Dunántúli Napló, 1957. december (14. évfolyam, 283-306. szám)

1957-12-15 / 295. szám

IRODALMI NAPLÓ

DÉR ENDRE:

A SZOBOR NEVE

2

Kelemen Sándornak, Arad város tanácselnök-helyettesének ajánlom szeretettel.

Különös vén-asszonyok nya*-----------: ra köszöntött he

kil

encszáznegyvennégy őszén; A pásztorod-; sem tapasztaltak soha olyat, azon a tájon: olvadt a kő, szikráztak a csillám-szemeik a bihari hegyi- útón, s csodálatosképp hűvös vök mégis; Csupa fény volt a bujáin zölcfcellő vidék, merő tisztaság és csend;

Távoli morajlás támadt hirtelen — minit viharborzolta tenger, hónyikódctt a messzeség, s a fénylőiével ü fenyők mögül, a kanyarnál tankok buktak elő az útira. Szétesar- cü, pirosképű legények nyergeitek ezeket a megtáltosodott monstrumokat, csak úgy lobogott a hajuk s a sapkájuk lehajtós füle;

V Két nappal előbb is nagy- volt a robogás ezen az úton, Hol teherautón, hol gyalog- szerrel — nyurga legények iparkodtak porlepte, szürke ruhában, tátogva lihegő szájjal, szakadozott csapatokban nyugat felé. Kenderezinű, csapzott hajukba túrtak olykor reszkető kezükkel, vagy kapkodva igyekeztek a vól- lufcba vájó hátizsák-szíjon lazítani cseppet :;i Csípős verejték csörgött a szájuk szegletén. Sűrűn s kimeredit szemmel nézegettek hátra. Eldobál- gatták, elhagyogatták most a harácsolt holmit sorra.

A messziről ide vetődött

diák egy csajkát is talált más' fél napja az út szélén felejtve. Üresei. Ennivalót szeretett volna pedig, nem csajkát. Mióta a faluban húzogatja meg magát a rokonánál, jóformán egy darabka szalonnán rágódnak mindketten. Ez a szalonna volt nagybátyjának, az öreg, magányos suszternek minden kincse. No, meg valami rozsliszt. Meleg ételt hát nem ehetett vagy tíz napja a diák, mióta bújdosik. Az erődépítő főiskolás munkatábor- bál szökött meg Gyergyótöl- gyesről, a Jassinál történt események hatására, no meg azért, mert a gyáva táborvezetőség megveszekedett a hanyatt-homlok hátráló németek láttán, s rettegésükben és zavarodásukban a legbrutáli- sabb eszközökhöz nyúltak, ^csakhogy együtt tartsák a ro- íoá-n átáillás hatására megbolydult diáksereget.

Hasztalan volt minden t.', i i.'.'-r-::!. = igyek- vésiik: csapatostul bomlott

széjjel cgy-egy éjszakán a tábor. A diák, ez a dunántúli szobrásznövendék, egyike volt. a lázadás vezetőinek, s Désen. Kolozsváron, Váradon át — vonaton, szekéren s gyalogosan vergődött eddig a kis biGALAMBOSI LÁSZLÓ:

hari román faluig, messzesza- kadt nagybátyjához.

' Ezzel a magányos, békés természetű nagybácsival ellentétben, ■*> különös, izgága szerzet volt a szobrásznövendék. Furcsa anyagokiból ötvöződött össze a lelke. Megvetette a dúló, fennhéjázó fasisztákat, ugyanakkor azonban minden anás nációt is lenézett a magyaron kívül;

A románokra is görbe szemmel pislogott, különösen most, hogy átzúdultak a tankok, s a falubéliek arcán megnagyo- gott a néhány órás szabadság öröme;

Eltöprengett, amint av út kavicsait rugdosta, egyre kor- góbb gyomorral, s egyre felhő- södő tekintettel, i— Atyaisten! *-» kiáltotta keserűen, csak úgy a levegőnek. — A mócoké lesz ez a gyönyörű vidék!;

Ebben a percben libbent a kanyarnál ral'aimi fehéres-pirosas tarkaság; Román íáta jött szembe, barna lába nesztelenül huppant a porban.- »-< Jó napot mondta csendesem, jdegenes kiejtéssel, s kicsit szemérmesen, kicsit szúrós pillantással méricskélte a legényt. Blmeredt a diák szeme, s megcsappant a csúfcáódó kedve, mert a leány 17 éves volt, s három szobornak is mintául szolgálhatott volna: a Ragyogásénak, a Tisztaságénak és a Csendének egyaránt. Nagy, fekete sízeme, kárbunfculus, — ráncos, román J inge vakító-tisztán fehérlett,

nézte a dombokat körül, e a távoli hegyeket, s a völgyeket amott, a virágos messzeséget. Nagyon ismerős volt minden! S emberségeset akart mondani, valami gyönyörűt és méltót a tájhoz, mégis ennyit szólt nevetve:

s— Éhen marad a férje.

»—Apámnak viszem — mondta selypes-magyarul a román fáta, s megbíborlott az arca.

— Hát maga?;??

v- Maradott nékem is.

Valami igen keveset akart' erre mondani megint a diák, de csak a kezét fogta meg a lánynak egy percre, gyengén, mint a virágot. S egyszerre felnevetett, mint a bolond, s körülmutatott szelesen;

— Mintha csak otthon lennék!

— Ttt is csak emberek lábnak — mosolygott a leány.

Szíven találhatta az egyszerű szó a diákot, mert hosszú kézfogással búcsúzott, aztán nekiszaladt az útnak, otthon összeölelgette az öreg susztert, s agyagot kért olyan hangon, mintha a ház égne. S gyúrni kezdte a sárga földet két kézzel, szaporán. S omló haja lett a szobornak, ráncos, román in-; i ge, szűkrehúzott hímes szoknyája, s csepp ajka, akár a szív... Parányi kezével ételt kínált valakinek,,,

Kedvtelve nézegette a házi-11 gazda, a hallgatagon bámuló! cipész. Kivette a szipkát a szá-1' jából, hogy vígabbat mosolyoghasson, úgy kérdezte meg:

*— Mi lesz a szobor neve? Gyúrta-gyúrta, faricskálta az agyagot a diák, frissen és fiatal erővel, S így szólt boldo-i gan:

i— A szobor neve: „Béke",

5 elnézett útra, ahol ====== barna lábával

nesztelenül lépve igyekezett ai lány. Halkan dalolt, elhallat-, i szott mégis messzire.

S dalától színig teR seggel a völgy.

bákes; Irodalmi szakkör alakult Siklóson

A szakkör programja: Puskin, Cervantes, Illyés Gyula, Kassák Bajos, Villon és Rabelais irodalmi munkásságá- mint _a ’|nak megvitatására kerül sor;

A szakkörnek jelenleg 14

kaim! előadások helyett rendMándy Iván:

Idegen vzú&ák

szűkreszabott szoknyáján hí- tagja van. A résztvevők az al- mes pompa?

Jónapot — szólt lassan a diák is, s úgy torkára szorult a csodálkozás, hogy azontúl semmi hangot ki nem eresztett onnan. Pedig ugyancsak kért volna abból a meleg ételből, melyet a leány ételhordójában sejtett. Egyre az edényt bámulta s nagyokat; nyelt önkéntelenül is, •

Belenézett a leányka a sóvár szemekbe, s mindjárt megsejtette, hogy jóideje nem lehetett rendes étel a diák szájában.

Bizony, ilyenkor az ember gyomra megemésztené a követ is.

Mégis, nagyon húzódott a diák, mikor a leányka hirtelen leült a gyepes gátparton, sked-J vesen maga mellé invitálva a jövevényt, megkínálta az ételhordóból az „ellenséget.”

„Ellenség”? kérdezte önmaszeres foglalkozásokon ismerkednek meg az Irodalommal. Cél az is, hogy otthont, közösséget teremtsünk az irodalom kedvelői számára?

Bosnyák Sándor a siklósi járási könyvtár munkatársa

gától a diák, s nézte-nézte aj lányt, aki enni ád az első éhes ? idegennek. S mintha megrepedezett volna a lelkére kent uszítás, melyet egy átkos kor- ^ szak mázolt oda. ^

A leány hajával szelíden? ===== játszott a nap. Do- ? loghoz szokott, kemény keze? oly parányi, olyan arányos —? csepp ajka. akár a szív... J Mohón kanalazott a diák.

Foggal és köröminél i

Harcolok foggal és körömmel, de felvonszolom é

magam az élet legn.vaktöröbb csúcsaira, hol t

a felém fordult arcokon a kinból lágy mosoly é

nyílik, mint hajnalka a kőrózsás oszlopokon. t

Onnét majd mélyebbre látok, bele az emberi lelkek tavaiba, láthatom a tükrön úszó fényt, az öröm habzó gyöngyét, az iszapból kúszó fekete varangyot, a bűnt, amely elnyeli percenként a jókat, besüthetek mint a Nap az égről, növeszthetem ággá a szépség gallyait, letörhetem a korhadtat recsegve — mert ja:^ a csonk az élő ágakon. És ha a gond havaz, vihart görget a szívek fényes hegyei között, hogy ledöntse, mit évek érett áldása kötött, tartott, mint habarcs a sok-sok téglát: vigyázok én. leszek kötő sugár a vihar dörgő kereken.

Belelátok az idők mellébe, hol megfogan é

a jövő emberében a több szép, gyenge bokra t

vigyázok, hogy fává növekedjen és a lombja t

sürüljön a fénytől s ki re mossa kiáradt folyam *

Mint havast pásztor, ki botot farag magának, #

hogy a szivtet mászni majd egyszer könnyebb irr: *

faragom friss szavaim vigyázva és 3 hegyen, eszmék sziklás, magas hegyén, merre költők járu-: *

rájuk támaszkodom s a miért látrsf'vz'n nézem, t

mit fölmutat sok lélek, sok bcncmjárt vidéken. t

Mándyt, akinek eddig már több regénye s csupán egyetlen elbeszélés kötete jelent meg, az olvasók jobbára mint novellistát tartják számon. Regényeivel kapcsolatban a hajdani kritika is szinte egyöntetűen arra mutatott rá, hogy Mándy elsősorban elbeszélő tehetség, igazi műfaja a novella. Az „Idegen szobák’*, mely Mándy Ivánnak az utóbbi hét évben irt novelláit foglalja kötetbe, (vajon miért kellett a kiadónak ezt eltitkolni a könyv címlapján?) alighanem az írót is arról győzi meg. hogy egyéniségének, írói alkatának, mondanivalójának legmegfelelőbb kifejezési formája: a novella. Ami regényeinek inkább gyengéje volt (az egységes szerkezet és kompozíció hiánya, jellemzés és ábrázolás helyett a hangulat és atmoszféra teremtő erő), az itt, ezekben az írásokban erénnyé változik.

Persze MándynáI a novella is valami mást és újabbat jelent annál, amit mi a műfaj klasszikus — mondjuk maupassant-i — hagyományaival általában idézni szoktunk. Ha mindenáron mintát és előzmény előtt keresünk Mándy irásmüvészeté- hez. sokkal inkább a festészetre, pontosabban arra a kísérletező-kutató irányra kell , gondolnunk, amelyet Picasso neve jelez, s melyet általában absztrakt művészetnek nevezünk.

Mándy régibb írásaihoz képest ez a kötet írói művészetének még nagyobb leegyszerűsödését mutatja. A jellemek, a cselekmény, a ci rámaiság epikus kibontása helyett megelégszik halvány célzásokkal, odavetett utalásokkal, a színhely jelzésével, a. tárgyak is alakok, körvonalainak csak, elmosódó mca- rajzolásával. Né'r* mg tűnik, nem, is jelenségeket, élményeket, hanem ösztönöket ír le; tollát nem az értelem, hanem az irracionális ihlet vezeti. De a felületi, a jelenségek felszínén mozgó, sokszor naturalista szemlélet mögött (a legtöbb írása rengeteg apró „telitalálatból**, mozaikszerű, apró megfigyelésből áll össze egésszé) a dolgok összefüggését kereső, az események mélységét feltáró, a lényeget elvonatkoztató írói magatartás húzódik meg. S ezzel a módszerrel egy olyan folyamatot indít el az olvasóban, mely a gondolatok és érzések lefojtott árját, a tudatalatti emlékképek sokaságát hozza napfényre. Néha olyan mélységeket tár föl, hogy a novella végén csak álmélkodunk, nem tudunk szabadulni varázsától, aztán élőiről kezdjük, mert újra kell olvasni az egész írást. (Kulikabát.)

Az ,,Idegen szobákat“ a tegnapi és mai élet árnyékos oldalán élő, a társadalom

perifériájára szorult alakok népesítik be. Mándy hősei a külváros jellegzetes alakjai, furcsa, különös, sőt különc emberek: csavargók, józsefvárosi könyvügynökök, kültelki fagylaltárusok. „dörzsölt" vagányok. Mándy ezek iránt a. számkivetett figurák iránt érez cs kelt szánalmai, részvétet; különös melegséggel szó1 gyermekhőseiről.

Írásainak alapszíne a sötét. De történetei bármennyire is leverőek, bármennyire is fáradtság, szinte a változhatat- lanba való belenyugvás, bizonyos fatalizmus árad több novellájából, legjobb írásai azok. amelyekben az író erős morális érzéke jut kifejezésre, amelyekben a téma és a hős több mint kuriózum, amelyekben mely igazság- és emberszeretet jut kifejezésre (Hajnali szél, Szürke ló, Tükrök között). Ezek azok a novellák. amelyek Mándy irói fejlődé-éhen a- újat és magasabbii -jelentik: a realizmust és a humanitást.(t t)

Jwdojíojn

iMjüí/ÓSUSt

Mépműv&Éés

PÄKOL1TZ ISTVÁN:

Vad szél cibálja kint az ágakat, az ablak reszket, sűrűn hull a hó,

(„Tirányos idő!*’ — szól a nagymama: Chopin-szonátát zsong a rádió.)

Behunyt szentemmel látom a mezőt, a fehér havon piros vérnyomok,..

CA feleségem, míg a tűbe fűz, megkérdezi, hogy mire gondolok.)

Tizennyólcéves ifjú harcosok töltött fegyverrel mennek szótlanul;;;

(A lányom színes ceruzát farag? a válla fölött nézem, mit tanúi.)

A vad pilóta bombákat dobál?

kis házak égnek: így lesz nagy profit!

(A fiam alszik. Almában nevel? a vígan vezet egy nagy teherkocsit^

BÁRDOSI NEMETH JÄNOSs

Lucázás

Éttea, loca kitykoty. szabad-e lucáznl? szép eladó lányért szalmát szórni, rázni, tyúkot, ludat babonázni,

Luca, luca kitykoty,

Lnca, lnca kitykoty, vizük borrá váljon, hosszú kolbász, hurka lógjon a padláson? házuk népe bajt ne lásson,

Lnca, loca kitykoty,

Lnca, lnca kitykoty,

sok csibe, lúd keljen, aludttejes köcsög száradjon a kerten, vetés, virág megeredjen,

Luca, lnca kitykoty,

Lnca, lnca kitykoty,

maradok, ha mondják, nem kérek én itten szalonnát, se sonkát, esak a lányuk selyem-kontyát?

Lnca, luca kitykoty,

PÁL JÓZSEF:

Présházban

A fanyelű bicskák alatt megcsiXorduIt a rozskenyér, kancsószájon bor bugyogott, sűrű-vörös, akár a vér.

Nóta se volt. Ugyan minek? jó most így ülni, itt, hatan, félkézből szalonnát enni, — inni s hümmögni, szótalan.

Kint dühöngött, havat kavart, s vártuk, talán elcsendesül.

Étkünk elfogyott s a kezek asztalra buktak, tétlenül,

Majd Gáspár szolt s forró szava folyt, mint gyertyánkról a viasz: „Ej, hát igyunk, az istenit, ki nem iszik, puruttya az!"

S ittunk. Töltöttünk és Ittunk.

Es táncot roptunk a hegyen:

„Hej, aki nem iszik velünk, puruttya, puruttya legyen!**

„Puruttya, puruttya, az ám!*’ — Puruttya? — s meglökött e szó. Tátorogtam még egy kicsit,

.Majd helyrebillent a való:

tánc, bor, és üres poharak — s végül fellebbent a homály: megvan! a Parasztdal! az! az! — Csokonai Vitéz Mihály,

O mondta így, tán éppen itt a járta nagybüszken e hegyen. —

És újrakezdtük: — „Sej! de sej! puruttya! puruttya legyen!*

*

*

#