Dunántúli Napló, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-31 / 205. szám
4 NAPLÓ 1958. AUGUSZTUS 3t. lagr nemzeti kstasztráiánk Mohács emléke számos maradandó mű alkotására ösztönözte nagy íróinkat és költőinket. Mégis, amikor a gazdag irodalmi hagyományban kutatunk, különös megállapításra kell jutnunk: Mohácsnak csak a XVII. századtól akadunk nyomára irodalmunkban. Zápolya öldöklő századából írem maradt róla költői termékünk, holott alig hihető, hogy a XVI. században sem krónikás, sem lírai visszhangja nem keletkezett. Hiszen ez a vérzivataros század nem a néma gyász százada. Szót kért a nemzet föl- emelkedésének ösztöne, az erkölcsi megújhodás vágya. Zrínyi nemzetmentő gondolata már ekkor elevenen élt: rajtunk áll, hogy homályba borult nemzetünket megmentsük. Teljes joggal föltételezhetjük, hogy népdalok is keletkeztek a gyászos bukásról. Ezeknek töredékeit azonban csak később tudjuk nyomon követni. Jóval a vesztes csata után szerzett sirató énekben az egykorú népköltés sorait véljük hallaná: Lajos. Lajos! hol vagy szép Iffíú KiráJy? Magyar csillag, ékes virágszál. flaksay Sándor baranyai származású költő paraszt iá- nvoktól hallotta a következő népdalt: Lajos király lefordult a lováról. Belebukott Csele patak árkába. Csele patak tele szederin- dával. Oda van a Magyarország királya. heves és friss fájdalom arra mutat, hogy az énekek elemei a korhoz közelálló eredetűek. A XIX. sz.-ig jelentős műkői-- tetszeti termék nem látott napvilágot Mohácsról. Ekkor a romantikus költői irány szenvedélyes témává avatta a történelmi múltat, amelytől tanulságot várt a jövő formálásának feladatához. Így jelenik meg ösztönző példaként a mohácsi tragédia is az irodalomban. Az irodalmi művek hosz- szú sorának példamutató nyitánya Kisfaludy Károly 1824-ben megjelent „Mohács" c. elégiája. Szívet-lelket. köny- nyeztető gyászének, mégsem a reménytelenség hangját sugározza. Nagyot lobban a költő rendíthetetlen optimizmusa: „Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most.“ A fölemelkedés vigasza Kisfaludy költeménye után múlhatatlan járuléka lett a reformkor valamennyi mohácsi témájú alkotásának; Vörösmarty Mohácsról írt két költeményében magát a csatamezőt beszélteti. A nagy csapás miatt nem kell pironkodnia magyarnak, hisz nem szégyen mezeje az: „Kart és férfikebelt vive itt a harcba a magyar nép, Sorserejű számmal győzte az ozmán erő.“ Erős demokratikus célzat jut kifejezésre Czuczor Gergely költeményében. A Dózsa-motívum is belecsendül a mohácsi témába, jól mutatva, hogy mennyire alkalmas a reakcióellenes fölfogás megszólaltatására. Czuczor gondolata szerint a 'világbíró szörnyű ítélete a mohácsi vereség, mert: „Isteni ostorként tilt úr jobbágya nyakára, valójában prózában írt lírai hangzású költemény. A mohácsi végzetes nap emlékén merengő költő pesszimizmusán átragyog nemzetféltő gondja és bizakodó hite. tettre serkentő forrássá válik Mohács a XIX. sz. negyvenes éveiben. Tanító, okulta tó célzattal jelenik meg a katasztrófa előtti országgyűlés Eötvös „Magyarország 1514-ben“ c. regénye lapjain. „Mohács" c. 1847-ben írt költeményében a véres áldozatot a jövő megtermékenyítésére hivatott erőként állítja honfitársai elé. A hazáért elesettek *.. „szelleme a sir körül marad, tettekre intvén az utódokat.“ P e t ő f i, az 1848-as események csetekvésre buzdító ági* tátona Mohácsiban rettenetes leckét lát, amikor 1848 nyarán haraggal támad a megalkuvó kormányra, a vihar előtt felelőtlenül „vigadó, dőzsölő“ nemzetne. „Fekete-piros dal’1 c. költeményében az újabb bukás lehetőségére figyelmeztet: Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arcát nem mutatja. Az önkényuralom éveiben gyakran ötlik fel Mohács képe az irodalomban, hiszen a bukáshoz és a fölemelkedés reményéhez egyaránt analógiát szolgáltat. Tárkányi Béla: „A mohácsi temetés“ c. balladájában kora magyarjainak könnyen érthető formában utal Világosra: események között Mohács is gyakran fölmerül, de a születendő művek csöpögtek az uralkodóház iránti hódolattó Pécsi vonatkozása miatt mégis említésre érdemes Verő György „1000 év“ c. történelmi képsorozata. A fontos történelmi mozzanatok között Mohács is ott van. A pécsi egyetem diákjai vígan dorbézolnak a Tettyén a mohácsi ágyúdon gés kísérőzenéjére. A jobbér- zésűekben fölóbred a lelkiismeret, de a könnyelműek minden felelősséget Tomoryra hárítanak. Pál remete megjövendöli a török győzelmét, s ennek hírét egyik, az ütközetből menekülő társuk is meghozza. A bukás szörnyű ténye egységre inti a diákokat, hogy: a remete által jósolt fe’.szaba-: dítás érdekében eredrhényesen; mumkáJlkodjamak. Ady ismét fenyegető rémként idézá a mohácsi katasztrófát „Nekünk Mohács kell"! c. költeményében, amikor aj forradalomtól terhes ország- j ban a „hőkölés népe" nem tud forradalmat csinálni. Voinovich Géza „Mohács“ c. történelmi tragédiája a Nemzeti Színház, számos elő adásban sikerrel játszotta Kár, hogy II. Lajos jellemet torzítva mutatja bé. B a b i t Mihályt is versszerzésre hali golta a mohácsi téma, s Kam zsai Dorottya alakját emelt ki a gyászos összeomlás nag hősei közül. Az új magyar iro dalomból Illyés Gyula „Mohács“ c. költeménye érdeme említésit, amelyben II. Lajos szánandó tragikus alakját ele veníti meg mély realizmussal. M fi llííPC több mint 400 é HlUIIQlij óta gyakran volt in tő szimbólum, tettekre serken tő példakép. Gyakran acélcz ta az ernyedó magyar aikarato Az egyszerű baranyai népdal szövege, a népköltészet megőrző ereje a termék korai keletkezését tanúsítja. Jankovich Miklósnak a XVII. sz. végéről való kéziratos hagyatéka, a „Nemzeti dalok gyűjteménye“ két éneket tartalmaz Mohács emlékéről. A versekben kifejezésre jutó S a pórnak kicsikart vére kiálla bosszút.“ A 300. évforduló alkalmával napvilágot látott mohácsi vonatkozású sok-sok irodalmi kísérletezésre nem érdemes szót vesztegetnünk. Belőlük kiemelkedik azonban Kölcsey „Mohács“ c, beszéde, amely Jó éjszakát Mohács! Nagy isten! add, hogy hamvain Legyen feltámadás! A századfordulón fokozottabb az érdeklődés a történelmi múlt iránt. Az irodalom által megelevenített történelmi áldozatvállalásra. Bennünke is tanítson ez a véráztatta föle szűkebb hazánknak fokozot szeretetére, tanítson a jele harcaiban, a jövő boldogságé ért folyó küzdelmekben val bátor helytállásra! Nemes István j Az egyház és. az állam jó kapcsolatáért Interjú Káldy Zoltán Nagy visszhangja támadt az ; „Evangélikus Élet” című lapban nemrég napvilágot látott cikknek, amely az állam és az egyház közötli kapcsolat rendezésével foglalkozott. A cikk szerzője Káldy Zoltán pécsi evangélikus esperes. Felkerestük Káldy Zoltánt és arról érdeklődtünk, hogyan látja az egyház és az egyház híveinek szerepét az államban, illetve a szocializmust építő Magyar- országon? — Nagy gondot okoz nekünk — mondotta Káldy Zoltán, — hogy valóban he■ lyes és jó kapcsolatot teremtsünk egyházunk és az állam között. A kérdés tárgyalását ott kell kezdenünk, hogy van: egyfelől az evangélikus egyház, amelynek a maga szolgálatát el kell végeznie, másfelől a materialista alapon épülő szocialista államrendszer, amely a magyar nép társadalmi, gazdasági és kulturális felemelkedését már eddig is nagyban elősegítette,. harmadszor pedig ott vannak a hívek, akik gyülekezeti tagok, ugyanakkor a szocializmus dolgozói, száz és száz szál köti, érdek és meggyőződés fűzi őket az államhoz. Nagyon nehéz ebben a kérdésben mindegyik oldalt figyelembe véve dönteni, és eddig sajnos, nem minden esetben sikerült kielégítő megoldást találni. — Mi a megoldás útja? — Véleményem szerint.;; de talán vegyük végig az összes lehetőségeket, mint azt már a cikkemben Is tettem. Első lehetőség, hogy az egyház és az egyház tagjai mereven és határozottan nemet mondanak, és valamiféle „hitvalló frontot" hoznak létre, mint a fasizmus idején Németországban. Teheti-« ezt az egyház? Egyrészt nem teheti, mert ez ellenforradalmi cselekmény volna, de nem teheti azért sem, mert ez ellenkezne az fgével is. Ki lépné át akkor templomaink küszöbét? — Második megoldás lehetne, hogy az egyház hitelveinek feladásával, lakáj módjára kiszolgálja az államot. Ez az egyház nem volna egyház, s evangélikus esperessel ez az egyház — Kádár János szavaira is hivatkozva — méltán csak megvetést érdemelne az állam részéről is. Harmadik út lehetne, hogy az egyház kinyilatkoztatja: teljesen mindegy, hogy milyen világ veszi körül, teljesen mindegy, hogy hívei hogyan, milyen körülmények kijizött élnek. Ilyet csak egy kőszívű egyház tehetne, akit nem érdekelne, hogy azok< akiknek prédikál és alciknek a lelki üdvösségével törödik< milyen világban, hogyan élnek. Negyedik megoldás lehetne: feloldani a feszültséget a szocializmus alapját alkotó marxizmus és az egyház hite között, keverjük össze, tartsuk meg mindegyikbők ami jó. Ez szintén elfogadhatatlan álláspont mindkét fél részéről, az egyház nem adhatja fel az evangéliumot* még ha nagyon solcat tanul is a marxizmustól, mert ez önmaga feladását jelentené, de az állam sem adhat fel semmit abból, ami az alapját, a lényegét jelenti. — Mi akkor a járható út? — Az ötödik út, vagyis az: az egyház legyen egyház a szocializmusban, hirdesse Isten igéjét, végezze a szeretetszolgálatot, szolgáltassa ki a szentségeket. De miközben ezt teszi, tudnia kell, hogy mindezt a szocializmust építő Magyarországon teszi; Isten kezéből fogadja el az állam felsőbbségét és a szocializmusban való helyezetét! Es ne úgy legyen jelen a szocializmusban, mint egy szfinksz, aki kőarccal, kőszívvel és merev kőszemekkel nézi a körülötte épülő új világot, hanem legyen jelen szeretettel, meleg szívvel és felelősséggel — segítsen minden jó megvalósításában a maga eszközeivel. — Nagyjából ez szerepelt abban a nagy érdeklődést kiváltott cikkben. És mi országszerte a vélemény étről? — Egyszerű munkásoktól kezdve a vezető személyekig olyan leveleket kaptam, amelyek igazolják ezt az álláspontot. Azt hiszem ez lesz az egyetlen helyes, járható út. Lassan világosodik. János már a harmadik napja nem megy a vasútra, áll a munka. Hazaküldtek a pályamunkásokat is. A sparheltben már pattog a tűz, az asszony tesz-vesz, de János még nyújtózik az ágyban, jólesik a nemvárt pihenés. Az ablak alatt egyszerre megkoppan a dob, majd utána akisbíró szapora nyelvet — A községi forradalmi tanács tudatja a lakossággal, hogy reggel 8 órakor a tanács háza nagytermében gyűlést tart. Kde* Pál, Budapestről kiküldött munkás beszámolót tart. Mindenki legyen ott, hallgassa meg a fegyverben álló pesti munkásság küldöttét. Pereg a dob, most már az ötödik háznál, és János magára kapja a nadrágját, felrántja a bakancsát. — Készíts vizet! — kiált az asszonynak. — Ejha, de nagy úr lett belőled — hangzik a válasz a konyhából —, készítsd magad, ha eddig ráértél nyújtózni. János most nem szól vissza. Kimegy, vizet lflty- nyint a vödörből, csak úgy kutyafuttából mosakodik. Aztán belenéz a tükörbe. Barázdás arc néz vissza rá, ritkuló, őszbevegyülő haj. Vonásai kevés örömről, kevés nevetésről tanúskodnak ..» 41-ig napszámba járt az asszonyával, mig Bsszegürcölték ezt a kis házat, meg a fél hold földet, aztán a Don, a háború, a fogság, ahonnan csak mi-ben jött haza. Es ötvenben levágták azt az átkozott borjút, mit csináljanak, ha törött volt a lába? De ki látta, hogy nem utólag törték el — mondta a rendőr, és János hat hónapot kapott. Mikorra szabadult, az asszonynak nehéz volt a teher, a még három hold juttatott földre Is előírt beadás. Maga sem értette hogyan, nem adták be a tojást, hát újra elvitték 1951-ben. Sok ügyet tárgyalt a bíróság, azon a dél- előttön éppen tízen álltak ott Jánossal együtt. Egy év múlva Jött csak haza. A törvényszék sem enyhített rajta, büntetve volt már, azt mondták. — Nem kell a föld — mondta akkor János csikorogva, és csak egy fél holdat hagytak meg. Akkor alakult a tsz, leadták, Jánosból munkás lett a vasúton. Hol hatszáz, hol hétszáz forintot hozott haza, a kis otthonival azért megéltek, hisz gyerek nem volt, bárhogy szerették volna. De Jánosnak nagyon fájt azért mégis a föld, mennyit kínlódott érte, míg neki Is juthatott egy pár barázda. Az övé, csak az övé.., Majd most a forradalom, hiszen eltörölték a beadást, mondta a jegyző úr, és János nag.von örült ennek. Még azt sem bánta, hogy elzavarták a tanácselnököt, jó egypár padlást lesöpört. Nem kellett volna ugyan nöiiíX. a nagygazdát tenni elnöknek, s Ék csendőr ia mit keres ott — füstölögtek egypáran. Béres azt mondta, hogy nem is jól van ez így, meg hogy a beadást kommunisták törölték el, meglett volna ez úgyis, ha nem jön a forradalom. De hát a jegyző úr meg tanult ember, ö' állítja, hogy ezt a pesti munkások harcolták ki. Cslkordul a kiskapu. Varga Sándor jön, ő is a pályán dolgozik, — Jössz, János!? — kiált be —, meghallgatjuk azt a pesti munkást? — Megyek... — és már lép is ki, vállára hajítja kiskabátját. A tanács előtt katonai autó áll, az ajtóban két géppisztolyos civil. Bent már vagy negyvenen. Jár nosék leülnek a sarokba. — Sok Itt a nagygazda, Sándor. — De ott a tanító is — válaszol a másik, s valóban az emelvényen, amely nemzeti drapériával van letakarva, rajta a régi címerrel, ott ül a tanító Is, mellette Edőcs és még egy idegen, olyan tisztviselő- féle. Nem sok az idő a gondolkodásra, mert már be is lép Ék, s vele egy borostás, magas férfi, ove- rálban, sofőr sapkában, oldalán pisztoly, derekán két kézigránát. j— A forradalmi tanát» gyűlését megnyitom — mondja —, felkérem Édes elv... — EdŐes oldalba böki — bajtársat, htartsa meg a beszámolóját. — Sok még az üres szék... — kiabálja valaki, de Ek leinti, a pesti bajtársnak még másból is van küldetése. Kezdjük. A pesti küldött felemelkedik. Kissé rekedtes, de harsány hangon kezd beszélni. — Barátaim, magyar testvéreim! A fegyverek ropogásából jövök, a hősi és véres városból, ahol mi, munkások, hatodik napja harcolunk. Ezzel a kézzel is — és elébűk mutatja a tányérét — az én meló* kezemmel Is. Most a szerszám helyett a géppisztolyt markoljuk, mi pesti munkások, mert nem tűrhetjük tovább a zsarnokságot!.., János ránéz a pesti kezére. — Munkástenyér az, valóban... — súgja oda Sándornak. beszél, beszél, a falu is álljon mellénk, küldjünk élelmet a harcoló magyaroknak .., János hallgatja, hallgatja mintha Ismerős volna ez a hang, hol is hallotta már. Szemébe néz Edesnek, mélyen belé a két szempárba, amely most véresen lángol és ide-oda villan. Ezek az apró szemek... Ez az érdes, parancsoló, rekedtes hang. Hol ia iatta ... És János fejében kavarognak a hangok, a pesti küldött pattogó szavai mögül hirtelen fegyverek koppanisa, golyók ropogása, ágyudörgés hallik és végtelen, végtelen orosz országutak ... Bérezy főhadnagy ... döbben az agyába a név. De nem lehet, annak, ha nagy, de puha, ápolt keze volt, ez munkás, pesti munkás és Edesnek hívják; annak dús fekete haja volt és sima arca, ez kopaszodó, őszes és nagy bajsza van ... A pesti küldött most egy percre megáll. Aztán elörehajól és előbb halkan ejti ki: lőni, ha másként nem megy... aztán kiáltva: lőni! Ha kell, ez a parancs. Ezt tesszük, ezt parancsoljuk! Lőni... parancsoljuk, parancsolom. Édes szeme most metszőén hideg és kegyetlen, rettenetesen kegyetlen. János visszadöhben. Úristen, nem tévedtem, ha munkaruhában van is, ez ... Bérezy, a főhadnagy, aki első nap fogadta őket a laktanyában... Es János emlékezik. Épp karácsony közeledett, nem maradhatott otthon, Jött a „SAS"-os behívó, menni kellett. Ott ültek hát hervadozva, sírósan hazavágyva, másnap lett volna a szenteste, és ők Itt, a csaláötól távol. Es akkor bejött ez a Bérezy, fényesen, elegánsan: na, akartok hazamenni? Akkor takarítás! Ha úgy log ragyogni a lati«t« ez a piszkos hodály, mint még soha, mehettek! Jáno- sékban megbolydult valami: igaz lenne ez? Mindegy, takarítani! — kiáltott valaki közülük, takarítani, és egyszerre mindenki — mintha örültek lennének — mozogni kezdett, egész éjjel súroltak, másnap délre ragyogott minden szoba, felsúroltak minden folyosót és a tiszt urak szobájába egy kis spórolt pénzből virágot is vettek. Es akkor belépett hozzájuk Bérez)’, a parancsnok, végig nézett rajtuk, és megvillant a szeme, hidegen, kegyetlenül, mintha azt mondta volna: lőni, lőiílll, parancsolom. Csak ennyit mondott: „Ugye piszkosak, tudtok rendet cstnálni, ha akartok. Miért nem Ilyen mindig a laktanya? ... Vegyétek tudomásul, hogy azértsincs kimenő. A városba sem”. Az őrmester mondani akart valamit. „Végeztem!” — ordított és távozott. Két nap múlva vitték őket a frontra. Többet nem látta ezt az embert, de nehéz elfelejteni. A fronton még annyit hallóit róla, egy hozzájuk vezényelt alföldi gyerektől, hogy az egyik földijét hazaküldte két nap eltávozásra, de azzal, hogy neki is hozzon csomagot. Nagy csomagot küldtek a főhadnagy úrnak, egy kosár szőlőt már nem tudott a legény elhozni, mert akkor magátiak semmit sem hozhatott volna. Bérezy a kosár szőlő miatt,.. kiküldte őrszolgálatba, ott pusztult.., Bérezy, most ö beszél tehát. János arcán gyöngyözni kezd a verejték. A főhadnagy úr beszél — nekik. Munkás, kérges tenyerű. Itt fel kell állni, ordítani kell, hogy alávaló, becsap megint bennünket, beszélni kell, mindent. Kint fegyveresek. B’érczy oldalán pisztoly, kézigránát. Hisznek-e neki? János barázdált, reszkető, nehéz kézé lassan, centiméterenként ökölbe szorul. — Gazemberség... — suttogja, pedig kiabálni kellene. Az összegyűlt verejték nehéz cseppben csordul le az ajkára. Sós és keserű, mint az élete. — En megyek... — mondja rekedten. Es feláll. Tántorogva megy az ajtó felé. — Hova mész? — szél Sándor és megragadja a kezét. Elrántja. Majd. Otthon. Es kimegy, és megcsapja János nedves arcát. Mennem kell, mondja magának félhangosan. Az egyik ott álló fegyveres furcsán néz rá. — Ez magában beszél — mondja a társának és nevetnek. János megindul, még lassan, kissé tántorogva, de aztán gyorsan, egyre gyorsabban. A saroknál már siet, megy oda, ahol oly régen nem Járt, Sereshez, a párttltkárhoz. esnu otto Hat óra. JÁNOS ELINDUL A tanító feláll. S a pesti küldött Kint fúj a szél,
