Dunántúli Napló, 1957. november (14. évfolyam, 257-282. szám)

1957-11-07 / 262. szám

1957. NOVEMBER 7.

NAPLÓ

Jßenin. sír ján ál

Kígyózik a hosszú sor

q Vörös Téren, öregek és fiatalok, helybeliek és a fagyos tundrákról, meg a napsütötte kirgiz sztyeppékról érkezettek baktatnak előre türelmes némasággal a fekete márványból épült piramisszerű építmény felé.«:

Számtalanszor láttam ezt a képet. Láttam folyóiratok képes tudósításaiban, fényképeken, festményeken, láttam képzeletben írók, költők, újságírók megkapó leírásai nyomán, s ilyenkor mindig hasonlatok tolakodtak elém. — Hiszen — úgy gondolom — mindenki csak' így van ezzel, míg saját szemével nem lát valamit, támpontot keres, hasonlóságot, amelynek alapján elképzelheti az ismeretlent. Mi vonzza ezt a sokezres tömeget nap, mint nap ahhoz a fekete márványépülethez? Talán az, ami a hívő mohamedánt készteti hosszú útra, Mekkába, hogy egyszer megérinthesse a Kába szent kövét? Vagy ami a hindukat hívja a Ganges szent vizébe, megifjodást ígérő fürdésre? Esetleg ahhoz a vágyakozáshoz hasonlítsam, ami a háthű keresztényt Rómába indítja zarándokútra, vagy, hogy szű- kebb hazánkban maradjunk, Gyűdre, a csodatévő Máriához?

Oda kellett menni, be kellett állni a sorba, türelmesen végigtopogni a mauzóleum

kanyargó folyosóit és lépcsőit, elhaladni a két nagy halott üvegkoporsója előtt, hogy mindez a hasonlat halomra dőljön.

Itt nem ígérnek csodákat. Senkinek sem jutott eszébe olyan mesék terjesztése, hogy Lenint látva a sánta eldobta mankóit és fürgén ficánkolva szaladt körül a téren. Pedig (a bigott katolikusok képzeletében) minden valamirevaló búcsújáró helyen tucatjával kell történniük ilyen „csodáknak". Nem lesz a mauzóleum körüljárása után senki fiatalabb, egészségesebb, mint a hinduk egy gangesi fürdés után, s még a „hadzsi" előnév sem jár ki ezért a látogatásért, mint a mohamedánoknál: Egyszóval: a mauzóleum

megtekintéséihez (semmiféle egyéni érdek nem fűződik, sem képzelt, sem valódi: És a hosszú embersor mégis mindennap újra, meg újra ott kígyózik a parktól a Vörös Tér közepéig, s benne ott topognak a legfrissebb divat szerint öltözött városi asszonyok, lányok, távoli vidékekről érkezett, kendőikbe bugyolált parasztasszonyok, fiatal fiúk és szakállas aggastyánok.

Miért jönnek? Miért ácsoménak akár őrákhosszat is, süvítő széliben, fagyos esőben is?

Persze a külföldiek látogatása érthető; Mi, magyarok is csak így voltunk vele. Ha már a Szovjetunió fővárosába érkezik az ember, egyszerűen kötelessége, hogy meglátogassa az emberiség új történetének elindítóját, a szocialista forradalom halhatatlan vezérét, Lenint,

De ahhoz, hogy az egyszerű szovjet polgárt megérthessem, az arcokat kellett figyelnem. S azokon nyoma sem volt sem vallásos révületnek, sem kíváncsiság okozta izgalomnak. Inkább valami tompa bánat, belenyugvó szomorúság ült az arcokon, olyasmi, amit a ravatalon nyugvó kedves halott körül láthatunk a hozzátartozók arcán«

Lehet, hogy tévedek, hiszen emberi érzések között eligazodni nehéz dolog, mégis meg kell mondanom: úgy éreztem, hogy akik eljönnek a Vörös Térre, azok még mindig gyászolják Lenint;

— Ez a balzsamozás amolyan ázsiai dolog — vélekedett egy barátom lenéző cinizmussal;

Nem értette meg a dolog lényegét. Nem arról van szó, mint az ősi népek szokásainál, mint az egyiptomi fáraók balzsamozása esetében: Nem a halhatalanság számára konzerválták a test külső formáit, hanem egyszerűen ravatalra helyezték a szovjet nép nagy vezetőit, s nem temették el, bogy a kétszázmilliós család minden tagjának alkalma legyen kifejezni gyászát. Harminchárom évvel ezelőtt kezdte gyászolni a szovjet nép Lenint és ma is mindennap ugyanannyi ember áll a mauzóleum felé tartó kígyózó sorban ... Mennyire szerethette a nép azt, akit így tud gyászolni!

Lenin mellett, a másik üvegkoporsóban ott nyugszik Sztálin is. Lenin bölcs, csendes mosollyal a szája sarkán, Sztálint mintha gondok bántanák, mintha valamit még nem fejezett volna be«;.

A sokezer látogató pedig óvatos, halk léptekkel körüljárja a két üvegkoporsót és a gyászból tiszteletből, egyformán jut mind a két nagy halottnak. Lehet, hogy az öregeknek ilyenkor a harcos múlt emlékei kavarognak fejükben, lehet, hogy a fiatalok fogadalmat tesznek: „Lenin elvtáns, mi befejezzük, amit elkezdtél:: :** Aztán lehajtott fejjel lépnek ki a sötét márványtömb belsejéből, körül- pdllantanak a tágas téren, s nem szólnak, nem beszélnek, csak elindulnak, hogy folytassák a mindennapi munkát. Ha kérdeznék, talán el sem tudnák mondani, mit éreznek a mauzóleumban, mint ahogy én sem tudom elmondani, csak arra mertem vállalkozni, hogy találgassam, mit érezhették mások:;■

Mészáros Ferenc

ityty uötös katona.

v.is&zacndéU&zik

Mirosnyikov elvtárs, a 67 éves veterán

Negyven év emlékei elevenednek meg Mirosnyikov elvtárs elbeszélése nyomán. Mint Putyilov gyári munkás, elsők között csatlakozott a bolsevikokhoz és lépett be a vörös gárdába« Ma már 67 éves venyilvános nagygyűlésre i$ melyet Lenin tartott a Narv« izkij téren (egykori képen mutatjuk be).

A vörös gárdisták fegyverre! biztosították, hogy a nagy« gyűlést provokátorok, m<_. ö* vikek és eszerek meg ne za* várják. Mikor Lenin autóján megérkezett, vállukra kapták és hurrá kiáltások közepette vitték a tribünhöz.

Tulajdonképpen a Narvszkij téren határozták el, hogy az ideiglenes kormányt, a cári talpnyalókat, a mensevikeket és az eszereket csak fegyveres forradalomban lehet véglegesen legyőzni. Itt alakították meg az úgynevezett Narvszki őrsöt, mely a későbbiekben igen kitűnt a fehérgárdisták ellen vívott harcokban:

A másik képet is Mirosnyi« kov elvtárs őrzi, emlékei kőAz első vörösgárdisták

A FIATALOK BARÁTSÁGÁRA

A Pécs! Egyetem Jogikarának aulájában baráti találkozóra Jóttek

össze az egyetemi hallgatók a he lyőrségben állomásozó szovjet katonákkal és tisztekkel. Képünkön pécsi egyetemista leány koccint egy szovjet katonával.

I Az Aurora í Pétervár előtt

I A Név* menti fehér éjszakában

I A Hajó ott állt Pétervár előtt,

I Hói gőgösein csillogott a TéH

i Palota és a Péter-Pál erőd.

I

A balti szél friss indulókat zengett S acél bordákon csendült fel dala: wJő matrózok a burzsuj világnak Búcsúztatója ez az éjszaka!1’

Mert az idő Iám, elérkezett végre,

Melyet várt a nép szívrepesve már!

• - • állt a hajó, mint a szürke végzet,

A bosszúálló, mely csak jelre vár.

| Es elérkezett az óra is hamar,

t A végső óra, az oly régen várt,

Megdördült az első hajóágyu,

S az első matróz szabad párttá száJtt,

A hajó csendesen ringott. — Hatalmas bölcső Ringatta népek édes gyermekét,

A Szabadságot, melynek drága lángját A kora-hajnal szórta szerte-szét!

BARICZ OTTO

terén, de még jól emlékszik zötü A Putyilov gyúrt man»

azokra a napokra, amikor Le- kások egyik csoportját ábránál visszaérkezett finnországi zolja, amint megalakítják a emigrációjából és Pétervárott vörös gárda első egységét és megkezdte a Nagy Októberi átveszik fegyvereiket, hogy Szocialista Forradalom élőké- utána elinduljanak a Szmol- szítését. Jól emlékszik az első nij védelmére*

Egykori kép a N arvszkij térről

OnlM »es isisei

Dr. Novak József a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportjának tagja és a „Dombóvár 1919-es hősei” címen előadást tartott a Magyar Történelmi Társulat Déldunántúli Csoportja és a Társadalom és Természet- tudományi Ismeretterjesztő Társulat rendezésében. Előadásából az alábbi részleteket közöljük.

A tamási megtorlás- ... jjAl fráj csüfc egy olyan eviber menekült meg, aki végignézte az egészet, s ma is él: Horváth József. Az ő elbeszélése alapján írom le a történteket...

Amikor Horváth Józsefet 'Ifogták és a járásbíróságon becsukták, még nem érkeznek meg a Szegedről elindult 'ehérek. A helybeliek szer- ezkedtek és a kivetkőzött ■sendörök vették fel újra a szolgálatot. Azt sem tudták, hogy mit csináljanak vele. Azt mondták, hogy el fogják engedni, hiszen nincs vád ellene. Elfogták, mert kommunista hírében állott, de többel akkor még nem tud- tak róla. Közben azonban éjszaka meghozták Udvardy Vincéi Zákányból. Nem lehel tudni, ott mondták-e el _ a vasutasok, hogy mit csinált Udvardy, vagy máshonnan szereztél: tudomást a dolgokról. de ez után szó sem volt többe a szabadon bocsátásról. Nem tudja már pontosan, hogy melyik napon, augusztus 13-án vagy 14-én vitték el őket Tamásiba. Mi-, vei a vasút nem volt biztos, I székárral szállították kettő-1

jüket. Állítólag a Vörös Hadsereg egyes egységei, a tüzérség egy része is még Tatabánya körül védekezett és Lepsényig is előretörtek, ezért választották a szállításnak ezt a módját. A kezüket úgy összekötözték, hogy belevágott a húsukba s annyira beleégett, hogy úgy kellett kitépni. A többiek, akiket össze tudtak fogdosni, akkor már ott voltak a járásbíróság celláiban. Ketten, Ud- vardi meg Horváth az utolsó cellába kerültek.

Tamásiban augusztus 15-én nagyboldogasszony-napi búcsú volt. A búcsúra Pestről vagy honnan, nem tudják, jött egy kucséber is. Nem akarta elfogadni a fehérek pénzét. Ezért elfogták és bevitték őt is a járásbíróságra. A Horváthék cellájába akarták becsukni, de az olyan szűk volt, hogy már ketten is szorongtak, ezért az előtte levő zárkába dugták be.

Augusztus 17-én este érkeztek meg a fehér tisztek. A járásbíróság őre, Sarok őrmester, a tanácsköztársaság idején maga is vörösőr volt. Nagyon megijedt, amikor meghallotta a hírt és elmenekült. Magával vitte az összes kulcsokat, még a börtönrész bejáratának kulcsait is. Így a fehér tisztek nem tudtak bejutni, hanem csak kívülről szidták, fenyegették a foglyokat, hogy mindnyá- 'ian meg fognak dögleni. Valószínű, ha ekkor bejutnak, egyikük sem marad életben. A foglyok legnagyobb része tudta, hogy meg fogják őket büntetni* de kevesen számét»

tak azzal, hogy a megtorlás olyan lesz, mint amilyen volt.

Strádi József, akit nem vittek ekkor el, mert visszahúzódó ember lévén Tamásiban nem érintkezett senkivel és így nem tudták a nevét, mondta, hogy Reich Béla az elszállításkor már sírva búcsúzott, mert tudta, hogy megölik. A vezetők is valószínűleg számoltak ezzel mind.

Másnap, augusztus 18-án lakatost hozattak és kinyitották a börtönt, majd sorra a zárkákat is. Amikor ez megtörtént, megparancsolták, hogy a folyosóra jöjjenek ki, s ahogy jönnek, kettesével álljanak sorba. Udvardy és Horváth voltak az utolsók. Senkitől nem kérdeztek semmit, nem mondtak a parancson kívül semmit. így a kucséber is közöttük állt, Udvardy előtt.

Kint egy százados volt a vezető. Volt ott még vagy nyolc-tíz fehértollas tiszt, meg igen nagy tömeg, közöttük felfegyverzett kulákok, csendőrök is. Kiss A. József magyarkeszi rokonságát is becsődítették. A százados átadta a parancsnokságot egy főhadnagynak. A csendőrök és katimák közrefogták őket. A /főhadnagy vezényelt:

„Kétszer balra kanyarodva indul!’ Megindult a menet. Tamási község középső része dombon fekszik ott van a járásbíróság is. Amikor a lejtőhöz értek, a főhadnagy elkiáltotta magát: „Nyomd meg a gombot!” Ekkor a kísérőik megfogták a puskájuk vagy karabélyuk csövét és agyba-főbe verték foglyaikat. Jóformán valamennyien a földre zuhantak. Akkor szuronnyal piszkálták fel őket. Horváth Józsefnek eközben a lába szárába döfte a szuronyát az egyik katona, s ahogy döfködött, Eigenbrót Adrásnak végighasította az orrát, mert a szurony beleakadt az orrlyukába. Üpy látszik, a legsúlyosabb ütést Reich Béla kapta, mert nem tudott felkelni és félig eszméletlenül vergődött a földön.

A főhadnagy ekkor elkezdett ordítozni: „Húzzátok fel, mielőtt még megdöglik.” Erre hirtelen kötelet kerítettek és ott, helyben felakasztották egy villanyoszlopra.

A gyilkosság után tovább hajtották a csoportot. Elértek a kocsmához, bekanyarodtak s előre kellett men- niök a hátsó udvarra. Megállították őket, majd „Balra arc”-ot vezényeltek. Körülöttük álltak a katonák, szorosan mögöttük a bámészkodó, I felizgatott és a további gyil- leosságokra kiváncsi tömeg.1 Velük szemben egy hosszú porolóállvány állott. A közelben volt egy szekér, rajta a lószerszámok. Egy Sándor János nevű szegedi őrmester (később tudták meg a nevét, de különben a tisztek közül egyét sem), szétbontogattá az istrángokat, darabokra vagdalta és a kinyújtott karjával mérte a hosszúságot. A főhadnagy sürgette. „Kész?” — kérdezte. „Kész” — felelte. Ennyi szó esett csak, ügy látszik, különben minden elő volt készítve és mindenki néma feszültségben várakozott. Ekkor a kocsmából kihoztak egy zsámolyt. Hátrakötötték a kezüket és megkezdődött a kivégzés .>s ... Elsőnek Fischer Pált akasztották fel. Felállították a zsályomra, a nyakába akasztották a poroló rúdjára erősített kötél hurkát és kirúgták a zsámolyt. Aztán vártak, amíg rángatózott: Ezután sorra következtek: Gyenis Antal, Maletz Géza. A tömegben ott volt Maletz fia is, aki eljött az apja után. Az felkiáltott. Mandl erre megmozdult, s a mellette álló fehértollas katona puskatussal oldalbavágta, úgy hogy összeesett. Közben a kíváncsiskodók mind közelebb jöttek és minden akasztásnál előbbre nyomultak, hogy jobban láthassák az áldozatok vergődését. Rája gázoltak, végigtapostak és túlhömpölyögtek rajta. Maga sem tudja már, hogyan, de sikerült a lábak

között kicsúsznia és miközben a figyelem az akasztások felé fordult, elmenekülnie : : »

TizenSkéit mártír lógott ekkor a porolón. Az akasztásokat az ismeretlen főhadnagy és az őrmester végezte«

Ekkor a főhadnagy abbahagyta a munkát és kérdő- lég tekintett a százados fiele. A megmaradtaknak a százados „Hátra arc“-ot vezényelt. Azt hitték, hogy főbelövik őket. De nem ez történt Üj vezénylés jött: „kétszer balralcanyarodva indulj!“ Kivezették őket a kocsmaudvarról és tovább vitték az állomás felé. Ott egy marhavagonba berakták a foglyokat és elindultak velük Dombóvár felé,

Mikor érdeklődtem, hogy vajon miért hagyták abba a vérengzést, a megkérdezettek mind azt felelték, hogy Horváth Józsefet a nyolc gyermeke mentette meg. Ez van a köztudatban is. Horváth József viszont a kérdésemre szomorú mosoly- lyal azt mondta: „Mert már nem fértem a porolóra". Es úgy látom, igaza van ebben; A poroló Tamásiban tele volt az ártatlanul meggyilkoltak tetemeivel, a fehér- tollasok és a kíváncsiskodók is ki voltak elégítve, tehát a többieket visszavitték Dombóvárra, hogy ott is gyönyörködtessék hasonló véres színjátékkal az elvetemedett embereket. Ezt a felfogásomat alátámasztják a hazaszállítás közben történt események. ./* . .*»«*•• -r