Dunántúli Napló, 1957. augusztus (14. évfolyam, 179-204. szám)

1957-08-28 / 201. szám

»57 AUGUSZTUS 8« NAPLÓ 3 £gy határozat néhány Életfogytiglani börtönre ítélték Schäffer Józsefet Már két órája beszél­getünk, vitatkozunk, fél noteszt tele- irtam példákkal, tanulságok­kal, a tűikor Lakatos elvtárs, a Kémlói Építőipari Vállalat igazgatója ezeket mondja: — Óriási a különbség azok között az elvtársak között, akik valamilyen megbízatást kapnak és akikre rá sem he­derít a pártszervezet. Az előb­biek szívvel, nagyobb anibi- cuóvál dolgoznak« »s Tötént pedig nem is olyan régen a következő. A kislakás­építkezésnél sürgetett a határ­idő. A vállalatvezetés szerzett egy vakológépet, hogy a mun­ka gyorsabban haladjon. Csak­hogy az aranyat érő gép he­tekig rozsdásodott, a kutya sem használta, mert a meg­szokás az nagy úr. Ekkor kér­ték meg Kobra Józsefet, hogy szérvezze meg a gépi vakolást. Nos, ez az ember felelős meg­bízatással a tarsolyában, szin­te minden idejét erre fordítot­ta. Folyamatos munkalehető­séget teremtett, hosszas be­szélgetés után egy brigádot alakított; Néhány hét múltán ótszakadt. a gát: ma már min­denki géppel szeretne dolgoz­ni, mert fgjr könnyebb és gyorsabb, s természetesen a fizetés is magasabb. Ha négy gép lenne, mindegyiknek akad­na gazdája; önként adódik a kérdési vajon felismerte-e ezt a párt- szervezet? Igen. Nem Kobra elvtárs, különben tanulságos esete után, hanem jóval előbb kialakult az az álláspont, hogy a pártvezstőség egymaga kép­telen megbirkózni a tenniva­lókkal. Még júniusban össze­hívtak egy pártaktíva-értekez- letet, amelyen több páirtonkí- vüli is megjelent. Az elgon­dolás lényege: a vállalatnak közel nyolcszáz lakást kell fel­építenie, minden erőt fogjunk össze, hogy határidőre elké­szüljön. A vita sokoldalú és részletes határozatot szült. „Az eléggé elharapódzott fegyelme­zetlenkedésektől egészen a munkósvédelemig, a szociális ellátásig az összes, a munkáso­kat nyomó gondok és nehéz­ségek elhárítását napirendre tűztük — mondja Kovács elv­társ, a pártvezetőség tagja. — Még arra is gondoltunk, hogy három tagú bizottság vizsgál­ja meg a szakszervezet tevé­kenységét.” Magam is olvas­tam: nagyon hasznos és jó a program. Talán nem ez az „új- , —... — donság“ az egészben. Hiszen határozatok­kal eddig sem voltunk hijján, sőt, olykor-olykor csaknem el­öntöttek bennünket. Ezeket azonban többnyire a pártszer­vezet vezetőinek dukált végre­hajtani, ők lótottak-futottak, intézkedtek, javasoltak, mind­untalan a párttagok „passzivi­tására“ panaszkodva. Most a régi gyakorlatot a „feje tete­jére’1 állították. A pártvezető­ség tagjai szinte semmit sem vállaltak, közös megállapodás­sal azonban annál többet rót­tak másokra, kommunistákra és pártonkívüliekrc egyfor­mán. Felesleges mindannyit felsorolni, kettőt azonban ér­demes megemlíteni. Az egyik: az önköltség. A főmérnöknek, a termelési osztályvezetőnek intézkedni kell, hogy a külön­böző anyagokat gondosan tá­rolják, ne lépjék túl a költség- normákat. A másik: a munkás- ellátás. A szállások rendjéről, az étkezés körüli hibákról és a munkavédelem megszervezé­séről kell gondoskodni a mun­kaügyi osztály vezetőjének. Ezzel mondhatni „három le­gyet ütöttek egycsapásra.“ A pártszervezet _ anélkül, hogy megkerülte volna a gazdasági vezetőket, sok embernek adott kézzelfogható feladatot. Meg­mozdult a párttagság is, s ha hozzátesszük, hogy közben ezek az elvtársak másokat is kikéjük vontak, akkor meg­kétszereződött a dolgozó párt­tagok száma; Ugyanekkor fe­lelősséget ébresztett a vállalat ügyei iránt. Ugyanis a párt- vezetőség előkészítése alapján a legutóbbi taggyűlésen öt elv- társ beszámolt: mit végzett. Mint minden útkeresés, próbálkozás, ez is teli van buktatókkal, rögökkel. Feltét­lenül figyelemreméltó, hogy a pártvezetőség mellett 15—20 elvtárs dolgozik. Érdekes azon­ban, hogy ezek többnyire ve­zető beosztásúak: igazgató, fő­mérnök, osztályvezetők. Ez még nem lenne baj, hisz ren­geteget segíthet a főmérnök és a termelési osztályvezető azzal, hogy intézkedik az építési anyagok megóvásáról. Am ezek, bárhogy is vizsgáljuk, csak adminisztratív intézke­dések. A határozat gyengéje, hogy alig-aldg számít az „egyszerű“ párttagokra és a politikai mun kára. Persze, hiba lenne va­lamiféle poreiózás: tiéd a po­litikai munka, tiéd az admi­nisztratív tevékenység. Mégis, a mintegy hatvan kommunis­ta főként a határozat politikai oldalával foglalkozhatna, ter­mészetesen senki se tiltja meg igyanazt a gazdasági vezetők­nek. Mert azzal, ha az anya- * got gondosan tárolják, valóban S takarékoskodhatnak, de ha aj falon, a munka közben vi- { szont pocsékolják, akkor a f költségek feltétlenül nőve-j kednek. A termelési osztályve- j zető nem lehet mindenütt; aj párttagok ellenben minden j órában a munkahelyeken van-* nak. Egyedül a kőkönyösi j építkezésen beszélgetnek a j párttagok arról, hogy például t mennyibe kerül egy tégla. J Jellemző eset történt a mun-* kaverseny szervezésekor. Elké- x szült egy versenyfelhívás, | amelyet több helyen kifüg-1 gesztettek. Sajnos, eredmény | nélkül, egyes építkezéseknél t ismeretlen személyek le is J tépték a felhívást. Minden ♦ bizonnyal elkerülték volna ezt ? a kudarcot, ha a kommunis-1 ták, szakszervezeti bizalmiak t előtte elmondották volna a | munkásoknak, miért van szűk f ség munkaversenyre. $ Summa summárum a pártszervezet jó úton indult? el, mert nem akar mindent $ néhány elvtárs vállára tenni. | De a kör bővítésre szorul: j jobban kell számítaniok az | „egyszerű” párttagokra ésf mindennapos nevelő munká- j jukra; Eredményesebben fog- j nak majd dolgozni A bitó féltesz! a kérdést: — özvegy Biró Antalné sértett? — Igen ... — feleli halkan egy feketeruhás, ősz asszony. ö a sértett. De ez már nem is „sértés”, hanem tra­gédia ... kegyetlen, sötét tragédia. Ennek az asszony­nak férjét, a világtalan, fe­keteszemüveges, fehérbotos idős embert meggyilkolta Schäffer József. Aki most itt ül a vádlottak padján, izzadt, remegő tenyerét tö- rölgeti zsebkendőjével. Kéri a bírót is, hogy kabátját le­vethesse, mert nagyon me­lege van, s most már az ing alá nyúl, mellét töröli. A fekete asszony pedig hátra ül a hallgatóság közé s hallgatja, figyeli összetör­tén, kisírt szentekkel a tra­gédiát .., Bíró Antal kereskedő volt, bizománybán kefe-árut vett át a kisiparosoktól és zöld csézájávai, lovacskájával vándorolt faluról-falura, árulva portékáját. S egyszer Schäffer csatlakozott hozzá. Tavaly nyár végén. Most már 6 vezette a kocsit, osz­tozott. Bíróval a bevételen, de a pénz — kevés volt. — Mert Bíró nem akart fizetni nekem... — mondja most a vádlott. Lehet. Lehet, hogy így volt. A halottak nem beszélnek. Tervezik, hogy október tizennegyedikén délután Vó­kányba Indulnak. Halad a kis zöld cséza Mohácsról ki­felé, hanem mégsem Vókány felé, hanem arra, amerre Schäffer irányítja a lovat. Ki a dunapartra, lefelé, a határ felé, amerre a madár sem jár, ahol csak vén füze­seket, bokrokat, sást és mo­csarat talál az ember .,. S egy helyütt megállnak. Biró Antal lekászálódik a kocsiról, azt mondja, a dol­gát végzi, ez alatt Schäffer az ülés alól előveszi a kerék­agy kulcsát, ráüt az öreg fe­jére egyszer, kétszer, három­szor ... Aztán a fehér bottal még mér néhány ütést az öregre, majd a botot ketté­töri térdén s a kalappal, szemüveggel együtt bedobja a bokrokba. (Nyolc hónap elmúltával a nyomozás során megkerültek a holmik.) Az öreget is behúzza a bokorba, majd este tíz óra után visz- szajön érte, hóna alá nyúl, s vagy 800 métert cipelve, a partról a Dunába dobja a hullát. Biró Antalt elviszi a víz... Többé soha nem ke­rül elő. Ez történik 1956. október 14-én. S 1956 október végén ez az ember, a gyilkos, a rabló­gyilkos Schäffer József, ott ordít és „lelkesedik” Mohá­cson, az emlékmű előtt és fogja a kötelet, amellyel le akarják dönteni. Forradal­márrá vedlett Schäffer. Magyarország államrendje csak a magyar népre tartozik Az SZTK dolgozói augusztus 24-én röp- gyűlést tartottak, amelyen a „magyar ügy" napirendre tűzése ellen foglaltak állást. Til­takozásukat a következő táviratban juttat­ták el az Egyesült Nemzetek Szövetsége fő­titkárához: Dag Hammarskjöldhöz: „A Baranya megyei Szakszervezeti Társa­dalombiztosítási Központ dolgozói 1957. au­gusztus 24-én tartott röpgyűlésen tiltakoztak az Egyesült Nemzetek Szövetsége azon in­tézkedése ellen, hogy az „ötös Bizottság” koholmánya alapján, a magyar nép be’sö ügyét napirendre tűzzék. Annál Is inkább, mert ezen ténykedésükkel az Egyesült Nemze­tek Szövetségének alapokmányát sértik meg. A magyar belügy kizárólag a magyar népre tartozik és a magyar nép nem tűri, hogy bárki is beleavatkozzék maga által megvaló­sított államrendjébe. Ezért kérjük és köve­teljük az Egyesült Nemzetek Szövetsége fő­titkárától, hogy az úgynevezett „magyar ügyet” az 1957 szeptember 10-re összehívott Egyesült Nemzetek Szövetsége ülésének na­pirendjéről vegye le." PINTÉR GYŐZŐ A Baranya megyei Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ dolgozói nevében. A Pécsi Finommechanikai és Motorjavitó• Vállalat pártszervezete és szakszervezeti bi­zottsága kezdeményezésére röpgyűlést tar-: tottunk, melyen megtárgyaltuk az úgyneve-: zett „magyar ügynek” az ENSZ-ben szép-: tember 10-re kitűzött tárgyalását. Dolgozóink egyhangúan a következő szövegű táviratot» küldték Hammarskjöldnek, az ENSZ főtltká X rának: | „Mi a Pécsi Finommechanikai és Motorja-f vitó Váüaiat dolgozói tiltakozunk az ellen, \ hogy az ENSZ közgyűlése újból napirendre j tűzze az úgynevezett „magyar ügyet”. Tiltakozunk azért, mert az ötös bízott*5" j jelentése hamis, nem bennünket magyar dol-j gozőkat hallgattak meg, hanem jelentésüket! szökevény ellenforradalmárok rágalmaira épí-j tettek fel. A magyar nép helyesli kormányunknak azt \ az elhatározását, hogy a szovjet csapatokat | segítségül hívta az ellenforradalom leverésé- X hez és tiltakozunk a belügyetnkbe való be-| avatkozás ellen. A PÉCSI FINOMMECHANIKAI! VALI,AT, AT POT/OOZÖI Nemzeti színű sialaget dugott* a kalapja mellé, részeg bó­dul tságban mondott „halálos ítéletet” a demokrácia fölött, mert abban a demokráciá­ban neki csak a nyomor ju­tott. A nyomor. A kétezer­kétszáz forint havi jövede­lem a Sátorhelyi Állami Gazdaságban, mint sertés­pásztornak! Aki nem hiszi,- járjanak utána, kérdezzék meg akármelyik állami gaz­daságban, hogy mennyit ke­res egy sertéspásztör? Az, akit a múltban csak „kanász­nak" becéztek, s a falu utói- só embere volt.,. Schäffemek négy gyereke van. Aprók, mezítlábasak, maszatosak, kint játszanak, ugrálnak nap, mint nap a gazdaság udvarán, vagy a réten, örültek, nevettek, amikor bilincsbe verve ap­juk megállt egy délutánón a konyhaaj tóban. Schaffer sírt, a gyerekek neveitek. Mert ők nem értik. Nem tud­ják, miről van szó. Nem tud­ják, hogy apjuk, az ember által elkövethető legnagyobb bűnt. vette vállára: embert ölt. Csak nézik a kezén csil­logó bilincset, a legkisebbik gyetek azt akarja, vegye fel ölébe az apja... A nyomozó leveszi a bilincset, Schäffer búcsúzik.., Ez a négy fal, a tárgyaló­terem falai, elzárják a kül­világot. Itt már nincs fele­ség, nincs gyereke, nincs múlt, csak a jövő. A jövő ,, amely lehet hosszabb is, de lehet rövldebb is, vészesen rövidebb... ,.. Mert Schäfferben sem volt egy parányi emberi ér­zés sem, amikor a szeren­csétlen világtalan embert a másvilágra küldte... Most vall. Sután és bután. Azt mondja: — Biró András a Szálasi idejében alhadnagy volt... Ezt „mentő körülménynek" szánja. Ostoba. Azt hiszi, akkor már lehet ölni, ha va­laki ez, vagy az volt. Külön­ben pedig hazugság az egész. Bíró Antal 1939-ben meg­vakult. Schäffert valaki, vagv va­lakit kioktatták. Jóllehet börtöntársai. A rablógyilkos­ságot — amelyért gyakran kötél jár — hirtelen fölindu­lásból fakadó emberöléssé enyhítené! De a bíróság — bíróság! Igazságot szolgáltat s kiszabta Schäf femek az őt megillető büntetést. Schäffer Józsefet életfogy­tiglan ig tartó börtönbünte- tesseT sújtja. (RAB) Óregek. Mennyi min­dent idéz fel az emberben ez a szó: boldog öregeket, akik nem csalódtak gyermekük­ben, nyugdíjasokat, unoká­jukban gyönyörködd nagy­apákat, nagyanyákat és... igen, felidézi a Széchenyi tér sarkán álló öreg embert is, aki felriad az első kérdésre. — Magának nincsenek gyerekei7 — De vannak kérem! *— rebegrt miközben elteszi a ka­pott kétforintost, a minden­napi kenyérre valót. Azt mondja van két gyereke: az egyik Siklóson él, jól keres, de egyik sem segít rajta, sőt... — Tudja, aratáskor mindig elhozzuk az unokát ide Pécs­re. hogy a lányomék aratni tudjanak. — Legalább egy kis pénz­hez jutnak, — vetem közbe. Az öreg legyint. — Nem kérem. A lányom ném fizet a gyerekekért. Mi tartjuk addig a gyerekeket a feleségemmel abból a pénz­ből, amit WC-tisztítással, vágy így kéregetéssel kere­sünk. Mert tetszik tudni, ha nyomorultak is vagyunk, azétt el-eljárunk még Pel- lérdre is WC-t tisztítani. Ha nincs munka, vagy ha na­gyon rosszul érezzük magun- Itát, akkor állok csak ide ki... Mesél, mesél a régi idők­ről, amikor ő még jó mester­embernek számított, azt mondja, hogy a nagyharsá- nyi kőbánya fiúíján ott van a neve is. Mindenre van egy jó vagy rossz szava, de a gyetekéiről a világért sem c/lz élei alkőtufáit mondína mist, mint azt, hogy — Nagyon jó gyerekek! Én meg ezt írom be a jegyzetfüzetembe: „Nagyon rossz, lelkiismeretlen gyere­kek!“ Azt hiszem nekem van igazam. • Aztán itt van egy má­sik eset. Idős, töpörödött né­niké jött az elmúlt napok­ban a házigazdánk feleségé­hez. Kérte: engedjék meg, hogy az 6 porolójukon kitisz­títhassa a szőnyegeket. — Tudja — magyarázta — el akarom tenni az unokám­nak. Hadd legyen neki szép szőnyege, ha hazajön. Akaratlanul is megtudtam, hogy az unokája az ellenfor­radalom után elhagyta az or­szágot: az anyját, az öreg­anyját, aki még a szemét is megoperáltatta: — Ha hazajön az unokám, látni is szeretném. Nem tudom megérdemli mindezt áz, aki mindent: ha­zát, anyát, nagyanyát ittha­gyott, amikor már keresni tudott volna! ö semmivel, senkivel sem törődött, csak vele törődtek és törődnek most is. • 6zv. s. J-rxé férje sze­rencsétlenül járt. Valami kis nyugdíjat kapott utána a Bajai és.,Dein cégtől, de ez, miután az első világháború­ban a fia is elesett, kevésnek, nagyon kevésnek bizonyult, így hát lelencgyerekeket fo­gadott. Azért a kis pénzért, amit kapott értük, mindent megadott az apátián, anyát­lan, vagy félárva gyerekek­nek. A gyerekek meg is ígér­ték, ha megnőnek, eltattják. Az Ígéret vége az lett, hogy szociális otthonba került Szederkénybe. Jól érezte itt magát, hisz megvolt minde­ne. Ezyszercsak jelentkezett az egyik nevelt lány és elcsalta magához. Néhány hétig ott is volt. Végül is kicsalták tőle azt a néhányszáz forintját, amit összekuporgatott tartás- díj fejében. Már-már a kis motyóját is kikezdték, ami­kor özv. S. J.-né észbeka­pott. Visszament a szociális otthonba. így mondta: — Az idegen ember nem éhezik rá úgy az preg holmi­jára, mint a saját, vagy ne­velt gyereke. Ebben az esetben igaza volt. De mennyire igaza volt! • Tasi bácsinak ts van­nak gyerekei, de az idős em­ber mégis egyedül tengeti magaépítette házacskájában életét. Megpróbált már meg­nősülni egynéhányszor. De a nősülés vége mindig az litt, hogy az asszony kifosz­totta és továbbá/Ut, Tasi bácsi minidig mindent újra kezdett, amíg bírta. Egyszercsak érezte, hogy mindjobban elhagyja az ere­je. Gondoskodni kell arról az időről is, amikor már egyáltalán nem tud dolgoz­ni, hisz neki nincs nyugdí­ja, örök életében napszámos volt, valahogyan még élni kell. így jutott el odáig, hogy magához vett egy fia­tal házaspárt, akik az első időben szépen viselkedtek. Aztán egyszercsak eltűnt a Tasi bácsi összekuporgatott pénze és a szódabikarbónájá­ba méreg került. Még szeren­cse, hogy az orvosok meg tudták menteni. — És a gyerekei? — kér­dezném tőle. de ő félbesza­kít. Legyint. — Ugyan a gyerekek! Azok majd csak akkor jönnek, ha a kis holmimon osztozkodni kell. Akkor biztosan jönnek. • Tasi bácsi szavában nem kételkedem, mert hallottam egy olyan történetet, ami őt igazolja. Meghalt az apa és az az idősebb néni, aki gondozta, táviratot küldött a fiának is. Nagy sebbel-lobbal megérke­zett a fiú. Nagy koszorút vett és öklömnyi könnyeket hul­latott. Néha. néha még han­gosan is Sirt. Vége Iqtt a temetésnek. Bement a szobába és pakolt volna, de az asszony, aki gondozta az öreget, megállí­totta. — Az édesapja végrende­letében mindent rám ha­gyott. A fiú előszűr csak elvörö­södött a méregtől, majd ki is mondta, amit gondolt: — Hát ezért nem volt ér­demes ilyen nagy koszorút venni. Hát igen1 Így van vala­hogy Táti bácsi is a gyere­keivel. • Egyszer egy királyegyházi asszony rontott be a szer­kesztőségbe. — Kérem, nekem pana­szom van! — Tessék, mondja el. Él is mondta, hogy lefog­lalták a hízóját, mert a szü­lei nem tudták megművelni rendesen a földet és így a kö telessécfüket sem tudták tel­jesíteni. — Hát lehetséges ez ké­rem? A gyerek felelős aszú­iéiért? Meg kell fizetni he­lyettük még az adót is? Hát van ilyen törvény? — Igen, van — és itt hosz- szű magyarázatba kezdtem. Elmondtam: a szülő felelős a gyerekért, amíg nem lesz nagykorú. Ezt tudja, érzi minden szülő. A gyereknek is ugyanezt a fele lantiéi keil éreznie, amikor a szülő meg- öregszik, tehetetlen lesz. — Hát, ha van ilyen töm vény — szólalt meg végül is az asszony — akkor azok sem tudták, akik ezt megal­kották, hogy mit csináltak. Mert eddig is tudta minden gyerek, hogy néha-néha kell egy-egy tányér levest adni a szülőknek, meg ezután is tudja. De, hogy még az adót is ki kell fizetni helyet* az mégiscsak disznóság! -— csapta be maga mögött az ajtót. Ez az ajtócsapás minden rezdülésével, az asszony dü- hős arcával együtt bennem él és kikivánkoztak belőlem ezek a történetek. Kikíván* koztak, hogy a királyegyházi asszonynak, akinek nem mondhattam már el szemé­lyesen így mondjam meg: ma már nemcsak egy-egy tányér leves jár a szülőknek, az adót Is meg kell fizetni helyet­tük, becsületes életet kell biztosítani nekik, hisz ők biztosították azt. Öregek!, jf. mi minden rejlik c szó mögött: tragé­diák, megbecsülés, eltaszi- tottság, nyugodt öregkor. Tudom, egyoldalúak a pél­dák. Szerencsére nemcsá-k ilyen- gyermekek vannak, s nem ezek vannak többség­ben. Mégis megírtam ezeket az eseteket, figyelmeztetőül a fiataloknak: tiszteljétek, be­csüljétek és gondoskodjatok szüléitekről, akik életüket áldozták értetek. ni A T-A.1 jAlizyr

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents