Dunántúli Napló, 1957. szeptember (14. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-08 / 211. szám

6

NAPLÓ

lén SZErtttMBÉI « }

A tartalom és a

A mai művészeti viták, rengeteg politikumot hordoznak magukban. És ez így is helyes, így korszerűek és hatásukban egészségesek. De lényegük magvában, ha nem is kifejezetten, a tartalom és a forma viszonyát kerülgetik különféle értelmezésben. A viták sok mindent felszínre hoznak, de mintha nem bontakoznának ki teljességgel a várt és kielégítő szintézisek. Legfeljebb csak azt mondhatjuk, hogy ennek, vagy annak ebben, vagy abban van igaza. Az sem lehet sorsdöntő, hogy egy-egy elvont fogalom ilyen, vagy olyan értelmezésén talmudisták módjára rágódjunk az aktuális problémák rovására.

Biztos vagyok benne1 hogy a fentmaradt nézeteltérések, nem ritkán konfliktusok sem fordulnának gyakran elő é6 könnyebben is lehetne azokat tisztázni, ha többen ismernénk a marxi-lenini esztétikának legalább is az alapelveit. A viták főképpen a szocialista realizmus tárgyköre körül folynak. A szocialista realizmus a mi esztétikai elvünknek a gyakorlati formája, nem egy művészeti irány, stílus, hanem a marxi-lenini esztétika alkotó módszere. Ellenben abban is biztos vagyok, ha a közelmúltban nem olyan antidia- lektikus eszközökkel és móddal propagálják, úgy sokkal többen lennénk kik azt már magukévá tették volna, felismerve a marxi-lenini esztétikának a más nézetek feletti magasabbrendűségét. Tény az, hogy a közelmúlt kultúrpolitikája sommásan helyes volt, de mindig akadtak egyes szerencsétlen intézkedések, egyes végrehajtószervek, kik és mik megsértették a szocialista realizmus hitelét; majdnemhogy lejáratták. Ezek a suta intézkedések akarva-akaratlanul kitermeltek a művészek között egy passzív ellenálló, dacolva duzzogó tábort, melynek ha ne gat ív előjelű, de mégis közvé- leményformáló ereje volt: —Ezek az intézkedések lélektelen, mechanikus, merev nagy- Ivépeségükkel bábáskodtak a szép anyának torz gyermeke: a sematizmus születése felett. Esztétikánk nincs teljesen befejezve, nincs rendezve, csak az alapelvei vannak lefektetve szilárdan. A szocialista realizmust mint módszert magunknak kell a befejezettség irányába segíteni. Nem kell attól félni, hogy ezen munkálkodásunkban nagy hibát követünk el, ha az alapelvek nagyigaaságait. tartjuk szemünk előtt. És főleg nem oly nagy hibákat, melyeket iépés- ről-lépésre ne korrigálhatnánk.

A befejezettség állapotához döntően szükséges volna minél több e szellemben fogant, azt az elméletet igazoló alkotás. Sajnos itt még gyerekcipőben járunk azokhoz a nagyszerű eredményekhez viszonyítva, amelyeket a szocializmus az élet más terén; úgy mint gazdasági, szociális, technikai és politikái téren elért

Egyes képzőművészeti irányt stílust, módszert pregnánsan kifejező mű alkotásához nem lehet recepteket adni. Az elmélet is könnyen a kiagyalt- ság gyanújába eshetik, ha azt megfelelő alkotások nem kísérik.

A tartalom és a forma viszonya csakis úgy célravezető, ha szerves egész; ha a forma

a tartalmat vagyis annak alap gondolatát maradéktalanul képes tudatosítani, megváltoztatni. Ez nem történhet akárhogyan, hanem választékos nyelven, ahogyan azt a marxi- lenini tartalom és a mai valóság dinamikája jogosan igényli. A legjobb, a legszebb, a legnagyobb igazság talaján álló tartalom is hideggé, rideggé, szárazzá válik; ha a tudatosító forma tőle idegen, külön életet él. A forma nem elégedhet meg csupán a tartalom dekorálásával, primitív Illusztrálásával. De nehogy azt gondoljuk, hogy kizárólagosan a formával lett volna a baj. Voltak, kik a formát szinte bravúrosan kezelték, de eszmei tartalmuk erőltetett, a -valóságot 6ztatikusan idealizáló, hamis pátoezú tulajdonságokkal ruházták lei: A festészet nem tűri, nem viseli el az őszinte ti enséget. A kézjegyeknek megvan az a tulajdonságuk, hogy elárulják a hamisságot, a formával való visszaélést, a tartalom erőltetettsé- gét. vagypedig az azzal való kínlódást. Igazuk van azoknak, akik állítják, hogy inkább dadogjunk mondanivalónkkal, minthogy hazugságokkal, képmutatással prostituáltuk az eszmét. Az előbbi legalább becsületes. Persze ezzel nem akarok a dadogóknak érdemet nyújtani. Mindig baj volt az őszinteséggel, mégis azt vallottak, hogy a művészi alkotás csak úgy születhet meg, ha az a legabszolútabb őszinteségből fakad. No lám, mégis, a hamisság belopta magát a képzőművészetbe is. Hogy ez megtörténhetett, ez a sematizmus igénytelenségének, rövidlátásának volt a következménye. Az alkotás a marxi-lenini esztétika nézőpontjából akkor válik szimpatikussá, ha az a valóságból van merítve; érződik rajta a meggyőződés szenvedélye, és úgy tartalmában, mint formájában egészséges haladást törekszik elősegítem, hogy ezzel is a mi ügyünket, a munkásosztály ügyét s rajta keresztül az egész emberiség ügyét szolgálja, Általában szimpatikus miniden mű, akár szocialista- realizmus módszerein épül fel, akár nem, ha az jó művészi eszközökkel a jobb és szebb felé terel, és ha képes az embereket a humánum iránt fogékonyabbá tenni:

Aktualitásánál fogva beszélnem kell az absztrakt művészetről is. Nem szándékom támadni, mert nem látok benne komoly ellenfelet. Nem hat a tömegekre. Talán nem is akar hatni. De mit akar? Próbáltam már magamat vele szemben a leglojálisabb diszpozícióba helyezni. De hiába minden, nem tudom megérteni. Csak azt látom, hogy a pesszimizmus felé taszít és el akarja szigeteim az embert a való élettől. Hogy a tőkés világban mégis oly sikereket ért el? Ebben annak a világinak szellemi degradálódását látom. Hogy ott v?n? Hát legyén. Olyan dekadenciának a vezérképviselője, melynek a portékája úgyis kévését vonz. Ostobaságot látnék abban; ha ellene, mint a közelmúltban, adminisztratív eszközöket használnának fed. Mi csak olyan dekadenciákkal vesszük fel a harcot, amelynek mérge veszélyes lehet a szocialista ember kialakítására. Propaganda ereje nincs, így sem nem oszt, Bem nem szoroz.

Mi azt valljuk, hogy a művészeknek felelősségük van az emberekkel szemben. Magam részéröl kutya-kötelességnek tartom; hogy a művész a haladást becsülettel szolgálja. Esztétikánk fogalmát a szocializmus célkitűzéseivel ßzoros kapcsolatban igyekszünk tartani. A haladás és a szocializmus építése közé mi egyen- lőségi jelet teszünk.

Mi csodálkozni való van azon, hogy a szocialista társadalmi rendszer éppen a haladás érdekében elvárja tőlünk művészektől, hogy tevékenységünk a nép kulturális érdekeit szolgálja

Igaz az is, hogy voltak olyanok is, akik ezt nem szolgálni, hanem önös, haszonleső érdekekből kiszolgálni igyekeztek. Ezek aztán buzgalmukban túllicitáltak minden tézist. A főeskűt le merem tenni, hogy ők minden, éppen hatalmon lévő rendszert éppen úgy kiszolgáltak volna. Hogy menynyire nem tévedek, itt állnak előttünk emlékeztetőül a tavaly októbervégi—november eleji gyászos napok, — de sokat tanultunk, és még kellene tanulnunk ezekből — amikor is, ezek a hangoskodók. ezek az elkényeztetettek elsők voltak a renegátok között, akik ledobták álarcukat és bratyiz- ni kezdtek a fasisztákkal.

Miből állt ezt megelőző működésük? Először is a „tematikus festészetért!” jelszavával operáltak. Pápábbak lettek a pápánál. Hogy gyakorlati kötelezettségüket a hirdetett tematikus festészetnek leróják,

sorra készítették Önarcképeiket. Különféle vezérelveket, mint követelményeket szabtak ki. Deklaratív jelszavakat szajkóztak. Ha felülről ném kaptak valamire konkrét megfogalmazást akkor ők csináltak hozzá, saját szájukíze, saját zsebük térfogata szerint. Unós- untalan a hagyományokra hivatkoztak, főképpen Munká- csyra. Ezt oly gyakran hallottuk tőlük, mint az akkori idők slágerét, hogy ,»nem adlak másnak”. Mit vettek át Munkácsy tói? A bitument, melybe aztán jó zaftosán beágyazták ugyancsak híg, áttetsző meggyőződésüket. Választottak maguknak egy-egy divatos mestert és annak epigonjává szegődtek. A tájfejtéBt „an block” fitymálólag lenézték. Valami soha el nem készülő monumentális vásznon ké- rődztek és a „képecskéket” lebecsülték. Kereszteshadjératot hirdettek a giccsek ellen — saját giccseiket a képzőművészeti alapra sózták. Maguknak monopol helyzetet teremtettek a legdrasztikusabb adminisztratív eszközökkel. Az ily „bátor” tetteikkel jogcímet szereztek állami megbízások kisajátítására és egyéb előnyök, zsűrizések, utazások, re prezentálások, üdülések, tanulmányáét; tapasztalatcsere-utak, stb. élvezésére. Ok voltak a sematizmus gáncstalan felkent lovagjai és hasonszőrű, az irodalom terén működő kollégáikkal városunk kulturális életének hangadói, úgyszólván az élet és halál urai. Erősen befolyásolták különben jóhiszemű hivatalos kultúrmunká- sainkat is. De szerencsére elfújta őket a csípős novemberi szél.

Itt voltak aztán és még vannak is a „gáncsvetők’’, kik ugyan nem okoztak oly kárt, mint az előbbiek, mivel működésüket passzív fogcsikoi-ga- tással végzik. Ezeket arról ismerjük fel, hogy a tartalommal szembeállítják a formát; tagadva a tartalom, főleg a szocialista tartalom elsődlegességét. Számukra a szocializmus és az ellenforradalom alatt történtek nem ínspirálóak, élményt nyújtóak az alkotásra. Ágálnak a szocialista állam és a párt irányítószerepe ellen a művészetben. A művészi munka minőségi romlásáról és a felfelé nivellálódásról fecsegnek. Lehet, hogy a most elmondottakra egyesek felhorkannak és valami felejtő konszolidáció megzavarásán siránkoznak. De akinek nem inge. ne vegye magára.

Meg kell említeni, egy negyedik fajtát is: Ezek a jó- szándékúak, kiket velünk azocélok fűtenek, kikkel együtt is kívánunk dolgozni, hibájuk talán csak éppen az, hogy ném ismerik eléggé pontosan a marXizmust-lertiniz- must és világnézetük sem azonosult még a mi világnézetünkhöz.

De hagyjuk east, beszéljünk inkább arról, hogy hát iki is legyen a teendő? Miután elveinket és sorainkat tisztáztuk, lássunk neki a munkának. Első feladatunk, hogy felismerjük a valóságot és a valóságot nyújtó tartalomhoz méltó formát is akarjunk adni. Kutatással, kísérletezéssel. Legyen célunk az eddiginél korszerűbb formanyelv kiala- kftása, s a művészek mögé' sorakozzanak fel a kritikusok is, akik tulajdonképpen azért vannak, hogy a művészt segítsék és nem azért, hogy a marxi és lenini pecsét tekintélyével, dorongoljanak, vagy felelőtlenül dicsérjenek és főleg ne halandzsázzanak. Vegyék azt a fáradtságot, hamar magukat művészi kritikusoknak tartják, hogy ne felületes jelszavakkal, idézetek tömegével és erkölcsi fröccsökkel zsonglőröeköd jenek, hanem mélyüljenek bele kissé a szakmai részbe is. Mert a szakmai ismeret hiányában csupán a formális esztétika és művé- szettörtónelmi szókincs gyűjteményével csak annyit lehet elérni, hogy a laikusoknak imponáljanak; de a festőknek sohasem. Ne essenek a sematizmusnak abba a hibájába, hogy a formának másodrendűségét eltúlozva, a kettőt a maga dialektikus egységétől elválasszák:

A szocialista realizmus nem stílus, nem irány, hanem módszer, melyet minden nem dekadens és formalista irányzat szerencsésen alkalmazhat. Előfeltétele ellenben az, hogy alkalmazója a szocialista világnézetet vallja. Ennyit tartottam szükségesnek elöljáróban elmondani, mielőtt rátérnék magának a szocialista esztétika alapelvének tárgyalására. Az eddig elmondottakból már, ha tömören is. ki lehet hámozni a marxi-lenini esztétika alapelvének a vázlatát. Mint minden esztétika, úgy ez is, nem csak a festészetre, nemcsak a képzőmű vés ze tm ás ágára,- h»nem az irodalomra is érvényes. A művészet a gazdasági alap egyik kulturális felépít ménye. Maga a mű az objektív valósig visszoiiikrö- zése. A művész maga a haladás aktív harcosa, nála a tartalom és a forma dialektikus egységben forr össze, a tartalom elsődlegessége mellett. A forma valamely meghatározott tartalomnak szenvedéllyel tudatosítható sajátos formája.

véséssé a művelődési

E kérdés. tnégóldásáva] fóg- lalkozótt Vértesi Zoltán, a Dunántúli Napló augusztus 13-i számában „A gazdasági felügyélő legyen körzeti kul- túrigazgatd is" című cikke.

A javaslat társadalmi életünk egyik igen fontos és most mindinkább előtérbe kerülő problémájával foglalkozik és nagy ügyeimet érdemel. A javaslat vegyes érzelmeké* keltett, a művelődésügy munkásai előtt többízben szóbake- rült. örömmel kell üdvözölni azt a tényt, hogy a művelődési munkához a falusi értelmiség egyik igen fontos rétegének, a mezőgazdasági szakembereknek a hozzájárulását eredményesebbé kívánja tenni és a művelődési munka megjavítását az egész nép életének javulása szempontjából sürgeti.

Cikkének néhány megállapításával és javaslatának szervezeti követelményeivel azonban nem értek egyet;

A művelődési munka végzése nem csak iskolai oktatási feladatokból áll, az ifjúság nevelése nem fejeződhetik be az általános iskolában; hanem azt az életben is, a felnőttek között is végezni kell. Vértesi Zoltán elismerőleg szól a népi állam e téren végzett munkájáról és a pedagógusok eredményeiről. Elfoglaltságukból azt következteti, hogy nem bízható rájuk ezen kívül még a kultúrmunka is. A művelődési élet irányítása egységessé vált, országos szinten ezt a Művelődésügyi Minisztérium, megyei szinten a megyei tanács művelődésügyi osztálya irányítja, községi szinten pedig ezt a felsőbb szervek által irányított községi művelődésügyi dolgozók, tanítók, tanárok, népművelési ügyvezetők, művelődési otthon igazgatók végzik. A pedagógusoknak kell lenni a művelődési munka leghivatottabb, leghozzáértőbb és leglelkesebb munkásainak, hiszen képzésük alatt az emberrel való foglalkozás szakmáját sajátítják el. Természetesen nem szabály az, Hogy népművelési munkát csak pedagógus végezhet. Eredményes, és jó munkát értek el a népművelésben falusi dolgozók, parasztok, tanácsi alkalmazottak, bányamunkások is, akik ezt a munkát egyéb feladataik mellett lelkesen, a nép szeretetével végzik. Nem csupán a község műve

és erre megyénk Ide község eiben nincs is szükség. A cikkíró javaslata azérint az e munkát végző legyen a községi tanács tagja, a kulturális tennivalókat a körzeti közééz: kultúrigazgató végezze és » gazdasági felügyelőnek adják meg a kultúrigazgató címet is.

Előfordulhat, hogy egyes helységekben a gazdasági felügyelő a kultúrmunka szere- tete, hozzáértés, lelkes munkavállalás és rátermettség alpján ezt a munkát a legeredményesebben elláthatja, azonban ezt szervezeti elvként kimondani és intézményesen megvalósítani nem helyes.

A gazdasági felügyelő a községi tanács mezőgazdasági szakigazgatási szerve. A, pne- zőgazdaság helyzete még hosz- szú ideig megkívánja, hogy teljes erővel és lendülettel fáradozzunk a mezőgazdasági termelés fellendítésén. A mezőgazdasági termelés állása aligha tűrné meg azt, hogy. az irányítására hivatott mező- gazdasági szakember e munkával ne teljes odaadással foglalkozzék. Megbosszulja magát, ha tennivalóit nem ismeri fel és más feladatokat keres.

A tanácstagság kívánalma a kulturális munkát irányító dolgozó számára formális, az eredményes munkára kihatással nem bír, ezért ezt feleslegesnek tartom. Egyébként eléggé elterjedt az az igény, hogy a tanács szakigazgatási feladatokat ellátó dolgozói egyúttal az államhatalom szervének, a tanácsnak is tagjai legyenek. Ez néhol indokolatlanul megnövelte az apparátus dolgozóit a választott szervekben, ezáltal lefékezve a társadalmi munkát, szélesebb tömegeknek az ellenőrzésben való részvételét. Ez a követélmény véleményem szerint a művelődési feladatokat ellátó* szakigazgatási dolgozó helyének tisztázatlanságából ered; Ahogy a községi tanács pénzügyi feladatokat ellátó, adóbeszedéssel stb. foglalkozó munkatársa a községi tanács v. b. pénzügyi szakigazgatási dolgozója, ugyanúgy a népművelési ügyvezető, művelődési otthon vezető is a táak- igazgatási feladatok végzésére kötelezett dolgozó. Jó munkát végezhet akkor is, ha nem tagja a tanácsnak. A művelődési munka bizonyos sajátosságaiban eltér a mezőgazdasági feladatoktól, így ellátása és eredményes végzése elsőlődési, népművelési feladatai- g^ban a pedagógusok feládamit .SSTSÄ a .4* • »—** «egy embert nem lehet függet- pesítést szereztek.

Bánfái József

MOLNÁR IMRE J leníteni, anyagi okok miatt,

ni a a a a a h in 2 a §

Részlet Mészáros Ferenc „A mecseki láthatatlanok“ című kisregényéből

(A karhatalomba jelentkezett, egyik volt államvédelmi tiszt felderítő útra Indult a mecseki banditák közé, a felderítés mellett azzal a féladattal Is, hogy a még ott. Utálható fiatalkorúakat eltávolítsa a banditák közül. Ez a részlet a felderítő jelentkezését írja . 1«, a „Tigris** nevű bándavezérnét.)

i1 ...pufajkás, gumicsizmás t embert vezettek az őrök a Tigris elé.

— Azt mondja, hozzánk

igyekezett...

l[ A Tigris gyanakodva nézek {rá. Az utóbbi napokban csak szökdöstek az emberek, jönni nem igen jötiek.

— Honnan?

— Vácról.

— Stukker?

— Naná — s pufajkás be- t nyúlt a kabátja alá és a hóna * alól TT-pisztolyt húzott elő.

— Tedd le az asztalra!

( A pufajkás feldobta a pisztolyt és ügyesen elkapta az *agyánál, miután kétszer meg- ^f or dúlt a levegőben. f — Jó lesz az még nekem — é vigyorgott a Tigrisre.

<* — Tedd le! — mordult fel éaz fenyegetően, is az oldált leálló fegyveresek ftnyegétŐen é feléje fordították géppiszto- ('lyuic csövét.

1* — Itt vak — d-’-to azásztál<1 ra.

ff A Tigris gyakoriéit kézzel

szedte fci a tárat, majd kihúzta a szánt. A csőben nem,volt golyó, de a tárból három hiánytott.

Az ember látta, hogy. ff Tigrisnek megrándul a szemöldöke, de nem szólt.

— Aliikor lőttél vele utoljára?

— Ö, még Pesten — válaszolt könnyedén, majd kis vi- gyorrál hozzátette: — Azóta nem volt alkalmam.

A Tigris belenézett a csőbe, s látta, hogy fekete a lőpor- füsttől. Visszáegedte a szánt és helyére csúsztatta ff tárát is.

— Akadözik? — >kérdezte, merőn óz ember széilnébe nézve.

— Nem — válaszolt az. — de ha nincs vész, a csőből ki szoktatk szedni, rúéH idegesít...

A Tigris nem szólt, csak újra kivette a tárat és kinyomta belőle a legfelső töltényt. Közel vitte a szeméhez és alaposan megvizsgálta. Peremén megtalálta a tölténykivető jellegzetes karcolását, mire megenyhült. Újra visszitette a tárát és a pisztolyt odácsúsztátta áz ember elé.

— No jó... most mondd el, mi van Pesten!

— Az utcákon a ruszktk az

urak, tisztek is mászkálnak csoportosán. Rámenősek. Pest már nem sejt. Királyékkai akartam menni, de nyugat felé már veszélyes.

— Ált van Maiéterrel?

— Ázt mondják, benne van a slamasztikában. Az emberei még Dobogókő, meg állítólag a Bakony körül tartják magukat, de nagyon szorongatják őket. Pesten is az volt a hír, hogy még itt, s Afecsefcben van fantázia.

Ez hízelgett a Tigrisnek. Kezdett neki tetszeni az ember, de igyekezett nem elárulni.

— Mi van az ENSZ-csapa- tOkkál? — kérdezte.

— Csak azt tudom, «mit a rádió mond. Legutóbp tegnapelőtt hallottam öisdon, hogy ígérik, ígérik .de úgylátszik egyelőre maradnak a diplomáciánál. Jegyzék, küldöttség...

Savanyú arccal közelebbhajolt a Tigrishez.

— Egész őszintén mégmondom: amíg azok megmozdulnak, bennünket már rég kinyírtak.

Tenyerével vízszintes mozdulatot tett a torka előtt, a kinyírás" illusztrálására, majd szinte a Tigris fülébe hajóivá folytatta:

— Azért is jöttem délnek, Á jugók felé miaut

Elharapta és l^rriét jélbeszéfc- dpl fejezte ki mondanivalóját: iujjhegyeivel előre csúsztató mozdulatot tett.

................

A T

igris az emberéire hogy értették-e azok a, súgdo- !ózást. Maga is foglalkozol! már a gondolattal, hogy meglép a határon át, de nyíltan nem merte mOndani.

Még kérdezősködött döfi ideig, de gyanakvása már eloszlott. Végül előkerült a pálinkásüveg is. A kísérő fegyveresek is ittak. Ném csaptál; most nagy ivászatot, meri i Tigris nagyon fáradt, colt. látszott is az arcán. Á felégé' kisebbre apadt „század.” , sokszor naponta kétszer is .változtatta a helyét, hosszú kilométereket gyalogoltak úftála■» utakon. Hamarosan aludni küldte a jövevényt. Mikor már indult, utánaszólt:

— Neved?

■— Csak „beprí'’-nák szólítottak — kékes hegre mutátótt az arcán — bőrfarkasom volt... azért. Ronda név, dé Piápszók- tam..;

— Jó.

Hájná.lban. nitgint útra keltek ..;

f.i kUregíéy eliréUthitölag •október végen jelenik the? UayvaUkftan.)