a minimális mértékű áttekintésre sem ad lehetőséget; Az egyes irodalmi ágaik félévi, vagy egész évi könyvterméséről adott összefoglalásokat nagyobb érdeklődéssel kísérnék az olvasok. Hasznos lehetne a többi vidéki, vagy akár fővárosa irodalmi folyóirat egy-egy számának értékelése, ismertetése, is. Merész és átfogó programot ad Simon Béla a képzőművészeti rovatban, amelynek megvalósítása minden bizonnyal minőségi változást hoz majd a megye és Pécs város művészeti életében; Kár, hogy a rovat szerkesztése mindjárt az első számban leszűkült és befelé fordult. A Zenei Látóhatárban Pau- lusz Elemér érdekes és tanulságos párhuzamot von Brassó és Pécs zenei élete között. Teljes mértékben osztozunk azzal a véleményével, hogy mielőbb meg kell teremteni Pécsett a Dunántúli Operát. Megérett rá a város, a pécsi munkásság és értelmiség. Nem érthetünk egyet viszont azzal az egyoldalú és a tényeket erősen meg hamisító értékeléssel, amelyet Hubai Jenőről megjelenttettek. Tisztelem a halottakról ,.vagy jót, vagy semmit“ elvet, de semmiképpen sem akceptálhatom. Hubai Jenő valóban zseni volt, mint művész, valóban a legnagyobbak közé tartozott, azonban mint a Horthy rendszer kultúrpolitikusa, enyhén szólva is tévedett és a reakció eléggé készséges eszköze, művészeti vezéralakja volt. Ezt nem szabad elhallgatni! Még kevésbé hasznos olyan kádenciát leírni, amely ennek a reakciós szemléletnek maradéktalan követését ígéri A Jelenkor műmelléklete. Simán Béla két festménye, Martyn Ferenc tusrajzai, — különösen a ^Feleségem“ című, — Bezzeg Zoltán tusrajza a baranyai művészet fejlettségéről tanúskodik, bár egyáltalán nem reprezentálja azt. A címlapot disz!tő tolira j- zát viszont szerencsésebben is meg lehetett volna választani. Ennek tudható be, hogy bár az első oldalon a szerkesztő bizottság hitvallását olvashatjuk — a munkásosztály mellett — a folyóirat 128 oldalán jóformán alig esik «zó — legalábbis érdemben — a munkásokról. Amilyen dicséretre méltó és feltétlenül helyes Rónai Béla és méginkább Varga Károly igyekezete a bányászfolklór-kutatáfi rangját, létjogosultságát bizonyító tanulmányban, olyan eisaemo-g 39. —* Ha azt akarod, hogy többet én se álljak szóba veled, akkcr csak csináljad! De meglátod, legközelebb nem lesz már ilyen cirkusz. Megszoknánk, megismernek és kész. Látják majd, hogy szorgalmas fickó vagy, veled igazán csak nyert a sportklub, — prjoa.lt lelket önteni csüggedt társába Zol-. A néger nehezen adta meg magát. Hazafelé menet l.t kelleti még folytatni a bátorítást, amíg régre megígérte, hogy a ’egközelebbi edzésre is elkíséri magyar gyámját. — Majd meglátod, te gyáva, hogy milyen tornászt nevelek én belőled! — korholta és bíHat*a egyszerre Zoli a fel- rídámodó sötétbőrűt. — Szoli, Szoli, te jó fiú vagy. csak ne legyen valami bajod miattam, inkább nagy- juk az egészet! — ówaöosko- dotl Del. ő már jobban ismerte honfitársait, tudta, hogy nem jó kikezdeni velük. Ilyen, feleslegesnek tűnő aggodalom nem tudta Zoli atnhí- cióját leszerelni. A fiú örült, hogy a szökése óta eltelt keserves hónapok után végre oltóin barátra talált, akivel megértetnék egymást. \z meg -sak külön növelte az ön bizalmát, hogy Íme: nem is annyira elhagyatott és gyámoltalan, mert még néki is vám egy védence! El is határozta, hogy ki tart mellette a végsőkig. • Külön szólni kell Of course! (Természete- 8 befejezésiképpen arról, hogy mily örvendetes a dunántúli Eme az elhatározásra bizony szükség is volt, mert a következő edzés még az előzőnél is nyomasztóbb légkörben zajlott le. A többi sportoló egészen hidegen fogadta Zoliikat, köszönés helyett is csak biccentettek feléjük. Az edzés ideje alatt még vétet fenségből sem ment senki a 1közelikbe, s a három edző sem méltatta őket egy pillantásra sem. Zoli néha elcsípte Kariinak, a német fiúnak értetlenkedő fejrázását, mellyel rájuk tekírvtgetett. Amikor teljesen elkedvetlenedve visszamentek rövid gyakorlatozás után az öltözőbe, Del gyorsan igyekezett eltűntetni egy papírlapot, melyet a kabátjára tűzve talál. Zoli kikapta a kezéből. „Tűnj el piszkos néger!" — ez állt rajta. A rövid fenyegetést zseb- revágta, hiába p-óbálta visz- szaszerezni tőle a címzett. — Hagyd csak nálam! Kell ez bizonyítéknak, ha valaki mer még nekem szavalni a feji egyenlőségről! — mérgelődött. — Ugye mondtam, hogy hagyjuk abba, tudtam én, hogy van még Jim—Crow! (kényszeredzés) — bizonygatta az elszomorodott néger diáik. — Ne légy már ilyen szörnyű, mert rád is megharagszom! Most már azért sem engedünk, akármi is lesz! Meglátod, a végén mégis nekünk lesz igazunk! —■ fogadkozoti Zoli. Az események eldőlésével nem is kellett várni a következő edzésig. Másnap már felkereste Zolit egy idősebb diák a sportklub titkárságától. Mint előre bejelentette, 6 csak baráti beszélgetésre jött. Érdek-’ lődni 'szeretne, hogy a kedves Mr __izé... Hungarian, hogy an van megelégedve a sportcsarnok felszerelésével, az edzőkkel? Zoli csodálkozva feleige tett. Ilyesmiért keresték fel? Magifar interjút akar csinálni ez is? A lá’ogató aztán más témára tért át: — Az a tornász, akivel az utóbbi időben edzésre jár, rendszeresen akarja látogatni a csarnokot? — érdeklődött, mintha csak mellékesen jutott volna, ez eszébe. sen) — vonta szemöldökét Zoli. — Aha, kezd kibújni a szeg a zsákból! — gondolta. — Nem próbálná meg, hogy rábeszélje: tegyen le erről a tervéről? — folytatta udvariasan a látogató. — Én? De éppen én pártolom, hogy fejlessze a tehetségétl Ma jd önök is meggyőződnek róla, hogy milyen tehetséges tornász! — Ugyan kérem, hogy beszélhet így egy fehér ember' — húzta el a száját a klub kiküldötte. — Különben is tehetséges sportolót könnyebben kapunk még, de ha a mostani tagok kilépnek a klubból, tuti írógárda összefogása, amellyel ezt az első számot megalkották. Szombathelytől Szekszár- dig, Pécstől Kaposvárig, Veszprémig összefogott az írók és költők legértékesebbje, hogy valóban dunántúlivá tegye a Jelenkort, a Dunántúl ma már kétségtelenül legjelentősebb reprezentatív irodalmi és művészeti folyóiratát. Er-* re az összefogásra a továbbiakban is nagy szükség lesz, ez a további fejlődés egyet- 'en helyes útja. A Jelenkor szerkesztő bizottsága gondos, felelősségteljes munkát végzett a folyóirat étrehozásában. a beérkezett aom, hogy a barátja nem fi-a , , . ,, ., ,, lektorálásában. Elégedettek lehetnek e nagy munka ered ■ _ menyével: a Jelenkor hiányos- ! ságai ellenére is nívós, változatos, értékes anyagot, igazi irodalmi élményt nyújt olvasóinak, és ez igen nagy eredmény. A bevezetőben ízt ígértem, hogy Simon Bélához hasonlóan, nem akarok i mindent tudó szeremébe r tctazeleivni fia nem sikerű t I teil es mértékben ígéretemet — Mesebeszéd! Itt. minden betartani, hadd mentsem ma- kommunista propaganda, cmi g "am a folyóirat szerkesztőinek nem tetszik maguknak, mert "szavaival: sokkal könnyebb a.. az igazságot mondja meg! — g irányvonalat meghatározni, vágta oda Zoli. g mint azt be Is tartasd. (Folytatjuk) I Vasvári Pereit* folytatta az előbbinél határozottabb modorban. Ez felbőszítette Zolit. — Kérem, amióta itt vagyok, egyebet sem hallottam, csak az amerikai demokráciát dicséri mindenki! Nem elég csak beszélni az emberek egyenjogúságáról, úgy is kellene csinálni! — tért 6 is emel- kedettebb hangra. — Ez kommunista propaganda! — vesztette el a nyugalmát a látogató.
